A cukrászda ajtaja lustán nyílt és csukódott, vendégek jöttek és mentek és az ebédidő beköszöntével elnéptelenedett a helyiség. A pult jóformán kiürült az éhes városiak bőkezűségének köszönhetően így Libby fellélegezhetett amíg a következő adagok a sütőben készültek.
Pihentető délelőttön voltunk túl Cappel. Az idejét sem tudtam, hogy utoljára mikor jutott idő, ráadásul ennyi arra, hogy kettesben a magunk dolgairól diskuráljunk és a magunk dolgai alatt nem a városvezetés és egyéb teendőink tárgyalását értettem. Napjainkat olyan vasmarokkal szorították a rövid határidős munkák, hogy csupán álmunkban gondolhattunk bármire ami hosszútávú perspektívát kínált. A jövő az Elsők és családjaik számára amúgy is bizonytalanabbnak bizonyult mint a hétköznapi emberek számára.
Arcom megnyúlt mikor menyasszonyom megrovó tekintet és csendre intő mozdulat helyett egy még pikánsabb válasszal toldotta meg ötletemet, majd arcvonásaim szégyellős, de vággyal teli mosollyá szelídültek. Gyomrom tonnás súlyúvá vált, ahogy elhangzott szájából az a szó, melyet olyan régen ejtettünk ki amilyen régen közösen reggeliztünk és ujjaim megreszkettek.
- Én is szeretlek, Caprice Decker - leheltem olyan óvatosan amilyen óvatosan csak tudtam, nehogy elijesszem a pillangó módjára letelepedett pillanatot, mely elsőre igaznak sem tűnt - És ezt örömmel hallom, mert még pár napig biztosan nem leszek olyan állapotban, hogy megvívjak a többi kérőddel a kezedért.
Elnevettem magam és eltüntettem a tányéromon lévő péksütemény megmaradt részeit, majd felvettem a szalvétát az ölemből és az asztalra fektettem. Szórakozottan mustráltam a finom anyagot és figyelmesen bólogattam a felsorolt elintéznivalókra, lelki szemeim előtt felsejlett a színpaletta amelyből hasztalanul próbáltam kiválasztani a legízlésesebb színkombinációt az esküvői abroszok és szalvéták tekintetében, s fejben megtoldottam a teendők listáját még néhány tétellel.
- Azt hiszem aki "jól nyomja" semmiképp sem jöhet szóba egy Decker esküvőn - hirtelen feltettem a mutatóujjamat - Miket beszélek, igazából a két fivérednél nagyon is jó opciónak tűnhet, már ha egyáltalán létezik olyan nő aki beköti Gabriel fejét.
Jót somolyogtam az Első említésén és egy, az ő óhajaihoz alakított lagzi képén, majd a maradék kávét is felhajtottam presszós csészémből.
- Bevallom még nem tudtam utánuk járni - vallottam be töredelmesen és nem kevés bűntudattal - De van egy olyan érzésem, hogy velük szerencsével járhatunk. Ami pedig Evelynt illeti... biztosan nagyon boldoggá tennéd vele - mosolyodtam el és a pár perccel ezelőtti beszédtémánk fényében eszembe sem jutott féltékenységet érezni Cap a Crepsley családdal szőtt szoros viszonya hallatán - Remélem így van. Jamie nehéz időszakot tudhat a háta mögött. Megérdemelne néhány rózsaszín felhőt és kamaszos szívdobogást. Anette kitűnő segítségünkre lenne a tengernyi munkában - toldottam hozzá némi szomorú nosztalgiával. Nővérem sok szempontból szöges ellentéte volt jellememnek. Fogyhatatlan energiájával, jókedvével és az emberekkel kialakított könnyű kapcsolatokkal mindig a társaság legnépszerűbb tagjának számított bármerre is járt.
Felálltam, hogy kifizessem a reggelink számláját, s bőkezű borravalóval jutalmaztam Libby süteményeit, melyek ezúttal sem okoztak csalódást. Néhány dicsérő szó után visszatértem menyasszonyomhoz és megsimítottam vékony vállát az elegáns ruhán keresztül.
- A mitológiában számos példa van rá, hogy a szerelmi házasságok és kapcsolatok nyomán egész háborúk robbannak ki - jegyeztem meg és tekintetem a kint elsuhanó autókra révedt - Jó lenne most az egyszer éppen az ellenkezőjét elérni.
Karomat nyújtottam és ha Cap készen állt rá a kijáraton át távoztunk./div>
- Arra egy kicsit még várnod kell – incselkedtem a menyasszonyi ruhára célozva. A kiválasztott darab elegáns volt, és visszafogott, éppen mint a kapcsolatunk; már csak arra volt szükség, hogy a varrónő megigazítson rajta ezt-azt, hogy úgy álljon rajtam a nagy napon, ahogyan kell. Talán az eljegyzésünk óta most először éreztem azt, hogy alig várom, hogy lássam Nicholas arcát, amikor végig sétálok benne a padsorok között. – Ne kísérts, Nicholas Baaiman, mert a végén ragaszkodnom kell hozzá, hogy most rögtön szökjünk meg. De csak akkor, ha te is hasonló körülmények között vársz rám az oltárnál – kúszott ajkaim szegletébe egy huncut mosoly, bár eddig nem volt jellemző a kapcsolatunkra az efféle pikáns humor. Egy kicsit talán el is pirultam, ahogy elképzeltem a jelenetet, és a szívem is mintha megvadult volna a mellkasomban. Mióta van rám ilyen hatással?
- Nincs más, akihez szívesebben hozzámennék – mondtam komolyan, elnézően félrebillentett fejjel. – Szeretlek – nem túl sűrűn hagyta el az ajkaimat ez a szó, mert megszoktam, hogy keménynek és határozottnak kell lennem azért, hogy komolyan vegyenek. A túlságosan erős érzelemkitörésektől pedig szörnyen zavarba jöttem, de az éjszaka varázsa még akkor is ott lebegett körülöttünk, jótékony takarójával beburkolva bennünket.
Úgy vettem, hogy a téma lezárásával kölcsönös megállapodást kötöttünk arra vonatkozóan, hogy nem beszélünk többé se Samantháról, sem pedig Christopherről.
- Bizony! Rengeteg elintéznivalónk maradt, még így is, hogy eltoltuk az időpontot – tértem a valamivel hálásabb témára. – Az ételszállítókkal is le kell fixálnunk a menüt, és még a díszítéssel kapcsolatban is szeretnék egy kis változtatást. Persze nem panaszkodom, én nem akartam a nagy napunkat egy szervezőre bízni – csóváltam meg a fejem mosolyogva. A központban lévő irodámat már sikerült teljesen belaknom a készülődéssel kapcsolatos cetlikkel, és mappákkal, amit csak azért nem tettek szóvá nekem, mert mindemellett tökéletes precizítással láttam el a munkámat. – Noah Jacobsra gondolsz? – kérdeztem megkeverve a kávémat. – Gabriel szerint „egész jól nyomja” bármit is jelentsen ez a bátyám számára. Nem. Semmiképpen sem szeretném, ha ő játszana az partin – nevettem fel, mintha maga a gondolat is abszurd lenne. – Mi van azokkal, akiket Maggie ajánlott? – A nővérem említésére kissé elbizonytalanodtam, hiszen korábban ugyan lelkesen volt a segítőtársam, de nyilvánvaló okokból nem lett volna illő újra a segítségét kérnem. Ilyenkor jó lenne egy barátnő, Olivert még sem cipelhetem magammal, hogy szalvétákat válogasson velem.
- Remélem nincs ellenedre, de szeretném felkérni Evelyn Crepsleyt, hogy legyen az egyik koszorúslányom. Szeretem azt a kislányt, a bátyja pedig az óvoda óta nagyon jó barátom. Nem baj? – kérdeztem. Nem akartam ismét sötét vizekre evezni, mert nem sok férfi nézi jó szemmel, ha kedvesét egy másik férfihoz köti a baráti hűség. – Egyébként is, úgy tudom, hogy gyengéd szálak fűzik a kis Jamie-hez… Jól fognak mutatni egymás mellett – kuncogtam kislányosan, nem feledkezve meg róla, hogy a legifjabb Első korábban az én kérésemre vette szárnyai alá a lányt. Akkor még nem is sejtettem, hogy ez fog kisülni a dologból.
Kezem könnyedén a vőlegényemébe fűztem, ujjaimmal finoman megszorítva azt. A tekintetem megállapodott a jegygyűrűn, amely olyan természetesen simult az ujjamra, mintha egyenesen arra tervezték volna. Nicholas nagyon ügyelt a részletekre, így nem csoda, hogy tökéletesen eltalálta az ízlésemet az ékszerrel.
- Nem csinálhatsz az esküvőnkből béketárgyalást – mondtam figyelmeztetően megemelve az ujjam, majd megigazítva az asztalkendőt az ölemben, én is folytattam a reggelit. Semmi sem ronthatta el az aznapi könnyed hangulatomat, időközben sikerült elűzni az összes gyülekező viharfelhőt a fejünk felől.
Már csak arra volt szükségem, hogy valamelyik orvos kolléga megvizsgálja a életem férfiját, és megállapítsa, hogy kutya baja.
- Egy adott ponton mindig minden Cappelhez fut ki - nyögtem és dörgöltem meg tarkómat, de nem neheztelés, hanem inkább a rám váró munka mennyisége végett. Ujjaim dörzsölésétől kellemes bizsergés, majd tompa fájdalom futott végig azon pont felé ahol a tegnapi démon kupán talált a baseball ütővel, mire csupán grimaszoltam egyet, s lenyeltem második sóhajomat. Nem szerettem elesettnek mutatni magam a menyasszonyom előtt. Udvarlásom kezdetekor néma, majd a lánykéréskor hangos fogadalmat tettem arra, hogy felelősségemként a nyakamba veszem kettőnk, s jövőbeli családunk védelmét, ezen protekció pedig a Caprice által szeretett valamennyi emberre kiterjedő védőhálóként funkcionált. Fogadalmamat azonnal megszegtem volna, ha kimutatom, hogy egy csökött gazdatestben leledző pokolfajzat úgy tud elnáspángolni, mint dühös szülő a totyogós gyereket.
Lou bácsinál nem csak az atmoszféra, de az illatok is szívet melengető hatással bírtak az emberre. A világos és meleg árnyalatú helyiség sokszor hívogatott, mikor elhaladtam mellette, még akkor is, ha korai és késői útjaimon az üzlet rendszerint még vagy már zárva volt. Most lelkiismeret furdalás nélkül gondoltam az elmulasztott előadásokra és a helyette váltott titkos és forró csókoknak, melyet először a párnák között, majd a nap felkelte után a gőzzel telt fürdőszobában váltottunk Caprice-szel. Viszonoztam Libby mosolyát, s ujjaimmal megsimítottam a menyasszonyom karomon nyugvó apró kezét.
- Alig várom, hogy lássam - válaszoltam meleg tekintettel amint leereszkedtünk kiválasztott asztalunkhoz, s magam elé képzeltem a hófehér ruhakölteményt, melyet a tradíciókhoz híven természetesen még nem láthattam - De persze bármikor mondhatod, hogy tartsunk inkább privát szertartást, ha anélkül szeretnél érkezni - a pikáns bókot fojtott hangon súgtam felé, hiszen sem a magam korlátai, sem Caprice tartása nem engedtette meg, hogy bárki is fültanúja legyen a hálószobába való gondolatnak. S nem is bántam, hogy ezen gondolat után kell előhozakodnom azzal ami a lelkemet nyomta, ám rögtön belém mart a szégyen apró és tűhegyes foga amit az utolsó szó is elhagyta a számat. Lesütöttem a szemem és zakatoló szívvel bámultam a cukrászda fényesre sikált kis asztalát. Hogy én mennyire ostoba vagyok... csattant magamon az ostor és megdörgöltem orrnyergemet, majd a világ összes megbánásával a tekintetemben elszakadtam az asztallaptól és megkerestem Caprice tekintetét. Szinte el is felejtettem megköszönni a sütemények érkezését.
- Isten ments, én nem is így értettem - sápadtam el amint a fiatal nő kimondta a "viszony" szót melyet úgy kerülgettem, mint macska a forró kását és hozzá úgy nyögtem fel mint akit eretnekségen kaptak - Én tisztában vagyok vele, hogy nem azért mondtál igent nekem, mert én lettem volna az egyetlen udvarlód - nevettem el magam egyszerre szabadkozva és szégyenlősen - És hogy én kevés vagyok ahhoz, hogy távol tartsam a mohó pillantásokat, de tudom, hogy nincs jogom megfosztani egy fiatal, csinos és intelligens nőt az elismerésektől... Bocsáss meg a kérdésemért, Cap...
Egyelőre képtelen voltam folytatni a gondolatot, hiszen abból egyenesen következett az amit Caprice olyan leleményesen és találóan fűzött hozzá ahhoz amit én vetettem fel. Közelebb húztam a pisztáciás croissant-okat, de még nem kezdtem neki, csupán követtem példáját és a térdemre fektettem a szalvétát, hogy legalább az asztali etikett felrúgásával ne okozzak nagyobb bajt.
- Nekem kellett intéznem a felmondását - köszörültem meg újra a torkomat, majd csendesen hozzátettem - Remélem azóta sikerült elhelyezkednie a gimnáziumban. Mindenki megérdemel egy második esélyt.
Reméltem, hogy Cap könyörületes lesz és nem szükséges kimondanom, hogy a jótékonysági bál óta nem beszéltem a pszichológusnővel, s a vele szőtt bonyolult történet nem kapott újabb fejezetet... de kimondtam volna, ha megkívánta tőlem, s igyekeztem kiolvasni tekintetéből, hogy vágyik-e rá, hogy magamat így teljesen sebezhetővé tegyem előtte.
- Egyébként is - nem tudtam elfojtani mosolyomat, majd kissé messzebbre fújta a sötét felhőket - Valószínűleg egyikőjük sem fog sűrűn látni minket az esküvőig, ha jól sejtem - utaltam a két említett személyre - Még nem kértünk időpontot az öltönyöshöz méretvételre és új zenekar után kell néznünk - utaltam a mulatságos esetre, mikor is a menyasszonyom szemrebbenés nélkül tette ki az elsőre leszerződtetett banda szűrét, miután azok nem voltak hajlandóak változtatni a lejátszási listán - Sürgősen találnunk kell valakit, hacsak nem akarod, hogy az új vérfarkas fiú gitározzon aki itt a helyi bárokban penget zsebpénzért - nevetve képzeltem el a jelenetet, hogy a langaléta, borzas hajú kamasz megjelenik a több száz skatulyából kihúzott vendég között és nekikezd egy Metallica szám feldolgozásának.
Átnyúltam az asztal felett és megsimítottam a Caprice bal kezén lévő antik párna csiszolású eljegyzési gyűrűt, mely édesanyámé volt, s melyet nem kevés fáradtsággal csiszoltattam át, hogy kellően modernizálva, de a hagyományok tiszteletével elnyerje kifinomult ízlésű szerelmem tetszését.
- Talán a legjobb az lenne, ha semmi mással nem is foglalkoznánk - haraptam bele a croissant-ba elgondolkodva - Se Alapítók, se Lackwood... talán a fogadáson annyit isznak majd, hogy megbékülnek egymásal és nekünk más gondunk nem is akad, csak hogy jól érezzük magunkat.</div>
Ellent mondott a józan észnek, hogy hagytam magam rábeszélni a reggelire; nekem kellett volna kardosabbnak lennem, és nem nyugodnom addig, amíg a vőlegényemet meg nem vizsgálja legalább egy orvos. De azt hiszem, hogy az összes ellenállásom ott hagytam az ágyban, elolvadva a gyönyör sóhajai között.
Nem mondom, hogy felkészültem a beszélgetés eme új irányára, de várható volt, hogy előbb-utóbb ismét szóba került köztünk Alexander Lakcwood felszólalása. Egy gyenge pillanatomban talán valóban elgondolkodtam rajta, hogy engedni kellene az álnok zsarolásnak, de tiszta fejjel már másképpen láttam a dolgokat. Csírájában kell elnyomni a boszorkányok törekvéseit, és már halvány derengésként kezdett körvonalazódni a tervem, egyelőre jobbnak láttam, ha megtartom magamnak. Nem akartam az elhamarkodottsággal kellemetlenséget okozni magamnak.
- Egyáltalán nem vagy hibás – hangom gyengéden, mégis ellentmondást nem tűrve csendült, miközben a sebváltó felett elnyúlva megfogtam a férfi kezét, és finoman megszorítottam, annak jeleként, hogy mellette állok. – Beszélj Cappellel, ha ez megnyugvást hoz, hátha a vén medve hajlandó lesz hallgatni rád – bólintottam végül. Ostobaság lett volna több szót fecsérelni a témára, pedig lehetett volna még mit hozzátenni, azzal viszont veszélyezbe sodortuk volna ennek a különleges reggelnek a hangulatát, amit önző módon nem akartam megtenni. Túlságosan új volt, és édes, amit ki kellett élveznem, éppen ezért örömmel fogadtam a lehetőséget, hogy ejtsük ezt a gondolatfoszlányt.
Könnyedén találtam parkolót az üzlet előtt. Bár a mozdulat, amellyel Nicholas a karját kínálta ismerős volt – hiszen úriemberként gyakran megtette -, most mégis egy árnyalattal izgatottabban fogadtam a gesztust, mintha olyan pár volnánk, akik az első randevújukra készülnek.
- Mindig repes a szívem, amikor szerelmes embereket látok – mondta a kerekded cukrászlány, miután köszöntött minket. Általában kínosan ügyeltem rá, hogy ne adjam jelét az érzelmeknek, de ezúttal éreztem, ahogy elpirulok. Nicholasra mosolyogtam, majd leadtam a magam rendelését, tudván tudva, hogy jó néhány plusz gyakorlatba kerül majd, hogy letornázzam a bevitt kalóriákat, de most az egyszer mégsem álltam ellen a cukros fánkoknak.
- Nem lenne ellenemre, ha gyakrabban reggeliznénk együtt, de ha túl sokat járnánk ide, félek, hogy a végén nem férnék bele a menyasszonyi ruhámba – jegyeztem meg ellépve a pulttól. Könnyen találtunk magunknak egy kellemes helyet, ahol helyet foglalhattunk. Érdeklődve pillantottam az Elsőre, amikor megköszörülte a torkát.
A tekintetem szavaktól-szavakig vált egyre kerekebbé, az ajkam pedig hitetlen mosolyra húzódott. Komolyan féltékeny lenne Christopherre?
Mielőtt szóra nyithattam volna a szám, megérkezett a reggeli, így meg kellett várnom, amíg a locsi-fecsi Libby távozik, és csak utána válaszolhattam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem ki a pillanatot; szinte kínzó lassúsággal terítettem az ölembe az asztalkendőt, és kezdtem megvajazni egy péksüteményt.
- Azt hiszem, hogy ebben a témában a legkevésbé az számít, amit én mondok, sokkal fontosabb az, amit te gondolsz – mondtam kissé kimérten, de a hangomban mégsem volt vádló él, amiért nem bízik bennem. Még csak meg sem sértődtem a kérdésen, hiszen a kapcsolatunk eddig leginkább a tradíciókra, mintsem a mély érzelmekre épült. – Nincs viszonyom Christopherrel, és soha nem is volt – könyörültem meg rajta. – Sokat tanultam tőle, úgy tekintek rá, mint a mentoromra… Abban nem lehetek biztos, hogy mi jár az ő fejében, de kétlem, hogy valaha is megfordult benne, hogy kikezdjen velem – ráztam meg a fejem. Még a gondolat is abszurd volt. Christopher módszerei időnként hagytak kivetni valót maguk után, de sohasem viselkedett velem illetlenül, vagy bizalmasan. Könnyelműség lenne azt mondani, hogy barátok voltunk, de a közös ambíciók miatt a szövetségünk sziklaszilárd alapokon nyugodott. Egyelőre.
- Ha már a bálnál tartunk… - helyeztem a megvajazott falatot a tányéromra. – …sikerült elrendezned a dolgokat Samathával? – a kérdés ártatlannak hangzott, de azt hiszem, ez az a pont, amikor be kell vallanom, hogy egy kicsit mégis vissza akartam vágni a férfi korábbi feltételezéséért. – Valami problémája volt az egyetemen, ugye?
Megkönnyebbülten döntöttem hátra a fejemet a támlának. Halántékom tompán lüktetett jelezve, hogy a tegnap este kellemetlen része sem múlt el hosszúra nyúló utóhatások nélkül, nem csak az egekbe röpítő pillanatok. A reggeli ígérete különösen felértékelődött, hiszen majdnem 24 óra eltelt legutóbbi étkezésem óta mit az egyetem menzáján töltöttem el. Vacsorára whisky és a menyasszonyom csókjai maradtak, mi lelki táplálékként ugyan kifogástalan volt, de hasam beesettsége és erőtlenségem vészjóslóan jelezte, hogy szervezetemnek táplálékra volt szüksége.
- Két pisztáciás croissant után feltétlenül - válaszoltam hüvelykujjammal megcirógatva menyasszonyom lábát, majd visszahúztam kezemet és vártam, hogy indítson. Nem jutott sok időnk arra, hogy gondolatainkat távol tartsuk a hivatásunk körül hiénaként gyülekező gondoktól. Az autó alig gurult pár métert és előttem felsejlett a felmagasodó boszorkány sötét alakja. Még Aten vigyázó jelenlétét is megéreztem kötelékünkön keresztül. Érzékeim gyanakvásra buzdítottak, ám e zűrzavaros időkben a fekete és fehér egyaránt szürkévé vált.
Hümmögve helyeselte Caprice szavait hallva. Talán nem is vártam mást a részéről, de eszes meglátása újra és újra inspirált. A munkámban nap mint nap félre kellett tennem azt a személyes érzést, hogy más természetfeletti erők bevonása csupán a gyengébbik féllé tenné az Elsőket. Halálos fegyvereink és szellemeink olykor kevésnek bizonyultak egy-egy erősebb boszorkány vagy démon legyőzéséhez. Caprice racionalitása segített megőrizni objektivitásom az ügyben, de lelkemnek megkönnyebbülést jelentett az egyetértés és összhang ami ma reggel ebben is, mint sok másban, megnyilvánult.
- Nem kedvelem Alexandert - jelentettem ki tömören, de hangomban a tárgyilagosságon túl nem csendült ellenségesség - Nem a tény miatt, hogy boszorkrány. A nővérem is próbálkozott a boszorkányság megtanulásával... - eddig csupán keveset meséltem Caprice-nek családunk sötét foltjairól - De... Valami egyszerűen nem tetszik a fickóval kapcsolatban. A tárgyaláson történtek is csak megerősítettek ebben. Beszélek Cappellel. Az új szövetségesek keresését mindig a széthúzás váltja ki. Széthúzás van közöttünk. Mindenki a maga apró-cseprő ügyeiben nyomoz egymástól függetlenül. Össze kell fognia az Elsőket. Ez a fejetlenség ugyanannyira az én hibám is mint a többieké.
Az autó közeledett Lou bácsi üzlete felé, gyomrom pedig figyelmeztetően megkordult. Szinte alig vártam meg, hogy a négy kerék mozdulatlanná dermedjen, kivágódtam az anyósülésről és a sofőrajtóhoz lépve szélesre tártam azt és a karomat nyújtottam. Megsimítottam törékeny kezét.
- De! - még nem indultam meg befelé, habár alig tudtam megállj parancsolni lábaimnak - Ez a délelőtt még a miénk. Nem szeretném, ha Lackwood vagy Cappel kisajátítana egy szeletet belőle.
Sajgó fejemmel invitálóan biccentettem az üzlet felé. Odabent mindent betöltött a friss pékáru illata. A hátsó helyiségekből sürgés-forgás zaja szűrődött ki, én pedig széles mosollyal üdvözöltem a pult mögött álló aprócska cukrászlányt.
- Szervusz, Libby! - fektettem tenyereimet a makulátlanra suvickolt pultra, tekintetem elvándorolt az üveg mögött felhalmozott sós és édes sütemények irányába - Reggelizni szeretnénk... habár... - karórámra pillantottam - A campuson a diákok ezt már divatosan brunchnak hívják. Szeretnénk két kávét, narancslevet és minden egyéb finomságot amit a hölgy kér - simítottam meg Caprice vállát. Eddig még nem volt példa rá, hogy hasonló mozdulatot tettem volna nyilvános helyen. Gyomrom nem az éhségtől, hanem az izgatottságtól rándult meg - Én magam két pisztáciás croissant kérnék, ha maradt még belőle...
Ha rendeléseinket leadtuk helyet foglaltunk egy távol eső asztalnál. Az asztallapon pihentetett sebhelyes ökleimet néztem, majd elborzadva elhúztam őket félve, hogy Libby is észrevette a különös horzsolásokat a csontbütyköknél.
- Van valami, amit szerettem volna megkérdezni tőled - köszörültem meg a torkomat és bokánál keresztezett lábam idegesen dobolni kezdett - A bált követően... - szinte megfulladtam a szavaktól - Rengeteg ostoba pletyka kelt lábra... - zavartan elmosolyodtam és elhessegető mozdulatot tettem mint aki szeretné ennek súlyát elbagatellizálni - ...arról, hogy Flanagan különös szimpátiát érez irántad - elhallgattam és az éjszaka tapasztalt férfias magabiztosság úgy párolgott el mint lejárt parfüm az olcsó csomagoláson keresztül - Ami nem meglepő, hiszen nekem van a leggyönyörűbb menyasszonyom itt Rose Harborban - siettem hozzátenni - De...
A következő pillanatban megérkezett a reggeli és szétrebbenve hajoltam hátra, hogy az asztalra ráférhessen a lakomának is felérő rendelés.
Még engem is meglepett, de a közös zuhany ígérete annyira kecsegtető volt, hogy képtelen voltam ellenállni neki. Általában a tiszta logika emberének vallom magam, de aznap reggel elmémet megmérgezte valami… Valami, amely érzéshez foghatót még sosem éltem át. Senkivel, hogy őszinte legyek. Azt hiszem, hogy ennek köszönhettem azt, hogy aznap örömmel engedtem a csábításoknak. Közös zuhany kissé elnyújtotta a reggeli készülődést, és nemcsak azért, mert így volt alkalmam újfent közelebbről szemügyre venni kedvesem szerzett sérüléseit. Ha nem ajánlotta volna magától, akkor nyilván én ragaszkodtam volna hozzá, hogy az én kocsimmal menjünk.
- Ragaszkodnom kellene hozzá, hogy először Arthur vizsgáljon meg, de azt hiszem, hogy ma reggel bármire rá tudnál venni – csóváltam meg a fejem, bekapcsolva a saját övemet. Kellemes borzongás futott végig rajtam Nicholas érintésétől, amelyet úgy viszonoztam, hogy egy rövidke pillanatig rákulcsoltam az ujjaimat a vőlegényemére. – Biztosan rendben leszel? – kérdeztem árnyalatnyi aggodalommal a hangomban, de elég önző voltam ahhoz, hogy ne akarjak lemondani a közös reggeli lehetőségéről.
Még csak a lehajtóról gurultunk ki, amikor a férfi kérdése elért hozzám. Tudtam, hogy miért foglalkoztatta a kérdés, hiszen előző este én voltam az, aki felvetette, hogy mi van akkor, ha a boszorkánymesternek igaza van… Teljesen ellentétes volt a neveltetésemmel, az elveimmel, és a nézeteimmel, így nem csodálkoztam rajta, hogy végül rá kellett kérdeznie.
- Természetesen nemmel – határozottan jelentettem ki. – A felmenőink nem véletlenül zárták ki a természetfelettieket az irányításból, ha engednénk, hogy túl sok hatalomhoz jussanak, a dolognak beláthatatlan követkeményei lennének, és ezzel elismernénk, hogy a tanács rendszere hibás – besoroltam a forgalomba, amely a főutca felé vezetett. Kicsit később indultam, mint szoktam, így nem sikerült elkerülni a reggeli nyüzsgést, az araszolás egy kicsit talán jól is jött ehhez a témához.
- Az Avával történtek után… - megráztam a fejem, miközben a kezem egy árnyalattal erősebben markoltam a kormányt. -…azt hiszem egy kicsit összezavarodtam. Viszont hiba lenne engedni, hogy egy boszorkány… Egy fehérgalléros bűnöző közénk ülhessen – pillantottam a férfire, kissé talán félve tőle, hogy mit látok majd az arcán.
- Szerinted meg kellene fontolnunk? – dobtam vissza a labdát. Őszintén várva a választ.
Lehunyt szemmel élveztem Caprice rövid, de annál sokatmondóbb csókját gyűrött ajkaimon, majd rámosolyogtam. Talán ez volt életünk első jó reggelt kívánó csókja mit az ágyban, a világ szeme elől elbújva osztottunk meg egymással. Majd elnevettem magam.
- Örülök, hogy nem vágtad a fejszédet valamilyen elrettentő menyasszonyi diétába. Úgy hallottam nem hátrány ha az ember a nagy napon bírja a huszonnégy órás talpon létet - csíptem meg finoman a bőrt bordáinál és aztán karomba zártam, hogy államat fejére hajtsam és egy másodperc törtrészéig elképzeljem, hogy visszahúz az álom a tehetetlenség és felelősségmentesség posványos birodalmába. Halántékom tompán és kellemetlenül jelezte, hogy a fény és ébredező szervezetem együttesen emlékeztette a tegnap esti összecsapásomat a baseball ütővel és hogy talán ha tű és cérna nem is kellett, hogy az Öreg Nick Baaiman-t újra szolgálatkésszé varázsolják egy hozzáértő szem mégis vethetett volna néhány pillantást sebesült kobakomra.
Örültem, hogy Caprice nem látja abban a pillanatban ábrázatomat mikor füllesztő megjegyzésemre egy még annál is vérlázítóbb és hozzá mérten szellemes válasszal rukkolt elő, majd egy finom mozdulattal két vállára fektettem és a takaró melegében maradva fölé helyezkedtem, hogy elveszhessek az éjszaka tüzétől csillogó meleg barna szempárban. Meztelen testem az ő puha bőrének feszült és ajkamat hozzáérintettem kulcscsontjához, szabad kezem mutatóujját pedig végighúztam két melle között.
- Sajnos csak sötétedés után szabad megmutatnom - leheltem fülébe miután elszakadtam kulcscsontjától és csendre intettem a fülemben és tagjaimban veszett dobok módjára zsongó vért. Tagjaim sajgása - valamint a reggelre jelentkező tarka véraláfutások, melyek meztelenségem miatt jól látszottak - jelentősen fokozódott a hajnal elmúltával, azonban minden kellemetlenség ellenére legszívesebben még egyszer hagytam volna elveszni magamat menyasszonyom ölelésében. Szeretkezésünk szenvedélyes, de hozzánk méltóan finom és ízléses volt. Caprice letaglózó felszabadultsággal hagyta az éj során, hogy testünk eggyé olvadjon én pedig ebbe a kiváltságba szerettem volna visszamenekülni. Nem csak aznap, de minden este.
Csókot leheltem barackos ajkaira és kikászálódtam a takaró alól, majd köntösömet magamra kanyarítva a hálószobánkból nyíló fürdőszoba felé vettem az irányt, közben erőteljesen masszíroztam halántékomat.
- Pont úgy, mint aki kitette a lábát a könyvtárból, pedig nem kellett volna neki - nyögtem nevetve saját fizikai erőm hatástalanságára utalva - Azt hiszem tényleg jobb lesz ha valaki megnyugtat, hogy a kelleténél több agysejttől nem szabadított meg az a bestia. Kérlek menjünk a te autóddal.
Szünetet tartottam, majd az ajtóban állva beszívtam alsó ajkamat.
- A biztonság kedvéért eltámogathatnád végelgyengülésben szenvedő vőlegényedet a zuhanyig - vettem a bátorságot és rákacsintottam.
Amennyiben csatlakozott hozzám a fürdőszobát gőzkabinná változtató forró víz alá kissé később, amennyiben nem, gyors elkészülés után, tisztes ruházatban szálltam be a ragyogó ősz napsütésben az anyósülésre. Előkerestem sosem hordott napszemüvegemet és az orromra biggyesztettem konstatálva a visszapillantóban, hogy ebben bármelyik démont messzire elijeszthetem.
- Jobb is ha először reggelizni megyünk - kattintottam be biztonsági övemet és a kézifék felett átnyúlva megcirógattam karját. Ki akartam használni minden lehetőséget arra, hogy megérinthessem. Nem abban a formában ahogy sétakor belém karol, vagy segítettem neki felhúzni estélyi ruháinak cipzárját. Minden percben attól féltem, hogy a következő közeledésemnél elhúzódik majd és vonásai visszarendeződnek azzá a Caprice-szé kit a tegnap este előtt ismertem. Nem tudhattam meddig tart a varázs.
- Lehet, hogy koplalásra ítélnek valami gyógyszer miatt - fejeztem be gondolatomat és ennek végszavára meg is kordult már a vacsorát és nélkülözni kényszerülő bendőm.
- Ha szavazásra bocsátanák Alexander Lackwood ötletét te hogyan döntenél? - bukott ki belőlem a kérdés és a választól tartva fürkésztem menyasszonyom barna loknikkal keretezett finom arcát. Megértettem a természetfeletti oldal hatalmának növelését szolgáló lépéseket miután a bizonytalanság szétbombázta az Alapítók erejébe vetett hitet. Ugyanakkor Caprice meglátásait mindennél pontosabbnak hittem: mindannyian tudtuk, hogy az irányítás kézben tartására való törekvései mögött komoly racionalitás húzódott meg. Azonban Lackwood támogatásával talán kissé az Elsőkről is lemondott volna. Rólam is... Melyre minden oka meglehetett látva, hogy mennyire törékeny ember vagyok.
- Montgomary Christopher helyét akarja, de legalább közénk való – értettem egyet bólintva. – Viszont azt hiszem, hogy Frederic arra az egyre nem gondolt, hogy én is akarom azt a posztot… Nem leszek örökké másodligás – jelentettem ki határozottan. Keményen dolgoztam, hogy az Alapítók komolyan vegyenek, és fiatal korom ellenére olyan pozícióhoz jussak, amit megbecsülnek. Flanagan látott bennem valamit, nem állt szándékomban, hogy félreálljak az útból valaki más kedvéért.
Hatalmi játszmák. Szövetségesek. Ellenlábasok. Titkok. Színlelés, és hazugság. A Tanács tagjaként ebből állt az életünk; Mindig azt mondtam, nincs nálam elkötelezebb ember, aki az ügyünkért és a város biztonságáért harcolna – talán csak a háttérben dolgoztam, mégis bármit hajlandó voltam félresöpörni, ha az Rose Harbor érdekeit kívánta. Az utóbbi időben azonban elbizonytalanodtam, hogy jó-e az út, amin járunk.
Nem is sejtettem, hogy csak arra lenne szükségem, hogy megosszam valakivel a gondolataimat, valaki olyannal, aki megért, és ész érveivel elsimítja a gondterheltség ráncait a homlokomról. Az ember nem is hinné, hogy mennyi terhet jelentenek a gondolatai, amíg ki nem mondja őket. Hirtelen megkönnyebbülést éreztem, Nicholas és én még sosem beszéltünk ennyire nyíltan egymással; Azt hiszem, egyikünk sem hitte eddig, hogy őszinte lehet a másikkal ezekben a kérdésekben. Ez a helyzet új volt, és szokatlan, de jó. Azt mutatta, hogy tényleg változott valami a kapcsolatunkban.
Ez a változás szép lassan bontogatta szárnyait a hónapok alatt, de csókunk – amely merőben más volt, mint az eddigiek – nyomán teljesedett ki teljesen.
Belekuncogtam a csókba, amikor kedvesem a karjaiba emelt, s mint asszonyával, elindult velem a hálószoba irányába. Elmémben ott motoszkált ugyan az ellenkezés, hiszen aznap este megsérült, de a csókja elállta a szavak, és gondolatok útját. A szívverésem még inkább meglódult attól, ahogy a nevemet mondta, karjaim pedig még szorosabban ölelték át a nyakát.
Halk, nevetős sikkantás hagyta el a torkomat, a meglepettségtől, és a gyorsaságtól, amellyel az utolsó métereket tette meg (hisz nekem, mint súlynak, nem sok szerepem volt ebben), hogy végül puhán landoljak az ágyon. Könyökömre támaszkodva, egyik térdem felhúzva, vággyal telve, szinte kihívóan már néztem rá. Testem még sosem sajgott ilyen sóvárgó fájdalommal, még soha nem vágyott ennyire a férfi érintésére, hogy meztelen bőre beborítsa az enyémet. Amikor pedig végre fölém hajolt, hagytam, hogy ez az érzés magával rántson.
*
Kellemes zsibbadás uralkodott rajtam, ahogy félálomban lusta macskaként elnyújtóztam az ágyon. A takaró puha melegséggel simult rám, de szívem nem ettől kezdett hevesebben verni. Kezem selymes keménységbe ütközött, én pedig ösztönösen húzódtam közelebb a meleg férfi testhez, hogy kiélvezzem a pillanatot. Félig-meddig arra számítottam, hogy a vőlegényem már nem lesz ott, amikor reggel magamhoz térek, és az éjszaka emlékei éppen úgy szertefoszlanak majd, mintha csak álomból ébrednék.
- Hogy… - a kérdésnek nem sok értelme volt, de kellett néhány másodperc, és némi álmos pislogás, mire rájöttem, hogy vőlegényem mit szeretne mondani. Szemeim lustán megkeresték az ébresztő piros számjegyeit (nyilván elfelejtettem bekapcsolni előző este), és konstatáltam, hogy mind a ketten csúnyán elkéstünk. Nem estem pánikba, az agyam túlságosan is elködösítette valami, amit a mellettem fekvő férfi váltott ki nálam. – A professzor úrnak igaza van… - mosolyogva élveztem a cirógatást, majd kissé feljebb húzódtam, hogy csókot nyomjak az ajkaira. Az ilyesmi eddig nem volt jellemző a kapcsolatunkra, de azt hiszem, hogy itt volt az idő új tradíciókat teremteni. A jó reggelt csók pedig remek kezdetnek tűnt.
- Szia – leheltem néhány miniméterre az ajkaitól, mikor mosolyogva hátrébb húzódtam, és visszadőltem a párnára. Cinkos, lapos pillantással hallgattam, hogy mi az a két dolog, amire vágyik. Olyan ritka, törékeny pillanat volt, nem akartam, hogy a valóság beférkőzzön közénk.
- Glutén és szénhidrát, korán reggel? Soha nem hallottam még szebb szavakat – bár már tényleg túl voltunk a reggel jelentős felén, de az ébredés édes lustasága még ott úszott felettünk, én pedig hagytam, hogy elfojtsa az időérzékemet, és az óra számlapjának kegyetlen igazságát. Már legalább egy órája bent kellett volna lennem a központban. – Ha nem mondhatod el, talán adhatnál belőle ízelítőt. Csakhogy tudjam, mire kellene hajadon nőként nemet mondanom – húzódott ajkaim cserfes mosolyra, várva kicsit sem burkolt kihívásom eredményét.
- Hogy van a fejed? – kérdeztem megérintve a tapaszt a homlokán, miután kicsit már kitisztultak a gondolataim. Kissé bűntudatom volt, mert csak most jutott el a gondolataimig, hogy Nicholas voltaképpen megsérült tegnap este, én pedig bezsongott kamaszként rámásztam. – Reggeli után eljössz velem a központba? Nyugodtabb lennék, ha valaki rád nézne – tettem hozzá. Ha jól emlékeztem, aznap Arthur Montgomary volt ügyeletben, ő mint közülünk való, biztos diszkréten kezelné az ügyet. Borzalmas, hogy ilyen gyorsan visszatért a gyakorlatias énem.
- Erre vannak az Elsők - feleltem nagyon komolyan és kisimítottam Caprice arcából egy előreomló gesztenyebarna hajfürtöt - Lehet, hogy szükségünk van szövetségesekre a másik oldalról, de nem olyasvalakire aki a saját malmára hajtja vele a vizet. Neked - megérintettem a vállát, a köntös anyaga alatt is kitapintottam bársonypuhaságú, illatos bőrét -, nekem és megannyiunknak az Alapítók köréből Rose Harbor hivatást és örökséget jelent. Belőlük kell szövetségest kovácsolnunk. És igen, lehet, hogy Frederic Montgomary-nek igaza van.
Sóhajtottam.
- Ő legalább a sajátjaink között keresi a szövetségeseket még akkor is, ha magánakcióját lesöpörték múltkor a napirendről.
Elhallgattam. Felismertem egyszeriben, hogy talán még sosem osztottuk meg egymással gondjainkat és legféltettebb gondolatainkat menyasszonyommal. Sosem kérdeztem Caprice-t, hogy betöltött tisztségei mellett valójában hogy érzi magát örökségétől, illetve nem fél-e attól, hogy a Montgomary által felszerelt riasztórendszer és a fegyver, melyet én kértem, hogy tartson elérhető távolságban a házban egyszer majd nem védi meg. Vagy, hogy az ellenség majd láthatatlanul jön: széthullunk és én nem tudok kimenteni Eurüdikét, mert nem vagyok más, mint a lantját tekergető gyenge halandó.
Cap szigorú és szellemes - ezen oldalát alig ismertem meg másfél év alatt - gondoskodása végül olyannyire elvonta figyelmemet az imént említett gyülekező felhőkről, hogy elnevettem magam, mire oldalamba sajgón és egyszerre élesen szúrt bele a fájdalom, így félig szuszogva, félig hangtalanul kuncogva kaptam bordáim irányába, hol a baseball ütő ha jól számoltam nem is egyszer, de kétszer talált el.
Egy villanásnyi időre átfutott agyamon, hogy menyasszonyom a szenvedélyes csók nyomán nem csak hogy faképnél hagy, de egyenesen elagyabugyált ábrázatomba vágja a gyűrűt, mellyel fél évvel ezelőtt térdre ereszkedtem előtte. Egy szívdobbanásnyi pillanatra hátrahőkölt, majd ajkai elnyíltak és szilárd állapotukat elvesztve szinte beleolvadtak sajátjaimba. Macskaszerűen mozdult, végtagjainak hajlása inkább emlékeztetett agilis macskáéra, mint törékeny emberére. Tudtam, nem kellett látnom hozzá, hiszen a jótékonysági bálon, melynek emlékét vasvillával és izzó vassal űztem emlékeim leghátsó zugába, úgy siklott kezemen a táncparketten, mintha régi idők alakját idéztem volna meg. Ujjaim tétován megpihentek combján, majd lefejtettem a köntös és az alatta megbúvó hálóing finom anyagát és végighúztam ujjaim csupaszon előbukkanó bőrén. Az izgalomtól szinte áramütés ért, amint ujjai megtapintották hasamat és lejjeb vándoroltak nadrágom irányába. Talán fel kellene mennünk…
Elmosolyodtam, de nem bontakoztam ki a csókból. Karját finoman nyaka köré fontam, majd minden ellenkezését megelőzve fizikai állapotomat meghazudtolóan (ép fizikai állapotomat is) felálltam a kanapéról, majd karjaimba vettem. Ráérős léptekkel vettem a lépcső felé az irányt, majd néhány megtett fok után a falnak támasztottam és szájától elszakadva belefúrtam magam nyakába hagyva, hogy fürtjei elborítsanak, akár trópusi éjszakán a baldachin a buzgó felfedezőt. Arcom alatt éreztem ütőerének felgyorsult lüktetését.
- Cap... - suttogtam fülébe végtelen gyengédséggel, majd a maradék fokokat szinte futva tettem meg a lánnyal karjaimban és csakhamar hálószobánk szentélyén belül tudtam magunkat. Finoman elhelyeztem az ágyon, majd lerúgtam magamról a sáros bakancsot, melynek minden egyéb helyzetben az ajtónál lett volna kijelölt helye, majd négykézláb felkúsztam a hatalmas, sötét fából készített franciaágyon arra a pontra ahol feküdt. Fölé helyezkedtem és a testem különböző pontjait gyötrő fájdalomról tudomást sem véve fürkésztem a kinti holdvilágtól kivehető vonásait. Az eső elállt. Fejemet mellkasára hajtottam és egy ideig csak hagytam, hogy szívének ütemes dörömbölése az enyémet a végletekig menően csitítsa el. Csak utána csókoltam meg újra.
***
Sejtelmem sem volt róla, hogy mikor aludhattam el. Sem arra, hogy szeretkezésünk pirkadat előtt vagy után ért véget. Minden eggyé vált... ahogy mi is.
Oldalamra fordultam. A takaró alatt kellemes meleg uralkodott, az anyag felhőszerűen ölelte át meztelen tagjaimat. Szemhéjamon keresztül fény szűrődött be - talán Cap tegnap este elfelejtette elhúzni a függönyöket. Talán engem várt az ablakból.
Szemeim lustán nyíltak fel és tapadtak az előttem homályos foltokból álló nő lassan formát öltő alakjára. Elégedetten sóhajtottam egyet és rögtön le is hunytam szemem. Reméltem, hogy csakhamar újra elragad az álom és sosem kell elhagynom a helyet, mely annyira egyszerűen és magától értetődően vette el a távolságot köztünk és minden bajt és bút, mi fanyüvő szú módjára rágta bensőnket. Meghallottam Caprice mozgolódását.
- Sosem jutott még eszembe ilyen eredeti módon megtartani a Bevezetés a klasszika filológiába kurzust - dünnyögtem rekedt hangon utalva rá, hogy a nap gyanúsan magas szögből tűz be hálószobánk ablakán és nekem már kora hajnalban el kellett volna indulnom az egyetemre, míg Caprice-t minden bizonnyal ezer más elfoglaltság és kötelezettség kötötte volna le. Megvártam, míg tekintetünk találkozik, majd a takaró alatt megtaláltam vállát és közelebb húztam magam hozzá. Homlokomat övéhez érintettem.
- Szia... - dünnyögtem újra leragadó pillákkal, ujjaim szelíden cirógatták az éjszakától rózsás arcát - Két dolog van, amire rettenetesen vágyom.
Szokatlan volt ezt saját számból hallani. Rendszerint sosem beszéltem vágyaimról nem csak mások, de magam előtt sem. Ez olyan luxus volt, melyet úgy gondoltam, hogy Elsőként nem engedhetek meg magamnak. A város minden egyes lakója előbbre volt saját kényem és kedvemnél. Nem tudhattam, hogy kezeim között fekvő menyasszonyom a következő pillanattal kisiklik-e ujjaim közül és amit pár órája megéltünk a feledésé lesz titkos és nem elhangzó megegyezések alapján. Mégis olyan természetességgel bukott ki belőlem, ahogy küzdöttem a fáradtság ellen és a tovaoszló illúzió megtartása érdekében.
- Egy pisztáciás croissanra Lou bácsitól - böktem ki dörmögő hangon, csukott szemmel - Nem, nem... kettőre. Vagy háromra.
Szünetet tartottam és elmosolyodtam.
- A másikat illetlenség lenne egy még hajadon nő előtt kimondani - nevettem fel és kérlelve pillantottam fel Cap-re remélve, hogy most az egyszer lemond délelőtti kötelezettségeiről és él a reggeli meghívással.
Már régóta a levegőben vibrált a változás. Mindannyian régóta éreztük, hogy a dolgok már nem úgy működnek, mint régen. Az, amit hosszú évszázadokik az alkuk, amelyek hosszú emberöltőkkel ezelőtt köttettek kezdtek megkopni, a hatalmunk pedig… Kitudja meddig elég még?
- Tudod, sokat gondolok a tárgyalásra – mondtam csendesen. – Hogy megakadályozhattuk volna… De emberként… - elharaptam a mondatot, mert ha kimondom, hogy gyengék vagyunk, akkor valóságossá válik. – Szentségtörésnek tűnik, de mi van akkor, ha Alexander Lackwoodnak igaza van? Mi van, ha a Tanács egyedül már kevés ehhez? – undorodva ráztam meg a fejem, mintha az, amit kimondtam égetné a nyelvemet. Egész életemben arra készültem, hogy elfoglaljam a helyem az Alapítók körében, hittem az eszmében, amelyben neveltek, most mégis belém ette magát a kétely. Ettől áruló vagyok?
Nem tudom, hogy kitől vártam választ, ha ahhoz is túl gyáva voltam, hogy valóban feltegyem a kérdést.
Azt hiszem, hogy a kapcsolatunk egyik legőszintébb pillanatát éltük át az eljegyzésünk körülményeinek megemlítésével. Mindketten tudtuk a háttérben húzódó igazságot, amely immár mégsem tűnt annyira valóságosnak, mintha a változás szele nemcsak a város levegőjére, de kettőnk életére is hatással lett volna.
Nicholas közelében megnyugodtan. A várakozás közben felkorbácsolt gondolataim lecsillapodtak, a lelkemben éledő félelem tüze pedig kezdett parázzsá válni. Megsérült ugyan, de él, s az önérzetén talán nagyobb csorba esett, mint a testén. Bár testedzés megedzette izmait, néha mégis úgy éreztem, hogy a terepmunka nem neki való – a tudásával a háttérből is tudná segíteni a többieket, nincs szükség arra, hogy az élvonalban küzdjön, de ezt nyíltan sosem mondtam volna ki. Egy kicsit meglepett, hogy végül ő tette meg.
- Gabriel parkolópályán van, de ez nem jelenti azt, hogy egyedül kell mindent elintézned – korholtam lágyan, bár haragom nem is igazán a férfi felé irányult. – Biztos vagy benne, hogy nem nincs agyrázkódásod? – kérdeztem hitetlenül, amikor arról ejtett szót, hogy rajtakapta a bátyámat, amint a könyveket bújja. – Remélem, hogy nem tévesztett meg a látvány. Biztos elrejtett a lapok között egy Play Boyt, már gyerekként is ezt csinálta – mondtam, miközben a legjobb tudásom szerint próbáltam ellátni a sérüléseit. Egyáltalán nem örültem neki, hogy megsérült, de furcsa melegséggel töltött el, hogy gondoskodhatok róla. Volt az egészben valami meghittség és intimitás. Nem tudom, hogy miért, de éreztem, ahogy elpirulok.
- Azért én sem vagyok mindenben tökéletes… - suttogtam a szemeibe nézve, ő volt az egyetlen ember, akinek bevallanám ezt. A csók heve új volt, és más; Csókolt már meg, voltunk együtt, de ez… A döbbenettől először megmerevedtem, de aztán kiejtve a kezemből a gézlapot közelebb nyomultam hozzá, kezeimet a tarkójára csúsztatva. Ajkam szokatlan éhséggel válaszolt a szenvedélyére, kitörölve a fejemből megannyi mást.
- Ha mindig ilyen, amikor tévedek, akkor talán sosem kellene arra törekednem, hogy igazam legyen – ajkaim szegletében mosoly bujkált, miközben óvatoskodó mozdulatokkal – nem akartam törött részeinek fájdalmat okozni – elhelyezkedtem az ölében, két karommal átfogva a nyakát. Tőlem szokatlanul merész mozdulat volt, amikor mellőzve minden finomságot és illemet előrehajoltam, hogy ezúttal én illessem csókkal az ajkait. Először csak óvatosan, aztán egyre bátrabban, a fogam finoman súrolta az alsó ajkát, amikor elszakadtam tőle. Nem tudom, hogy pontosan mikor történt, amikor a kezeim a hasa izmain keresztül eljutott az övcsatjáig, hogy elkezdje az bontogatni.
- Talán fel kellene mennünk… – mondtam kicsit zavarban, amikor rájöttem, hogy voltaképpen majdnem letepertem. Talán az imént úgy viselkedtem és csókoltam meg, mint egy bezsongott kamasz, de talán nem a nappali kanapéja a megfelelő helyszín az ilyesmihez.
Pillantásom úgy simította végig Caprice arcvonásait, mintha meleg napsugárba szerettem volna őt burkolni ezen a zord és sötét éjszakán. Pontosan tudta, hogy mennyit jelent nekem az ókori irodalomból kölcsönzött hasonlat és legszívesebben a hirtelen érzelmi felindulásból karjaimba zártam volna a csók után és el nem eresztettem volna. Ám ezt mégsem mertem megtenni.
- Új világ, új világ - szólaltam meg a fejemet ingatva és a kis asztalkára tett whisky-ért nyúltam, hogy belenyúljak, miközben kissé indulatosan, de hamar lecsillapodva végigpásztáztam a nappali bútorait, mintha azokban is csak ennek a változó világnak a jeleit vélném felfedezni - De mennyire új? Szervezkedő boszorkányok, széthúzó vérfarkasok, egymás ellen forduló testvérek és bajtársak, sokasodó démonok. Mennyire új? Ugyanaz a spirál játszódik le minden egyes alkalommal és amikor a jó - a jó, mit mi aként definiáltunk és a saját megnyugvásunkra kijelöltünk annak - a előnyhöz jut, vagy legalább farag valamicskét hátrányából előkerül valami, mi ellentétes oldalra helyezi azokat, kiknek egy egységet kellene alkotniuk, aztán a zűrzavarban már azt sem tudod, hogy te magad hol állsz.
Utolsó szavaimat a pohárba fojtottam és szinte motyogtam, majd el is engedtem a nyugtalanságot, mely ily formában kikívánkozott belőlem. Ahogy menyasszonyom eltűnt elméláztam az iméntieken és ajkamon még mindig ott éreztem övének érintését.
- Én sem tudtam... - feleltem csendesen, mikor szóba került tavaszi eljegyzésünk és hagytam, hogy a kikívánkozó vallomás rezonáljon kettőnk között. Sam alakja szégyenteljes módon kúszott be lelki szemeim elé és Gabriel mondatai valahogy nagyobb bűntudatot korbácsoltak bennem, mint az, hogy fiúként kezet emeltem egykor saját apámra. Mekkora szamár vagyok, figyeltem ahogy alány megérkezik a dobozzal és a keserűséget lenyeltem egy újabb korty whisky kíséretében. Mintha az iménti tétova és váratlan csók egy különös és kiragadott helyre repített volna most bennünket. Sam Heavenford képe messze elúszott és az alkohol jótékony bódító és fájdalomcsillapító hatásának köszönhetően teljesen megfeledkeztem minden negativitásról, hogy belém csupán a hála és különös vágyakozás vegye át a helyét.
- Ah - nyögtem fel, ahogy megérintette bőrömet, majd ugyanaz a lélegzet nevetésbe torkolt és letörölhetetlen mosolyra húzódott a szám. Cap szentségelését inkább tartottam aranyosnak, mintsem fenyegetőnek.
- Hidd el, nincs szükség ahhoz tankra, hogy valaki jól helyben hagyja Nicholas Baaiman-t - mulattam - Nem is értem mit keresek mostanában a terepen, mikor Gabriel sokkal inkább a közelharcra termett, mint én. Múltkor is a könyvtárban kaptam rajta valamilyen latin szövegek értelmezése közben.
Aztán elhallgattam. Caprice hasamat érintő ujjai eszembe juttatták, hogy mennyire régen ért így ilyen formában hozzám. És mennyire régen érintettem én őt. Fizikai kontaktjaink leszűkültek az utcán egymásba karolásra és mikor kisegítettem őt az autóból, vagy ha elvettem a kezéből valamilyen nehéz cipekednivalót, hogy ezzel is óvjam. De úgy. Szinte uralkodnom kellett magamon, hogy a gondolatra ne rázzam meg a fejemet. Ki tudja mióta nem. Izgató bizsergés járta át a gyomromat a gyors és szelíd érintésre és szinte nem is figyeltem, mikor figyelmeztetett a fertőtlenítő okozta fájdalomra. Caprice keze az állam alá nyúlt, a másik a gézlapot a homlokom alá szorította, melyek eltörpültek amellett az érzés mellett, hogy szívem zakatolni kezdett mellkasomban, közelsége pedig jóleső gombócot varázsolt a torkomba. Megnyaltam ajkamat és reszketve sóhajtottam egyet, melyet a fertőtlenítő csípésének is betudhatott.
- Drága Penelopé, én nem tudom elképzelni, hogy mi az, amiben ne te lennél a legcsodálatosabb - leheltem és ezzel együtt arcom megindult az övé felé és az előzőnél sokkal szenvedélyesebb és érzelmekkel teli csókra hívtam ajkait, miközben ujjaim a nyakát érintették. Nem bírtam tovább titkolni, hogy mennyire vágyom közelségére ezen a magányos és félelmekkel teli éjszakán.
- Látod, nem volt igazad - húzódtam el csupán annyira, hogy ezeket a szavakat kipréselhessem magamból - A félelem jó. De sosem éreztem még magam ennyire bátornak tőle.
Kezdőlap
