- Egy szóval sem mondtam, hogy a válaszaiddal vagyok elégedett – mondom, hiszen felesleges lett volna tagadni, hogy valóban nem remekelt túlságosan, viszont meg sem próbált úgy tenni, mint aki igen, ami mindenképpen a jelleme mellett szólt. Eddig is kedveltem, azt az érzést pedig a mai este csak elmélyítette.
Úgy vélem valamelyest mindkettőnknek tanulságos volt ez a rövid túra. Ha másról nem is, egymásról mindenképpen tanultunk egy keveset az ösvények között barangolva. Történt-e olyan, ami miatt haragudnia kellene rám?
- Kevés embert ismerek, aki szereti, ha tesztelgetik. Vérfarkast pedig még kevesebbet – mondom, egy bólintással viszonzom a mosolyát, hiszen ennél többet nem tudok mondani. Ideje, hogy az útjára engedjem, és engem is vár még Ellie odahaza, hogy elvigyem egy utolsó sétára a környékünkön. A kutya már egészen hozzászokott a farkasszaghoz, vagy legalábbis már rándul össze akkor sem, ha hirtelen mozdulatot teszek felé. Talán egy nap Charlie is képes lesz erre a bizalomra, legalábbis ebben reménykedem, amikor néhány perccel később kihajtok a parkolóból.
Alec szippant a levegőből. Ez most másmilyen szippantás, mint az eddigiek - a béta nem illatokat igyekszik elcsípni körülöttünk, hanem valami egészen mást. Magamon érzem a kíváncsiságát, ahhoz azonban, hogy bármit is észrevegyen, nem ad magának elég időt. Vagy csak nekem nem elég, hogy rájöjjek, mit vett észre. A társaságában mindig rájövök, mennyi tanulnivalóm van még.
Nem számítottam rá, hogy magáról fog mesélni, az pedig, amit az apjáról mond, azt hiszem, túlságosan is ismerős terep számomra. Nem a tanítás miatt; a nem-könnyű miatt. Az idősebb Wardról keveset tudok - tulajdonképpen semmit sem -, fejben mégis a saját anyámhoz hasonlítom őt. Nem tehetek róla. És Alec sem. Ha valakik tehetnek róla, azok ők. Hümmögök. Mint aki pontosan tudja, mire célzott a béta. Aztán folytatja, én pedig meglepődöm. Villanásnyi zavartság csak, amit a képemen tükröződni láthat, aztán a mondanivalója értelmet nyer és megrohan pár más érzés is. Mindenféle érzések. Mire átmászom a terebélyes sziklán, már ott van rajtam is a vigyor. Igaz, rajtam bizonyosan másképp mutat egy kissé. - Elégedett? - visszhangzom félig-meddig megjátszott hitetlenkedéssel. - Alec. Egyik válaszom sem volt helyes. Persze, azt is kinézem belőle, hogy a vizsga teljesen más természetű volt, és a kérdések egyszerű körítésképpen szolgáltak. A béta elég agyafúrt ahhoz, hogy ne találjam a lehetőséget elrugaszkodottnak. Ettől persze a mosolyom még nem rezdül. Valójában szívesen elfogadom az elismerést, ha már megkaptam.
Együtt érünk vissza a parkolóhoz, és ez jobb eredmény, mint amitől egy ponton tartottam. Fogalmam sincs, tettem-e valamit, amit nem kellett volna vagy fölfedtem-e magamból bármit az éles szemű és éles eszű Alec előtt - valami olyat, amelyet jobb lett volna titokban tartani. A falkában így sem örvend megbecsülésnek a fajtám. A bétát megbántani nem akarom, ugyanakkor tartok is tőle. Ráadásul kedvelem. Talán ezek miatt, talán másért, de soha nem tudtam jól eligazodni rajta. A felkínált keze fölött most is csak rábámulok, nem egészen gyanakvással... de nem is egyszerűen értetlenül. - Nem - fogadom el szinte azonnal aztán. - Miért haragudnék? Szemenszedett hazugság: én is érzem, hogy tudnék. Szoktam. Különösen ilyenkor. Alec Wardban mégis van valami, ami miatt nehéznek találom, így tulajdonképpen igazság is hangzott el. Nem haragszom rá. Mit is kezdhetne egy ilyennel, mint én vagyok, ezen kívül? 'Kösz, hogy kisegítettél.' Oh, Alec. Nem is te lennél. Rámosolygok megint. Ezúttal - mert erre is képes vagyok - melegen, akár a gyertyaláng. - Kösz, hogy magaddal vittél. Az ösvényre.
There is always the return. And the wound will take you there.
Jövök utánad, beletörődő szusszanással veszem tudomásul, hogy Charlie nem tud kibújni a bőréből. Nem kér, nem követel, csak elfogadja azt, amit mások adnak, puha árnyékként simulva bele a falka hétköznapjaiba. Időnként próbáltam párhuzamot vonni közte, és Finch Colby, a tengeri farkas között, de azon túl, hogy mindketten erőszak útján kapták meg bundájukat, nem sok közös van bennük. Charlie-ból hiányzik Finch küzdőszelleme, míg előbbi könnyebben lelte meg az átváltozáshoz szükséges horgonyt, mint a másik. A harapott farkasok éppen úgy nem egyformák, mint mi, akik ezzel a vérükben születtünk.
Az ösvény hol kiszélesedik, hol keskeny sávvá változik. Az erdő csupa nesz, és illat, ami csábítja a bordaketrecem mögé zárt bestiát. Szinte már követeli, hogy hagyjam el a börtönként viselt emberi testet, és engedjem szabadon, mert szeretne beolvadni az árnyak közé. Te elég távoli a telihold, hogy a késztetés ne legyen olyan erős, hogy legyőzhessen.
Charlie-ra nézek, és a levegőbe szippantva próbálok rájönni, vajon ő is érzi-e azt a bizsergő érzést a talpán, mint én, amikor a négylábú énemre gondolok. Nincs kihívás. Nincs dominancia, pusztán érdeklődő villanás, amit a következő másodpercben el is engedek, hogy válaszolhassak.
- Apám miatt – mondom, tekintetem követi az útvonalat, ahol tovább kell majd haladnunk, hogy visszatérjünk a kiindulási pontokhoz. - Itt tanított rá, hogy hogyan legyek farkas. Elég messze van, hogy ne fuss bele kéretlen látogatókba, de elég közel, hogy könnyen segítséget szerezhess, ha valami balul sülne el. Nekem sem volt mindig könnyű – rándul meg a szám sarka, de a félmosoly inkább keserédes, mint nosztalgikus. Alexander Ward szigorú volt, amit egy Alfától el is vár az ember, és néha nem találta a határt, így sosem lehetett tudni nála, hogy hol kezdődik az apa, és hol ér véget a farkas. Szerettük, és tiszteltük, de legalább ennyire tartottunk is tőle.
- Azután döntöttem az útvonal mellett, amikor igent mondtál, hogy velem jössz – teszem hozzá, mert úgy gondolom, hogy az őszinteség itt és most nem bosszulja meg magát. Charlie nem oktalan farkaskölyök, akit tanítgatni kell, hogy hogyan bírjon a vérével, de mint a legtöbbünkre, néha rá is ráfér egy-két lecke. - Ha megnyugtat, elégedett vagyok – ezúttal a vigyorom egy árnyalattal pimaszabb, mint amikor egy barát ugratja a másikat, hogy vajon kitaccsol-e, vagy sem, miután megissza az utolsó korsó sört. Átlépek egy sziklát, és megvárom, amíg Charlie követi a példámat. Ha átér, de éppen csak addig torpanok meg, amíg újra fel nem veszi a tempómat. Csak öt perc kell ahhoz, hogy a rövidebb úton újra visszaérjünk a parkolóhoz, s hogy az erdő nedves talaja helyett újra aszfaltot tapossunk.
– Azért nem haragszol, ugye? – kérdezem, leengedve a hátizsákomat a lábamhoz. Ezúttal a búcsúzáshoz nyújtok kezet. A váltással ugyan nem találkoztunk, de Robert autóját és Victor motorját kiszúrtam a parkoló túloldalán, és az illatfoszlányokból ítélve Vicky is csatlakozott már a fiúkhoz. - Kösz, hogy kisegítettél – mondom, hiszen a mai összeröffenés mögötti valódi szándék tényleg az őrjárat volt, nem pedig a felesleges leckéztetés.
Bár van bennem annyi ösztönös félelem, hogy mindenkor óvatos távolságot tartsak tőle, azért még nem tudok igazán haragudni Alecre. Nem lenne jogos. Soha nem tett ellenem semmit. Igazságtalan, hogy úgy tekintek rá, mint egy halkan ketyegő időzített bombára, amely bármelyik pillanatban elérheti a beállított időpontot és saját szeszélye szerint megtépázhatja az irhámat... hisz én is tudom, hogy nem ilyen ember. Mélyen gyökerező, félős és érzékeny bizalmatlanságom elsősorban nem a személyének, hanem az erejének és a mások feletti hatalmának szól, annak a tapasztalatnak, hogy az ilyesmi mindig maradandó nyomot hagy a birtokosa lelkén. Alec érdemes és alkalmas rá, hogy a falka bétája legyen, én azonban vesszek meg, ha sok jóra számítok bárkitől is, aki valamilyen címet visel. Különösen ha az illető fiatal, jó származású, büszke és erős. Mint amilyen a béta is. Nem szándékozom elfelejteni, minek számítok mellette. Nem tudom elfelejteni. Nem merészelem elfelejteni.
A vállveregetés nem esik rosszul, méghozzá azért nem, mert könnyedén felismerem Alec mögötte húzódó szándékát, hogy az iránta érzett távolságtartó feszültségemet oldani próbálja. Valószínűleg emiatt lehet, hogy nem veszi elő megszokott szigorát sem, amelyet pedig éppoly jól ismerek, mint bárki az ifjabb fenevadak közül. Vártam, hogy rám mordul, amiért nem tudtam egyből megmondani, mivel állunk szemben, ám ezúttal nem tesz megjegyzést. Kissé megenyhülten biccentek, mielőtt ismét a nyomába szegődnék. - Menj csak. Jövök utánad. Hátra sem fordulok többé, ahogy megindulunk. A vadmacska szerencsés napja ez. Ha magamban járok erre, farkasként, aligha tarthatta volna meg magának csak úgy a zsenge falatot.
Lejjebb értünk már és érzem a víz szagát, amikor Alec felől rezdülést érzek. Ösztönösen pillantok felé, hogy a tekintetünk találkozik. A fénylő szempárban nem találok kihívást. Nem fordulok el. Sőt: végignézek rajta, mintha próbálnám eldönteni, vár-e valamit tőlem. - Jól hangzik - jegyzem meg, a szokottnál kevesebb távolságtartással, már-már barátságosan. - Van valami oka, hogy épp erre jöttünk?
There is always the return. And the wound will take you there.
A farkasfalkában meghatározott szerepet tölt be a dominancia. A bátyámmal túl fiatalon kerültünk az élre, ráadásul választás, nem pedig harc útján, így duplán meg kellett dolgoznunk érte, hogy megőrizhessük a helyünket. Vannak helyzetek, amikor egyáltalán nem segít a finom elegancia, a köntörfalazás, vagy a tapintat. Azonban nemcsak farkas vagyok, hanem ember is, erről pedig sosem szeretnék megfeledkezni, és azt akartam, hogy Charlie se tegye. A csendes meghunyászkodás levegőbe pöffenő rezdülését éppen ezért egy mosollyal próbálom elhessegetni. Bármi is hangzott el köztünk, bármilyen élesen is reagáltam a férfi szavaira, a gondolatai miatt – azokért, amiket ki mert mondani, és azokért is, amiket nem -, nem kellene, hogy rosszul érezze magát.
Talán nem helyes, hogy túráztatom a vérfarkas érzékeit, de néha muszáj, hogy idővel magabiztosan tudjon támaszkodni rájuk. Nem bölcs dolog sokáig időzni egy olyan bokor közelében, ahol egy másik ragadozó éppen a zsákmányát készül elrejteni, hiszen hiába érkeztünk bunda nélkül, még könnyen hiheti azt, hogy a vacsorájára fáj a fogunk. Egy nyest is tud meglepetést okozni, bár a neszezés eltompulásából inkább arra következtetek, hogy inkább meghúzta magát.
- Valószínűleg egy közeli fészekből csente el a fiókát – bólintok végül, nem hozva szóba a válaszával kapcsolatos bizonytalanságot. Barátságosan megpaskolom Charlie vállát, majd állammal intek, hogy haladjunk tovább. -Az ösvény hosszú, és végig kell érnünk rajta, mielőtt még megérkezik a váltás.
Az este csendes, nincs nyoma idegen farkasnak, vagy vérállatnak a környéken. Néhány erdei állat nyomát egészen közelről tapasztalhatjuk, de a szagunkat érezve ők is inkább más irányt választanak, nem kerülnek az utunkba. Két láb ide, négy láb oda, még mindig a mi fajtánk az egyik legveszélyesebb ragadozó az erdőben.
- Lemegyünk a sziklákhoz, aztán a következő ösvényen visszakanyarodhatunk a parkolóhoz – nem utasítás, pusztán hangos gondolkodás és javaslat, hogy hogyan kellene befejeznünk a túránkat. - Van más javaslatod? – pillantok a társamra. Nem mindenki olyan lelkes túrázó, mint én vagyok, főleg nem a legsötétebb órákban.
Alecnak sok jó tulajdonsága van, de a finom tapintatosság nem tartozik közéjük. Ebből a szempontból mintha egymás ellentéteinek teremtettek volna bennünket: az őrá jellemző nyerseség egyenes jellemét és nyíltszívűségét éppen annyira ellensúlyozza, hogy jól megállhassa a helyét a falka egyik vezéregyéniségeként, én pedig - ahogy mindig, ha ilyenformán rendreutasítanak - megbántottan, csendes meghunyászkodással lépkedek a nyomában, mélyre nyelve magamban az egészet, mielőtt megneszelné. Persze, neki van igaza. Az esetek túlnyomó többségében nem nekem van. Mégis... saját önző megátalkodottságom nem engedi egykönnyen elfogadni, ha szembefordítanak a hibáimmal. Különösen olyankor, ha ezt sebezhető pillanatomban teszik. Miért gondoltam, hogy olyasvalakinek, mint Alec Ward, beszélni lehet a gyengeségről és az értéktelenségről, amit a falkájába hoztam? Egy olyan rossz embernek, mint én, akiből rossz farkas vált, mit mondhat valaki, aki hírből sem ismer mást, csak azt, ami helyes? Hisz még a saját testvérének is képes ellenszegülni, éppen miattunk. Nem csoda, ha nem akarja azt hallani, hogy esetleg nem kellett volna. És tőlem nem is fogja. Elég volt egyszer megvillantania a tépőfogait.
Az ösvényről letérve közös, nagy éjszakába cseppenünk, az erdő éjszakájába. Érzékeim neszekkel, fényekkel és szagokkal telnek meg, gallérom alá légmozgás simít, belső fenevadam élénk kíváncsisággal nyújtózik százfelé. Nem vagyunk egyedül. Rezgő orrcimpáim mögött az ő szimatolása fújtat, a más zsákmányának szagára feltámadó vérszomja érezhető visszfényt vet a szememből - benne sóvár és ellentmondást nem tűrő fölény, akár egy élesre fent lemezvágó olló tátott nyírópofái. A levegőben elektromosság finom szálai húznak törékeny ívet közénk. Aprócska, élvezetes tablónk csak addig tart, amíg Alec hangján újabb, józanító kérdés nem érkezik. Akkor szusszanok. A lábam alatt hirtelen megérzem a saját cipőtalpamat, azalatt meg a talaj egyenetlen, lágy göröngyeit. - Nem tudom - vallom be kissé bizonytalanul. - Toll szaga? De talán csak olyasmi, aminek tollak is akadnak a vackán. Kicsiny zsákmány. Egér. Mókuskölyök. Kismadár. Kérdőn tekintek rá, ezúttal megátalkodottság és tartózkodás nélkül. Alec természetközeli típus, még farkasmércével mérve is. Amit mond, arra mindig érdemes figyelni. Ha pedig elmondta, amit akart, megyek utána. Egy orrhosszal lemaradva tőle, természetesen.
There is always the return. And the wound will take you there.
Az olyanok, mint mi, akik beleszülettek a falkába, sosem érthetjük meg azt, hogy mi éreznek azok, akik erőszak útján, áldozatként szerezték meg a bundájukat – és azokat sem teljesen, akik saját döntés útján ugyan, de önként vállalták ezt az életet. Akiket megharaptak, hiába idomulnak a falkához, valamelyest mindig kívülállók maradnak, hiszen mindig lesznek olyanok, akik lenézik és háttérbe szorítják őket. Szeretném azt mondani, hogy tudom, hogy mi zajlott le Charlie-ban az elmúlt évek alatt, de hazugság lenne. Próbálhatom a helyébe képzelni magam, de tudni sosem fogom. Ettől függetlenül persze komolyan gondoltam a szavaimat. A falkában mind testvérek vagyunk.
– Helyes – határozott bólintással jelzem, hogy elfogadom a válaszát. Hiába vagyok fiatalabb, sosem felejthetem el, hogy a ranglétra magasabb fokán állok, így én diktálok, és ő az, akinek követnie kell. Ettől persze csak bonyolódik a kettőnk közötti kapocs, de szeretek úgy gondolni rá, mint a barátomra, akire számíthatok, és aki számíthat rám, nemcsak a falkában betöltött szerepeink miatt.
A bokorcsörgés megzavar, de a hirtelen csend még inkább. Nem tudni, hogy ami a bokor mögött vár ránk, meghunyászkodik a szagunktól, vagy késő teljesedettségében próbál majd megküzdeni velünk a zsákmányáért. A természet törvényei kegyetlenek, és minden évszakban más ütemet diktálnak.
Hallom, ahogy az apró szív egyre hevesebben ver a törékeny testben. A levegőbe pöffenő félelemszag, és az ösztöneim arról árulkodnak, hogy nem fog kikezdeni velünk.
- A zsákmányt is érzed? – tudakolom. - Szerinted mit kapott el? – kérdezem, és kitágult orrlyukakkal mélyebbet szippantok. A döglött állat szaga nem kellemes, de ha az ember megtanul kizárni minden mást, még így is lehet érezni a tollas puhaságot a vadmacska szagán túl. Valami apróvadat ejtett. Madarat. Talán egy fiókát.
Nem véletlenül tesztelgetem a társamat. Az orr az egyik legpontosabb és legfontosabb érzékszerv, amelyre vérfarkasként hagyatkoznunk kell. Ezért tartottam kiemelkedően szükségesnek, hogy Charlie megtanulja magabiztosan használni. Jó szélirány, és egyetlen apró szippantás a levegőbe elegendő ahhoz, hogy tudd; barát, vagy ellenség az, aki érkezik.
Megvárom a választ, majd intek, hogy induljunk tovább. Én sem szeretem, ha megzavarnak evés közben.
Mosolyomat elfoghatja szemmel, de meg is érezheti a levegőben maga mögött, már ha nem fordul vissza felém. Egyáltalán nem bánom, ha a hatalmasan megnyújtott fekete Cadillac az első, ami eszébe jut rólam. Olyan munka ez, amit minden komor ünnepélyessége ellenére sem szívesen adnék fel. Taxis bárkiből lehet - sőt, bár ebbe talán gondolatban sem érdemes belemenni -, az én dolgom azonban jóval másabb, jóval több ennél. És jóval közelebb húzódik az élőkhöz, mint azt bárki elsőre gondolná. Minden három hagyományos útra a temetőbe jut egy, amikor elgyengült lábú gyászoló ül mellettem a visszaúton. Nem mintha valaha továbbadnám az ilyesmit. Jobb, ha tudják, hogy a Heritage elsötétített ablakai mögött ugyanolyan irgalmas, néma menedék jár mindenkinek. Hogy megsértődöm-e? Ha nem hallható ugratás lett volna, tiltakoznék.
A megjegyzésemre aztán késéles pillantás a jutalmam. Láttán egy pillanatra meghűl bennem a vér. Alec bestiájának fölhorgadó haragja érezhető hullámot vetni készülhet odabent, de a béta bizonyára vaskézzel tartja féken, mert az indulatnak egyszerű árnyékát vélem megszimatolni csupán. Azért ez is elég. Elégszer égettem meg magam látszólag idilli jelenetek kellős közepén, hogy tudjam, a pofon mint olyan, soha nem jár messze. Még azoknak a tenyerében is ott bujkál, akik egyébként elnyűhetetlenül kedvesek. Alec Ward jó ember. Nem szokott visszaélni az erejével. De azért még meggondolhatja magát. Nekem, ugyebár, tehetségem van kihozni mindenkiből a legrosszabbat. - Megértettem - sietek a válasszal, a nyakszirtem kellemetlen bizsergését erőszakkal hagyva figyelmen kívül. Lépteim így is meglassulnak egy pillanatig, mintha megfordult volna a fejemben, hogy lemaradok tőle. Ez persze nincs így. Maradok az oldalán, bízva benne, hogy nem akar ennél jobban belemenni a dologba. Homályosan azt is érzékelem, hogy valójában nem akart kemény lenni. A gond - mint rendesen - most is velem van. Minek kell folyton megjegyzéseket tenni? A falka második vérfarkasa nyilván egyedül is el tudja dönteni, mit akar és mit nem. Szippantok egyet az elnehezülő, párával telt new englandi levegőből, visszaszívva vele egy bocsánatkérést, amivel csak a fát vágnám magam alatt. Épp időben. Letérünk az ösvény széles csapásvonaláról.
Egyszerre torpanunk meg. Nekiütköznöm ezúttal nem sikerül. Homályosan dereng valamiféle emlék egészen friss koromból, amikor még egy ilyen egyértelmű akadályban is felbuktam, akár többször egymás után, de nem tudom visszaidézni, vajon az ő társaságában történt-e. Vagy az övében is. Most inkább a fülemet hegyezem. Szimatolásba is fogok, mert ismerem már magam: a két érzék közül a hallásomban vagyok biztosabb. Nem árt néha nagy kelletlenül az orromat is munkára fogni. - Társaságunk van - válaszolom reá sem tekintve, gondolatnál alig hangosabban. Kivárok pár szívdobbanásnyi ideig. Nem tudok egészen pontosat mondani. A farkasom felélénkülten kaparász idebent, ingercafatokra ácsingózva. - Egyedül van; nem kojot. Talán nyérc. Talán vadmacska.
There is always the return. And the wound will take you there.
- Munkaköri ártalom – rándult mosolyra a szám sarka, bár hogy melyik munkakörben, megint csak nem fejtettem ki, hiszen nem is volt rá szükség. Vaknak és süketnek kellene lenni ahhoz, hogy valaki ne vegye észre, hogy Charlie miként viszonyul az autójához. Valószínűleg, ha most benéznék az utastérbe, egyetlen kósza porszemet se találnék sehol, ellentétben a saját pickupommal, amiben komplett hegyek voltak a lerakódott sárból.
Az ösvény széles. Látszik rajta, hogy a legtöbben erre közlekednek, amikor túrázni indulnak, és csak néhányszázméternyi kényelmes tempójú séta után fog elágazni, így van időnk arra, hogy beszélgessünk kicsit. Charlie jól reagálta le az ugratásomat, így abban a tudatban tekintettem a ma esti feladatunk elé, hogy a férfi nem fog feszengeni a közelemben.
- Nem sértődsz meg, ha azt mondom, hogy addig örülök, amíg nem nekem kell ezen gondolkodnom, ugye? – kérdeztem halk nevetést hallatva. Falkatársam ügyfélkörének egy része nyilván nem volt már abban a helyzetben, hogy panaszkodnia kelljen a manőverezés finomságával kapcsolatban. Tudtam, hogy nem egyedül a temetői szállítás az, amiben segédkezik, de akaratlanul is ez ugrott… Szóval nem, nem akartam arra gondolni, hogy hová fér be a járgány, és hova nem. Arra meg végképp nem, hogy én beleférek-e.
Lépés közben elhajtok egy ágat az arcom elől.
- Az biztos, hogy nem kell maximumra tekerned a hangerőt a rádióban, hogy kihallj rendesen minden szólamot – bólintottam egyetértően. Vérfarkasként az egyik legnehezebb feladat, hogy kordában tartsuk az érzékeinket, amik néha előnyként, máskor hátrányként vannak jelen az életünkben. Nincs is bosszantóbb, mint vasárnapi misén a pap prédikációja helyett azt hallgatni, ahogy egy szerencsétlen légy fuldoklik az oltáron álló boroskehelyben.
Utolsó megjegyzésére rosszalló fény villan a szemeimben, amikor ránézek. Nem azért hívtam el magammal, vagy kérdezősködtem a munkája felől, mert kell, hanem azért, mert akartam. Apám belém nevelte, hogy mindig törődjek a falkatestvéreimmel, még azokkal is, akik nem igazán értékelik a túlzó kíváncsiságot. Viszont nevelés ide, nevelés oda, mindig is szívesen ástam bele magam a többiek problémáiba; nem esett nehezemre, hogy meglátogassam a betegeket, vagy segítő kezet nyújtsak annak, akinek szüksége volt rá. Charlie-ra ugyan egyik sem igaz, mert egész jól elboldogult egymaga is, de időnként mindenkinek jól jön, ha érezheti, hasznos tagja lehet a falkának.
-Ha a szó legszorosabb értelmében nem is, de testvérek vagyunk, Charlie – emlékeztettem kimért, nyugodt hangon, megzabolázva saját belső bestiám felháborodását. - A farkas ereje a falka, de a falka csak akkor működik jól, ha számíthatunk egymásra. Ez pedig úgy nem megy, ha megkérdőjelezed a saját szerepedet – nem hittem, hogy korábbi ugratás végül ilyen beszélgetéssé alakul. Időközben elértünk az ösvény végéhez, ami az elágazásba torkollott. Gondolkodás nélkül indultam meg az előre kijelölt irányba, a sötétebbig csapáson, Dél felé.
Alig tettem meg néhány lépést előre, amikor az egyik közeli bokor mögött megzörrent valami. Kinyújtottam a kezem magam mellé, így ha a férfi nem figyelt eléggé, egyenesen nekisétált a karomnak.
- Mit érzel? – kérdeztem egészen halkan. A hirtelen csend, ami az ágak között támadt arra figyelmeztetett, hogy az állat éppen úgy kiszúrt minket, ahogyan mi őt. A bundája illata elárulta, hogy nemrégen zsákmányolt valamit, és éppen arra készült, hogy elássa a maradékot.
Sandán nézek rá. - Te mindig tudod, mit kell mondani. Hm? Mondanivalóm mögött, a hangomban nevetés bujkál: nincs szükség a béta éles érzékeire és kiváló emberismeretére ahhoz, hogy feltűnjön neki, mi foglalkoztatott az imént. Igaz, ami igaz, valóban elhagyottnak tűnik a parkoló, arról nem is beszélve, hogy Rose Harbor a kisvárosok hátrányai mellett előnyökkel is bír. Jelesül azzal, hogy lakosai vélhetően legmélyebb álmukból fölrázva is felismerik az autómat. Aligha vetemedne bárki arra, hogy megkörnyékezze. Egyszóval Alecnek, mint rendesen, most is igaza lehet. És mint rendesen, ennek ellenére most is igen türelmes. Hangtalan indulunk neki.
Felzárkózom hozzá, no nem teljesen fej-fej mellé, bár a csapás ahhoz is elég széles volna. Szokásom szerint orrhosszal maradok el tőle, így a könyökünk még nyugalmi állapotban sem egy vonalba esik. Máskülönben a balján maradok, mert ha az emlékezetem nem csal, jobbkezes és így ez az a pozíció, amelyben észrevétlenül a legnagyobb szabad helyet tudom neki biztosítani anélkül, hogy eltávolodnék mellőle. A megjegyzésére nevetős szusszanás a válasz. Nem veszem fel az ilyesmit még akkor sem, ha fűrészfogasabb az éle. - Ismersz - viszonzom a pillantását, kis csipkelődéssel a tulajdon káromra. - Ahová befér az autó, oda nem megyek lábon. Nem is gondolnád, mennyi mindenhová befér. Javarészt igaz. Mióta csak megtanultam vezetni, vassal kell lefeszegetni a járművek volánjairól. Ezen a beharapásom vajmi keveset változtatott: a különbség leginkább ott rejlik, hogy immár jól elboldogulok edzetlenként is a többiek oldalán. Többnyire. Az azonban, hogy Alec az erejét akarja fitogtatni a káromra, ezúttal sem fenyeget: tréfálkozása ellenére is úgy ütemezi hosszú lépteit, hogy ne kelljen loholásba fognom az oldalán. Az, hogy a testarányaink hasonlóak, csak segít. Azért még könnyűszerrel megfuttathatna, ha akarna.
A kérdésre felvonom a szemöldökömet. Négy év után is emlékeztetnem kell magam rá, hogy itt az emberek törődnek egymással, ha nem is mindig a legjobb értelemben. Persze falkatársamként Alec valószínűleg népesebb településen is tisztában lenne vele, hogyan élem az életemet - nagy vonalakban mindenképp -, de hát no. Az ilyesmihez idő kell, hogy hozzászokjam. Különösen, hogy a farkasfalkán belül legalább olyan söpredéknek számítok, mint annak idején az embergyerekek között. Ezt nem tartott sokáig a magamévá tenni. - Örülök, hogy kérdezősködnöd kell felőle - somolygom válaszképpen. Ha valakinek hosszú idő telik el az életéből anélkül, hogy összehozná velem a sors, örülhet. Nem szoktak, persze. Ettől még így van. Minél idősebb valaki a városlakók között, annál valószínűbb, hogy névről ismer. - Jól. De nincs nehéz dolgom. Nagyvárosi utakhoz szoktam. Ezzel a füllel meg... Szünetet tartok; kiérezheti belőle, hogy ha napvilágnál lennénk, most nevetnék. Bár ritmusérzék és kecsesség cseppnyi sem szorult belém, lépteihez még ebben a környezetben is könnyedén idomulok, nyilvánvalóan a farkasvérnek köszönhetően. Kivételes otthonossággal mozgok magamhoz képest. Közben félszemmel őt figyelem; csaknem tapintható, kimért nyugalmamat csupán a fenevadam éjszakai izgékonysága gyűri maga alá néhol. Falkatársam profiljából nem lehet semmi hangsúlyosat kiolvasni, de elég kötelességtudónak ismertem meg ahhoz, hogy tudjam: akkor is elhívott volna magával előbb-utóbb, ha minden porcikája tiltakozna az elképzelés ellen. Hümmögni magamban hümmögök csak, szólni azonban hozzá szólok, ha mégoly halkan is. - Nem kell velem mutatkoznod, ha nem akarsz, tudod.
There is always the return. And the wound will take you there.
Charlie azok közé a farkasok közé tartozott, akik a nehezebb úton szerezték meg a bundájukat. Talán a szerezte nem is a megfelelőbb szó, hiszen néhány vállalkozó szellemű ostobával ellentétben, a férfi nem akarta ez. A körülmények miatt sokkal nehezebb dolga volt, mint azoknak, akik ebbe születnek, hiszen nemcsak a belső bestia dühével, de néhány maradibb falkatag lenéző tekintetével is szembe kellett néznie. Máig vannak olyanok, akik számára a származás még most is sokkal többet nyomott a latba, mint az érdemek, és ezt sajnos mostanra sem sikerült teljesen kiirtanunk a falkából, pedig az Alfánk maga is félvér.
- Szerintem egy darabig nem jönnek vissza – biccentek a parkolóban álló idegen kocsik felé. Már ült néhány falevél szélvédőjük alatt, így az is el tudtam képzelni, hogy már tegnap óta itt dekkolnak a környéken. Próbáltam nem foglalkozni a baljós sugallattal, ami a gyomrom mélyéről tört fel, és amelynek sokkal több köze volt az őszi eseményekhez, mint a mostani szituációhoz.
Gyorsan leráztam magamról az érzést, és némileg magabiztosabban léptem be a parkoló szélén kezdődő csalitosba.
Halkan felnevettem, amikor arra kért, hogy lépteimet igazítsam az övéhez.
– Elkényelmesedtünk? – kérdeztem társamra pillantva, de az ajkam szegletében megbújó félmosoly elárulta, hogy nem szidalomnak, sokkal inkább barátságos ugratásnak szánom a kérdésemet. Mindig igyekeztem, hogy csak azokban a pillanatokban erősítsek rá a falkarangbéli különbségekre, amikor az feltétlenül szükséges, de az összes többiben szívesebben vagyok falkatestvér, mint Béta.
A turisták által használt útvonal helyett az egyik vadcsapáson indultam el, melyet a falka felderítői is használni szoktak. Az erdő nehéz, de otthonos illata ekkora már teljesen betöltötte a tüdőmet, izgatott érdeklődésre késztetve bundásabbik énemet, amit a kirándulók miatt el kellett nyomnom.
- Hogy megy a munka? – nem tettem hozzá, hogy pontosan melyikre gondolok, de érdeklődő tekintetem Charlie-ra vetült, aki reményeim szerint nem maradt le a nyomomban, hanem felzárkózott mellém.
Kezdőlap
