Nem fogok meghalni, Caprice elméjében visszhangot vertek ezek a szavak. Ujjai megálltak a mozdulatsorban, miközben lassan lehunyta a szemét. Tudta, hogy Nicholas nem tesz könnyelmű ígéreteket, és mindig betartja a szavát. Ez volt az egyik olyan tulajdonsága, amely miatt… Nos, amely miatt tényleg szerette. De hogyan ígérhetne ilyesmit? Az Elsők élete ritkán ér véget úgy, hogy ágyukban fekve eléri őket az öregkor kimerültsége. Már gyerekkorában is tudta ezt, amikor minden reggel úgy köszönt el az édesapjától, hogy nem tudhatta, látja-e még újra. Az apja hős volt, aki szörnyek ellen küzdött, de csak idő dönthette el, hogy mikor kerül majd szembe olyasmivel, amely majd legyőzi őt. Igen, Caprice Decker elég gyakorlatias volt, hogy tudja, hogy ez az Elsők sorsa. Elfogadta, de ugyanakkor meg is rémítette.
- A félelem jó. Óvatosabb lesz tőle az ember – köszörülte meg a torkát, mintha csak tulajdon gyengeségét próbálná újra palackba zárni. Sikertelenül. Vannak helyzetek, amikor a keménység burka megreped, és óhatatlanul megjelenik mögötte a lágyság és a törékenység, amit rejtegetni próbálunk, hogy aztán egy ölelésben öltsön alakot. Caprice-nek szüksége volt erre, és talán magának a férfinek is. – Én pedig azt ígértem meg, hogy akárhány szörnnyel kell is megküzdened az utadon, amin jársz, úgy várok majd rád, mint ahogyan Pénelopé várt az ő Odüsszeuszára. Tudom, hogy mindent elkövetsz azért, hogy visszatérj hozzám – mondta, miközben engedve az eltávolodásnak, ajkai szegletében puha mosollyal nézett vőlegénye meleg tekintetébe. Ebben a pillanatban nem léteztek kitérők, vagy más utak. Egységük megpecsételése volt a csók, melyben ajkuk összeforrt.
- Egy új világ küszöbén állunk… - bólintott lassan, megfontoltan. Számára, akinél mindig elsőbbséget élvezett a kötelesség, volt mit átgondolnia az elmúlt időszakban. Nem fejtette ki, hogy mit ért szavai alatt, csak egy mély lélegzettel óvatosan felállt; igyekezvén úgy megtámaszkodni vőlegényén, hogy véletlenül se okozzon számára fájdalmat.
Akárcsak Nicholas, Caprice sem volt híve az üres szavaknak, így valóban az elsősegélydobozért indult, megtörve a kettejük között fennálló érzékeny pillanatot. Pontosan tudta, hogy a földszinti fürdőszoba melyik polcán találja meg az eszközöket, hiszen ő maga készítette oda – éppen úgy, ahogy a ház több szekrényébe is, felkészülve ezekre a helyzetekre.
- Pedig tudtam, hogy igent fogok mondani, ha megkérsz, csak abban nem voltam biztos, hogy meg is teszed – kezében a dobozzal tért vissza a kanapéhoz, majd letéve azt az asztal sarkára, tőle megszokott szigorúsággal nézett kedvesére. – Hagyd, majd én - gyengéden félreseperte a férfi kezét az útból, hogy maga hajtsa uralma alá a makacskodó gombokat. Aggódó szemöldökráncolással vette szemügyre az újonnan előkerülő sérüléseket. – Mivel ment át rajtad az rohadék, egy egész tankkal? – szinte sosem káromkodott, így a kifejezés akár szórakoztatónak is hathatott a szájából Ha Nicholas nem ellenezte, akkor segített kibújni neki az ingből, majd hideg kezével finoman végigtapogatta a bordáit. – Érzékeny? – kérdezte megnyomva egy pontot, amely jól láthatóan viselte magán az összetűzés nyomait. Meg kellene nézetni egy orvossal, rázta meg a fejét, majd úgy döntött, hogy először kedvese homlokát látja el, mert azzal legalább tud mit kezdeni.
- Ez lehet, hogy csípni fog egy kicsit, de a sérüléseidet elnézve, ez lesz ma este a legkisebb bajod – mondta, miközben fertőtlenítőt locsolt egy gézlapocskára. Az Első felé fordult, remélve, hogy a kanapén ülve találja, majd lágyan elseperve csapzott, szőke tincseket az útból elkezdte felitatni a szennyeződést a seb körül, gondosan ügyelve rá, hogy a szer ne kerüljön a sebbe. – Csúnyábbnak látszott. Talán egy nagyobbacska ragtapasz elég lesz… - állapította meg, és mosolyt erőltetve az arcára, szabad kezével a férfi álla alá nyúlt, így kérve, hogy nézzen fel rá. – Sajnálom, hogy kifogtad a földkerekség legrosszabb ápolónőjét.
Caprice éteri jelenségként bukkant fel a nappali boltíve alatt, mire védekezően a kezem rögtön fejem irányába mozdult, hogy elrejthessem előle a sebet - természetesen hasztalanul. Semmi nem maradhatott rejtve Caprice Decker elől, ennek minden pozitív és negatív felhangjával. Mélyet sóhajtottam és vonakodva visszaereszkedtem a kanapéra, whisky-s poharamat az asztalka üveglapjára helyeztem, s még ez a koppanás is robajlásnak hatott az éjszaka mozdulatlan csendjében. Lehunyt szemmel tűrtem, míg finom bőrű ujjai megtalálják a vérzés forrását, tapintása nyomán tompa fájdalom sugárzott szét minden irányba, de rezzenéstelenül bírtam, s csak akkor nyitottam ki szememet, mikor befejezte a gyors diagnosztikát.
Mikor meghallottam nevemet - azt a nevet, ahogy Caprice soha nem szólított, hiszen a Nick-et mindig is kispolgárian középszerűnek tartotta - szám kinyílt, mint horogra akadt halé és a következő pillanatban a lány már elém is kucorodott, ujjai pedig az enyémre kulcsolódtak. Előre dőltem és egyik ujjamat végighúztam állán, fejemet addig közelítettem, míg homlokaink csak néhány centiméterre voltak egymástól.
- Nem fogok meghalni, Cap - nevettem el magam lágyan, de nem azért, mert bármi kinevetnivalót találtam volna menyasszonyom hirtelen felszínre törő gyengédségében, vagy félelmeiben - Én is pont ugyanannyira félek minden egyes nap, mikor bezárom magam mögött a bejárati ajtót, mint te... semmivel sem kevésbé csak azért, mert egy ősi szellem és egy ősi fegyver hivatott védelmezni.
Hirtelen elakadt a lélegzetem, ahogy karjaim a nyakam köré fonódtak és egy másodpercig átvillant az agyamon, hogy a nagy gonddal és makulátlan ízléssel megválasztott hálóruha pillanatokon belül vér és démonbelsőség foltjaitól lesz majd csúf, ám még nagyobb megrökönyödésemtől Caprice melegen lüktető teste az enyémhez simult, kezem pedig utat talált magának a lány tarkójára, ujjaim finom bőrét érintették csillogó barna haja alatt.
- De nem számít mennyire félek, mert mielőtt még megkértem a kezedet fogadalmat tettem, hogy nem fogsz elveszíteni - érintettem homlokom ép részét az övéhez és mélyen beszívtam tavaszi virágos réthez hasonlító üde és végtelen fiatalságot árasztó illatát - És ki tudna neked bármiben is nemet mondani? - nevetésem szinte hangtalan volt, majd kissé távolabb húzódtam, de csak annyira, hogy ajkaim finoman és puhatolózva halvány csókot leheljenek az övére. Pont úgy, ahogy udvarló keresi meg kedvese száját, kit csak retteg és remél elhinni, hogy az övé és hogy a másik megenged neki ehhez hasonló arcátlanságot, mint, hogy egy szemvillanásnyi időre kölcsön vegye ajkait és azokkal mondja el a kimondhatatlant.
- Cap, előbb hal velem az Elsők átka, minthogy folytassam az értelmetlen halált és ellenségeskedést szülő háborút, hol minden egyes nap bíraként állok olyanok fölött, kiknél egy szemernyivel sem vagyok jobb, vagy életre érdemesebb lény - mondtam szinte ajkainak és még egyszer utoljára kiélveztem közelségét, mielőtt tudtam, hogy úgyis elhúzódik, hogy a tettek mezejére lépve megszabadítson az alvadt vértől. Engedtem, hogy kibontakozzon karjaimból és eltűnjön az elsősegély dobozt keresve - bár Cap-nek igazán semmit sem kellett keresnie a házban, hiszen minden pontosan azon a helyen volt, mit menyasszonyom tökéletesnek és praktikusnak talált -, én pedig lassan, sajgó tagokkal lehámoztam magamról a kabátot, majd az alatta lévő pulóvert és reszkető, ügyetlen ujjakkal nekiláttam ingem kigombolásának, hiszen még magam sem voltam benne biztos, hogy az egyértelműn kívül eltalált-e még bárhol máshol a baseball-ütős pokolfajzat. Mikor Caprice visszatért egy aprócska mosoly jelent meg az ajkamon és még mindig kókadt gombjaimmal szenvedve, tekintetemmel pedig azokat fixírozva így szóltam:
- Amúgy is, hidd el, hogy sokkal jobban féltem azon a napon, mikor az autóban ülve vártalak, hogy elvigyelek magammal az utolsó randevúnkra, ahová tudtam, hogy barátnőmként érkezel majd, de Isten látja lelkemet, hogy nem tudtam, hogy menyasszonyomként térsz-e vissza, vagy téged soha ki nem érdemelt Orpheuszként kell majd bolyonganom Hádész birodalmában.
Caprice nem tudott aludni. Csak ült a konyhában, a teáját kortyolgatva, és barna őzike szemei minduntalan az órára tévedtek. Nicholasnak már régen haza kellett volna érnie, és a tény, hogy ma még üzenetet sem küldött neki a késés okáról, aggodalommal töltötte el. Talán a tárgyalás súlya, vagy az Avával történtek tették érzékenyebbé idegeit, de az utóbbi időben jobban aggódott a szeretteiért, mint máskor.
Miközben egyre csak a perceket számolta, hüvelykujjával szórakozottan piszkálgatta a jegygyűrűjét. Valahogy ennek a jelentősége is megváltozott számára; sokkal fontosabb lett, mint eddig bármikor, ami inkább érzései elmélyülését, mintsem ambíciói kiteljesedését jelentették számára. Már nem egy Első tökéletes felesége akart lenni, hanem Nicholasé.
Nem mozdult meg azonnal, amikor meghallotta a kulcsok zörgését a zárban, bár szíve megkönnyebbülten dobbant egyet a hangtól, mert ez azt jelentette, hogy vőlegénye hazaért. Hagyott neki néhány percet, ami alatt az este súlyát leveheti a vállairól, mielőtt úgy érezné, hogy magyarázattal tartozik neki. A menyasszonyának. Mezítláb állt meg a nappali ajtajában, kissé összehúzva magán fehér szaténköntösét, amely alól még így is kikandikált a levendulaszín hálóing.
- Nehéz este? – kérdezte lágyan, de a következő pillanatban riadt pillantása felfogta a látványt. – Ó, te jó ég! Te vérzel, Nicholas – állapította meg az egyértelműt, és néhány hosszú lépéssel levágta a kettejük közötti távolságot. Bár nem volt orvos, sem pedig ápoló, elég időt töltött közöttük ahhoz, hogy néhány dolog ráragadhasson. – Ülj vissza! – parancsolt rá határozottan, és ha a szóra nem engedelmeskedett, akkor maga segített a férfinek megtalálni a helyet a kanapén, hogy közelebbről is megvizsgálhassa a sérüléseit. Finom ujjai kitapogatták a homloksebet, gondosan ügyelve rá, hogy a lehető legkevesebb fájdalmat okozzon párjának. – Ezt ki kell tisztítani… Lehet, hogy össze is kell varrni – mondta, és már indult is volna az elsősegély dobozért, de megrökönyödve megtorpant.
- Azt hiszed, hogy csalódást okozol nekem? – kérdezte. Furcsa, egészen eddig a pillanatig ő gondolta azt magáról, hogy csalódást okoz a vőlegényének hideg jellemével, sarkalatos elképzeléseivel, ezért sem lepte meg, amikor Gabriel azt mondta… Megrázta a fejét. Nem akart arra gondolni, hogy a vőlegénye mást szeret. – Nick… - szinte soha nem szólította így, mindig ragaszkodott a hivataloskodáshoz, de most egyszerűen nem tudott. Nem, nem akart. Ha a férfi engedte megfogta a kezeit, és leguggolva úgy helyezkedett, hogy kedvese a szemébe nézhessen, hogy tudja, őszintén beszél. – Te sosem tudnál csalódást okozni. Kit érdekel egy kihűlt vacsora? – rázta meg a fejét. – Sokkal fontosabb, hogy itthon vagy. Fogalmad sincs, hogy mi jár a fejemben. Azt hittem… - lesütötte a szemét, mert képtelen volt befejezni a mondatot. Éveken keresztül nézte, ahogy az édesanyja kezeit izgatottan tördelve várja haza az édesapját, de egészen addig nem értette, hogy mit jelent ez, amíg ő maga nem került hasonló helyzetbe.
- Nem veszíthetlek el téged is – mondta végül, és elengedve Nicholas kezét feljebb tornázta magát, hogy nem törődve a vérrel és mocsokkal a nyaka köré fonhassa a karjait. Ritkán engedett meg magának efféle érzelmi kitörést, a férfivel szemben pedig szinte soha, így ez a gesztus akár felérhetett egy vallomással.
- Hozom az elsősegélydobozt – motyogta néhány pillanattal később, kissé nehézkesen szakadva el az ölelésből.
Egy hangos nyögéssel csaptam be magam után a Ranger ajtaját és egy pillanatra megtámaszkodtam a bibilai özönvízhez hasonlító zuhéban. Ruháimat vér és víz itatta át - előbbibe a sajátom keveredett, utóbbit a Mennyek csapjából nyitottak rám. Fáztam, tagjaim pedig kérlelhetetlenül sajogtak, mintha koromat meghazudtolva egyszerűen csak megöregedtem volna. Egy szempillantás alatt. Nyomorultul éreztem magam.
Mély szusszanással nyomtam meg a kocsikulcs ajtókat záró gombját, majd a Mételyt mellkasomhoz szorítva elsántikáltam a tornác lépcsőjéig és reszkető kézzel elővettem a ház kulcsait. Beletelt néhány másodpercbe, mire sikeresen beletaláltam a zárba, majd lassan beléptem a sötét ablakú, zord külsejű épületben. Mióta Caprice ideköltözött a rideg és terhekkel teli otthon mintha csodálatos változáson ment volna keresztül. A konyhaablakokat takaros függönyök díszítették és a vázákban rendszeresen friss virág illatozott, s felkerült egy-egy évszaknak és alkalomnak megfelelő dekoráció is - mint például az őszi koszorú, melyet kis híján levertem a bejárati ajtóról, mikor beestem a melegbe. Anyám már aludt, egy lámpa azonban még pislákoló fényével jelezte, menyasszonyom szokásához hűen ébren várt. Pedig már a fél egyet is elütötte az óra...
Nyöszörögve letámasztottam a Mételyt a fogasok alá, majd sáros bakancsomat a lábtörlőn hagyva elbotorkáltam a sötétbe burkolózó nappaliig és szinte összecsuklottam a kanapé szélén. Ujjaim fáradtan nyúltak az italállvány felé, melyen a már régen felbontott és gyorsan fogyó whisky-t tartottuk, majd nekiláttam tölteni egy kis szíverősítőt. Átkozott démonok... gondoltam meggyötörten, majd engedtem, hogy bőrömön keresztül magamba szívjam az otthon konkrét és átvitt értelemben vett melegét... Míg észre nem vettem, hogy már nem vagyok egyedül.
- Ne ijedj meg! - siettem a válasszal, ha már a feltápászkodással nem tudtam, de azért minden erőmet összeszedve talpra vergődtem magam, s az asztali lámpa gyér fényében eltakartam halántékom és hajam vonalában húzódó sebemet, melyről az odatapadt alvadt vér árulta el, hogy eltelt némi idő a csapástól, mely megnyitotta az erek szabad útját.
- Semmiség, csak hazafelé elém ugrott egy fészeklakó és feltartott, emiatt nem tudtam időben hazaérni, ne haragudj! - fűztem tovább a bocsánatkérést leplezetlen kétségbeeséssel a hangomban - Tudom, hogy vacsorával készültél. Bocsáss meg, hogy mostanában állandóan csalódást okozok neked, Cap.
Kezdőlap
