- Elavult, ez sokkal találóbb kifejezés rá - Elhúztam a szám, egyetlen ismerős pillantás az egyforma szobák egyikre, tökéletesen elég volt hozzá, hogy megállapítam, ez a hely nem változik. Oké, a tv-t lecserélték, meg mintha a zuhannyal is csináltak volna valamit, de szerintem ez a panzió harminc év múlva is pontosan ugyanilyen maradi... nevezzük "klasszikusnak", ami lesz.
Libby nem viccelt, az arcomra kiülő döbbenetet sem tudtam eltűntetni és több másodpercig pislogni tudtam csupán, aztán kezdtek el előkerülni a szavak és a hangom is.
 - Nem az hihetetlen, hanem úgy... összességében. A Redwine-ok eléggé külön világ, erre most jött egy, aki érdeklődik iránted, ez meglepő. -  Eszembe sem jutott, hogy bántóan fogalmazhatok, sőt, nem akartam, hogy fixen magára vegye, bár valóban átfutott az agyamon, miért épp egy olyan nő kell neki, mint a nővérem, aki a tündéri mosolyon kívül nem nagyon adott magára. Igaz, kedves a jellemes,talán ez lehetett a kiindulási alap, na, de Adrian Redwine. Más részről nézve, jó hírű család, számtalan előnyös kapcsolattal, jelentős vagyonnal, ez sem elhanyagolható velük kapcsolatban.
Ezt a véleményem egyelőre magamban tartottam, a nővérem lelke és esze annyira kis ártatlan, nem szokott meglátni efféle összefüggéseket. Ő csak örül, ha valaki örül neki.
- Minden esetre, oda kell tennük magunkat, le kell, hogy essen az álla - Libby édes kis mosolya ide édes kevés lesz, az én teendőm meg elég sok, de nem lehetetlen, hogy ennek a pasinak leesen az álla tőle. A nővérem nem csak kedves, de szép is, ha nem hagyná el magát... és visszafogná a szénhidrát bevitelét, a genetikánk hasonlósága végett egészen jól összeszedhetné magát. Na, nem érne a nyomomba, de formálhatná magát. Előnyére válna.
Rövid nevetéssel reagálok a "találok valakit" ötletére. Aligha. Az én lécem magasra került, a legtöbb kapcsolatom felszínes volt, a külvilág számára idilli, befelé hideg, akár egy jégcsap. Ha karrierre vágysz, komoly karrierre, muszáj áldozatokat hozni. Libby nem is tudja, mekkora mázlija van, aról nem is beszélve, hogy nem egyszerűen csak van a srác, hanem érdeklődik iránta Na, de ő nyugis terveket szöveget, neki ezek a véletlenek beleférnek.
- Még mindig ennyire óramű pontossággal mér mindent? - pillantok az egyértelmű jelzést küldő Lou bácsi felé, szemem fogatva nézek ismét Libby-re. - Nem tudnék vele egy napot sem együtt dolgozni.
Még szerencse, hogy nem is kell. Egyetlen pillanatra sem jutott eszembe soha, hogy talán itt fogok kikötni, sütiket felszolgálva, meg söprögetve. Nem nekem való, ennél jóval ambíciózusabb vagyok.
- Jól hangzik az ajánlat, de szerintem relaxálni fogok. Kár, hogy nincs itt egy normális wellness szálló a környéken. - Csalódott voltam, amiért a "városom" esélyt sem akart adni a fejlődésnek. Minden mindig ugyanaz, az emberek beleszoktak az egyforma, egyhangú életükbe, ami kiábrándító. Még szerencse, hogy hamar kijutottam innen, valószínűleg meghaltam volna ettől a légkörtől.
- Írok később -  biztosítottam róla, nem felejtem el a holnapot, nem is található kibúvót alóla, mert ez egy muszáj, egyszerűen kötelező.
Ölelését egy meglepően őszinte mosollyal fogadtam, finoman meglapogattam a hátát, majd elhúzódtam tőle. Intettem a "Szia" mellé, szépen kisimítottam a ruhám és táskám magamhoz véve, kisétáltam a cukrászdából. Hm, lássuk, mihez kedjek most...

To: Sonja Fischer

Rendbe hozzuk, gondolatban sóhajtottam egyet. Sonja szerint sokat számított a külső, amikor pedig a közelemben volt, én is elhittem, hogy is annál fontosabb dolog a világon. Elgondolkodva pöcköltem meg egy tincset, ami kilógott a kontyomból… Ha nem figyelek, a végén még rá fog venni, hogy a divat kedvéért legyek teljesen kopasz. Amilyen buta vagyok, még hagyni is fogom.

- Ne beszélj így, a Szürke Hölgy gyönyörű – ráztam meg a fejem tiltakozva. Azt már nem tettem hozzá, hogy az igazgató és az alkalmazottak is kedvesek; Ráadásul én kifejezetten örültem neki, hogy a szálló megtartotta vidékies jellegét. A városban már így is túl sok volt a modern dolog, és kezdte megölni azt a fajta romantikát, amit az emberek az ehhez hasonló kis közösségekben kerestek.

Úgy gondoltam, hogy azzal, ha beszélek neki Adrianről, talán közelebb kerülünk egymáshoz. Ahogy a lány testvérek szoktak. Mi ketten sosem voltunk azok, akik összebújva susmorogva kibeszélik a srácokat, aztán jókat kacagnak együtt… Nem. A mi kapcsolatunk merőben más volt, de néha vágytam rá, hogy legalább olyan közel érezhessem magamhoz Sonját, mint… Azt hiszem, mint ahogyan egy testvért szokás. Talán ennek reményében osztottam meg vele az a törékeny dolgot, ami köztünk alakult a halottkémmel.

- Egy kicsit nekem is hihetetlen – vallottam be zavart mosollyal, keverve egyet az italomon. – Adrian olyan… Adrian – aprót ráztam a fejemen, hiszen magam sem hittem el a szerencsémet. Meg sem próbáltam csitítani a döbbenetét, hiszen még én magam sem fogtam fel teljese, hogy ez megtörtént. Pont velem.

- Miért olyan hihetetlen, hogy magamért kedvel? – kérdeztem egy kicsit sértődötten. Nem fűztem be Adriant, pusztán kedves voltam vele, mint mindenki mással. Nem értettem, hogy Sonja mire célozgat, és kicsit rosszul is esett, mert olyan volt, mintha úgy gondolná, hogy én nem érdemlem meg egy olyan férfi figyelmét, aki a Redwine nevet viseli. Nem volt történet, amit elmesélhetnék, szóval néhány pillanatig kitartóan néztem a húgomat, de aztán mint mindig, most is ínamba szállt a bátorságom, és elkaptam a tekintetem. Bár nem szóltam semmit, mégis hagytam nyerni. Újfent.

- Akkor holnap – olyan hangsúllyal nyugtáztam a másnapi programot, mintha én lennék az, akinek a másikat ki kellene engesztelnie. Valójában tényleg úgy éreztem, hiszen nem akartam Sonját megbántani. Ő olyan különleges, és tényleg ért ezekhez a dolgokhoz. Miért ne hagyhatnám, hogy segítsen, ha már felajánlotta?

Ráadásul, amikor megtudtam, hogy szakított a barátjával… Tényleg rosszul éreztem magam, amiért kiakadtam rá.

- Kitudja, talán találsz itt valakit, aki elfeledteti veled a new yorki üresfejű férfiakat – próbáltam vigasztalni, és átnyúlva az asztalon egy kicsit megpaskoltam a kézfejét, olyan tyúkanyósan. Időközben Lou bácsi köszörülni kezdte a torkát a pultnál, jelezve, hogy lassan vége a szünetemnek. Ideje volt, hogy visszamenjek dolgozni.

- Nem jössz át este? – kérdeztem. – Felbontunk egy üveg bort, és megnézünk valami filmet – próbálkoztam, de tudtam, hogy úgy is nemet fog mondani. Az ilyen ajánlatokat rendszerint elutasította. Bárhogy is válaszolt, egy mosolygós bólintással vettem tudomásul, majd egy rövid, suta öleléssel elköszöntem tőle, biztosítva róla, hogy a ház vendége volt.

  - Látod, ezzel van itt a baj. Csak néha, pedig a hajad épsége nem játék Libby. De majd mi most szépen rendbehozzuk. - Hihetetlen még ennyi év után is, mennyire különbözünk egymástól. A neveltetés egy dolog, na, de a természetünk is merőben más, ami olykor felvetette bennem régebben a kérdést, vajon tényleg vérszerinti tesvérek vagyunk? És igen, azok, bármilyen meglepő elhinni.
Hagytam magam rábeszélni a hétvégére, amit valahol a tudatom mélyén már egy ideje egyébként is fontolgattam eszembe sem jutoott egyébként sem megosztani mással, meg akartam hagyni az egérutat. Ezzel ezt most kukába hajítottam apró, formás galacsinná gyűrve.
- Hol máshol lehet megszállni ebben a tenyérnyi városban? Még mindig csak egy panzió van, ami valamennyire ad magára, és az se túl modern, de volt más választásom? - Merőben elutasítottam annak a lehetőségét, hogy Libbynél vagy a házban töltsem el itteni napjaim. A panzió kicsit egyszerű hely, de legalább kedvemre lehetek és a szobám is viszonylag tágas. Remélem, nem szedek össze valamit azokban az ósdi ágyakban. Huszonegyedik században ennél többet vár el az ember minimum szinten is.
 Már maga a kijelentése is meglep, de a név hallatán szépen megformált szemöldököm az égbe szalad. Elsőre nem is tudom, mit mondjak. Persze, hogy ismerem a családot, sokszor volt alkalmam megfigyelni, milyen kellemes vonások öröklődnek a külsejükön, talán ezért is akadtam meg annál, hogy pont az én nővérem szemelte ki magának az egyikük. De miért?
- Hozott neked egy könyvet, amikor elhívott - ismétlen a szavait miközben kezdek magamhoz térni. - Adrian Redwine - Elnevetem magam, mintha csak egy jó kviccet hallottam volna az imént, de ez inkább annak a képtelenségnek szólt, amit Libby mondott. Nem, az lehetetlen. - Ez elképesztő - Szólalok meg hangomra találva a rövidke nevetés után. - Hogy sikerült ez? Csak nem, kotyvasztottál odabent a konyhában valami kis bájitalt és amíg nem figyelt, beleöntötted a kávéjába. Hát ez elképesztő, tényleg. - Aztán leesett valójában az egész szitu. - Várj, te nem viccelsz? - Előbb dőlök a széken, szemeim egészen nagyra kitágultak, ahogy utolér a döbbenet. - Az agyam eldobom! - Kezemmel a levegőbe legyintve, amolyan kiegészítő gesztusként dőlök hátra. - Ez hihetetlen. A nővérem és egy Redwine. Ha nem tőled hallom, el se hiszem. - Még mindig van bennem némi bizonytalanság. Mindjárt előugrik egy fószer valamelyik sarokból, hogy kandi kamerába csöppentem?
- Most komolyan, meséld már el, mit... hogyan... mindent, az egészet! Hallani akarom, hogyan fűzted be! - Megmásíthatatlan kijelentéssel szólok hozzá és belekortyolok az italomba, miközben várom a történetet. Nem hiszek a fülemnek. Libby szép... a maga módján. Kedves, mosolygós, olyan kis egyszerű lány, akit sokan szeretnek. Na, de azért egy Adrian kaliberű pasi figyelmét nem ő kelti fel, nem ilyen könnyen. Vajon mi történhetett? Ötletem se volt a válaszra, ezért is koncentráltam a nővéremre, milyen sztorival áll elő.
 Miután túl voltam a "kivel" és a "mi van?!" részen, áttérünk a másnap programjára, amit innentől még komolyabban kell vennünk, ez nem egy kishal az óceánból, aki vagy bejön vagy nem. Ha tényleg, őszintén érdekli Libby, akkor bizony oda kell tennünk magunkat.
- Természetesen mehetünk holnap, az lesz a legjobb, minél előbb kitalálunk mindent. És igen, szükséged van erre, mert mégiscsak egy randevú, nem vehetjük félvállról.  Nem mehetsz oda akármiben, se ezzel a... felkötött káosszal, amit a hajaddal műveltél. Minden meg lesz, már ki is találtam a sorrendet. - Nem igazán tetszett az ötlet az ősrégi, erős túlzással nevezett kocsijával kapcsolatban, de ezen már nem akartam fennakadni, nehogy elvegyem a kedvét az egésztől. Végre van valami, amiben tényleg segíthetek neki, ezt ki akartam használni. Az én asztalom, az én terepem, kihozzuk a legjobbat az egészből.
- Most épp elegem van a férfiakból, mondjuk így - megvonom a vállam, amit amúgy nem szoktam, vagy legalábbis nem ennyire látványosan, hogy magam is észrevegyem. Máris visszatérnek a régi rossz szokások? Szinte még ide se értem, a múlt hatásai máris utol akarnak érni. Össze kell szednem mindenemet, míg itt tartózkodom, különben lecsúszom, ami megbocsáthatatlan az én világomban. - Két hete szakítottam Justinnal, azóta nem foglalkozom velük. New York tele van üresfejű, unalmas férfiakkal. Tudod, kívülről megnyerő, de belülről üres, mint egy lufi. Szánalmas. - Szememet forgatom és szépen manikűrözött ujjaim figyelem, amint a poharat ölelik körbe és ismét a számhoz emelem vízzel már csak félig telítve.

To: Sonja Fischer

Bár Libby az a fajta lány volt, akinek mindenkihez volt egy-két kedves szava, és kívül mindig mosolygott, belülről rengeteg kétely gyötörte. Különösen akkor, amikor a testvére a közelében volt; Tudta, hogy Sonját a jószándék vezérli az állandó dorgálásával, de néha azért előfordult, hogy a lány szavai megsebezték. Láthatatlan vágásokat ejtettek a lelkén, amik aztán a legváratlanabb pillanatban fakadtak ki. Rendszerint, amikor egyedül, vagy egy tálca sütemény társaságában volt.

- Szoktam fodrászhoz járni… Néha – ráncolta a szemöldökét durcásan Libby, de akárhogy erőltette az agyát, nem jutott az eszébe, hogy mikor járt utoljára a szalonban. Talán valamikor tavasszal… Vagy régebben? Nem értette, hogy mi baj van a hajával, hiszen a konyhában nagyon is praktikus volt ez a viselet. Sonja szavai azonban elbizonytalanították. Elvégre, a húga a divatszakmában mozog, bizonyára tudja, hogy miről beszél.

Kevergetni kezdte a teáját, és közben várta, hogy mit szól majd a másik ahhoz, hogy maradhatna a hétvégéig. Tudta, hogy nagyon elfoglalt, de olyan ritkán jött, nem lett volna rossz eltölteni egy kis időt együtt.

- Ez nagyszerű – mondta őszinte lelkesedéssel. – Hol szálltál meg? – tudakolta óvatosan. Azt sejtette, hogy hiába is ajánlaná fel, hogy a húga lakhat nála is, az ő aprócska lakása sosem volt Sonja szíve csücske, és azt is nehezen tudta elképzelni, hogy az anyjuk házát válassza egy szállodai lakosztály helyett.

- Mire jó, ha valaki feltöri a másik fiókját? Sosem értettem – csóválta a fejét, miközben aprót kortyolt a teájából. Neki is volt instája, amin a süteménycsodáit osztotta meg, de még nem is gondolt rá, hogy bárki feltörhetné. Lehet, hogy nekem is óvatosabbnak kellene lennem?

A cukrászlány még senkinek sem beszélt a bimbózó valamiről, amit a mellkasában érzett Adrian közelében, mert úgy érezte, hogy a fecsegéssel csak tönkre tenné a dolgot. Egy kicsit önzőn szerette volna dédelgetni magában ezt az érzést, de úgy érezte, ha a húgának beszél róla, talán nem lehet belőle baj.

- Adrian Redwine… Emlékszel rá? – kérdezte fülig pirulva. – Halottkémként dolgozik a rendőrségen. Jaj, Sonja! Olyan csodálatos. Okos és vicces, valóban úgy érzem, hogy nemcsak hallgat, amikor beszélek, hanem oda is figyel arra, amit mondok. Hozott nekem egy könyvet, amikor elhívott. Hát nem édes? – sóhajtott ábrándozva, miközben újra kavart egyet a teáján. Kicsit félt ugyan a testvére bírálatától, de ezt felülírta az a boldogság, amit az események alakulása miatt érzett. Úgy gondolta, hogy most igazán jól haladnak a dolgai.

- Tényleg úgy gondolod, hogy kellenek ezek? – rándult meg a szája sarka, miközben kissé oldalra nézett zavarában. Az új ruha rendben volt, de nem akart teljesen más emberként megjelenni a randevún. Ő még mindig az a Libby Fischer, aki időnként nyakig lisztesen lejt végig a kiszolgálótéren, és közben nem is zavartatja magát.

- A holnap délelőtt jó. Lou bácsi itt lesz, és azt hiszem, hogy az új pultoslány is elboldogul, ha az a morcos medve nem riasztja el végleg – csóválta meg a fejét, s bár éppen bírálta bácsikájukat, a hangjából éppen úgy áradt a szeretet, mint bármikor máskor. – Jó, ha az én kocsimmal megyünk? – óvatos kérdés volt, mert jobb napokat látott apró autója is azok közé a dolgok közé tartozott, amiről Sonja már nem egyszer megemlítette, hogy talán le kellene cserélnie. Csak hát Libby túlzottan is ragaszkodott a megszokotthoz.

- Te ismerkedsz mostanában valakivel? – kevert egy utolsót a teáján, majd újra az ajkaihoz emelte. Talán indiszkrét kérdés volt, de testvérek között az ilyesminek bele kellett férnie.

- Ez a póló maximum kényelmes lehet, de semmiképp sem erőltetném a helyedben tovább. Ha mindenképp meg akarod tartani... takarítani még jó lehet. - Már akinek, nálam ez a darab a kukában landolt volna, amint meglátom, mert nincs az a helyzet, amiben önszántamból megvettem volna. Libby vonzza az előnytelen ruhákat, különös érzéke van hozzá, de szerencséjére itt vagyok én, aki majd rende teszi, mielőtt elutazik.  
- Az "aranyos" a gyerekkor része, utána maximum mellékes jelző lehet. Neked a csinosra kell helyezni a hangsúlyt, a nőiesre, de ezekből egyik sem igaz rá. - A haját vizsgáltam. Nem lenne vele akkora probléma, ha nem ez a kontyos akármi lenne a mániája, amiben állandóan hordja. - Mikor jártál utoljára fodrásznál? Mármint olyan normális fodrásznál, nem valami kezdő, hozzá nem értőnél. - Nem tesz eleget magáért, hagyja besüppedni a kis életét a megszokottba és semmi mást nem akar. Ez így nem maradhat tovább. Hogyan lesz egyszer valakije, bárkije, aki komolyabban venné? Libby az a típus, akinek kell egy férj, meg egy halom gyerek, viszont így normális párkapcsolatra nem sok esélye van.
- Fejlődsz - megejtek egy apró mosolyt, amikor az édesítőt említi, a második felét mondandójának direkt figyelmen kívül hagyom. Nem szídom, terelgetem, a kettőnek semmi köze egymáshoz. Jót akarok neki, amihez határozottnak kell lennem.
- Még nem tudom, meglátom - Attól függ, van-e okom maradni és bírom-e idegrendszerrel, ami itt történik, vagy inkább nem történik. Majd szétnézek pár helyen, talán meglátogatok ezt-azt, csak úgy megszokásból. Azzal is telik az idő. - A hétvége még tulajdonképpen belefér. - Meg akár több is, ám ezt nem mondtam ki hangosan, nem szeretném, ha a végén másképp lenne és rosszul jönne ki a dolog. Libby tényleg örül nekem, amit értékelek, minden alkalommal ő az a fénypont, amiért a végén csak ráveszem magam az egészre, ennyit megérdemel. Utána megint nem jövök egy ideig biztosan.
- Feltörte valami pancser - legyintek nemtörődően. Az a múlt része, kár bosszankodni, az új majd jobb lesz. Azon voltak visszanézve, előnytelenebb képeim posztolva, látszik, hogy azóta fejlődtem.  
- Randevú? - felcsillan a szemem. - Azta, erre nem voltam felkészülve. Ki a szerencsés? Talán ismerem? - Pörgetek pár arcot, nevet végig a fejemben, hátha valamelyik azok közül, akiket jelöltnek tarthatnék, a lista azonban eléggé rövid.
- Ezek után mindenképp mennünk kell! Ruha, haj, smink, mindent megtervezek neked péntekre. El lesz ájulva, ha meglát! - Lelkesebb lettem a hírtől. Az illető talán nem tudja, de szerencsés, ha Libby ennyire megkedvelte és igent mondott neki a randevúra. És Libby is szerencsés, hogy mindannak ellenére, amit sokan gondolnak róla, és rossz bevallani, de gyakran én is, mégis ilyen lehetőséget kapott. - Mikor akarsz menni? Holnap elindulhatnánk délelőtt, van egy pár hely Wilmingtonban, meg talán még itt is, amiket érdemes lenne megnézni.

To: Sonja Fischer

Libby ismét lenézett a köténye alatt húzódó virágos felsőre, ami tényleg az egyik kedvence volt, és amit tényleg szívesen viselt. Egésznapos jókedve bizonytalanságba csapott át, miközben Sonja dorgálását hallgatta. Tudta, hogy a testvérének több érzéke van a divathoz, ezért meg sem kérdőjelezte annak lehetőségét, hogy esetleg nincs igaza.

- Azt hittem, hogy aranyos… - motyogta meghúzva egy oldalt kikandikáló hajtincset az arca mellett. Sokszor viselte így a haját, de nem gondolta, hogy ennyire előnytelenül állna neki. Vajon Adriannek se tetszik így? -, ütött szöget a fejében az aggasztó gondolat, miközben eltűnt, hogy összeszedje egy tálcára azt, amiről úgy gondolta, hogy a testvére örülne neki.

Hirtelen úgy érezte, hogy mindenki őt nézi, miközben áthaladt a kiszolgálóhelyiségen, és a legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. Pedig az utóbbi időben tényleg igyekezett visszafogni a nassolást.

- Édesítővel csináltam – felelte csendesen, miközben kissé ügyetlenül kezdte kipakolni a holmikat a tálcáról. Sonja közelében mindig úgy érezte magát, mintha ő lenne a húg, akire mindig rávetül a nővére árnyéka, s bármit is csinál, sosem érhet fel hozzá. – Nem nassolok folyamatosan… Ne szidj mindig – mondta békítő hangon, miközben leült a székre a testvérével szemben. Sajnálta, hogy állandóan csalódást okoz neki, miközben ő arra szánta az értékes idejét, hogy meglátogassa. Sonja királynőként viselkedett, így hát olyan bánásmódot is kapott.

- Szóval nem tervezed, hogy sokáig maradsz? – kérdezte kissé csalódottan. A húga hangjából arra következett, hogy a lehető leghamarabb felhúzza majd a nyúlcipőt, nehogy rá is ráragadjon valami Rose Harbor szürke unalmából. – Olyan ritkán jössz, azt reméltem, hogy együtt tölthetünk egy kis időt… Legalább a hétvégéig maradhatnál – próbálta meggyőzni, hátha hathat rá egy kicsit. Azt viszont előre látta, hogy az anyjuk kihasználja majd az alkalmat, hogy szervezzen egy felettébb kínos családi vacsorát.

- Mi történt a régivel? – meglepetten ráncolta a szemöldökét, hiszen fogalma sem volt róla, hogy a húgának új instája van. Feltűnt neki, hogy az utóbbi időben kevesebbet posztol, de azt remélte, hogy talán egy udvarló van a dologban. Szívószálával megkeverte az italát, de zavarában nem mert beleinni, mert Sonja olyan elegánsan kortyolgatta a sajátját, hogy tramplinak érezte magát mellette.

- Hát, elmehetünk vásárolni… Talán segíthetsz kiválasztani nekem egy ruhát, ugyanis randevúm lesz péntek este – olyannyira dédelgette ezt az információt a lelkében, hogy Beccának sem számolt be róla (hogyan is tehetné, miközben éppen most törték össze a barátnője szívét), de úgy érezte Sonja biztosan örülne a boldogságának. – Közben pedig csacsoghatnánk – csapta össze a tenyerét lelkesen. Remélte, hogy a lány nem valami puccos szalonba akar majd menni, hiszen arra neki nem volt pénze, de a közeli plázában is látott néhány szép holmit, ami jól állna a testvérének. Rajta minden jól áll..

  - De Libby, ez nem így működik. Ez a minta elavult, és ki van nyúlva az anyag is. Nem nézhetsz ki ennyire leharcoltnak, még itt se! - intek körbe. Nincs bajom a hellye, alapvetően egészen kellemesnek találom, de a munkája rengeteg piszokkal jár, ami most is látható a ruházatán, ennek ellenére adhatna a külsejére. - A hajad is rendbe kellene szedni, ne így tűzd fel, előnytelenül kihangsúlyozza az arcod kerekségét. - Minek is magyarázom neki ezeket, ha úgyse fogadja meg? Amint kiteszem innen a lábam, ugyanúgy vissza veszi az ezeréves förmedvényeit és nem ad magára egyáltalán.
 Leülök az említett asztalhoz, leteszem a táskám a mellettem lévő üres székre és térdeimet egymásra tévő nőiesen keresztezem a lábaimat egymáson. Kiszúrok egy tekintetet a szemben lévő egyik asztalnál, egy kissrác szuggerál érdeklődve, mire égnek emelem a tekintetem és megpróbálok tudomást se venni róla. Majd ha Libby leül, úgyse lát rám, meg én se rá, helyreáll a kis egyensúly. Amint megérkezik, meglátom, hogy mit hozott még, amire küldök egy "Köszi." féle mosolyt, de egyértelműen nem fogadom el.
- Gondolom, nem cukormentes - bökök tekintetemmel a teájára. - Az, hogy itt dolgozol, nem jelenti azt, hogy ne élhetnél egészségesebben. - Teszem hozzá és kiöntök egy keveset a vizemből az erre hozott pohárba. Nem akarom mindenben kritizálni, nem ezért vagyok itt, de olyan alap dolgokban követ el hibákat, amiket egy szemrebbenéssel ki lehetne küszöbölni, ha hagyná.
- Az élet mozgalmas. Több lehetőség merült mostanában, de szükségem volt egy kis szünetre. - Belekortyolok a vizembe, de épp csak annyira érek a pohárhoz, ne kenődjön el a rúzsom még véletlenül se. Gyakorlott vagyok ebben a témában. - Annyira nyugodt ez a hely, tökéletes arra, hogy kikapcsolódjak kicsit, itt úgysem történik soha semmi. - Nem tudom, mennyire lehet ez pozitív, de azt igen, milyen könnyen esik át unalmasba, szóval nem fogok sokáig maradni. Nem sok okom lenne rá tulajdonképpen. Már egyáltalán nem érzem azt, tényleg ide tartoznék, sokkal jobb életet alakítottam ki, mint amit Rose Harbor nyújthatna. - Közben lehet, beindul egy-két reklám, ahol viszontláthatsz, már ha jut időd leülni a TV elé, vagy netezni. Még az új instámat se követted be, ha jól emlékszem. - Miután az előzőt egy hónappal ezelőtt feltörte valami idióta és nagy nehezen letöröltettem a fiókot, megpróbáltam újraépíteni azt, amit a korábbinál kemény munkával elértem. - Mindenképp el kell mennünk vásárolni, kell pár új képet feltöltenem, segítened kell. - Dobom fel újra ezt a témát, összekötöm a kellemest a hasznossal, nincs is ennél jobb terv, ha már itt kell lennem.

To: Sonja Fischer

Sonja tökéletes ellentétje volt Libbynek, s bár a cukrászlány az agyával pontosan tudta ezt, a szíve tökéletes vakságban élt; éppen ezért nem vette fel azokat az udortól tehelt jeleket, amelyek a húgából áradtak. Nemcsak iránta, hanem az általa olyannyira szeretett cukrászda, vagy éppen a nagybátyjuk felé.

- Vintage az új modern! A vendégek imádják, Sonja – nézett körbe szeretettel a helyiségen. Az ő szeme nyilvánvalóan nem látta azokat a hátrányokat, amelyeket a húga elsőként kiszúrt. Lou bácsi mosolyogva intett Libbynek, hogy nyugodtan foglalkozzon a húgával, majd ő rendezi a vendégeket, amíg a Fischer nővérek örülnek a viszontlátásnak. Az egyikük legalábbis örült neki.

- Mi baj a felsőmmel? – kérdezte lepillantva az említett virágos darabra. Az egyik kedvence volt, amit viszonylag gyakran viselt; ápolt és eltakart, ráadásul az anyaga sem fakult ki, pedig rengeteg foltot kellett már kisikálnia belőle. – Természetesen hordom azokat is, amiket tőled kaptam… Néha – mondta fülig pirulva. Tudta, hogy Sonja jót akar neki, és azért dorgálja. Ő nagyon értett a divathoz, amit Libby nem mondhatott el magáról. Mit veszíthet, ha néha hallgat rá? Önmagán kívül?

Azonnal pattant, hogy eleget tegyen a testvére kívánságának. Nem bírta ki, és az ásványvíz mellé még egy diétás süteményt is a tálcára csempészett, bár tudta, hogy Sonja hozzá sem fog érni, nehogy valami édes ráragadjon. Vállalva a rosszalló pillantás kockázatát, magának egy pohár jegesteát töltött.

- Mesélj! Mi újság a nagyvárosban? – tudakolta cserfesen, miközben a vizet és a tányérkát elhelyezte Sonja előtt. Alapvetően is nagyon figyelmes volt, amikor másokat szolgált ki, de a testvérére külön figyelmet fordított. – Akad valami érdekes szerep? – fűzte tovább érdeklődését.

  Libby amint kiszúrt, a megszokott lelkes visító hangjával indult meg felém, de olyan sebességgel, még kitérni se tudtam volna előle.Elnyomtam egy undorodó fintort, amikor megéreztem rajta a tömény cukorszagot és érintése nyomán biztos, hogy rám is átragasztotta. Vajon, mennyire fog foltot hagyni? Bele se akarok gondolni.
Az első, amit ellenőriztem a ruhám állapota volt, egészen szerencsésem megúszta, látszatra legalábbis.
- Csak nemrég - Feleltem egy apró mosollyal és végignéztem a nővéremen. Semmit sem változott, habár... mintha szedett volna még magára egy-két kg-t. Hiába a rengeteg tanácsom, nem tud figyelni magára, borzasztó.
- Felfrissítettem kicsit - Ösztönösen igazítottam meg, kósza tincseimet hátra dobva, hogy csak az egyik oldalon lógjanak előre, ahogy eredetile elrendeztem.
- Te viszont semmit sem változtál - mérem újra végig, és keresek valamit, amit meg tudnék dícsérni rajta, mert így illene, és őszintén szeretnék valamit találni, de Libby feladja a leckét. - Meg ez a hely se. - Nézek körbe, hátha terelhetem a témát. - Nem gondolkodtatok még egy felújításon, vagy átrendezésen? A változás néha elkél mindenhol. És, ahogy látom... - nézek újra a nővéremre. -, el kell mennünk vásárolni is. Ez a felsőd már legalább három éves, ha nem több. Mondd, hogy nem csak régi darabokból áll a ruhatárad. Nem ezt beszéltük meg. - Csóválom meg a fejem rosszallóan. Libby mindig is nehéz eset volt. Könnyen befolyásolható, de ha magáról van szó, gyakran lebecsüli az értékeit, mert vannak neki, az előnytelen külső mögött. - Hoznál egy mentes vizet? Addig leülök... - keresek egy alkalmas, üresebb asztalok közt álló szimpatikus helyet -... oda. Hozz magadnak is valamit, beszélgethetnénk. - Inkább kijelentés volt, mint ötlet feldobás, de ha már itt vagyok, legalább ennyi jár, ez a rövid időszak, amíg nem utazom tovább, valahogy elviselhetőbbé kell tennem. És arra sem lehet panasz, nem foglalkozom a családdal.

To: Sonja Fischer

Libby még sosem érezte ennyire mozgalmasnak a cukrászdabéli életet, mint az elmúlt napokban. Már jóval a legelső kakaskukorékolás előtt talpon kellett lennie, és Hold már réges-régen fent úszott az égen, mire ágyba került, de nem bánta. Imádta a munkáját, amelyből az utóbbi időben egyre több akadt. Bár még nem mentek el Adriannel a randevúra, gondolatai a szabad perceiben gyakran kalandoztak a fiatal halottkém felé. Életében először úgy érezte, hogy része van az eseményekben, és nem csak úgy elúsznak mellette a történések; és még csak romantikus történetet sem kellett olvasnia hozzá.

Szaladj ide! Ezt tedd oda, azt tedd rá! Szólj ennek, szólj annak! Takarítsd ki, mosd el, hajtsd össze, húzd le! Mind olyan parancsok voltak, amelyeket naponta százszor is hallott Lou bácsitól, mégsem szeghette kedvét semmi – szüntelenül mosolygott és azokhoz is maradt egy-egy kedves szava, akik nem illették többel, mint gúnyos pillantással.

- Lou bácsi? Elfelejtetted megrendelni a mazsolát… - lépett ki a konyhából, kezében egy csiptetős mappával. Nem csak a mazsola hiányzott, de több apróság is, amiknek meg kellett volna érkezniük a hét eleji szállítmánnyal. Éppen felpillantott az előtte fekvő papírból, hogy aztán olyasvalakit pillantson meg a cukrászdában, aki egész egyszerűen nem illett oda. – Sonja! – sikkantott boldogan a mappáját a pultra dobva, hogy aztán a testvére felé guruljon. – Nem is mondtad, hogy jössz! Mikor érkeztél? – kérdezte lelkendezve, miközben húsos karjait a húga köré fonta, hogy jól megölelgesse. Ellentétek ide, ellentétek oda, Libby Fischer igen is szerette a testvérét.

- Nézzenek oda! – tolta el magától a lányt, hogy jobban szemügyre vehesse. – Új a frizurád? Nagyon csinos – mondta.

Ez a város annyira elavult. Ülök a taxiban, nézem, hűahogy a full ugyanolyan épületek elsuhannak mellettünk és nem értem teljesen, mit keresek itt. Oké, nevezzük családi látogatásnak, némi szabadságnak, vagy inkább kötelességnek, mert nem árt néha némi életjelet adni magamról az itt ragadtaknak. Mint például a nővérem, aki azt a tömény cukoros, gyomorforgatű levegőt szívja be a hét hét napján és egyáltalán nem bánja.
- Itt jó lesz, köszönöm - előre nyújtottam egy busás borravalóval megdobott összeget, mert elegem volt az állandó lámpákra várakozó ácsorgásból. Már közel jártam, ennyi séta belefért. Korábban letettem a bőröndjeimet, most csak a kistáskám volt nálam benne a legfontosabb kincseimmel. Útközben belenéztem a kézi kompakt tükrömbe, rendben van-e a sminkem, jól áll-e a hajam és rászóltam a sofőrre, örülnék, ha nem bámulna ilyen feltűnően a visszapillantó tükörből.
Magassarkú fekete bokacsizmám a poros aszfaltot érintette, már láttam is rajta a piszok nyomait. Remek. Becsaptam az ajtót és áttipegtem a járdára. Kisimítottam combközépig érő bézses árnyalatú kabátom elöl, lentről haladva végigmértem a sötétkék farmeren át magamon. Oké, elég egyszerű szett, ide megteszi.
A cukrászda mintha összement volna, eddig is ilyen kicsi volt? Néhány embert kedélyesen cseverészett odabent, ették a szénhidrátbombáikat boldogan, mit sem sejtve arról, mennyi kért okozhatnak vele a szervezetüknek. Felelőtlenség.
- Nahát nahát, a tékozló lány hazatért - Arcomra erőltetett mosollyal fordultam a hang irányába és egy kedves, idős arc fogadott.
- Lou bácsi, remek formában vagy - Azért ez erős túlzás volt, de nem akartam bántani az öreget, az élet elbánt vele így is, ahogy látom.
Oda-vissza ment néhány kötelező kör, majd intettem kezemmel a belső rész felé azt tudakolva, merre járhat Libby. Ha nincs bent, muszáj tovább mennem, de ehhez semmi kedvem nem volt egyelőre.