Májusban érkeztem, még javában tartott a suli akkor, és a szüleimnek azt mondtam a másikuknál alszom egy kis ideig. Annyira nem voltak hajlandóak egymással kommunikálni, hogy tudtam, akár hetekbe is telhet, mire kiderítik, hogy eltűntem. Még az én érdekembe se voltak képesek egymáshoz néhány szót intézni. Valahol fájt a dolog, hisz’ egész életemben a terápiával nyaggattak, ami nem egy rossz dolog, csak nem érzem fairnek, hogy az én fejembe beleverték az érett viselkedést, ők meg, mint két óvodás, parádéznak a váláson. Én persze járjak Kate-hez fejtágításra, érzelmi viharaim feldolgozására, ők meg még csak a tükörbe se néznek. Mondjuk, ha elismernék, hogy buták voltak és tovább lépnének nem lógott volna meg az egy szem gyerekük.
Mondjuk, nem az ő érzelmi csatározásuk volt az, ami elsősorban aggasztott engem. Amíg kiharcolják, kinél húzzam meg magam, addig az én utam egyenesen ebbe a városba vezetett, keresve a gyökereimet. A nővéremet. Egy biztos pontot, aminek segítségével nem kerülök két szék közé a földre.
A kis kiruccanásomat élvezve járom a városka utcáit, ami napról-napra egyre nyüzsgőbb. Családok, baráti társaságok, városlakók jönnek-mennek, vásárolgatnak, kiülnek a partra. Nincs mit tenni, itt a nyár, az én bőrömet is nyalogatja a fránya nap, egyszerűen megsülök a fekete szoknyámban és a zöld blúzomban. Látva, amint boldog emberek nyaralnak, kikapcsolnak, élvezik az életet hirtelen elszontyolodom. Most én is otthon lehetnék, lóghatnék a barátaimmal, Kyle-al mozizhatnánk, tervezhetnénk anyáékkal a szokásos éves nyaralásunkat Michiganbe, a Mackinec-szigetre, a Huron-tóra. Furcsa érzés itt lenni, egyszerre vagyok izgatott, boldog, felszabadult, és rettentően otthontalan, bátortalan. Tizenhét vagyok, de nem voltam a városon kívül sehol a szüleim vagy iskolai felügyelet nélkül. Eszembe se jutott, hogy elmenjek valahova messzire egyedül, vagy akárcsak Kyle kíséretével. Wilmingtonban minden megvan, amire szükségem lehet. Ettől függetlenül próbálom kiélvezni az itt tartózkodásomat maximálisan. Ha már sikerült rálelnem a nővéremre, próbálok addig itt maradni, amíg lehet, ezt a nyarat a családom felfedezésére és megismerésére szánom. Wilmington pedig nincs annyira messze, ha úgy adódik, ellátogathatok Leylához többször is. Remélem, ezen röpke idő alatt rendezni tudjuk az elmúlt 17 év hiányát.
Bakancsom talpa kopog a kövön, ahogy a Fő utcán sétálok végig. Itt minden annyira más, mintha a lelkem kapcsolódna a városhoz. Minden tisztább, erőteljesebb. Az élő történelem loboghat így bennem? Nem is értem. Talán, nem is akarom.
Elgondolkodom azon, hogy visszamenjek-e a szállásomra. Egy kis szobában lakom most, a sarokban van a keményke ágyam, mellette egy dülöngélő éjjeliszekrény, az egyetlen ablak előtt pedig egy nyikorgó komód, amellett van széthányva a cuccom. Oda tettem le a tabletemet, azon chateltem mindenkivel. Muszáj volt megtartanom a látszatot, hogy otthon vagyok, néha posztoltam Instagram sztoriba régebbi képeket rólam és a haverokról. Csináltam néhány képet itt is magamról, de senkinek se küldtem el őket. Jobb, ha nincsen bizonyíték az itt tartózkodásomról.
Végül úgy döntök, még maradok, hátha jobb kedvem lesz. Meg kéne ismernem a várost, a jó helyeket, valamit, ahová beülhetnék esetleg, fut át az agyamon, és körbenézek, hova tudnék betérni kicsit.
Lou Bácsi Csemegéin akad meg a szemem. Nem vagyok nagyon édesszájú, de a csokitorta sok mindent megold, még az én életemben is. Veszek egy nagy levegőt, majd belépek a cukrászdába.
Teljesen más világ az egész üzlet, mint amilyen én vagyok. A színes sütik, az illatok, a légkör mind annyira vidám, annyira élettel teli, hogy a hatalmas kontrasztban csak még jobban elveszek. A pulthoz sétálok, mosoly helyett csak fintorgást sikerül magamra varázsolnom, ahogy a kínálatot böngészem, keresve valamit extra csokisat. A sok habos-babos, színpompás desszert között nem is tudom, hol keressem a klasszikus csokitortát, de nem adom fel, már megkívántam. Ki is szúrok egy rettentően guszta szeletet, és vágyódva nézem. A gondolattól, hogy az édes, krémes sütemény szétolvad a nyelvemen, beindul a nyáltermelésem, és nagyot kell nyelnem, mielőtt megszólalnék.
– Jó napot kívánok! Egy szelet csokitortát szeretnék kérni. – mutatok a kiszemelt édességre, továbbra is kissé fanyar képpel. A táskám alján bujkáló tárcámat kezdem előhalászni, csörgök-zörgök a karpereceimmel meg a kulcsaimmal.
Kezdőlap
