Már késő meghátrálni, és nem is tervezem. A nő ujjai a tarkómra futnak, ajkaim pedig mohón tapadnak rá az övére. Édes, tiltott nektár, ami már túlságosan régen csüngött csábítón a közelemben. Az évek minden mocskos gondolatát belesűrítem a mozdulataimba, amelyekkel felfedezem a teste domborulatait. A vágy túlságosan sürgető, így nincs már idő minden ruhadarabtól megszabadulni. Kitapogatom Yas ruhájának huncut redőit, és úgy gyűröm fel az anyagot, mintha az a veszély fenyegetne, hogy bármelyikünk is meggondolja magát. Szakértő ujjaim könnyedén csusszannak be az alsóneműje pántjai alá, hogy megszabadítsam a bugyijától…
Határozottan fordítom meg, hogy teste háttam felszüljön az enyémnek, majd lassú, ingerlő csókkal illetem előbb a füle tövét, majd onnan ajkaimmal végig barangolom a nyaka vonalát. – Dőlj előre – dörmögöm a bőrébe, kioldva az övemet. Engedelmességéért reményeim szerint olyan jutalom jár, amelyért megéri majd sikongatni.
Szeretkezésünkben nincs semmi romantikus. Durva érinti a selymest, a kemény a puhát, de testünk éppen csak annyira ér össze, hogy a sürgető vágy kielégülhessen. Egy harapás itt, egy csikarás ott, egy finom nyalintás egy újabb területen… A hely minden adottságát igyekszem kihasználni, és feledtetni a pince hűvösét. Nem fecsérlem az időt kérdésekre, de érzékeim kiéleződnek a száját elhagyó hangokra, így gyorsan rálelek a tökéletes ritmusra, ami a csúcs felé közeledve egyre durvább, és hevesebb lesz, hogy aztán a teljes kielégülés mámorában felrobbanva hangos nyögéssel támaszkodjam meg a legközelebbi polcban.
*
- Itt van – adom Yasemin kezébe a bugyiját valamivel később, bár nem vagyok benne biztos, hogy kereste, viszont a ruhadarab ott feküdt az egyik sötét sarokban, a nyakkendőm mellett. Kaján, komisz pillantással méregettem, miközben a kielégülés bizsergető nyugalma még mindig átjárja a testem. – Ha tudtam volna, hogy apád ilyen remek vendéglátó, a többi partijára is eljövök – mondom, belehúzva az ingemet a nadrágomba. Éppen azon igyekszem, hogy szalonképessé tegyem magam, bár nem tervezem, hogy távozásommal bárkit is terhelek.
- A gyűjteménye pedig igazán lenyűgöző – egészen közel hajolok a nőhöz, hogy újfent futó csókot lopjak az ajkairól. Tartom magam ahhoz, hogy nem kívánok bonyodalmat, de egy kis enyelgés még igazán belefér, mielőtt mindketten visszatérünk a korábbi terveinkhez.
Igyekszem visszafogni az ajkaim szegletébe kívánkozó pajkos mosolyt, és inkább nem is mondok semmit, mert az a hát persze mindent magába foglalt már így is. Kettőnkön kívül talán még Mucika értheti, melyik nyelven beszélünk Gabe-bel, de annyi intelligenciát azért megszavazok neki, hogy ő sem erről akar majd apámmal társalogni. Egyébként sem érdekel már annyira – inkább arra koncentrálok, hogy megszöktessem Gabrielt a társaságtól, bár a házból való megszöktetését készen állok elodázni egy kicsit. Vagy nagyon. – Reszketek... a félelemtől – felelem halkan Gabe figyelmeztetését hallva, a szemem sarkából nézve fel rá, tekintetemmel és mosolyommal egyértelművé téve, hogy szívesen vennék odalent némi reszketést, csak épp nem a félelemtől. Nem; már régen átléptem azt a pontot, amikor ezt az egészet ártatlan flörtnek fogtam fel, most már inkább ígéretnek hangzik minden. Én pedig élvezem, csak úgy, mint a férfi csípőmre szoruló ujjait.
Nem érdekel a buli, nem érdekelnek a vendégek, de főleg nem az apám, és félreteszem a józan eszemet is – bocs, Cap – erre az időre. Kettőnk közül inkább Yarára jellemző az efféle gondtalanság, én az alapvető normákat mindig igyekszem betartani, de most úgy döntök, magamnak is engedélyezhetek egy kis szabályszegést. Különösen, amikor Gabe úgy válaszol a menekülőutat nyújtó kérdésemre. Gondolkodás nélkül ragadom meg a kezét és húzom magam után le a pincébe, az orrom alatt somolyogva azon, milyen gondosan zárja be mögöttünk az ajtón - arról nem is beszélve, hogy végig magamon érzem a tekintetét.
Odalent nem kezdek túl részletes idegenvezetésbe, már csak azért sem, mert nem kell gondolatolvasónak lennem ahhoz, hogy tudjam: egyikünk sem borra vágyik most.
– Mit gondolsz? – kérdezek vissza sokatmondó mosollyal, elvégre apám mindennel szeret kérkedni, még velem is. Ennél több szót, de még csak gondolatot sem szánok erre a kérdésre, egyébként sem hiszem, hogy annyira érdekelné. Inkább a hátsó részleg felé invitálom, közben lassan, leplezetlen hátsó szándékkal vezetve végig rajta a tekintetem.
A mosolyom kiszélesedik és még több izgalommal telik meg arra az egyszerű, mégis határozott mozdulatra, amivel magához von. Nem szabadulok onnan, eszembe sincs; kezeim felsimítanak a drága anyagokon a mellkasán, hogy aztán a nyaka köré fonjam őket, testemmel egészen az övéhez simulva. Egyetértően hümmögök az ajkamra mormolt szavakra, hiszen a bonyodalom kerülésében könnyedén kiegyezhetünk, szemeim azonban közben már az ő ajkait figyelik vágyakozva. Csak akkor villannak ismét az ő vágytól sötétlő zöld szemeire, amikor kimondja azt az egyszerű, mégis borzasztóan izgató mondatot, amit még könnyebb ígéretnek venni. Elnyílt ajkaimon kiszökik egy halk sóhaj a nyílt szókimondás és a lelki szemeim előtt felsejlő képek hatására, gerincem mentén pedig végigfut az a bizonyos reszketés. Nem a félelemtől.
– Tényleg? – dorombolom az ajkaira, egyik kezem ujjait könnyedén a hajába futtatva a tarkóján. – Akkor nézzük meg, mikor kezdek sikítani... – Azzal egy vágyakozó mozdulattal bezárom azt a nagyon apró, mégis roppantul frusztráló távolságot, ami eddig elválasztotta a szánkat egymástól, élvezve a felszabadító érzést, ami az eddigi játszadozás után már bőven kijárt mindkettőnknek.
Hacsak nincsenek más tervei, hátrálni kezdek afelé a bizonyos boltív felé, ahol kellő nyugalomra – és a polcok között elég támaszra – lelhetünk, de abból nem engedek, hogy közben mohón tartsam magamnál, szabad kezemmel pedig a zakója alá simítsak, hogy le tudjam azt tolni a vállairól. Arra egészen biztosan nem lesz szüksége most egy darabig.
- A borok… - jegyzem meg sokatmondó hangszínnel. -…hát persze – vonom fel a szemöldököm, az ajkaimon elterülő mosollyal. Bármit is gondol Mr. DeVries arról, hogy mit művelek a lányával, egyáltalán nem állt szándékomban megingatni a hitében.
Nehéz nem elröhögni magam, amikor ellépünk a díszes kompániától, és az sem segít, hogy látszólag Yasemin sem sértődött meg rám teljesen. Kezem könnyed mozdulattal siklik a csípőjére, egy kissé tovább időzve el a finom íven, mint ahogyan azt a kapcsolatunk megkívánja. Azt hiszem, létezik az a pont, amikor a játék egyszerűen átcsap a valóságba, mi pedig éppen a határán táncolunk. Csak egy sötét pince választott el a beláthatatlan következményektől.
- Ha most tényleg lemegyünk abba a pincébe, kénytelen leszek megmutatni, hogy mennyire szoktam kísérteni – mondom a lánynak, utolsó figyelmeztetésként, de nagyon remélem, hogy nem hátrál meg. Nem bírnám ki. Kezem finoman rászorul a csípőjére, utolsó jelzésként arra, hogy mi vár ránk odabent. A ház tele volt emberekkel. Az egész izgalmas. Új. És szexi.
- De, kíváncsi vagyok – a hangom rekedt az izgalomtól, miközben válaszolok a nő csábító mosolyára. Nem futamodom meg, egyszerűen követem a sötétségbe, gondosan becsukva magunk mögött az ajtót. Egyértelmű, hogy nem vágyom más társaságra. Ujjaim szinte mohón kulcsolódnak bele Yaseminébe, miközben egyre beljebb haladunk, de tekintetem a felsorakoztatott palackok helyett csak a nő ringó csípőjére, és puha alakjára fókuszál. Most már biztos, hogy nem távozom innen anélkül, hogy meg ne ízlelném.
- Apád gyakran kérkedik ezekkel? – kérdezem, de valójában már sejtem a választ, és igazából nem is érdekel. Megengedek magamnak annyit, hogy körbe nézzek az impozáns, félhomályos helyiségben, de zöld szemeim végül visszatérnek Yas arcához. A huncut, vággyal teli mosolyhoz az ajkai szegletében. Hirtelen torpanok meg, és húzom vissza, birtokló ölelésbe vonva a női testet; hagyok neki elég teret arra, hogy szabadulhasson, ha akar, hogy újra eltávolodjon. – Nem akarok bonyodalmat – hajolok egészen közel, ha felnéz rám, ajka szinte súrolja az enyémet. – Egész este a tűzzel játszadoztál, Yas… - mondom, egyik kezemmel a csípőjét fogva, a másikkal az arcát cirógatva. – És most le akarom rólad tépni a bugyidat, és addig dugni, amíg sikoltani nem kezdesz – kimondom. Egyszerűen. Köntörfalazás nélkül.
Mástól, más körülmények között alighanem még sértésnek is venném, ha gonosz kis succubusnak nevez, a jelen és az aktuális társaságom azonban kétségkívül felülírt bizonyos szabályokat. Mondjuk ez már eleve ott kezdődött, hogy Gabriel Decker mindig is afféle tabu-listán volt, ha az ártatlan flörtölés valódi továbbgondolása a kérdés... De nem most. Most kétségkívül felkeltette az érdeklődésemet, ezért ahogy rávillantom a tekintetemet és a mosolyomat, azokban a legkevésbé sem sértettség ül. Különösen akkor nem, amikor kvázi megígéri a sminkem épségben való megőrzését. Túl közel vagyunk már az apámékhoz ahhoz, hogy erre az egyértelmű kihívásra szavakkal feleljek, de sokatmondóan hümmögök egy kicsit, a szám sarkában még többet eláruló kis mosollyal.
A magam részéről beváltom az ígéretem, méghozzá könnyedén – eléggé ismerem már az apámat ahhoz, hogy kisujjból rázzak ki egy ilyen szituációt –, és bár Gabe újult erővel kezd táncolni az idegeimen, be kell látnom, hogy inkább szórakoztat, mintsem idegesít a helyzet. Legyen szó akár az ironikus megjegyzéseiről, akár arról, ahogy elővarázsolja apámból azokat a gyomorforgató megnyilvánulásokat; egyébként is úgy hiszem, rajtunk kívül talán csak Mucika érti pontosan, miről van szó. Öt pont a Mardekárnak, ha így van.
A kiemelkedő tulajdonságaim említésére meglehet, hogy a könyököm hegye újra Gabe bordái között találja meg a helyét, de azért zavartalanul mosolygok, épp csak neki lehet árulkodó az a sanda oldalpillantás, amivel ránézek egy másodperc erejéig. Már látom, hogy az apám szóra nyitja a száját – alighanem a Napló vezetésével hozakodna elő, nem olyasmivel, amire Gabe-bel gondoltunk –, de én megelőzöm, elejét véve a társalgás még feszélyezőbb kanyarának. Elég egy újdonság ma estére, és újdonságnak pont tökéletes, hogy egy kicsit gátlástalanabbul élvezem Gabriel társaságát; nem kell ehhez még az is, hogy többet beszélgessek apámmal a szokásosnál. Különösen akkor, ha szinte hallom a kombinálást a fejében.
– Ígérem, a borok kárpótolni fognak majd – mosolygok Gabe-re, ha már ennyire kifejezi sajnálkozását, teátrális megjegyzését hallva pedig látványosan megforgatom a szemem. Azért, míg ők kezet fognak, pillantásomat sokatmondóan Mucikáéba fúrom, és elégedetten veszem tudomásul, hogy kellemetlenül érzi magát ettől.
Több közjátékot már nem engedek meg viszont Gabe-nek sem, finom erőszakkal vonom el a társaságtól, bár amint hátat fordítunk nekik, az addig visszatartott vigyorom már az arcomra kívánkozik. Ő is nevet, a tűzzel való játékra tett megjegyzésemre pedig pontosan azt feleli, amire számítottam. Aztán pedig azzal toldja meg, amire szintén számítottam. A mosolyomba beköltözik egy másik fajta üzenet is, ahogy rápillantok, a ház belseje felé kormányozva őt.
– Ritkán? – kérdezek vissza, lecsapva az egyetlen kakukktojásnak tűnő szóra. – Néha azért szereted kísérteni a sorsot? – harapok az ajkamba. Arra nem is válaszolok, hogy nem kifelé megyünk-e, csupán a vállaimat húzom fel finoman, hiszen ő is látja, merre tartunk.
Gabe az a fajta férfi, akinek a vonzerejére bűn lenne vaknak lenni, én mégis gyakran gyakoroltam vele ártatlan flörtöket – elsősorban a családjaink helyzete és Caprice kedvéért maradva az ártatlanság talaján –, most viszont túl sokáig játszott a tűzzel ahhoz, hogy ne mutassam meg, milyen is az, amikor egy kicsit túl közel kerül hozzá. Azt nem mondom, hogy megégeti magát vele, mert pontosan tudom, hogy ha valaki, akkor Gabriel nem fog megfutamodni.
– Nem vagy rá kíváncsi? – felelek kérdéssel a kérdésre, ezen a ponton már nyílt kihívással és egy csábító mosollyal fordulva felé. Felkínálom neki a menekülés lehetőségét, hátha mégis inkább arra lenne vevő, de azon azért nagyon meglepődnék.
Ha pedig bejönnek a számításaim és nem futamodik meg, egy elégedett kis mosollyal nyitom ki a pincébe vezető ajtót a folyosó végén, pontot téve annak a gondolatnak a végére, miszerint amiről mások nem tudnak, az nem fáj nekik. Nem ez lenne az első és nem is az utolsó alkalom, hogy adózok ennek az elméletnek.
Csak azért engedem el Gabe karját, hogy előre tudjak menni, felkapcsolva a villanyt a lefelé vezető lépcső felett, de aztán – amint becsuktam az ajtót magunk mögött – már hátra is nyúlok a kezéért, hogy magam után vonjam. A lépcső alján egy vaskos tölgyfaajtó vezet át magába a tágas pincehelyiségbe, de ahogy a lépcső feletti világítást kicserélem az odabentire, az már inkább csak kellemes félhomálynak tekinthető, főleg hátrafelé. Belépve egy kisebb alkóvba jutunk, ahol asztal és kellemes bőrszékek is vannak, a borok pedig a fal mentén sorakoznak a polcokon, de ebből a helyiségből és boltíven keresztül jóval nagyobb választékhoz – és térhez – lehet eljutni.
– Ezek itt az apám kedvencei, amikor le akarja nyűgözni az üzlettársait – intek fejemmel a fal mentén felállított, plafonig érő polcok felé, mielőtt ajkaim újra sokatmondó mosolyra görbülnének. Felemelem a szabad kezem, hogy a boltív felé mutassak vele, amely mögött már több sorban sorakoznak a polcok, kellemes kis búvóhelyeket is szolgáltatva. – Odabent sokkal különlegesebb dolgokat találhatsz. A legjobb évjáratból...
Ha azt állítanám, hogy ez volt az első alkalom, amikor flörtölni próbálok Yasemin DeVries-zel, hazudnék. Sem vakságot, sem pedig hűséget nem fogadtam senkinek, így leplezetlen szándékkal használom ki a lehetőséget, szinte várva, hogy a nő mikor torpan meg, és fordul vissza – mert egyértelmű, hogy nem én leszek az, aki feladja ezt a játékot, ami percről-percre válik egyre érdekesebbé.
- Mit tehetne egy férfi, akinek az agyát megfertőzi egy gonosz kis succubus? – vonom fel a szemöldököm, miközben az apja felé tartunk, és csak azért, hogy tisztázzam a képességeimet, a közelség kedvéért oldalra biccentett fejjel súgom oda az utolsó megjegyzésemet a számára: – Ha tudni szeretnéd, a sminket érintetlen maradna.
A nő közbenjárásának köszönhetően a kedves papa érdeklődő szemei rám villannak; ha magamtól nem tudnám, hogy rosszat szóltam, Yas hegyes könyöke a bordáim között remek emlékeztetőt jelentenek, amit úgy viszonzok, hogy kissé erősebben szorítom a karját magamhoz. Néma harcunkból persze a társaság tagjai nem vesznek észre semmit, ha pedig mégis… Nem zavar.
- Nem kétlem, hogy a szervezés egyike Yasemin kiemelkedő tulajdonságainak, a számos egyéb mellett – pillantok cinkosomra, bár szavaim továbbra is az apjának szólnak, aki látszólag érdekes kis puzzle-t kezdett összerakni a fejében kettőnket illetően. Anyám pont ilyen szemeket mereszt rám, amikor megpróbál rávenni, hogy végre nősüljek meg.
- Máris, kedves? – kérdezem, mint aki meglepődik azon, hogy a nő máris menni akar, de aztán beletörődő mosollyal visszafordulok az öreghez: - Nők! Időnként olyan szeszélyesek, nem igaz? – tudakolom, mintha sorstársak lennénk ebben a helyzetben, majd újfent kezet fogok vele, átadva családom legmélyebb jókívánságait, ami már csak akkor lehetne hitelesebb, ha meg is koronáznám közben.
Halk nevetés bukkan ki belőlem abban a pillanatban, hogy sikerül két lépésre eltávolodnunk a társaságtól, akik újult erővel vetetik bele magukat az eszmecserébe. Mucika tekintetét a hátamban érzem akkor is, amikor vigyorogva felelek Yas kérdésére:
- A tűz a kedvenc játékom. Legalábbis az egyik. A másikat ritkán művelem nyilvánosan – heherészek, miközben hagyom, hogy a nő vezessen. – Akkor most nem kifelé megyünk? – kérdezem fejemmel a kijárat felé bökve, hiszen éppen a ház belseje felé tartunk, ami egyértelműen nem a legrövidebb menekülőút.
- Tényleg megmutatod a pincét? – tudakolom, de egyáltalán nem esek kétségbe. Sőt. A kellemes félhomály egészen csábítónak tűnik, amikor egy Yasemin féle csinos teremtés karol bele az emberbe. Még egy utolsó mantra a házinyúlról, amit el is engedek abban a pillanatban, amikor elérünk ahhoz a bizonyos ajtóhoz… Ez az este egyre érdekesebb.
Eleinte úgy hiszem, a mai napnak az lesz a leginkább elismerhető eredménye, hogy sikerül méltóságteljesen elkerülnöm a fulladás élményét, de Gabe elégedett vigyora egészen más szavakkal fűszereződik meg – és még ha ezeket a szavakat nem is érteném félre, a pillantása és a mosolya még annál is egyértelműbb –, ami elülteti a fejemben a kósza gondolatot, miszerint talán nem is lesz olyan elviselhetetlen ez az este. Persze alaposabb megfontolás után már inkább úgy gondolná az ember lánya, hogy talán nem Gabriel Deckerben kellene keresnem a kikapcsolódás forrását, de ki ne válaszolna, ha felhívják keringőre?
– Csakugyan? – viszonzom a pillantását egy kacér mosollyal. – Ebben az esetben egészen más vádakkal kellene szembenéznünk, különösen, ha ezek az eszközök mondjuk a sminkem kifogástalanságát fenyegetnék – fűzöm hozzá könnyedén, még ha közben magam elé is tudnám képzelni, milyen arckifejezést venne fel Caprice, ha mindennek fültanúja lenne.
Ugyan a karjába kapaszkodva elindulok vele az apám és díszes társasága felé, szerencsére továbbra sem lehet okom panaszra. Már csak azért sem, mert akarva-akaratlanul is elképzelem a jelenetet, amiben a vállára kap, mint valami sózsákot, majd egyszerűen kimasírozik a házból, és ezen nem tudok nem újra felkacagni.
– Szerencsére egy ilyen helyzetben nyugodt szívvel kenhetnék mindent rád, így az én hírnevem makulátlan maradhatna – súgom még neki oda mosolyogva, kissé közelebb hajolva hozzá, hogy a már túlságosan is közeli csipet-csapat tagjai kimaradjanak a diskurzusból.
Magamra vonom apám figyelmét, bár a próbálkozásom kis híján döcögésbe fullad. Gabe értetlen pillantására válaszul csak rámeredek, a tekintetemmel üzenve, hogy próbálja meg felvenni a fonalat, ha azt akarja, hogy sikeres legyen a megmentési hadművelet, de amikor láthatóan világosság gyúl a szemeiben, meg is könnyebbülök.
És tart ez egészen odáig, míg meg nem szólal. A kétértelműen kezdődő mondat hallatán nehéz eldönteni, hogy melyik inger az erősebb: amelyik azt mondja, hogy nevessem el magam, vagy amelyik arra késztetne, hogy rúgjam bokán. Beharapom az alsóajkam belsejét és egy pillanatra lenézek, hátha úrrá tudok lenni előbbin, a könyököm pedig kellemesen ékelődik Gabe bordái közé összekapaszkodó kezeink takarásában, hogy utóbbin is segítsek egy kicsit. Szerencsére az apám kevéssé veszi a lapot – azt hiszem, ahhoz már túl könnyű a feje –, és inkább minket figyel, látható elégedettséggel mosolyogva a dicséreteken.
– Ó, igen, Yasemin különösen kitett magáért. Mint mindig – hangzik a büszke apuka felelete, nekem pedig rezzenéstelen és tökéletes marad a mosolyom. Mint mindig. Mondjuk feltűnik valami apám tekintetében, amitől viszketni kezd a tarkóm, de mielőtt még komolyabban kielemezhetném a dolgot, Gabriel ismét megszólal, én pedig felé fordulva kapom el a tekintetét.
Azt nem tartom valószínűnek, hogy apám azóta megvilágosodott volna, nekem azonban nem kell bemutatnia a szavak mögött rejlő iróniát. Csak az egyik, apáméktól távolabb levő szemöldökömet vonom fel kérdőn, amolyan biztosan kísérteni akarod a sorsot? módon, de meglehet, hogy a szám sarka is megrándul közben egy elfojtott mosoly miatt. Mástól talán sértésnek venném a feltételezést, de azt hiszem, arról nem kell tartanom, hogy az apám egyszer majd Gabe-bel folytat szívhez szóló, mély beszélgetéseket a gyerekeivel való kapcsolatáról.
– Kár is lenne tagadni. Különösen, ha az én Yaseminemről van szó.
Na, ettől a megnyilvánulástól határozottan felfordul a gyomrom, mégis negédes mosollyal az arcomon fordulok vissza apám felé. Ekkor tűnik fel az is, ami az előbb már elkezdte kapirgálni a tudatom hátsó zugait: hogy úgy figyel minket, mint aki már kombinál. Mindkettőnk érdekében szólalnak meg a vészcsengőt a fejemben; tudom, hogy itt a kimenekítés ideje, mielőtt még kapnánk egy-két kellemetlen kérdést. Holnapra meg úgyis elfelejti.
– A világért sem akarunk titeket tovább feltartani – szólalok meg, ugyanazzal a negédes mosollyal válaszolva meg a mucika ellenszenves pillantását. – Még egyébként is megígértem Gabrielnek, hogy megmutatom neki a... borospincét – improvizálok egy szívdobbanásnyi szünet után. Azt mégsem mondhatom, hogy a vészkijáratot. – További jó szórakozást! – villantok egy kellemes mosolyt a társaság többi tagja felé is, akik megemelik felénk a poharainkat. Biccentek az apám irányába, aztán finom erőszakkal magammal vonszolom Gabe-et, el a veszélyzónából.
– Szeretsz a tűzzel játszani – fordulok újfent felé, amikor már biztonságos távolba értünk, a ház belseje felé haladva. Nem kérdezek, kijelentek, mosollyal a szám sarkában, és biztos vagyok benne, hogy tudja, melyik kis megjegyzésére gondolok.
Magamban megállapítom, hogy Caprice-nek jár egy ötös az öltönyért, de aztán rájövök, hogy a húgom ezt borzasztóan kihasználná – szóval azt fogom neki mondani, hogy mindenki utálta. Azonban Yasemin megjegyzését elraktározom magamban, hogy ínségesebb időkben bármikor felhasználhassam ellene.
Férfi szemmel sem elkerülhető tény, hogy a jó öreg Mr. DeVries jól tartja magát, bár nem igazán hiszem, hogy a mucika a két szép szeméért kapaszkodik belé olyan lázasan. Felettébb bosszantó lehet ez a lánya számára, aki még így is hősiesen tűri a nem túl hősies látványt. Vigyorogva fogadom, amikor sikerül megnevetettnem.
- Végezni? – pillantok rá, játszva a sértődöttet. – Már ne is haragudj. Ha végezni szeretnék veled, akkor ahhoz finomabb eszközök is a rendelkezésemre állnának. Talán olyanok is, amiket még te is élveznél – vonom fel a szemöldököm cinkos mosollyal, olyan pillantást vetve a nőre, hogy egyértelmű legyen mire is gondolok közben. A tudatalattimban talán ott lebegett a figyelmeztetés, mely szerint házi nyúlra nem lövünk, de kétlem, hogy Yasemin zokon venne némi ártatlan flörtöt, akkor sem, ha kissé vérszegény.
Valószínűleg ez nem befolyásolja a belengetett menekülésitervet, és az a kacsintás is elég sok mindent ígér, így a poharamtól megszabadulva büszkén nyújtom felé a karom. Attól, hogy a húgom barátnőjével szemben vakságot tetetek, még nem vagyok az, Yas értékei eléggé szembetűnők, még akkor is, ha nem mindig teszem szóvá.
- Azt hiszem, hogy ez egy olyan alku, amibe nyugodt szívvel belemehetek – mosolygok a mellettem lépdelő nőre, miközben engedem, hogy a díszes társaság felé kormányozzon. – De akár a vállamra is csaphatlak, hogy úgy menekítselek ki innen. Belőlem kinézik, a te hírnevednek… Hát annak lehet, hogy ártana – túrok bele a hajamba szabad kezemmel, miközben elérjük a szeretetkupacot. Amikor Yasemin apjának tekintete felém villan – mintha látná, hogy nem is olyan rég meztelenül képzeltem el a lányát -, egy pillanatra megbánom, hogy hagytam magam rászedni, de aztán csak kezet fogok a férfivel. Összeszűkül pillantást vetek Yasre, mert trófeákról korábban nem volt szó. Leszámítva persze mucikát. Ja… Hogy ja!, a megvilágosulás vigyorrá nő az arcomon.
- Üdvözlöm, Mr. DeVries – mondom cinikus nyugalmat erőltetve a hangomban. – Így igaz, éppen az imént mondtam a lányának, hogy kiváló ízlésre vall… Mármint, hogy a trófeák – teszem hozzá, és a szorításából kiszabadult kezemmel megpaskolom Yasemin kezét, amely reményeim szerint még mindig a karomon pihen. Ha itt merészel hagyni, szörnyen pipa leszek. – Remélem nem tart tolakodónak, ha megjegyzem, igazán lenyűgöző partyt sikerült rendeznie. A lányai voltak a főbűnösök, jól gondolom? – kérdeztem, pillantásommal megkeresve a mellettem állót, míg a férfi feleletére várok. – Egy apa nem is kívánhat nagyobb ajándékot, mint szerető gyermekeket – az udvariassági frázisok nem tartoztak az erőségeim közé, erre voltak a nővéreim, de ha egyszer belekényszerültem egy beszélgetésbe, egészen jól elboldogultam. Kiváltképp, ha hízelgés mögé rejthetem a szarkazmusomat.
Mi sem bizonyítaná jobban, hogy ismét sikerült jó döntést hoznom, mint az, hogy Gabriel ismét megnevettet a kendőzetlen őszinteségével. Nem mintha azt hinném, hogy ő nem ilyeneket kortyolgat otthon, de az előbbi kezdődő fejfájás helyett felüdülés inkább nevetni azon, milyen fancy összejövetelt tudhat magáénak eme jeles alkalom.
– Fair megállapítás – értek egyet az öltönnyel és annak viselőjével kapcsolatban, megtoldva szavaimat egy játékos mosollyal, de még azelőtt leveszem a kezem a finom anyagról, hogy az érintés átlépne bizonyos határokat és üzeneteket. Nem mintha vak lennék Gabe vonzerejére, de van, amikor az ember enged a hasonlatos ösztönöknek és van, amikor mérlegelnie kell a körülményeket.
Az apám mondjuk nem sokat hallhatott még ez utóbbi megközelítésről, legalábbis ha az oldalán ácsorgó hölgyemény képéből indulok ki. Persze, az apám még őszülő halántékával sem panaszkodhat a külsejére – nekünk is két helyről kellett örökölnünk az ilyesmit –, de valamiért kevéssé hiszem, hogy a lányt a deres halánték vonzza. Inkább a pénztárcavastagságra tippelnék. A dühöm mégsem rá irányul, elvégre ki hibáztathatná azért, ha kihasznál egy kínálkozó lehetőséget?
Azért megkísérlem csírájában elfojtani ezt a negatív érzést, ezért belekortyolok az italomba, de éppen ebben a pillanatban érnek utol Gabriel szavai. A kérdés olyan hirtelen ér és olyan abszurditással írja le a valóságot, hogy nem tudok nem ösztönösen reagálni, azonban a feltörni akaró kacagás és a lemenő úton levő whiskey összeakadnak félúton, így a végére a mutatvány kevésbé a nevetésem hangerejének visszafogásáról, mint inkább arról szól, hogy igyekszem minél méltóságteljesebben nem-megfulladni.
– Jesszusom! Gabe! – Mire ismét úgy érzem, hogy rendesen kapok levegőt és meg is tudok szólalni, végre sikerül nevetnem is egyet, kitörölve a könnycseppeket a szemem sarkából. – Nézd, ha szeretnél végezni velem, én nem hibáztatlak, de ha mindezt az apám partiján viszed végbe, szembe kell néznünk a vádakkal, miszerint magunkra próbáljuk vonni a figyelmet – bökök rá játékosan a poharam mellől.
Annak azért örülök, hogy nem keltettem fel mások figyelmét az iménti jelenettel, de már csak a saját figyelmem hathatós elterelése miatt is megszavazom a férfinak a szökés lehetőségét. Még csak azt sem érzem, hogy akkora hatalmas szívességet tennék ezzel; legalább Yara mellett még valaki megmenekülhet innen. Ahogy közelebb hajol és látom a szemeiben, aztán hallom a hangjában is a megkönnyebbülést, a háláját egy könnyed kacsintással intézem el. Míg ki nem fejezi abbéli reményeit, hogy ezt nem a lelke bánja majd.
– Egy kicsit már késő ezen filozofálni, nem gondolod? – ugratom egy kicsit, közben bele is fűzve ujjaimat a könyökhajlatába, mintha csak jelezni akarnám, hogy késő bánat. A példáját követve én is megszabadulok a kiürített – és az imént kis híján kárba ment tartalmú – poharamtól, megindulva az apámék irányába.
Amikor felkínálja a csatlakozás lehetőségét, a mosolyom talán egy kicsit árulkodóbb a kelleténél.
– Bárcsak, de attól tartok, a háziasszonynak a fejfájás sem kifogás. Mi lenne, ha inkább később fognálak szavadon, és a lelked birtoklása helyett egyszer majd viszonoznád a szívességet? – ajánlom fel. Ki tudja, talán egyszer nekem is kapóra jön majd a szöktetés, ha épp nem a saját családomról lesz szó. – Addig is elkísérlek majd az oldalajtóig, ahol észrevétlenül távozhatsz, és addig én is szívok egy kis friss levegőt – toldom meg a tervet, egy kicsit közelebb hajolva a füléhez, ahogy közeledünk a díszes társasághoz.
– Apám! – szólalok meg odaérve félhangosan, magamra öltve ragyogó mosolyomat. Várakozásaimnak megfelelően a társaság helyet ad nekünk, az apám tekintete pedig felénk fordul. – Gabe épp azt ecsetelte nekem, mennyire lenyűgözte az új trófeagyűjteményed – hazudom könnyedén. Egy pillanatra eszembe jut az új mucika mint trófea, amitől megrándul a szám sarka, de ura maradok a vonásaimnak.
– Csakugyan? – derül fel apám arca, meg is feledkezve az előző beszédtémáról. Ahogy sejtettem. Még a jobbját is leveszi mucika derekáról, hogy inkább Gabe felé nyújtsa azt; semmivel nem lehet könnyebben lenyűgözni, mintha a vadászati képeségeinek bizonyítékát dicséri valaki. – Nem is volt még szerencsénk összefutni az este folyamán, Mr. Decker – adja meg a kínálkozó lehetőséget, és én ellenállok a késztetésnek, hogy diadalittasan Gabrielre vigyorogjak.
A bájolgás sosem volt az erősségem, így mondhatjuk úgy, kissé megkönnyebbülök attól, hogy a sok karót nyelt alak helyett, éppen Yasemin szúrt ki, ahogy magányosan kortyolgatom az italomat. Nemcsak látványnak kellemes, de az esetek többségében a társasága sem kerget őrületbe. Kiváltképp, ha Cap nincs a közelben.
- Csalódást? – horkantok megemelve a poharamat. – Dehogy. Ez a cucc többet ér, mint a kocsim – mondom, és hogy hitelt adjak a szavaimnak, újfent belekortyolok a borostyánsárga, füstös ízű italba. Ha Maggie tavaly – egy csúnya kártyabaleset következtében – nem függesztette volna fel az apanázsomat, ami apánk cége után nekem jár, valószínűleg még most is ilyeneket innék. Ezt persze nem köthetem Yas orrára.
- Az öltönyt Caprice választotta, de én viselem, szóval… - az orromba belecsavarja magát a nő illata, ahogy lesimít egy ráncot a galléromon. - …fifti-fifti – fejezem be a mondatot, és magabiztosan viszonzom a háziasszony vigyorát. Azt hiszem, hogy ezzel át is lendültünk a társadalom által elvárt udvariassági formulákon, így megengedem magamnak, hogy kissé hitetlenkedve vonjam fel a szemöldököm.
Enyhe sugallatot érzek azzal kapcsolatban, hogy a mai este nemcsak nekem okozott komoly dilemmát, így követve Yasemin pillantását, tekintetem megtalálja a méltán hírhed Alan DeVriest. A lánya előtt persze el kell hallgatnom, hogy a helyében én már lejjebb csúsztatnám a kezem a mellette álló nő derekáról a fenekére, hiszen látszólag ő is akarja. – Új mucika? – kérdezem, bár nem vagyok biztos benne, hogy választ is kapok. Pénz beszél, kutya ugat, állapítom meg, és egy sóhajjal zöld szemeimet újfent Yas felé irányítom.
Nem lep meg, hogy Caprice nem bízott benne, hogy át tudom adni az üzenetét, és még csak meg sem sértődöm rajta. A mondandója további részénél közelebb hajolok a nőhöz, pont úgy, ahogy cinkostárshoz szokás, amikor megoszt velünk valami bizalmasat.
- Bizonyítékok nélkül is hajlandó vagyok hinni neked, és ha most kimenekítesz innen, örökre hálás leszek – hadarom a megkönnyebbülés jókedvével fogadva a felkínált lehetőséget. – Remélem, hogy nem a lelkem kéred cserébe – nevetek fel, bár valószínűleg nekem már ezen a téren édes mindegy. Mielőtt karjaink összefonódnának, egyetlen hatalmas korttyal megiszom az italom maradékát, hogy az üres poharat rá tudjam sózni a legközelebb felén libbenő pincérre.
- Megszöksz velem? – kérdezem, miközben engedem, hogy az apja felé kormányozzon. Kétlem, hogy csatlakozna hozzám ebben, de úgy illett, hogy megpróbáljam. – Játszd el, hogy fáj a fejed, én pedig kikísérlek… Mindketten csak nyerhetünk.
Miután világossá vált, hogy a húgom a mai estén jobb társaságot is talált nálam, nem sok reményt fűztem ahhoz, hogy méltó pótlást találjak helyette, de amikor Gabriel arca kirajzolódik a vendégek között, az azért jobban közelíti a szándékaimat, mint amilyen lehetőségekkel eredetileg számoltam. Már csak azért is, mert normális esetben Caprice lett volna ott, ahol ő most áll – na jó, nem teljesen ott, hiszen a húga nyilván talált volna magának társaságot is a poharán kívül –, és van egyfajta elképzelésem arról, ő hogyan viseltetett az ötlet iránt. Még akkor is, ha majdnem biztos vagyok benne, hogy akad az úriemberek között néhány nem öltönyt viselő, fogára való falat is.
A zsigeri válasza éppen ennek megfelelően csendül fel – miután gondosan az arcomat csókolta meg a levegő helyett, amit csak egy sokatmondó pillantással és egy apró mosollyal nyugtáztam –, én pedig elnevetem magam, mert biztos vagyok benne, hogy ez valóban többet nyomott a latban, mint a kötelességtudat.
– Remélem, nem okoztunk csalódást – bökök felvont szemöldökkel az ominózus pohár irányába, viszonozva a mosolyát.
A hölgyvendégekre vonatkozó kérdésemet persze azonnal visszafordítja és becsomagolja egy bókba, de nem színlelek zavart akkor sem, amikor tekintetét leplezetlenül futtatja végig a szűk szabású, fekete-fehér ruhán.
– Köszönöm – mosolyodom el úgy, mint aki pontosan tisztában van a saját értékeivel. Az apám születésnapi partiján nem is vártam volna el magamtól kevesebbet a tökéletes megjelenésnél. – Te sem panaszkodhatsz, igazán kitettél magadért – nyúlok a zakója hajtókájához szabad kezemmel, rutinosan simítva le a finom anyagot. – Vagy ez inkább a húgod keze munkáját dicséri? – mosolygok fel rá a mozdulat közben mindentudóan.
– Hát persze – hazudok könnyedén az este élvezetével kapcsolatban, de a tekintetem már az említett ünnepeltet keresi a tömegben. Könnyedén elmosolyom Gabriel szavaira, miközben sztoikus nyugalommal állapítom meg, hogy a mellette álló, korombeli nő, aki már a derekán tudhatja apám kezét, valóban azt bizonyítja, hogy Alan DeVries elemében van. – Az a legfontosabb, hogy így legyen, nem? Végtére is ez az ő estéje – fordulok vissza a magam lényegesen kellemesebb összképet nyújtó társasága felé. A szavai nyomán a gondtalan mosolyom egyébként is könnyedén vált át egy újabb nevetésbe.
– Ne is törődj vele, beszéltem vele a délután folyamán. Lehet, hogy biztosra akart menni – vonom fel a szemöldököm jelentőségteljesen, nyilvánvalóan arra célozva, hogy Caprice is sejthette, mekkora eséllyel marad az a nyakatekert szöveg a bátyja fejében. – Apám miatt nem kell aggódnod, azt hiszem, már bőven abban a fázisban van, amikor észre sem veszi ezt a kis apróságot – intek fejemmel az említett irányába, mielőtt arcomra visszaköltözne egy hamiskás mosoly. Ezúttal kevésbé azért vonom fel a szemöldököm, hogy ugrassam, mint inkább azért, hogy egy estére felajánljam neki az önzetlen szövetségemet. Apám egészségére. – Bebizonyítsam? – ajánlom fel neki. Az én estémnek már lőttek, de lenne valami különös elégtétel abban, ha legalább valaki másnak el tudnám intézni, hogy ne ezt a kínos puccparádét kelljen bámulnia egész este. – Sem az apám, sem a vendégei nem ignorálhatnak engem, és ha gyorsan túlesel a gratuláción, tiszta lelkiismerettel szökhetsz meg. Ígérem, Caprice sem fog tudni róla – kacsintok rá. Ha pedig elfogadja a királylány megszöktetéséhez méltó ördögien egyszerű tervemet, cinkos mosollyal karolok belé könnyedén, hogy eleget is tehessek a nagylelkű felajánlásnak.
Mosakodj le! És az istenért, Gabriel, köss fel egy nyakkendőt, a húgom azután élte ki rajtam zsarnoki hajlamait, miután rádöbbent, hogy ő és a tökéletes vőlegénye nem tudják képviselni a Decker családot a DeVries család estélyén, mert valami puccos vacsorára kell menniük Nick egyetemi kollégáival. Általában ilyenkor Maggie, vagy anya az aduász, ha bájologni kell, de mostanában mindketten kivonultak kicsit a közéletből, így minden szem rám szegeződött.
Mindenki tudja, hogy úgy kerülöm ezeket az eseményeket, mint a pestist, és szívesebben tölteném az időmet egy kocsmában kártyázva, mint a nagykutyák között feszengve, de ezúttal nem volt választásom, hiszen nem akartam a családom nőtagjainak áldozatául esni.
A kajára viszont nem lehet panasz, állapítom meg, hiszen alighogy belépek, egy pincér máris tálcát tol elém. Nem túl gusztusos, ahogy lenyúlok egy falatkát, és a számba tömve azt, a fickóra vigyorgok, de nem foglalkozom ilyen apróságokkal, egyszerűen elveszek egy másikat a tálcáról, és laza hátpaskolással útjára engedem szerencsétlent. A kezemet a nadrágomban törlöm meg, de van akkora mázlim, hogy a dolog ne hagyjon foltot az anyagon.
Úgy gondolom, hogy eltöltök egy kellemes fél órát a társaságban, felköszöntöm az ünnepeltet, és röviden tolmácsolva a családom jókívánságait – az ajándékot jóanyám már előre elküldtette – a megfelelő pillanatban, angolosan távozom. Azonban úgy fest, hogy Mr. DeVries meglehetősen elfoglalt, mert akárhányszor felé tekintek, mindig van körülötte valaki, aki a kezét szorongatja, vagy a hátát lapigatja, amiből arra következtetek, hogy egyhamar nem juthatok a közelébe.
Sajnos nem kerülhetek el néhány nevetségesen udvarias szóváltást, de végül szerezek egy italt, és behúzódom az egyik félreeső sarokba, és a poharamat dajkálva figyelek. Azt persze előre sejtenem kellett volna, hogy Yasemin ki fog szúrni, és sokkal barátságosabb mosolyt villantok rá, mint a többiekre, amikor végül felém illeg.
A húgom barátnőjeként csábereje nem hat olyan erővel rám, mint a legtöbb nőé, vagy legalábbis nem reklámozom, de magamban megállapítom, hogy a mai nap különösen ki tett magáért. Bár ő csak felszínes levegő puszit cuppantana a levegőbe, én eltörlöm a távolságot, és ajkam érinti a bőrét a köszöntésnél, de nem időzöm sokáig, gyorsan el is húzódom.
- Csak az ital miatt jöttem – mosolygok hamiskásan, megemelve a kezemben tartott poharat, meglögybölve az italt, melyből valószínűleg egyetlen üveg is többe kerül, mint amennyi az edzői fizetésem egy hónapban. Azonban nincs okom mértéket tartani, hisz ezt a bulit nem én állom.
- Ha a szívtörésről van szó, ma este biztos számos férfi gondolatait megfertőzted már – bókolok a magam módján, kikerülve a valódi választ – Csinos vagy, Yas! – teszem hozzá, hogy egyértelmű legyen, és mivel vakságot mégsem fogadtam, alaposan meg is nézem magamnak a nőt. – Élvezed az estét? – kérdezem, miközben pillantásom róla az apjára vándorol. – Úgy nézem, hogy édesapád elemében van – jegyzem meg, hiszen még mindig egy kisebb gyűrű veszi körbe, akik lesik minden szavát.
- Caprice kérte, hogy gyakoroljak be valami nyakatekert szöveget arról, hogy miért nem tudott ma este itt lenni, de bevallom, elfelejtettem… Meg nem is érdekelt – rántom meg a vállam vigyorogva, és újra Yaseminre nézek.
Kezdőlap
