Hailey & Libby A nyelvnek szüksége van némi édességre. (...) Megtanítja a szívet, hogyan kell szeretni.
Megkocogtatom a kehely oldalát, és egyetértő mosollyal egyet-kettőt biccentek. Nem hiszem, hogy a tanítónő rosszat akar, amikor becsődíti a diákjait az üzletbe, de lényegesen megkönnyebbítené a dolgunkat, ha előtte legalább ideszólna. Gyorsabb lenne kiszórni őket, és nem akadályoznák az átmenő forgalmat. - Ügyesek voltunk – jelentem ki végül, lekaparva egy kis krémet a pohár oldaláról, amit aztán el is tüntetek mosolygó ajkaim mögött. Egyedül nem boldogultam volna csivitelő hadsereggel, és őszintén örültem neki, hogy a bácsikám helyett Hailey volt velem ebben a csúcsforgalomban.
Bár Lou egy cukrászatot vezet, sokan csak a sütemények kedvéért viselik el gyorsan változó hangulatait. Időnként hajlamos rá, hogy a vendégeket is kioktassa, ha eltévesztve a sütemények nevét, az almáspite helyett az almáslepényt kérnek, és közben az előbbire mutatnak. Hosszú évek rutinjára volt szükség hozzá, hogy megtanuljam kezelni.
- Adrian mesélte, hogy érdekel a divattervezés – bólintok bátorítóan mosolyogva. - Ilyen irányban tanulsz tovább? - Örülnék neki, ha tőle is hallhatnék egy keveset erről, de már megtanultam a lánnyal kapcsolatban, hogy az a célravezetőbb, ha hagyom, hogy magától bontakozzon ki. Félek, hogyha túl erőszakosan kérdezősködnék, végül begubózna, mint egy sündisznó, és csak az orra hegye látszódna ki a tüskék alól.
- Köszönöm, hogy így látod – érzem, ahogy az arcomba szökik a vér, amikor művészetként utal a cukrászatra. - Egész életemben... Legalábbis azóta, hogy járni és beszélni tudok, ez az egyetlen dolog, ami igazán érdekel. A bácsikám volt az egyetlen, aki támogatott benne, mert anyám szerint… – megrázom a fejem, és inkább nem fejezem be a mondatot, de ahelyett, hogy ajkaim lebiggyednének, mosolyom makacsul kiszélesedik. - Bebizonyítottam, hogy téved. – A kijelentést megkoronázva egy nagyobb adag fagyit veszek ki a kanalammal a pohárból, és élvezettel elmajszolom. Nem hagyom, hogy Sonja hangja befurakodjon a fejembe, miszerint sosem fogok lefogyni, ha mindig megeszem a maradékot.
- Inkább azt mondanám, hogy egy idő után megtanulod elhitetni másokkal, hogy ura vagy a helyzetnek – mondom egy kis kuncogást követően. - A te korodban mindenki kicsit elveszve érzi magát, de egy idő után rájössz, hogy hogyan engedd el a kevésbé fontos dolgokat, hogy előtérbe helyezd azokat, amik számítanak. És nem, nem mindig a munka, és a tanulás lesz az első. Mit számít, ha fut a lakás, vagy éppen nincs elmosogatva, amikor a lelkednek arra van szüksége, hogy bebújj az ágyba egy jó könyvvel? – mosolygok cinkosul felvont szemöldökkel. Nem lázadásra biztatom, pusztán arra, hogy néha hallgasson a belső kis hangra, és engedje el a kötelességeket, ha attól jobban érzi majd magát.
Már javában nyalogatom le a saját kanalamról a fagylaltot, így épp csak egy futó biccentésre futja a kérdés hallatán, mielőtt Libby maga elé húzná a saját kelyhét. – A remény haljon meg utoljára, de… – tetrálisan elhúzom a szám, mielőtt pimasz kis mosolyba ívelő ajkakkal nem folytatnám – teljesen biztos vagyok benne, hogy legközelebb sem fog ideszólni, hanem csak megjelennek. – Épp csak egy pillanatra játszom el a gondolattal, mi várna rám, ha mondjuk az amulettem nélkül érnének itt… Egy csapat gyerek, az érzéseik intenzívek és csapongók, összegubancolódott izgalom, sértettség, lelkesedés, kétségbeesés. Már a gondolatba is belefájdul a fejem. Ösztönszerű mozdulattal érek az amulettemhez, eszembe ugrik a múltkori eset, mikor Kayjal összecseréltük; már az sem volt egy túl kellemes pár óra nélküle, de az nem volt ilyen forgalmas délután. Elcsöndesedve, szelíd kis mosollyal fürkészem Libby vonásait, nem is tudja, hogy akkor mennyit segített nekem, hogy talán csak amiatt nem omlottam akkor össze, mert mikor már majdnem szétestem, belemerítkeztem az érzéseibe, hagytam, hogy átjárjon az optimizmusa és derűje. Szeretném neki megköszönni, szeretnék neki elmondani mindent, Avától kezdve, hogy mennyi minden aggaszt, és mennyi hibát követtem el, de ezek olyan súlyos titkok, amelyeket nem oszthatok meg senkivel. – Lou? – oldalra biccentem a fejem. – Hát, igaz, ami igaz, néha van olyan intenzív, mint az egész családom együttvéve, de szerencsére megedződtem mellettük – mosolyodom el kedvesen. – Én a munkától jobban tartottam – vonom meg a vállam. – Nem gondoltam volna, hogy ez az én világom lesz. De… Bevallom őszintén, mióta látlak dolgozni… Megtetszett. Tudod, hogy szeretek rajzolni, alkotni, és nem mondom, hogy eltántorított a ruhatervezéstől, mert mégiscsak az marad az igazi szenvedélyem… De sokat segítettél benne, hogy lássam más szakmák szépségeit. Ez itt – pillantok és mutatok körbe – ugyanúgy művészet. Visszasüppedek a székbe, belekanalazok a fagyiba, mielőtt visszapillantanék a tavaszkék szemekbe. – Tanulnom kéne – hogy mit, azt ne firtassuk. Az érettségire, a felvételire kéne készülni, az erőm használatát kéne gyakorolni, és mostanában, főleg Ava óta, egyre többször érzem azt, hogy kevés vagyok. – Nyugtass meg, hogy egy ponton az ember megtanul egyensúlyozni. A hobbit, a munkát, a kötelességeket, a barátokat, a családot. És nem kell örökké azt éreznem, hogy túl kevés a nap huszonnégy órája meg a két kezem.
Hailey & Libby A nyelvnek szüksége van némi édességre. (...) Megtanítja a szívet, hogyan kell szeretni.
Szó szerint ki kellett dobnunk Lou-t az üzletből délután, mert nem akarta elhinni, hogy Haileyvel nélküle is boldogulunk. Idősödő bácsikám mostanában egyre többször járt össze egy titokzatos hölggyel – erősen imádkoztam, hogy a pletykák ezúttal tévesek legyenek, mert a város szája már össze is boronálta a rettegett Mrs. Montgomaryvel -, akivel aznapra valamiféle pikniket beszélt meg a parkban, és jobban izgult, mint egy kamasz az első randevúja előtt. A nyakunkon marad, és az egész délutánunkat elrontotta volna a morgolódásával, ha végül nem tessékeljük ki erélyesen.
Kicsit csaltam, mert valójában nagyon is jól jött volna egy plusz kéz, de nem akartam, hogy emiatt lemondja a programját. Kicsit sűrűre sikerült a délután, így jószerével arra sem volt időnk Haileyvel, hogy a rendeléseken kívül másról is szót váltsunk egymással. Bármennyire is imádom a vendégeinket, hatalmas megkönnyebbülést érzek, hogy végre megfordíthatom a zárva táblát. Leveszem a kötényemet mielőtt leülnék, hogy ezzel is jelezzem, mára letettem a lantot.
- Remélem legközelebb Mrs. Cooper ideszól, mielőtt behozza a fél színjátszócsoportot. Imádom a gyerekeket, de ha öt perccel tovább kellett volna hallgatnom a csivitelésüket, bemenekülök a hűtőkamrába, és magamra zárom az ajtót – szusszanok elkényelmesedve, majd a számomra kitálalt fagylaltkompozíció után nyúlok. - Ez nekem? Igazán kedves tőled – mosolygok a lányra őszintén, és belemélyesztem a kanalam a hideg finomságba.
Tekintetem elidőzik az arcán, figyelmem nem kerüli el a pillanatnyi szomorúság, de nem kérdezek. Vannak dolgok, amelyekhez nincs közöm, s ha magától nem avat be, nem hiszem, hogy a kérdezősködés segítene. Bár nem ismerem olyan régen, láttam, hogy miféle változásokon megy keresztül, s ugyan az okát nem érthettem, azt eltökéltem, hogy támogatni fogom, és nemcsak Adrian kedvéért.
- Ugyan – nem tudom gesztus nélkül hagyni, amikor megköszöni a lehetőséget, hogy itt dolgozhat. Újfent, hiszen máskor is megtette már. Szabad kezemmel nyúlok át a kis asztal fölött, és ha nem húzza el a sajátját, bátorítóan megsimogatom a hozzám közelebb esőt. - Én örülök neki a legjobban, hogy itt vagy. Lou-val időnként nem egyszerű, és féltem, hogy még azelőtt elüldöz, hogy letudnád az első munkanapodat – kuncogok kislányosan, majd hátrébb húzódva visszahelyezkedem a helyemre.
- Vannak terveid az estére, vagy tényleg csak arra vágysz, hogy bedőlj az ágyba? – kérdezem csevegő hangnemben, miközben hozzálátok a fagyimhoz.
Szeretem azokat a napokat, mikor bejárok dolgozni. Jól esik újra emberek között lenni, bármennyire is imádom a családom, már kezdett elegem lenni belőlük a végére, nem túl egészséges hónapokig ugyanazzal a pár emberrel összezárva lenni, úgy érzem, jót tesz a változatosság. Arról nem is beszélve, hogy ebben most úgy érzem, kifejezetten jó vagyok, erőfeszítés nélkül tudok kedves lenni a vendégekkel, ügyesen egyensúlyozom a limonádés poharakkal megpakolt tálcát, mosogatásnál egyet se török össze, szeretem a tányérokon szépen elhelyezni a süteményeket, kerekded, majdnem tökéletes gömb alakú gombócokat alakítani a fagyiskanállal. És persze a fizetés se esik rosszul, kecsegtető, hogy a saját pénzemből tudok magamnak vázlatfüzeteket, színes tollakat, ceruzákat venni, ha ügyesen gyűjtögetek, nyár végén kis segítséggel még egy jobbacska digitális rajztáblát is meg tudok engedni magamnak, ami elengedhetetlen lesz, ha sikerül bejutnom az egyetemre. Jóleső szusszanással huppanok le a székbe, magam elé húzom az egyik fagyispoharat, amit előzőleg az asztalra tettem – a másik Libbyre vár –, a szemem sarkából figyelem, ahogy Libby elfordítja a “NYITVA” táblát az ajtón. – Teljesen kicsinált ez a nap – mosolygok rá jóízűen. Tényleg elfáradtam, de nem esik egyáltalán rosszul, sőt. Egy-egy ilyen nap végére a gondolataim elcsitulnak, nem rágódom, nem marnak felesleges kérdések, se bűntudat. Néha elgondolkodom rajta, ha előbb kezdtem volna dolgozni, ha már korábban lefoglalom magam, talán eszembe se jutott volna kovent alapítani, és még ha a többiek meg is teszik nélkülem is, talán ennek az egy tényezőnek a mássága miatt teljesen másképp alakul minden, és Ava még mindig élhetne. Vagy legalábbis nem lenne közöm a halálához. Sóhajtással igyekszem letörölni a savanyú kifejezést a képemről, ami egy pillanatra odatelepedett. – De nem panaszkodom… Jó egy ilyen hosszú nap után beesni az ágyba és azonnal elaludni. Ilyenkor nem kell ringatni – mosolyodom el újra szélesen, majd a kanalam után nyúlok és belemélyesztem a kehely tetején lévő csokoládés gombócba. – Köszi amúgy – pillantok rá a mosolyom fölött. – Tudom, hogy mondtam már… De… tényleg. Sokat jelent nekem ez a lehetőség – hálásan csendül a hangom.
Kezdőlap
