Ugyan sosem tettem szóvá, de belül mindig is értékeltem Alec közvetlenségét. Még akkor is, amikor kételkedtem az őszinteségében, ez pedig általában így volt. Nem az ő hibája: valójában soha életemben nem kedveltem a magas státuszú személyeket. Nem is adtak okot rá. Határtalan jogosultságérzetük és természetes hajlamaik arra, hogy a lábukat másokba töröljék, megtanított rá, hogy mindenkor óvatos és defenzív maradjak a jelenlétükben. A nagy emberek mindig csak addig barátságosak, ameddig az nekik úgy kényelmes. Előbb-utóbb mindig eljön az idő, amikor megfordul a széljárás. Akkor pedig hirtelen emlékezni kezdenek rá, mifélék is veszik őket körül. Kíméletlen bizalmatlanságom hétlakatos körén belül kerülni nem egyszerű bravúr, a bétának azonban mellső mancsát valahogyan mégis sikerült négy év alatt a mesebeli ajtó résébe erőltetnie. Nem csak én, de a hozzám tartozó, örökké éber és menekülésre kész bestia is érzékelhetően ellazul egy kissé a közelében - falkatársam kiegyensúlyozott, már-már ünnepélyes nyugalma sajátosan nyílt egyenességével lefegyverző keveréket alkot. Ha szigorúbb lennék, ügyelnék rá, hogy ez ne látsszék meg rajtam. De az az igazság, hogy megérdemli. Egy kicsit.
- Igen. Láttam - jegyzem meg beleegyezőn, és bár illene ennél érettebben viselkednem, mégsem tudok egészen elfojtani egy rándulást a szám szélén. Nem szeretem előre elképzelni, ahogy idegenek mászkálnak az autóm közelében, noha észszerűtlen lenne elvárni, hogy ahol megjelenek, oda senki ne merészelje betenni a lábát, míg tovább nem állok. Nem küzdök elég elszántan a féltékeny védelmező ösztöneim ellen, amelyek az öreg Rolls-Royce-hoz fűznek. Mentségemre legyen mondva, megszoktam, hogy ahol a fekete Heritage feltűnik, pontosan ez a forgatókönyv játszódik le. Mintha a halottaskocsi puszta látványa is egyfajta rövidebb út lenne a sírba. Vagy csak nem akarják megkockáztatni, hogy hozzáérjenek. Helyes. - Menjünk gyalog.
Kilépünk a parkolóból. Mindig városi embernek tartottam magam, ám a farkasharapás óta valamelyest megváltozott a szabad levegőhöz való viszonyom: mostanság már szívesen járok errefelé. Figyelem, ahogy széles vállát átbújtatja a hátizsák pántjain, a belőle sugárzó ösztönös, magabiztos erőt. Mély lélegzetet veszek, futólag ismerkedve a környék változékony illataival, majd viszonzom a rám forduló pillantását. A csillagokkal tűzdelt sötétségben olyan a szeme, mintha egyszeriben elveszítette volna a saját jól ismert színét: meg-megvillanó fehérje páros ékkőfoglalatként világít. Egy pillanatra váltás nélkül is megpillantom a benne bujkáló félelmetes erejű fenevadat. Aztán biccentek. Nem szokványosan, hanem kissé féloldalt, mint akinek gondolkodnivalója akadt. - Semmi - egyezek bele könnyedén. - Te ismered a járást. Csak ne diktálj túl veszett tempót. Ha megindul, a nyomába szegődöm.
There is always the return. And the wound will take you there.
Semmilyen másik járművel nem lehetett összetéveszteni Charlie autóját, így már a felvillanó vészvillogó előtt tudtam, hogy a falkatestvérem érkezett meg. A bordaketrecem mögött nyugvó farkas kissé megmoccant, mint mindig, ha egy másik fajtársamat üdvözöltem.
- Úgy volt, hogy Cam jön velem, de be kellett ugrania a városba – ugyan nem tartoztam magyarázattal, de apám arra tanított, hogy tisztelj másokat, ha azt akarod, hogy tiszteljenek. A fiatalságom okán idősebbek néha még most is kételkedő szemmel néztek rám – vagy a fivéreimre -, Charlie-nak pedig duplán lett volna oka erre, hiszen nem született közénk. Barátságosan megráztam a kezét, és határozott biccentéssel fogadtam a gesztust, amellyel felkínálta a nyakát, elismerve a falkában betöltött szerepemet. Az ő keze puha, az enyém érdes, hála a munkánkból adódó különbségeknek.
- Egyáltalán nem várattál meg, én is csak most értem ide – mondtam, majd a két parkoló autó felé intettem. – Társaságunk lesz, szóval azt hiszem, jobb lesz kerülni a bundát. Kétlem, hogy orvvadászok lennének, de jobb a békesség – azt nem tettem hozzá, hogy ettől függetlenül ugyanúgy lelőhetnek, ha az útjukba kerülünk, jobb nem a falra festeni az ördögöt.
Türelmesen megvártam, ha volt még elrendezni valója, és csak utána indultam a parkoló széle felé, bakancsos lábammal átlépve az alacsony padkát. Bakancs ide, bakancs oda, sokkal jobban esett a földet érezni a talpam alatt, mint a betonozott placcon.
- Dél felé indulunk, és teszünk egy kört a határok mentén – osztottam meg vele az elképzeléseimet, és felvettem a hátizsákom másik pántját is. Megszokott rutin volt, amit azok miatt az áthaladók miatt iktattunk be az őrjáratokba, akik nem éppen barátságos szándékkal érkeztek hozzánk. Persze sokkal körültekintőbbek voltunk az eltűnések óta, és igyekeztünk figyelni a legtöbb szokatlan dologra.
A megszokottnál valamivel gyorsabban hajtottam végig a külterületre vezető főúton. Érzékeltem a telefonhíváson, hogy Alec késésben van: márpedig ha ő késésben van, akkor én is. Különösen, hogy ekkor még otthon heverésztem. Nem mintha egy ilyenről el lehetne késni, úgy igazán. Mégsem fűlött a fogam ahhoz, hogy a falka bétáját megvárakoztassam.
Nem kell keresgélnem. Ahogy lassú, rutinná vált széles ívben beúsztatom a nagy Silver Cloudot a parkolóba, felkapcsolt ikerfényszórói átsöpörnek a sötéten tornyosuló pickup meg a fiatal farkas hasonlóan robosztus körvonalain; délceg termete és testtartása messziről elárulja Alec Wardot. Na meg az autója. A béta int nekem, én pedig egyetlen impulzus erejéig reflexszerűen felkattintom a vészvillogót, mintegy válaszképpen. Messzebb állok meg a többi kocsitól, lehetőleg a nagy teherautó innenső oldalán, hogy egyből a másik farkas mellett szállhassak ki. Ugyanúgy hátizsákot hoztam magammal, ahogy ő is. Főleg a látszat kedvéért. Az ajtót kulcsra zárom, a sötétvörösre lakkozott lemeztetőn végigsimítok megszokásból - ezt a Cadillackel is mindig megteszem a garázsban, talán szégyellném is magam, ha egyszer elmaradna -, és már fordulok is felé.
Előttem szólal meg. A közvetlensége még ennyi idő után is meg tud lepni. - Semmi fontosban - visszhangzom ugyanolyan barátságosan, ahogy ő is közeít. Elfogadom a felajánlott jobbját. Megint megtapasztalhatja, hogy tőlem kár igazi amerikai kézfogásra számítani. A szorításom rövid és igen visszafogott, a kezem egy olyan ember feltöretlen keze, aki gyakran visel puha bőrkesztyűt. Egyforma magasak vagyunk, ám az államat így is kissé feljebb szegem, ahogy ilyenkor mindig, szívdobbanásnyi időre szabaddá téve előtte a nyakamat. Azután ráfüggesztem a tekintetem. Megszokhatta már, hogy aki magára marad velem, osztatlan figyelmemet bírja. - De azért köszönöm a kérdést. Szolgálatodra. Remélem, nem várattalak meg.
There is always the return. And the wound will take you there.
Hiába a farkasvér, az éjszakai őrjáratok még most sem tartoztak a kedvenceim közé. Ráadásul az utolsó pillanatban kellett rácsörögnöm Charlie-ra, mivel Cameron, akivel párba lettem osztva az estére, egyszerűen lemondta az őrjáratot. A Béta-oldalam tombolt, amiért ennyire semmibe veszi a dominanciámat, míg a másik, a testvéri, egy kicsit nyugodtabban fogadta a dolgot, mert már megszokta tőle, hogy ilyen.
A turistaúttól nem messze parkoltam le a pickuppal, az egyik olyan parkolóban, amit a túrázók is előszeretettel használtak, és amiben már az enyémen kívül két másik autó is állt, de egyik sem volt a társamé. Ezek szerint számíthatunk társaságra, állapítottam meg, jobb lesz, ha emberbőrben maradunk.
Mélyet szippantottam a levegőbe, hátha megérzem a puskapor nehéz szagát, vagy valami más fenyegető aromát, ami arra intene, hogy óvatosnak kell lennünk az idegenekkel szemben, de semmi ilyesmit nem szimatoltam. Azonban - a biztonság kedvéért - magamhoz vettem a hátizsákomat a platóról, hogyha mégis összefutnánk velük, egyszerűbb legyen elhitetni, hogy mi is csak kirándulni jöttünk. Éjszaka. Az erdőbe.
Éppen lezártam a kocsit, és a vállamra lendítettem a táskámat, amikor felfigyeltem a közeledő autó hangjára, és a fényszóróra. Magasra lendített kézzel, barátságosan intettem oda az érkezőnek, és türelmesen megvártam, amíg keres magának egy helyet a terepen.
- Bocs, hogy csak így… - emeltem fel szabadkozva a kezem, amennyiben valóban Charlie érkezett meg. Dominancia ide, dominancia oda, még én is tudom, hogy mindenkinek lehetne jobb dolga, mint szombat éjszaka az erdőben grasszálni. – Remélem nem zavartalak meg semmiben – mondtam, ha időközben elértük egymást, majd kézfogásra nyújtottam a kezemet, ahogy azt régi jó ismerősöknél szokás.
Kezdőlap
