-Tuti, hogy ember volt, az volt az első amiről meggyőződtem mikor megjelent a helyszínen. - forrong bennem a düh, hogy Marco megkérdőjelezi a szaglásomat, ami ha nem is a legkiválóbb az alakváltók között, de azért elég jó. Meg tudok különböztetni egy embert egy kibaszott boszorkánytól, és ezt egy részem szeretné és a férjem arcába vágni, ám inkább nem teszem, most fontosabb dolgaink is. Tekintetem a környéket pásztázza, de nem ácsorgok sokáig, futásnak is eredünk, mielőbb meg kell találnunk a nem-is-annyira-halott pasast, mielőtt ennél is nagyobb szarba keveredünk.

Az orrom alatt egy "pff" hangot hallatok, ahogyan a háta mögé tol, de végül nem ellenkezem - valahol tényleg be kell látnom, hogy ezt a galibát én hoztam a nyakunkra, és szükségem van Marco-ra a megoldáshoz. Az én kezemben is ott a fegyver, és nem is maradok le sokkal a férfi mögött, közben érzem, ahogyan minden érzékem teljesen kiélesedik. Nem csak a szökevényt figyelem, hanem a környéket is, jár-e erre random kutyasétáltató, kocogó vagy egyéb anyámkínja, de hála annak hogy Rose Harbor egy kisváros, na meg a szerencsénknek, egyelőre tiszta a terep. Térfigyelő kamera sincs, talán megússzuk ezt az egészet, de még messze a vége.

Gyomrom görcsbe rándul, ahogyan a vérző fickóra nézek, ő meg rám emeli a tekintetét, miből szép lassan párolog el az élet. Elborzaszt, hogy mindezt én tettem vele, noha önvédelem volt, és lehetnék most én is ilyen állapotban, de akkor is, az ennyire erőszakos cselekedetek távol állnak tőlem. Egy-két pofon? Simán. Még a közelharc is oké, de pisztolylövések és halál? Nem, ez nem én vagyok. Erőt veszek magamon, hogy ne fordítsam el a fejem - nem mutathatok ekkora gyengeséget.

-Megölhettek, de keresni fognak... nem fogjátok megúszni. - a szavak szinte csak bugyognak a szájából, de a lényeget érteni. Hát persze, hogy ezzel fenyegetőzik - én is ezt tenném, és részemről nem is lenne kamu, ha valaki engem nyírna ki, a Perez klán bosszút állna a bátyáimmal együtt. Nem vehetjük tehát félvállról a szavakat. Ráemelem a pisztolyt, bennem van, hogy nekem kéne megölnöm, de ujjam megremeg a ravaszon. Közelebb lépek Marco-hoz, vállára téve az egyik kezemet szólok hozzá halkan, szinte suttogva.

-Nem tudom én megölni. - nyelek egyet, utálom, hogy elcsuklik kicsit a hangom, így megköszörülöm, mielőtt folytatom. -Nem is biztos, hogy okos lenne itt kinyírni. A lövést bárki meghallhatja, így is feltűnő a vérszag. - a gondolataim össze-vissza kavarognak, forgatókönyeket pörgetve lelki szemeim előtt. Fojtsuk meg? Arra is képtelen vagyok - nem fizikailag, az erőm meg van hozzá, inkább lelkileg. A mai este arculcsapás nekem, mennyivel gyengébb vagyok, mint azt előzetesen feltételeztem magamról. Ránézek a férjemre, akivel most épp a kanapén fetrengve kellene filmeznünk vagy épp vadul adni a testi örömöknek, nem ezzel foglalkozni. Ha tekintetünk találkozik, főleg tanácstalanságot lát benne, amit jelenleg már meg sem próbálok elrejteni. Egyre csak az kattog a fejemben, hogy elbasztam. Nagyon.

A tüdőmből kieresztett levegővel konstatálom, hogy Marco szerencsére nem akar nekiállni most veszekedni azon, hogy miért dolgozom még mindig a családi bizniszben - ismerem azonban, hogy ez nem lejátszott menet még. Most azonban sem kedvem sem időnk nincs erről cseverészni, ennél sokkal fontosabb dolgunk van. -Biztos nem megy a bontóba, majd én foglalkozom vele! - csapom le a whiskys üveget felháborodottan a pultra, így most már ez az üveg is megrepedt, nem csak a poharat tettem tönkre, az ital szivárogni kezd belőle. Nem vagyok hajlandó megválni az autómtól. A tavaly decemberi balesetem után, amiben majdnem ott hagytam a fogam is kipofoztuk, most sem mondok le róla, nehézség és kihívás ide vagy oda. 

-Amúgy meg mi a faszomat kellett volna csinálnom? Hagytam volna ott? Pánikba estem, a kurva életbe is! - hihetetlen, hogy még képes ezt számon kérni rajtam ahelyett, hogy szimplán elfogadná a tényt. Én csempészetben és illegális kereskedelemben utazom, nem a kibaszott maffia vagyok. Iszom még egy kis whiskyt mielőtt a pult issza be helyettem az összeset, így mire Marco ismét kijön, immár felöltözve, relatíve lenyugodtam. -Azért ne szokj hozzá, nem akarok belőle rendszert csinálni. - már-már játékosan bokszolom vállba, mielőtt a kocsihoz masíroznánk, de a nyugalom megy is a levesbe - a hulla mégse volt hulla. Megszökött.

- Jaj ne legyél már ilyen rohadt okos Marco! - csattanok fel ismét ingerülten, és egyszerre vagyok ideges amiatt mert nincs itt a hapsi a csomagtartóban, és megkönnyebbült, hogy mégsem vagyok gyilkos - legalábbis egyelőre. Nem tudom mi lesz ha megtaláljuk. Amikor, Sora. Amikor! Nem lehet opció, hogy utolérjük és megtaláljuk, nem bukhat miattam az egész vállalkozás. Épp ezért indulok is a nyomába, nem csak a szagok, de a vércseppek is segítenek a helyes út megtalálásában.

-Hasba lőttem. Annyi vér volt, csoda hogy tud mozogni, még ha túlélte is. Pedig csak szimpla ember. - válaszolok futás közben a férjem kérdésére, közben minden sarkon, minden kuka mögé benézek, hol bújkálhat az a rohadék. Az egyik konténer mögül lihegés üti meg a fülemet, ha Marco nem venné észre, megállítom, arrafelé mutogatva. Elég hörgős levegővételek, szar állapotban lehet. -Nem tudom van-e még egy fegyvere, szóval csak óvatosan. - suttogom a férfi felé, majd hacsak nincs hozzáfűznivalója, elindulok a sebesült felé.

Valószínűleg nem estem volna el akkor sem, ha Marco nem nyúl utánam, de így tényleg hamar visszanyerem az egyensúlyomat, és bár nem lököm el a kezét, mozgásom ahogyan a konyhába trappolok attól még határozott, mellőz minden nőies kecsességet. Ide pia kell, sok és erős - bár egyelőre túlzásba nem vihetem, mert még vár egy kibaszott nagy megoldásra váró probléma. Az idegeimnek azonban akkor is jót tesz egy kis whisky. Közben zanzásítva vázolom Marco-nak, mi történt, ám a reakcióján ismét felhúzom magam, fenyegetően emelem fel jobb kezem mutatóujját.

-Hé! Megmondtam már, a tesóimat csak én szidhatom. Mateo-t majd én lerendezem. - még egy adag whiskyt csorgatok le a torkomon, mielőtt folytatnám. -Egyébként meg mondtam már, nem fogom kivonni magam a Botero bizniszekből. Előbb tanultam meg a csempészet tudományát, mint az "R" betűt kimondani, szóval ebbe kurvára nincs beleszólásod. - rohadtul nem akarok ezen veszekedni, hiába az agresszívebb hangnem, amit az imént megütöttem. Lehunyom a szemem, veszek egy mély levegőt, majd közepes tempóban kifújom. -Bocs. - morgom magam elé kissé talán kelletlenül, de tényleg nem akarok most ebből balhét. Tudom, hogy nem szereti, amikor illegális üzletekbe bonyolódom, de szerves részét képezi az életemnek, és nem fogok leállni vele.

-A csomagtartómban. - válaszolom röviden, majd amíg ő a szobába megy, én a konyhai csapnál a súrolószerrel próbálom leszedni a vért a kezemről - a látható nyomai el is tűnnek, de a szagát még így is érzem. Hipóban kell megfürdetem minimum kétszer, hogy eltüntessem. Nagy tisztálkodást azonban még nem iktathatok be, mert még tényleg gondoskodnunk kell arról, hogy a halott ipsét senki ne találja meg - vagy legalábbis nem tudják hozzánk kötni. 

Magamhoz veszem én is az ajtónál eldobott fegyveremet, zsebre vágom, majd ránézek az ásóval a vállán megérkező férjemre. -Guapo idiota... te ezt még élvezed is, mi? - rázom meg a fejem a mosolyát látva és hangszínét hallva, és önkéntelenül húzódik félmosolyra az én ajkam is. Még mindig érzem az enyhe sokkot, de a whisky segített kicsit kitisztítani a fejem, és így már én is látom a helyzet szórakoztató iróniáját egy kicsit. Jó sztori lesz ez majd a gyerekeinknek. A kocsi orrához érve azonban megtorpanok egy pillanatra, hogy aztán a másodperc törtrésze alatt a csomagtartóhoz ugorjak - az ajtaja nyitva, és bár bent sötétvörös folt jelzi, hogy valaki összevérezte, mégis a szokásos autóhoz szükséges apróságokat leszámítva üres. 

-Mi a fasz?! - csattanok fel, és dühösen bokszolok bele az autóba, ami egy helyen behorpad - pofozhatom majd ki a műhelyben, de ez most cseppet sem érdekel. -Azt hittem halott... kurva nagy szarban vagyunk. - az iménti relatív nyugodtság elsuhan, és ingerülten csukom le a csomagtartót, miután mélyet szippantok a szagokból. -Még nem lehet messze...- jelentem ki, bár inkább csak magam elé motyogom, Marco közel áll és alakváltó, biztosan meghallotta. Nem várom meg a reakcióját, futni kezdek a szagot követve - most igazán jól jönnek a természetfeletti érzékek.

Rohadtul nem így terveztem ezt az egész kibaszott estét. Csak egy tök egyszerű ügynek indult. Az ürge odaadja a cuccot, én meg cserébe a szajrét. Semmi olyan, amit álmomból felkeltve ne tudnék megcsinálni - szinte az egész életem erről szólt. Apa már elég korán megismertetett mindannyiunkat a biznisz sötétebb oldalával is. Erre most van egy hulla a csomagtartómban. Meg se fordul a fejemben, hogy Marco elől eltitkoljam az egészet, és nélküle próbáljam helyrehozni - és nem csak azért, mert azt hiszem ritka pillanatok egyike ez, és kisebb sokkot kaptam.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy amint beérek lakásunk biztonságos falai közé, a földre rogyok, és a férjem jelenléte és tekintete ránt csak vissza a felszínre, mikor süllyedni kezdenék. A "mi történt" kérdésre ismét csak lenézek rászáradt vértől undorító kezeimre. Egy örökkévalóság lesz lemosni magamról a ezt a vasszag mocskát és bűzét. Visszanézek aztán Marco-ra, felegyenesedem - kicsit talán túl hirtelen mert egy pillanatra megszédülök -, majd mielőtt válaszolnék, a konyhába trappolok, levéve egy poharat, majd körbenézek, mi a legerősebb pia a lakásban. Whisky. Jó lesz. Kitöltök dupla adagnyit, majd egy húzásra megiszom. Arcom grimaszba torzul, ahogy pedig lecsapom a poharat a pultra, az üveg megreped. Leszarom.

-Félrement egy üzlet. A csávó kapott valami üzenetet a csere közben, amitől kis híján összeszarta magát, aztán rám fogta a fegyverét. Vagy ő vagy én. - iszom még egy kis whiskyt de szórakozzon a faszom a pohárral, úgyis félig el van törve már, magát az üveget húzom meg. Aztán a pultra támaszkodom, onnan nézve Marco-ra. -Nost tehát, drága férjem... most jön az a rész, hogy kiderül, mennyire volt komoly az a "jóban és rosszban". Mert ez most a kibaszott "rosszban". - talán az indokoltnál nyersebb és durvább a hangom, de azt hiszem a történtek után ez bocsánatos bűn. Ha meg emiatt nekiállna veszekedni... na azt inkább ne is feszegessük. 

-Mierda! Mierda! Mierda! - a kormányt csapkodom, majd jobb kezemmel beletúrok csapzott, sötét vörösesbarna tincseimbe. Hirtelen taposok a fékbe egy semmiből jött gyalogost majdnem sikerült elütni, de még időben megállok, a dudára azért erőteljesen rányomok, és heves kézjelzésekkel adom tudtára, hogy a kurvaanyjáért nem tud körbenézni mielőtt lelép az útról. Bár hogy ebből mennyit lát így az éjszaka közepén, nem tudom. De azért egy sárga taxit csak nem lenne olyan nehéz kiszúrni, a picsába is már.

Nagy lendülettel kanyarodok be az otthonunk előtti parkolóba. Oldalra fordítom a fejem, a hanyagul anyósülésre dobott fekete bőrkabátom alatt ott lapul a pisztoly - ami ma már egyszer elsült. Kell egy-két perc mire összeszedem magam, bár szíven szabálytalanul ver, és a levegőt is úgy kell kapkodnom. Végül még egy hosszas spanyol káromkodás után két kézzel vágok rá a kormányra, végül felkapom a kabátot, rámarkolva a fegyverre és kiszállok. Becsapom a kocsiajtót, majd már trappolok is a lakásunk felé.

Csak harmadjára találok bele a zárba, de aztán sikerül kinyitnom az ajtót, aminek utána belülről neki is dőlök. Tekintetemmel megkeresem a férjemét, szememben láthatja a kétségbeesést. -Marco...azt hiszem megöltem valakit. - szinte nyögöm csak a szavakat, majd érzem, hogy a lábaim elgyengülnek, és hogy elkerüljem hogy elessek, leguggolok, hátamat továbbra is az ajtónak támasztva.  Lenézek a kezeimre, jobbom, amiben a lakáskulcs is van, rászáradt vértől mocskos. Balomban van a kabát, most azt leengedem a földre, a fegyver tompán puffan a padlón. A másik kezem is véres, a ruhámon is vannak cseppek. Egyik sem az enyém.