Az elzárás nem volt újdonság. Komolyan. A régi sulimban személyreszóló székem volt, a terem hátsórészében. A régi tanáraim tudták, hogy az egyetlen módja annak, hogy nyugodtan élvezhessék az elzárás csendes óráit, ha engedik, hogy level uppoljak a Candy Crushban. Jogom volt megtartani a telefonom! Hahó! Ez még mindig Amerika!

- Most szórakozik velem… - szűrtem a fogaim között, még mindig a telefont markolászva. Felkészültem rá, hogy nem adom át harc nélkül, de aztán eszembe jutott az apám. Nem, fogalmam sincs, hogy miért, hiszen amióta a városban vagyok alig találkoztunk, mégis… Már az elzárás miatt is csalódott lesz, de ha híre megy, hogy tökön térdeltem egy tanárféleséget, akkor ő is elpaterol, mint anyu. És én nem akartam Timbuktuban kikötni.

- Legyen – mondtam végül, de tekintetem tele volt kihívással, ahogy a fiatal tanerő szemébe és arcába néztem. Ha azt gondolta, hogy ilyen könnyen elérte nálam, hogy behódoljak, tévedett. Azt, hogy a hét hátralévő részére is be akar zárni, egy kicsit sem nőies horkantással vettem tudomásul. Mivel még nem voltak barátaim a városban, akikkel az időmet tölthetem, voltaképpen a dolog nem is volt akkora büntetés. A sérült önérzetem miatt érzett dühöt elraktam későbbre, hogy aztán bevethessem a bosszúmnál.

- Talán egy csatát megnyert, de a háború még hátra van – mondtam csendesen, miközben elléptem az asztaltól. Merthogy azt Ben sem gondolhatta komolyan, hogy ezt nem fogom megtorolni. Mivel megfosztottak az összes szórakozási lehetőségemtől, az asztalomhoz visszaérve előszedtem az egyik füzetem, nem mintha a házimat akartam volna megcsinálni. Az elzárás hátralévő idejét azzal töltöttem, hogy firkálgattam, és indokolatlanul sok szitokszót írtam az egyik üres oldalra. A tollam még dühödtebben szántotta a papírt, amikor egyszer magamon éreztem a kínzóm tekintetét, de én próbáltam egyáltalán nem nézni felé… Sikertelenül.

Az elsők között voltam, akik az elzárás végét jelző csengő után elhagyta a termet. A fejemben már össze is állt a terv, hogy miként fogok borsot törni a túlbuzgó pöcsfej orra alá. És ha szerencsém van, talán nem is rúgnak ki érte.

- Miért, nem az? – kérdeztem vissza gúnyosan csücsörítve. Messziről kiszagoltam a hegyibeszédet, hiszen az elmúlt tizenhat évet olyasvalakivel éltem le, aki profi volt ezekben. Az édesanyámmal. Csak aztán belefáradt és lepasszolt apádnak, kúszott az elmémbe a gonosz kis gondolat, ami mostanában egyre gyakrabban mérgezett.

Igazság szerint nem sokat tudtam erről az alapítós baromságról, de Freddy bácsi és a nagyi is élt halt a témáért, viszont akárhányszor ahhoz a részhez jutottak, hogy „családi kötelesség” az én agyam automatikusan átkapcsolt valami érdekesebb témára. Persze még így is megragadt egy-két dolog, mint például a bácsikám ajánlása arra vonatkozóan, hogy kikkel érdemes jóban lenni. Mondanom sem kell, hamar eldöntöttem, hogy éppen azokat az alakokat fogom nagy ívben elkerülni. Nem igazán sikerült az elkerülés, Beth.

- Kezdem úgy érezni, hogy jobban oda kellene figyelnem a ketyós nagyanyámra, amikor ezeket a kötelességet emlegeti – szűkítettem össze a szememet, miközben kitartón figyeltem a fiatal tanerőt. Úgy éreztem, hogy akár meg is úszhatom ezt a kellemetlen kihágást, ha elég makacsul állok ellen a hatalmának, amit még ő maga is csak próbálgat. Vajon hány évvel lehet idősebb, mint az itteni diákok többsége? Valószínűleg még neki is új volt a helyzet, szóval próbáltam egy bizalmas mosollyal menteni a helyzetet.

Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, amikor azt mondta, elmehetek. Megragadtam a táskám pántját, és lelkemben rőzsedalokkal készültem ellépni mellette, amikor fülemben megakadt a mondandója második fele.

- Miiii??? – torpantam meg. – Ez nem igazság! – csattantam fel háborogva, de addigra már rám kacsintott és faképnél is hagyott. – Héééé! Ez az első hetem! – kiáltottam utána puffogva. – Seggfej! – az utolsó szót már csak félhangosan tettem hozzá, hogy aztán dühösen trappolva az épület felé vegyem az irányt. Oké. Ezt a csatát talán ő nyerte, de a háború még hátra volt.



Pontban háromnegyed négykor csusszantam be a padba, a tizenhetes teremben. Ben még nem érkezett meg, helyette egy kissé idegesnek tűnő nőci (aki úgy nézett ki, mintha bármikor kész lenne elájulni) fogadta a renitenseket, így egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy talán megpróbálhatnám kidumálni magam. Elég meggyőzően tudok hazudni, ha a szabad délutánom a tét, de aztán meggondoltam magam. Nem akartam megadni Ben Flanagannek az örömöt arra, hogy további elzárással büntessen, ha kiderül, hogy leléptem.

Páran már voltak a teremben, és némelyikükről lerítt, hogy nem először töltik a délutánjukat az elzárásban; A leghátsó padban például egy hosszúhajú hipster aludta az igazak álmát, és megesküdtem volna rá, hogy a tekintete nem csak az álomtól lenne ködös, ha venné a fáradtságot és rám nézne.

Remek! Az egész délután füvesekkel, és lógósokkal tölthetem! gondoltam fásultan, felcsapva a táskámat az asztal tetejére, nem mintha nem ez lett volna az első alkalom, hogy ilyesmi történik velem, de na. Minden porcikám tombolt az igazságtalanságtól, hiszen nem követtem el akkora kihágást... A mobilomat a felügyelőtanár már akkor elkobozta, amikor beléptem a terembe, így arra sem volt esélyem, hogy megpróbáljak megdönteni egy új szintet a Candy Crushban. Amikor az ebédszünetben felhívtam apát, nem úgy reagált, ahogyan a legtöbb szülő – vagy éppen anya – tette volna, sőt. Egészen nyugodt hangon, szinte rezignáltan vette tudomásul, hogy a délután nem fogok a nagyival teázni, és képeket nézegetni a halott macskáiról.

Miután a tanárnő ellenőrizte, hogy mindenki megérkezett, aki felvan írva a listájára, szinte futva távozott, mintha attól félne, hogy bármi kórságot terjeszthetünk. Előtte azért közölte, hogy a helyünkön ülve várjuk meg, amíg Mr. Flanagan megérkezik. Szóval Benjamin nem hazudott, és tényleg ő lesz a felügyelő.

Az elkobzott mobilok ott sorakoztak a tanári asztalon, az enyém éppen a szélén, és szinte csalogatott, hogy szerezzem vissza. Nem gondolkodtam sokat, és kiugorva a padból az asztal felé vetettem magam, hogy diadalittas mosollyal megragadtam a telefonomat, majd fennhangon azt mondtam:

- Ezt kapd ki, te önelégült pöcs! – arra bezzeg nem számítottam, hogy az az önelégült pöcs éppen ezt a pillanatot választja arra, hogy belépjen a terembe, és hogy tisztán fogja hallani minden szavam.

- Sokat járok tilosban – általában az ember nem vall be ilyesmit, de Beth teljes nyugalommal, a legártatlanabb mosolyával közölte ezt Bennel. Bár nagyon örült volna neki, ha könnyedén megúszhatná az első – ugyan, azt senki sem gondolhatta komolyan, hogy nem lesz második, vagy harmadik, esetleg negyedik eset – kihágását, nem bírta ki, hogy ne legyen őszinte. Egyébként is, az aktájában, amit a régi iskolájából már bizonyára át is küldtek ide, fekete-fehéren ott állt, hogy Bethany Montgomary bajkeverő, felesleges lett volna úgy tennie, mintha sosem lett volna része ilyen beszélgetésben.

- Stresszkezelés – pöccintette meg a kezében tartott csikket, miközben válaszolt. – Az apám orvos, az összes egészségügyi kockázatát felsorolta már, szóval nem lehetne, hogy ezt kihagyjuk a hegyibeszédből? – grimaszolt reménykedve, még mindig az eloltott csikket birizgálva a hüvelykujjával. Egyébként éppen a kukába akarta dobni, amikor az iskola rendjének önjelölt őre megjelent, szóval kicsit igazságtalannak érezte a lecseszést. Most meg is tette, ellépett a fiatal tanerő mellett, és nemes egyszerűséggel a kukába ejtette a cigarettamaradványt. A hamut és a füstöt már régen elvitte magával a szél.

- Voltaképpen a suliban vagyunk – fordított hátat a kukának, hogy újfent Benre figyelhessen. A megjegyzése furcsa volt, de felébresztett valamit Bethanyban, amitől képtelen volt nem elmosolyodni. – Egyébként pedig mind a ketten alapító családok sarjai lennénk, bármit is jelentsen ez. Tuti össze fogunk futni valami uncsi eseményen… Ugye nem kell semmi hülye jelmezbe bújni olyankor? – borzadt meg egy pillanatra. Freddy bácsi nagyon eltökélten emlegette ezeket az eseményeket, bár az apja mindig lepisszegte, amire a nagyanyja csak rákontrázott azzal, amikor azt mondta, hogy ideje beavatni az unokáját a dolgokba. Jamie-ből hiába próbált bármit is kiszedni, az unokatestvére egyelőre hallgatott, mint a sír.

- Elmehetek? – kérdezte végül félig reménykedőn. Nagyon remélte, hogy Ben végül nem hívja fel az apját, hogy bemószerolja.

Elzárás, remek, rándult meg gúnyosan Bethany szája sarka a puszta gondolattól is. Sosem volt szabálykövető, de az első itt töltött hetét ilyesmivel kezdeni... Hát, nem igazán ez volt az elképzelése, amikor úgy döntött, hogy offolja a tesit és inkább az instát görgetve elszív egy cigit. Amúgy is zabos volt, mert nyilvánvaló volt, hogy a legjobb barátnője meg sem várta, hogy kihűljön a helye, máris rárepült a majdnem pasijára.

- Tudom, hogy működik az elzárás. Nem szívesen probálnám ki... - vallotta be kelletlenül, de azt nem tudta megállni, hogy a gyakorló tanci szavai hallatán megforgassa a szemét. Úgy festett, hogy valaki aznap szabálykönyvet és szigorbogyót reggelizett. Mit akarsz bizonyítani, haver?

- Vettem. Viselkedjek rendesen, húzzam meg magam, és mindig időben csináljam meg a házimat. Jó leszek. Biztos van jobb dolgod is a délután, nyugodtan elengedhetsz. Beccsszó - próbálkozott a lány egy mosollyal, ami ugyan semmi jót nem ígért, de Ben ezt nem tudhatta, hiszen még nem ismerte őt. Sőt, ha rajta múlik, nagy ívben el fogja kerülni ezt a sótlan alakot. Egyáltalán nem hiányzott, hogy rajta élje ki azokat a komplexusokat, amik a fiatalságából fakadtak. Bethany úgy érezte, Benjamin túlságosan is komolyan veszi saját magát.

- Bethany, a nevem Bethany, nem új lány - talán nem a legokosabb ötleteinek egyike volt elárulni a nevét a gyakornoknak, de már amúgy is tudta, hogy kicsoda, neki pedig kezdett elege lenni ebből az állandó új lányozásból. Neki több száz arcot és nevet kellett megjegyeznie, míg másoknak csak egyet, nem tűnt olyan túl nagy falatnak. - Egyébként pedig mensturálok, azért nem mentem tesire... Nem várhatják el tőlem, hogy görcsölő hassal ugrándozzak, ugye? - alattomos megjegyzés volt, kevés igazságtartalommal. Beth tudta, hogy a női problémák említése rendszerint zavarba hozza a férfiakat; még az apja is menekülőre fogta, amikor ilyesmire panaszkodott, pedig Arthur orvos volt. Egyértelműen az volt a célja ezzel, hogy visszavonulásra kényszerítse a gyakornokot.

- Engem nehéz elfelejteni, tanár úr - mosolyodott el ismét, kissé talán gúnyosan ejtve ki a fiú titulusát, ami egyébként is nehezen jött a szájára. Félrebillentett fejjel nézett fel Benre, azon gondolkodva, hogy vajon meddig mehet el mielőtt még végképp felhúzza. - Van még valami? - kérdezte ártatlanul.

Beth felvont szemöldökkel nézett a srácra, aki nem sokkal lehetett idősebb tőle. Na ne, egy ügyeletes seggnyalót sikerült kifognom? -, rándult meg a szája sarka lemondóan, amikor rájött, hogy voltaképpen bajban van. Új lány, szusszant lemondóan, mert sejtette, hogy jó pár hétig ez lesz az új beceneve.

- Ja… Ah. Az apád az igazgató – világosodott meg hirtelen. Halványan rémlett neki, ahogy a padtársa – aki valamilyen oknál fogva azt gondolta, hogy Bethany lesz az új öribarija – arról csicsereg, hogy micsoda szerencse, hogy Benjamin itt tölti a gyakorlatát, hát a lány ebben a nem igazán érezte azt a csuda nagy szerencsét, főleg, mert az a bizonyos szerencse meglehetősen szúrósan nézett rá. – Most komolyan? Még egy hete sem vagyok itt, és máris ki kellett fognom apuci kicsi fiát? Hol vannak a vonalzóval hadonászó, ráncos matektanárnők, amikor szükség lenne rájuk… - csóválta meg a fejét, és az eredeti tervéhez hűen a kukába ejtette a csikkjét. – Szerinted valaki komolyan veszi ezt a morcos pillantást? – nem érezte úgy, hogy magáznia kellene a fiút, hiszen ha valahol az iskolán kívül találkoztak volna, akkor is zsigerből letegezi. Ráadásul nem is igazi tanár, így valószínűleg nincs hatalmában megbüntetni. Ugye? Ebben a dologban egy kicsit azért bizonytalan volt.

- Most komolyan be akarsz köpni? – kérdezte egyik lábáról a másikra állva, egyik kezével a fülesébe kapaszkodva, míg a másikkal a zsebébe süllyesztette a telefonját. Kitudja, hogy nem-e kobozná el azt is valami hülye szabályra hivatkozva. – Te sem tűnsz túl szabálykövetőnek – próbálkozott meg egy laza mosollyal, hátha azzal szimpátiát ébreszthet a másikban.