Télen a természet visszavonul, megpihen, és erőt gyűjt egy új kezdethez. Ezt mi is megtehetjük, kis barátom.
Play by :
Arcátlanul arcnélküli
༄ ༄ ༄ :
User :
staff
Vas. 17 Szept. 2023 - 21:25
primos gatos
- Hm - mordultam mélyet lelkesedésem és érdeklődésem jeléül a közös új üzlet említésére és kedvtelve fürkésztem Marco sötét vonású képét. Egyszerre tűnt végtelenül másnak és közelinek, az idegen otthon hangulatát ültetve el bensőmben. Mélyet sóhajtottam. Egek, gondoltam szentimentálisan elmerengve, Ez az év... És még vége sincs...
Elfordítottam tekintetem és a műhely sötétjét pásztáztam, de valójában szemem előtt nem az alkatrészek, szerszámok és különféle emelőszerkezetek sokasága lebegett. Kalifornia perzselő és Rose Harborhoz képest mesterséges látképe jelent meg előttem, a börtönként funkcionáló apai ház. Az ezüstsörét, melyek miatt olyan sokáig nem öltöttem magamra a hiúzom alakját, hogy számos hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy újra megtanuljak együtt élni a bestiával. A bizonytalanság érzése, hogy az ágy, az étel mit magamhoz veszek és a delaware-i kisváros minden alakja mulandó és még csak egy kis darabot sem birtokolok benne.
- Remek lesz - mondtam végül barátságos mosolyt küldve kuzinom felé. A megszorított váll volt minden elismerős gesztus mit remélhettem és ez így is volt jó. A Perez klán férfi tagjai nem melegszívűségükről voltak híresek. Ezért is tartottak talán olyan különcnek. Nekem a mai napig hiányzott anyám szoknyája. - Nincs is más választásom - húztam ki magam, hiszen úgy véltem Marco dühe elpárolgott és tettrekész lezserséggel süllyesztettem el kezemet a melegítőnadrág zsebében, majd ujjamat játékosan végighúztam a szerelés alatt álló autó motorházán.
Marco visszatért a szereléshez és még néhány percig ebben a pozícióban álltam.
- Vivir al día... - ismételtem merengve, majd ráérősen kifelé vettem az irányt, hogy végre otthon tudhassam magam. A műhely ajtajából még visszanéztem.
- Buenas noches hermano - azzal el is tűntem a kinti feketeségben.
Köszönöm, hogy végre sort kerítettünk erre a körre
"Jobb egy napig oroszlánnak, mint száz évig gyáva nyúlnak lenni. Jobb talpon meghalni, mint térdepelve élni. (...) Bár sok helyt jobb ész nélkül lehasalni, ha az ember szeretné a bőrét megmenteni."
Felvonom a szemöldököm, és hitetlenül elmosolyodom. Leo úgy tesz, mintha nem igazán értené, hogy miről beszélek, de ez nem lep meg – túlságosan is könnyelmű volt ahhoz, hogy a következményekkel foglalkozzon. Aztán vonásaim kissé ellágyulnak a sértődött vonásokat látva, amitől unokafivérem inkább tűnt nagyra nőtt gyermeknek, mintsem valódi férfinak. Mindig elfelejtem, hogy nem ugyanaz a világ nevelt minket, és hogy mennyire különbözünk; benne az ember, bennem a vadállat dominált.
- Solo un lobo – tárom szét a karom, bár nem vagyok benne biztos, hogy a sértés valóban a vérfarkasnak szólt, nem pedig nekem. A béke kedvéért döntöttem úgy, hogy nem nekem szánta a szavakat. – Mindegyikük egy hatalmas barom.
Kényelmesebb engedni, hogy az üzletre terelődjön a szó, bár itt is akad néhány ingatag lépés, amely könnyedén fordíthat a dolgok állásán.
- Nagy színész vagy, hermano – csóválom meg a fejem, a hozzá közelebb eső kezemmel megpaskolva a csupasz vállát. Mindig nehezemre esett, hogy kacifántos szavai mögül kiszűrjem a lényeget, de azt hiszem, hogy a szerepjátszás éppen úgy része a jellemének, mint ahogy az enyémnek a folytonos morgás. – Ha ez az üzlet rendesen lefut, belevághatunk valami komolyabba – teszem hozzá, ami nemes felajánlás a részemről, hiszen mindig határozottan megszabom a határokat. – A várakozás a munka legjobb része.
Nagyobb dicséretre nem igen számíthat tőlem, bár nem kis teljesítményre vallott, hogy sikerült társulnia Wuékkal, akik akárcsak mi, szintén szerették megőrizni a saját érdekeltségeiket. Mindkét klánnak megvan a maga köre, amivel bizniszel, és ezek eddig csak nagyon ritkán kerültek átfedésbe egymással. A siker természetes, de a bukást családon belül is súlyosan megtoroljuk.
- A filmek hazudnak – jelentem ki, még egyet szorítva a vállán, majd elengedem. – De majd belejössz – az igazság az, hogy nem vagyok benne biztos, hogy ez igaz. Sosem kellett megküzdenie semmiért, ami kissé megpuhította. Amikor így összehúzza magát, akaratlanul is az jut az eszembe, hogy nekem kellene gondoskodnom róla, hogy mindig felemelt fővel járjon, ahogy egy Perezhez illik, és ne ránduljon össze úgy, mint egy közönséges házimacska.
Ezúttal ő szorongat meg engem.
- Akkor mást sem tennék, csak az orrodat csapkodnám – felelem, de az ajkamon meghúzódó mosoly inkább cinkos, mint megkeseredett, ami egyértelmű jele annak, hogy viccelek. – Azt megtartom arra az időre, amikor már túl öreg leszek minden máshoz – rántom meg a vállamat. Az üzlet szépen virágzott, nekem pedig van elég megtakarításom, hogy mindezt megvalósítsam, ha úgy tartja kedvem… Viszont a saját káromon tanultam meg, hogy ami könnyen jön, az könnyen is megy. - Vivir al día! – lököm el magam a kocsi oldalától, és nyújtózkodni kezdek. Hosszú nap áll mögöttem, és még közel sincs vége. Amennyiben Leo nem bánja, visszatérek a szereléshez; hajnalban jönnek a járgányért, hogy még a hivatalos műszak kezdete előtt eltűntessék innen.
- Csukd be az ajtót magad mögött, ha kimész – mondom, felfeszítve az egyik alkatrészt, ami alatt felbukkan egy rejtett retesz, amit az éjszaka folyamán megtöltök.
- Pfff! - nem tudtam visszafojtani a feltörő megrökönyödöttséget, melynek jeleként még egy nyálcsepp is kirepült a kiszabaduló levegővel együtt, s csupasz mellkasomat megérintve egyszerre öntött el a felháborodás, szégyen és méltatlankodás vegyes és cseppet sem kellemes érzelemegyüttese.
- Hogy én?! - Marco volt az egyetlen aki iránt olyan bizalommal bírtam és aki tisztában volt egzisztenciális kiszolgáltatottságommal, ami megengedtette velem, hogy szokásos könnyed és sikamlós modoromat hátrahagyva megvillantsam lelkem vadhússal gyógyult és roppant törékeny részeit, még akkor is, ha unokatestvérem nem volt más belül, mint kívül: némi gépolaj, harci edzettség és izzó vér. Marcónal egy közös italozás során már elejtettem, hogy sosem volt barátnőm, s ezen becses információ reményeim szerint terhelő bizonyítékul és jellemrajzul szolgálhatott volna ahhoz, hogy tudja, nem csak a nőket, de közösen épített birodalmunkat is tisztelem... ám ehelyett sértetten behúztam nyakam és úgy fontam össze magam előtt a két karom mint aki szégyelli, hogy meztelen.
Talán ez a felháborodottság volt az amely elvonta figyelmemet Cameron Ward említéséről, kiről talán ott akkor tanácsos lett volna többet kérdeznem, de kizökkenésem elűzte minden lélekjelenlétemet.
Kicsire - amennyire ez tőlem telt - húztam össze magam az ülésben és elfordítottam tekintetem a műhely árnyékokkal megfestett zugai felé.
- Qué cabrón - vágtam Marco fejéhez és ajkamat lebiggyesztettem.
Az üzlet említésével homlokom kisimult és agyamat elöntötte a felelősség és komolyság gravitációs húzóereje. Az iménti sérelem úgy vált köddé mintha sosem létezett volna és néhány sor merengő hümmögés után, mely bácsikánk említését követte, vállat vontam és mélyet sóhajtottam.
- Te sokkal jobban tudod, hogy milyen is ez - igyekeztem hízelgéssel hűteni a kuzinom felől áradó tüzes vehemenciát, s ezen hízelgés tartalma tulajdonképpen teljesen helytálló elismerés volt - Igyekszem mindenki kedvében járni miközben a család érdekeit tartom a legfontosabbnak. Ennek az üzletnek túl kicsi volt a súlya ahhoz, hogy kockázatossá váljon és esetleg kudarcba fulladjon az első közös ügyünk a Wu családdal. A siker garantált volt, épp ezért amit szakíthatunk szintén kellemes jutalom lesz minden fáradozásért. Én nem félek nevetségessé tenni magamat - ahogy Marco mellett ácsorogtam csípőre tettem kezem és a mondat súlyán elmélázva figyeltem a műhelyen túli sötétség sűrű gomolygását, majd visszafordultam hozzá és bólintottam - Igen... rendben lezajlott minden lépés a mi oldalunkon. Most már csak várunk.
Magam is nekidőltem az éppen szerelés alatt álló autónak. Marco gúnyos mosolyára a saját szám is felfelé görbült, de a gúny hiányzott belőle.
- Persze, hogy lenne - válaszoltam kissé csendesen - Igyekszem hasznossá tenni magam, ha már a család nyakán ragadtam, de én filmekből tanultam a "gengszter" életet.
Nem mondtam ki azt ami a lelkem mélyén nyomasztott, csak az ajkamba harapva rámosolyogtam csupasz lábfejemre és hagytam, hogy a csend leereszkedjen. Nem voltam ostoba, Marco korántsem olyan zavaros és érzékeny lélekkel bírt mint ami számomra terhet jelentett, s megannyi bizonytalanságomat és a magány el-elöntő érzését mégsem köthettem az orrára. Még kivágott volna, mint kutyát, mi a kanapéjára vizelt. Frank volt az intő precedens.
Megragadtam vállát és baráti gesztussal megszorítottam.
- Nem várom el, hogy a pelusomat cseréld, de kérlek néha vágj orrba, ha nyűg lennék a nyakadon - mosolyogtam rá és mélyet sóhajtva újra összefontam mellkasom előtt karjaimat - És? Mi a következő terved? Egy függőágy Fijin álmaid asszonyával, kifogyhatatlan szivar és italhalmok és némi kellemes mexikói háttérzene?
Érdeklődéstől csillogó szemekkel ugrált a pillantásom pontról pontra Marco arcán. Vágytam rá, hogy unokatestvérem legalább egy kis és jelentéktelen darabot, de megosszon valamit saját magából.
"Jobb egy napig oroszlánnak, mint száz évig gyáva nyúlnak lenni. Jobb talpon meghalni, mint térdepelve élni. (...) Bár sok helyt jobb ész nélkül lehasalni, ha az ember szeretné a bőrét megmenteni."
Ha szívtelen lennék azt mondanám, hogy a nagynéném magának kereste a sorsát. A család örömmel ajánlaná fel a segítségét, ha el akarna jönni onnan, de az ő ereiben is ott tombol a Perezekre oly’ jellemző büszkeség. A nőinkben pedig gyakran több erő lakik, mint a férfiakban, nem jellemző rájuk, hogy bevallanák, ha tévedtek. Éppen ezért azon sem kellene csodálkoznom, hogy az aranyifjú unokatestvéremet megbabonázta a Victoria Fewerből áradó dominancia…
- Csak arra kérlek, hogy ne kockáztass… A szövetség, amit mostanában kötöttünk a farkasokkal, túlságosan is illékony, nem szeretném kockáztatni csak azért, mert nem bírsz a farkaddal – a körülményes beszéd, a szép szavak használata a kuzinom sajátja volt; én sokkal nyersebb, és célratörőbb vagyok a mondanivalómmal kapcsolatban, csak ritka alkalmakkor engedtem meg magamnak a köntörfalazást. – Cameron Ward egyébként is nehezen tűri, ha valaki az odúja körül szaglászik – figyelmeztettem. A vérfarkas és én nem voltunk barátok; üzleti kapcsolatban álltunk, és kölcsönös megállapodások alapján működött a szövetségünk. Időnként segített elsimítani néhány kényesebb ügyet, cserébe elláttam némi információval, és farkasfűtinktúrával. Az utóbbiról sosem kérdeztem, hogy mire kell.
Én sem szerettem, ha valaki Sora körül legyeskedik, ezért csattanok fel olyan kegyetlenül, amikor Leo a szájára vette a páromat. Az agyam tudta, hogy csak barátok, de az ösztöneim azt üvöltötték, hogy tarsak távol tőle minden hímet. Csak az utolsó pillanatban sikerül fékezni magam annyira, hogy a karmaim ne ugorjanak elő. Nekidőlök a legközelebbi autó oldalának, mindkettőnk számára jobb lesz így.
- A bácsikánkkal ne törődj, majd megbékél – felelem. Leora való tekintettel kerülöm a spanyol szavak használatát, mert bár használatuk számomra olyan ösztönös, mint amikor levegőt veszek, tudom, hogy a kuzinomnak ez közel sem olyan természetes. Az aranykanál átka. Azt hiszem.
El kellett engednem Sora alakját, hogy némileg nyugodtabban térhessünk át az üzlet témájára, a belső felszültség mégis maradt, de nem értettem az okát.
- Még mindig nem hiszem el, hogy potencianövelővel üzletelsz – csóválom meg a fejem, a körmeim állapotát fürkészve, mintha nem tudnám eldönteni, hogy a helyükön sikerült-e tartani a karmaimat. – Wuék tartják magukat rendesen a megállapodáshoz? – villantom tekintetem a férfire, némileg barátságosabb hangot megütve, de ennek az volt az ára, hogy a belsőmben lakó hiúz gúzsba kötve vergődjön tovább. - Lenne okom, hogy haragudjak rád? – húzom fel a szemöldököm, ajkaim szegletébe pedig gúnyos mosoly bujkál. Őszinte érdeklődéssel várom, hogy mit forgat az americano fejében.
Nagyjából kuzinom harmadik mondata után ocsúdtam fel, hogy Marco nem szokásosan csak "Marco" és tombol ereiben az a latino vér amit az én örökölt fehér bőrű, brit akcentusú domináns génjeim olyan jól elnyomtak, hanem valóban zabos és ha nem válogatom meg szavaimat akkor könnyen "cicaharcba" keveredhetnek a hiúzok. Talán már akkor megneszelhettem volna érzelmi állapotát ha gondolataimat nem köti le olyannyira az édesanyámmal folytatott szomorkás csevej, mikor beléptem a műhely ajtaján. Az is lehet, hogy egyszerűen megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a szúrósságot, mint mikor az ember fittyet hány a lábgombájára, mert túl fáradt ahhoz, hogy bajlódjon vele.
Vállat vontam.
- Az erő mindig megtalálja a nőket - mosolyodtam el, tökéletes álca mögé rejtve, hogy mennyivel szívesebben tudtam volna őt a Perezek között, mintsem Kaliforniában, hol apám bármelyik pillanatban megjelenhetett a tornácon. De mindent mi ehhez a témához kötődött mélyen elzártam magamban és könnyedén tovább bíbelődtem azzal az ismeretlen funkciójú szerszámmal mely a kezem ügyébe akadt. Édesanyám fekete fürtökkel keretezett vékony arca helyett bekúszott lelki szemeim elé a következő említett pisze orra, fülembe csípős nyelvének szavai, s mélyet sóhajtottam.
- Zsernyák, vérfarkas, nő... - soroltam a jelzőket melyek rámutattak a Vicky Fewer és köztünk lévő különbségekre, de további kommentet nem fűztem hozzá. Közel sem vettem annyira komolyan ismeretségem tényét és lehetséges következményeit mint Marco. Ez is hasonlított a lábgombára. Talán ha nem beszélünk róla Marco elfelejti, elvégre mégsincs annyira szem előtt...
Behúztam a nyakamat és benyeltem a dörrenő hangszíntől az arcomra kiülni készülő mosolyt. Kezeimet védekezően feltettem.
- Micsoda asszertív viselkedés, kérem - mormoltam egészen a bajszom alatt és nyugtató mozdulatot téve reméltem, hogy Marco visszatalál a korábbi viszonylagos békességhez és még véletlenül sem érti úgy, hogy Soráról egyáltalán csak távolról is megemlékezni merek - Muy bien, cálmate, primo - siettem hozzátenni és nyíltan a szemébe néztem - Tudom! Nem is kevertem bele... - motyogtam halkan és kisebbre húztam össze magam. Még az hiányzik, hogy felbosszantsam...
Bármennyire is vártam, hogy Marco beavasson terve részleteibe, csak egy sértett kitérés érkezett, majd egy ügyes visszakérdezés mellyel tisztán a tudtomra adta, hogy nincs közlendője. Kezemmel finoman babráltam a plüss autóülésen és néhány szívdobbanásnyi időre magamba szálltam mérlegelve, hogy pontosan milyen típusú válasszal lavírozhatok azon bizonyos majdnem betelt pohár mellett.
- Szeretnéd, hogy beszéljek vele? - tudakoltam türelmes szelídséggel, majd válaszát meg sem várva folytattam - A kikötőben minden rendben van, a héten elmentek az utolsó szállítmányok is. A Wu család is megnyugodhat. Örülök, hogy az üzletnek egyelőre vége. Egy időre úgy érzem hanyagolnom kell a helyszínt, hirtelen túl sok lett arrafelé a mozgás... - legyintettem, majd felálltam és a viseletes mackónadrág zsebébe süllyesztettem öklömet, majd folyamatosan Marco markáns és szigorú vonásait figyelve közelebb léptem hozzá. Tekintetembe belesűrítettem mindent mit tanácstalan kiskutya és bátyját játszani hívó öcs kipréselhet magából, majd tanácstalanul felvontam a vállam, s újra le.
- Haragszol rám valami miatt,mi amigo? - feszülten összpontosítottam, s felkészültem arra az eshetőségre is, hogy az alakváltó ökle esetleg állcsúcson talál.
"Jobb egy napig oroszlánnak, mint száz évig gyáva nyúlnak lenni. Jobb talpon meghalni, mint térdepelve élni. (...) Bár sok helyt jobb ész nélkül lehasalni, ha az ember szeretné a bőrét megmenteni."
vér összeköt Leóval. Una familia. Pablo tekintetében kitörölhetetlen büszkeség ült azóta, hogy a kuzinom úgy döntött csatlakozik hozzánk, de én nem örököltem a bácsikánk érzelgősségét. A magam módján ragaszkodtam az unokatestvéremhez, bizonyos napokon pedig megesküdtem volna rá, hogy ő a legjobb barátom, de néha – az utóbbi időben egyre gyakrabban – látom a bosszantó különbségeket, ami felszíthatja az ellentétek tüzét, ha nem vigyázok. Túl könnyelmű, túl feltűnő… Túlontúl Leo.
Megpiszkálom az egyik dugattyút, míg a kedves rokon elfoglalja a legkényelmesebb ülést, amit ez a hely ma éjjel kínálni tudott számára.
- Hogy van? – utalok a nénikémre, bár már az arcát sem tudom felidézni, olyan régen találkoztam vele. Amikor hozzáment az americano rico-jához, szinte teljesen megszakadt a családjaink között a kapcsolat, ami összetörte az anyám szívét. Befejezem az utolsó mozdulatot, majd megtámaszkodva a motortér szélén tekintetem Leóra szegezem.
- Akárhogyan csavarod a szavaidat, kuzin, az a lány zsernyák… - emlékeztetem, megőrizve a nyugodt hangvételt, bár tekintetem izzott. Nem tudom, hogy mit képzelt Leo, talán azt hitte, hogy elég nagy a város ahhoz, hogy elfedje a kis találkozóikat, melyeknek híre így nem jut majd el hozzám. Szerencsésnek mondhatja magát, hogy nem a nagybátyánk kérte számon érte.
- Sorát hagyd ki ebből! – hangom a korábbi nyugalomhoz képest, szinte csattan, melyhez tökéletes aláfestést nyújt a motorháztető disszonáns döndülése, amit lendületesen lecsapok. Egyértelmű, hogy Marco Domínguez legnagyobb gyengepontja Sora, akinek puszta említése is elegendő ahhoz, hogy eltörölje a törekvéseimet az udvariasságra. - El es mio! – közlöm határozottan, ha ez eddig nem lett volna világos a számára. A hangsúly, amivel az osztozásról beszélt… Hiúz énem ugrásra készen állt, hogy letörölhesse a vigyort a képéről.
- Pablo várt rád, nem jöttél – felelem, ezzel elütve a melóra vonatkozó kérdését. Az utóbbi időben az unokatestvérem a saját útját járta, így úgy gondoltam, hogy nem szorul rá, hogy beavassam. Ezt az akciót én irányítom, nincs szükségem segítségre. Tőle biztosan nem. – Hogy állsz a kikötőben? – tudakolom.
Olyan hosszú ideig ücsörögtem a Rose Harbor külterületén található elhagyatott buszmegállóban, hogy a szállingózó hópelyhek körberajzolták elegáns bakancsomat, s egy pár fekete lábnyom jelezte elidőzésem jelentős időtartamát mikor felálltam. Mélyet sóhajtottam és elsüllyesztettem szövetkabátom zsebében a pókhálósra törött okostelefon régi modelljét, majd nyakamba vettem a rám váró utat és hosszú léptekkel falni kezdtem a métereket.
" ĄVisítame, mamá! Por favor... - motyogtam a telefonba melyből oly' távolian csengett anyám hangja - Estarías orgulloso de mí. Büszke lennél - ismételtem meg a mondatot angolul is.
- Tu espańol es mucho mejor, carińo - búgta vissza a kagylóba, ajkáról sokkal selymesebben váltak le a spanyol szavak mint az enyémről - Látom sok időt töltesz Marcóval. Realmente es un buen chico.
- De Délkelet-Anglia még mindig nem ereszt - horgasztottam le fejem egy törődött mosoly kíséretében egyaránt vonatkoztatva a megállapítást a tört spanyolra és édesanyám helyzetére - Gyere el karácsonykor. Por favor... "
Egy odvas fatönkhöz érve gondoltam egyet és kihámoztam magam a ruhákból, majd lekaptam cipőmet és az egykori fa törzsébe rejtve mindent felöltöttem hiúzalakomat. Sokkal gyorsabban és fájdalommentesebben tűnt elő a bestia lúdbőrös bőröm alól mint amíg még Kalifornia levegőjét szívtam. Délkelet-Anglia legalább a hiúzt eleresztette, ez volt az utolsó ami átvillant agyamon mielőtt a hiúz teljes pompájában átvette emberi alakom helyét, majd egy energikus ugrással bevetettem magam a lekopaszodott ligetekbe.
A hiúz emberi lényemnek is jót tett. Mire a kertek alatt bekocogtam a műhely hátsó részébe már csak a bestia szempára villogott a végtelen téli sötétségben. Mozdulatlanná dermedtem mielőtt eleresztettem a bestiát és bőre alól előtápászkodtak csupasz, fázó és nagyon is közönséges emberi tagjaim. Nyújtóztam egyet, talpam dermedten simult a fagyott földhöz. A világítás nélküli éjszakához alkalmazkodó szemem megtalálta a kicsiny fényforrást mely a műhely nyitott ajtaján szökött ki, s lendületes léptekkel eltüntettem a távolságot.
Fázósan és macskaszerűen bújtam be a jellegzetes illatokat árasztó helyiségbe. Mire a nekem háttal tevékenykedő Marco megszólalt én már bele is bújtam abba a kopott mackónadrágba amit a munkaruháknak otthont adó fogason lógott, majd a kinti párától kissé átnedvesedett hajamat megtörölve közelebb léptem hozzá. Beleszippantottam a levegőbe, de mielőtt a megbeszélésről kérdezhettem volna egy bosszús horkantással adtam tudtára véleményem a kérdéséről.
- Felhívtam mi mamá, hermano- zöttyentem le egy autóülésre mely a karosszériából kioperálva várta sorsát, tenyeremmel megsimítottam a régi plüss huzatot. Ha felém fordult hát fürkészően néztem rá, tekintetemből kíváncsiság és derű sugárzott.
- Barátnő...?!Por favor... - úgy hunyorogtam alakjára mint aki a világ legaljasabb pletykáját hallja vissza saját magáról. Nem telt bele sok idő, hogy Marco-hoz visszajusson a hír miszerint a nagy történetíró többször is az utamba sodorta a latin nőket meghazudtoló tűzzel lobogó vérfarkast, elégedetlensége pedig igazolt minden rosszallást és keresetlen fejmosást melyet megelőlegeztem magamnak érte.
- Compańera, amiguita, moza amiga - gesztikuláltam széles mozdulatokkal - A spanyol nyelv annyival szebben ragadja meg annak lényegét, hogy egy férfi mégis miféle kapcsolatot ápolhat egy nővel. A barátnő ezekkel összeegyeztethetetlen - ragadtam meg egy számomra beazonosíthatatlan funkcióval rendelkező szerszámot és finom ujjaim közé véve megforgattam, megpörgettem mint akit roppant módon leköt annak minden külső tulajdonsága - Nekem te vagy életem partnere, amigo- feledkeztem bele a szerszám bámulásába, gondolatban messze jártam - Még a drága Sorával is osztozom rajtad, hogy feladva minden önbecsülésemet legalább egy darabot kaphassak a jóból.
Leejtettem az "izét" az ülésre, majd a témát letudva újabbat szippantottam a levegőbe.
- Xavier és Pablo - állapítottam meg tényként - Remélem nem érte utol őket a mai kort jellemző végtelen szkepticizmus. Mikor indul a meló?
"Jobb egy napig oroszlánnak, mint száz évig gyáva nyúlnak lenni. Jobb talpon meghalni, mint térdepelve élni. (...) Bár sok helyt jobb ész nélkül lehasalni, ha az ember szeretné a bőrét megmenteni."
- Ipartelep, van néhány konténer és gép, de a biztonságirendszer gatya – mondja Xavier, miközben körbe álljuk az íróasztalt az irodában. A helyszínrajz kiterítve fekszik előttünk, gondosan megjelölve rajta a helyet, ahová befutnak a kamionok. Pablo ragaszkodott hozzá, hogy vegyük át még egyszer a tervet, mielőtt belevágunk az akcióba, szinte unalomig ismételve a részleteket.
- żDónde está, Leo? – legalább tíz percenként teszi fel a kérdést, amivel az őrületbe kerget. Mindannyiunkat. Összeszorítom a fogam, és foghegyről felelek, hogy majd jön, amikor úgy tartja kedve. Bevallom, érzek némi indulatot az unokafivérem iránt, és bármennyire köt össze bennünket a vér szava, na meg a betyárbecsület, kezdem úgy érezni, veszélyezteti a klánban betöltött szerepemet. A dominanciámat. Ebben a buliban nem volt helye, foglalkozzon csak a potencianövelőivel, ha abban látja a jövőt.
- Engem jobban érdekel az, hogy el tudjuk-e adni a cuccot – fonom össze a karjaimat. – A menetrend szűkös lesz, ha hajnalra le akarjuk szállítani a megrendelőnek. – mondom. - Es un idiota, pero paga bien – teszem hozzá, amire többen is heherésznek. Könnyű melónak ígérkezik, azt meg mindenki szereti. Még utoljára átveszük, hogy kire hol lesz szükség, majd az utolsó részletek fixálása után a csapat szétszéled. A következő szállítmány két nap múlva érkezik, addigra mindenki készen fog állni.
- Van valami, amiről tudnom kellene, mi hijo? – tudakolja Pablo, ráncos kezével megveregetve a vállamat. Megrázom a fejem, bár az öreg szemében olyan bölcsesség ül, ami nem is követel valódi válaszokat. Még utoljára megpaskol, mint egy rossz kölyköt, majd ő is a többiek után siet; léptei már közel sem olyan rugalmasak mint régen, ami keserű emlékeztetője annak, hogy eljárt felette az idő.
Feltekerem a helyszínrajzot, és elrejtem a szokásos helyen, hogy ne kerüljön illetéktelen kezekbe. Rodrigo egyre gyakrabban kért, hogy vegyük be az üzletbe, ami idővel elkerülhetetlen lesz, de egyelőre fiatalnak tartottam a dologhoz… Fényesebb jövő állt előtte, ha el nem szúrja.
Leoltom a lámpát az irodában, majd kilépek a műhelybe. Az olaj, a bezin, és a fém nehéz szaga megülte a levegőt, mégis otthonosan köszöntenek. Felfogok egy villáskulcsot, majd visszatérek annak az autónak a szereléséhez, amit akkor hagytam félbe, amikor a többiek ideértek. Hiába a kinti zord idő, valaki nyitva hagyta a műhely ajtaját, amin így bárki beléphetett.
- Merre jártál, hermano? – tudakolom fel sem nézve a munkából, amikor az orromat megcsapja az összetéveszthetetlen szag, ami az unokatestvéremhez tartozik. – Hogy van a kis barátnőd? A zsaru – teszem hozzá, egyértelmű rosszallással a hangomban.
Kezdőlap
༄ ༄ ༄
külváros, 2021. egy kora decemberi késő este
