Az ilyen alkalmakkor mindig rádöbbentem, hogy Sonja világa mennyivel másabb, mint az enyém. Hogy könnyebb-e, vagy nehezebb, csak viszonyítás kérdése, de amikor hallgattam, ahogy a munkájáról beszél, mindig éltem a gyanúval, hogy én utam sokkal egyszerűbb. Hajnalban felkelek, bekapcsolom a sütőt, és kikeverem a krémeket; a vásárlók megkapják, amit szeretnének, és mindenki boldog. Ezzel szemben Sonja azzal kel, és fekszik, hogy folytonosan aggódnia kell azon, hogy van-e elég követője az instán, elég természetes lett-e szponzorok által elvárt poszt, hogy véletlenül se úgy tűnjön, hogy reklámoz valamit, pedig pontosan azt teszi. Fogadni mernék, hogy a mai outfitjéről is készült vagy száz kép, mielőtt kiválasztotta azt az egyet, amit feltöltött a közösségi felületre, mintha csak futtában készített volna egy fotót magáról… Nem. Sonja világa tényleg nem olyan, mint az enyém, és különös, de valamiért sajnálni kezdtem érte.

  - Most úgy mondod, mintha… - az italomnak szegeztem a pillantásom. A húgom szavait hallgatva ismét kezdett elönteni a bizonytalanság. Igaza volt, az Adrianhez hasonló férfiak nem szoktak olyan lányokkal összejönni, mint amilyen én vagyok. Talán Sonja a maga módján próbált megóvni a csalódástól, és segíteni a földön maradni, mielőtt beleélném valami olyanba magam, ahol esélyem sincs.

  - Szerintem finom – keltem a latte védelmébe, miközben riadt szemekkel körbe néztem, hogy nem-e hallotta-e véletlenül a barista a megjegyzést. Modortalanságnak tűnt ilyen megjegyzéssel megbántani, miközben olyan kedves volt a kiszolgálásnál.

  Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, amikor Sonja újfent átvette az irányítást, de a végére már tudtam úgy mosolyogni a képeken, hogy az teljesen természetesnek tűnjön. Hagytam, hogy a testvérem válassza ki azokat, amiket a kedvéért feltöltök az oldalamra – sosem szoktam selfie-t posztolni -, ami kicsit idegennek hatott a sok süteményes kép között, de aztán úgy döntöttem, hogy maradhat. Sonja kedvéért.

  - A vendéglistáról nem sokat tudok, de már megkérte Lou-t, hogy idén készítsünk egy téli csodavilágot mézeskalácsból, amit kitehet a fogadásnál – mondtam. Ha a karácsonyról volt szó, anya nem ismerte azt a szót, hogy visszafogottság. Nem akartam elkeseríteni a húgomat, de valószínűleg az idei ünnep is éppen olyan lesz, mint a tavalyi… Csak épp egy kicsit több giccsel.

  A kávé egy kicsit visszahozta a kedvemet, így hajlandó voltam engedni, hogy Sonja még legalább három üzletbe elrángasson. Mi több, hagytam magam rábeszélni az egyik ruhára, ami szerinte jól mutatott rajtam, és amiről tudtam, hogy soha büdös életben nem tudnám elengedni magam benne.

  Őszinte leszek, amikor a nap végeztével egyedül maradtam a lakásomban, fáradtabbnak éreztem magam, mint valaha. Így hát nem is vágytam másra, mint egy forró fürdőre, egy pohárka fehér borra, és egy csöpögős, romantikus regényre.

Egy pillanatra tényleg úrrá lett rajtam a vegytiszta rettegés, amikor arra gondoltam, hogy a mama tudomást szerzett Adrianről. Szerettem a családomat… Vagyis… Minden erőmmel megpróbáltam, de Debbie Fischer ebben sem könnyítette meg az ember dolgát; nehéz szeretni olyasvalakit, akitől mindig csak szurkálódó megjegyzést, vagy negédes köntösbe csomagolt elégedetlenséget kapsz. De ami mindezeknél is rosszabb, mégis én éreztem magam bűnösnek, mert sosem tudtam teljesíteni azokat az elvárásokat, amiket elém támasztott, és amik miatt végül levette rólam a kezét. No, nem teljesen, mert arról a mai napig nem szokott le, hogy megmondja a véleményét, gondosan ügyelve rá, hogy néhány megjegyzése olyan mélyre találjon, hogy elrontsa az örömömet. Nem tudom, hogy Sonja jobban, vagy rosszabbul járt azzal, hogy ő lett anyánk elsőszámú kedvence, osztatlan figyelmének egyetlen célpontja.

- Kérlek! – emeltem pillantásom a testvéremre. – Ne szólj anyának! – mondtam, és tudtam, hogy ezzel az egyetlen kéréssel sikerült megragadnom abban a kelepcében, amibe akkor kerültem, amikor eljöttem a húgommal vásárolni. Hirtelen én lettem a kiskatona, Sonja pedig a tiszt, aki a ranglétra magasabb fokáról dirigál. Minden erőmet latba kellett vetnem, hogy ne csapjak a kezére, miközben a hajtincseimet babrálta.

- Egy utolsó üzlet, és ha ott sem találunk semmit, akkor áttúrjuk a szekrényemet. Biztos van benne valami, amit felvehetek, és amire te sem mondod azt, hogy teljesen vállalhatatlan – kötöttem az ebet a karóhoz, mert tényleg nagyon kezdett lefárasztani a válogatás, és a folytonos csalódás, ami a próbálást kísérte.

Kicsit megkönnyebbültem, amikor elhagytuk az üzletet, és az orromat betöltötte az ősz semmivel sem összetéveszthető illata, ami kellemesen vegyült a közeli kávézóból érkező aromákkal. Jólesett végig nézni az embereken, ahogy egyesek egyik üzletből a másikba ténferegnek. Egy copfos kislány éppen megrántotta az anyukája kabátját, hogy viháncolva a játéküzlet kirakatára mutasson, ahol nyilvánvalóan látott valamit, ami tetszett neki. Rámosolyogtam az anyukára, miközben a húgomat hallgattam.

- Lou bácsi az elmúlt félévben három pultost ijesztett el… - mondtam vidáman, mintha maga a felvetés is vicces lenne arra vonatkozóan, hogy felvegyünk valakit. Már a diákok köréből sem került ki vállalkozószellemű jelentkező, mert nyilván híre ment, hogy a bácsikám szörnyen szigorú, ha pontoságról van szó, és nem tűri el, hogy bárki beledugja az ujját a tortahabba. – Egyébként is, New York sokkal inkább a te világod, mint az enyém. Te sem éreznéd jól magad a konyhában, nem igaz? – pislogtam féloldalasan a lányra, őszinte érdeklődéssel várva a válaszát, ami egyértelműen a nem lesz.

Kicsit félve vetettem fel a kávézás ötletét, amikor elértünk a kávéházhoz, de őszinte örömmel fogadtam a pozitív fogadtatást… Jó, talán nem volt kitörő öröm Sonja arcán, de akkor sem utasított el rögtön, amit jó jelnek vettem. Odabent azonnal megcsapott a kellemes meleg, és a különböző pörköléssel készült kávék eszenciája. Ha az ember cukrászdában dolgozik, az orra könnyedén rááll a különböző összetevők szagára, így magabiztosan mosolyogtam, amikor Sonja a mogyoró után érdeklődik.

- Pirított mogyoró – feleltem kioldva a sálamat, és a kabátomat. – Telente mi is gyakran csinálunk Lou-val nasinak is az asztalokra, nemcsak a süteményekbe – magyaráztam lelkesen, hiszen a hely pontosan olyan volt, ahol én otthon éreztem magam. Kék szemeim vidáman futottak végig a falakon, újabb részleteteket keresve a berendezésben, amit a korábbi alkalomkor nem vettem észre.

Már nyitottam a számat, hogy megmondjam mit szeretnék, amikor Sonja átveszi az irányítást, amit egy beleegyező szusszanással tudomásul veszek. A stílus miatt, a válla fölött bocsánatkérő mosolyt villantottam a fiatal srácra, aki azonnal neki is látott a rendelésünk elkészítésének. – Üljünk le oda, amíg várunk – böktem az egyik hangulatos, kis asztalkára, amit az évszaknak megfelelően díszítettek fel, néhány jópofa dekorációs elemmel. – Lehettél volna picit kedvesebb is, tisztára megijesztetted szegényt – dorgáltam meg a lány kedvesen, de az arcomon elnéző kifejezés ült, köszönhetően a jó hangulatomnak, amit az okozott, hogy beültünk a helyre. Mielőtt leültünk levettem a kabátomat, és a sálammal együtt az egyik üres székre helyeztem. A táskámból, amit a kupac tetejére helyeztem most is kikandikált egy romantikus regény, amibe délelőtt többször is beleolvastam a szabad perceimben.

- Ó! Nézd milyen aranyos! – kaptam fel az egyik itallapot, aminek címlapjáról egy töklámpás vigyorgott rám, és ami nyilván Halloweenről maradhatott meg. Gyorsan le is fényképeztem, hogy majd később feltöltsem a sütis instámra. Szerintem Victor imádná, állapítottam meg, egy pillanatra elszontyolodva azon, hogy tök régen találkoztam utoljára a barkáccsal, aki az egyik legjobb barátom volt.

- Mész mostanában castingra? – kérdeztem Sonjától, mert nem lett volna jó, ha kukán ücsörgünk, amíg az italokra várunk.

Tudtam, hogy Sonja jót akar, és nagyon szerettem is érte, de a húgom… Hajlamos volt túlzásokba esni, amitől az ember önbizalma olyan mélyre csúszott, ahonnan csak nagy nehézségek árán lehetett kivakarni. Próbálom elrejteni a csalódottságomat, amiért nem engedi megvenni a ruhát, amit alig néhány perce még lelkesen lengetett, de elfogadtam a magyarázatot, amivel előállt. Sonja modell, nyilván sokkal több, márkás holmi tornyosul a szekrényében, mint amennyit fel tudna venni. Legalább egyszer. Azt viszont már nehezebben tudtam elfedni mit érzek, amikor megjegyzést tett a pöttyös ruhára, ami annyira tetszett nekem… Lehet, hogy neki van igaza, csóváltam meg a fejem beletörődve, de már érzem ahogy a tűszúrás nyomán ereszteni kezd a mellkasomban a boldogság lufija.

A próbafülkében állva, az utolsó ruhadarabot huzigálva viszont elfogyott belőle a maradék levegő, és úgy éreztem ostoba vagyok. Ostoba, mert egyáltalán eszembe jutott az, hogy egy Adrianhez hasonló fiú szeretni tudna olyasvalakit… Olyasvalakit, mint én. A ruhapróba Sonjával csak felerősítette azt az érzést, amivel már egyébként is tisztában kellett volna lennem.

- Hagyj békén! – motyogtam az orrom alatt alig halhatóan, miközben éreztem, hogy a boldogságlufi helyét átveszi a szomorúsággombóc, ami egyre-másra tolakszik a torkom felé. Szemem sarkából kibuggyant egy könnycsepp, de megerőltetve magam letöröltem, és mosolyogva – bár a szememig nem ért el – kidugtam a fejem a fülkéből. Nem akartam csalódást okozni Sonjának, amikor olyan jó volt hozzám. – Tudsz szerezni ebből egy számmal nagyobbat? – kérdeztem, és lassan kilibbenve a függöny mögül megfordultam, hogy láthassa, hogy mi is jelenti a problémát. Persze magam sem hittem, hogy ettől a tereléstől megfeledkezik arról, amit mondtam. Behúzott nyakkal, a maradék önbizalmam szilánkjait szedegetve hallgattam végig a csinnadrattáját.

- Nem engeditek? – a többesszám kicsit meglepett. – Ugye nem mondtad el a mamának? – a kezem a szám elé lendült a döbbenettől, hiszen más sem hiányzott nekem, mint az, hogy anya is megpróbáljon kioktatni arra vonatkozóan, hogy mit és hogyan kellene tennem. Így is éppen elég volt az évenkénti egy randevú, amit kiharcolt nekem valami olyan ismerős ismerősével, akivel csak ritkán találkozott. A legutolsó ilyen alak konkrétan abban a hitben érkezett meg az étterembe, hogy ott Sonjával fog találkozni, mert a mama elfelejtette megemlíteni neki, hogy van egy másik lánya is. Nem. Egyértelmű, hogy nem akartam, hogy a mama tudjon Adrianről. Még. – Sonja. Elfáradtam, csak szeretnék végre hazamenni. Nem lehetne, hogy most az egyszer, az én kedvemért… Kérlek! – pillantottam félénken a lányra, de még a kérdést se kellett feltennem, hogy tudjam, a válasz egyértelműen nem. – Nem fogom lemondani – szusszantottam végül beletörődően, szomorú pillantást vetve a csizmára, melyhez hasonlót én soha nem is viseltem. Egyáltalán nem lett volna praktikus a konyhában.

Követtem az instrukciókat, és a testvérem tenyerének határozott utasításait követve egyenesedtem ki, húztam be a hasam, düllesztettem ki a mellem… A ruha azonban továbbra is feszült. Sonja elfelejtette azt a tényt, hogy senki nem bújhat ki a bőréből. – Talán, ha a mama velem is annyit foglalkozott volna, mint veled, én is tudnám ezeket – alighogy kimondtam, meg is bántam a szavakat, de már késő volt visszaszívni őket. Már az ajkamon volt a bocsánatkérés, de végül meggondoltam magam. Visszamentem a fülkébe, és megszabadultam a ruhától.

Az eladó nem kifejezetten lepődött meg rajta, hogy nem vettünk semmit, és mintha egy kis megkönnyebbülés is átszaladt volna az arcán, amikor elhagytuk az üzletet.

- Egy new yorki út nem olyasmi, amit mostanság megengedhetek magamnak. Lou bácsi nincs olyan állapotban, hogy egyedül képes legyen ellátni az üzletet, és egyébként is… - megráztam a fejem. -…kétlem, hogy találnék ott bármit is, ami tetszene – egy utolsó vágyakozó pillantást vetettem a pöttyös ruhára, amikor elhaladtunk a kirakat előtt, de egyébként hagytam, hogy Sonja úgy vezessen, mint a sánta lovat a mészárszékre. Elengedtem a felszínes megjegyzését az emberek ízlésére.

- Igyunk meg egy kávét, mielőtt tovább megyünk – böktem a fejemmel a kis kávézó felé, ami mellett elhaladtunk. – Itt isteni sütőtökös lattét csinálnak, Beccával tavaly megkóstoltuk – mondtam, nosztalgikus mosollyal gondolva arra a kellemes délutánra.

Nem létezett még egy ember a földön, akit annyira szerettem volna, mint a húgomat. Az ilyen alkalmakor – amiknek egyébként tudatosan kerültem -mindig rá kellett döbbennem, hogy mennyire különbözünk, és mennyire másképpen látjuk a dolgokat. Sóhajtva léptem ki a testvérem vizslató szemei elé, lélekben felkészülve rá, hogy ismét kemény kritikát kapok a külsőmet illetően. Le sem tagadhattam volna, hogy cukrász vagyok, és erre Sonja akarva, vagy akaratlanul, de mindig emlékeztetett.

Nem akar megbántani, ő egyszerűen csak… Sonja, mosolyogtam bizonytalanul a tükörképemre, miközben a húgom arról beszélt, hogy miért is fontos, hogy ez a randi jól sikerüljön. Magamtól is tudtam, hogy szerencsés vagyok, hiszen Adrian valóban helyes, és annál sokkal több. Okos, vicces, és kedves, egy olyan barát, akire számíthatok. Az utóbbit nem volt szándékomban tönkre tenni, bárhogyan is alakul majd a randieste.

- Azt akarom, hogy önmagamért szeressenek – mondtam a tükörképen keresztül Sonja arcát fürkészve, de aztán beletörődően sóhajtottam. – Igazad van, te ezekhez a dolgokhoz jobban értesz, mint én. Mi a következő lépés? Taníts mester – löktem a fülem mögé egy tincset, ami kiszabadult kényelmes, gumival rögzített kontyomból. Egy kicsit azért reménykedtem benne, hogy a másik választott gönc nem lesz ennyire…. Hm. Kihívó. A színekben sem voltam biztos, nekem mindkettő inkább pirosnak tűnt, csak az egyik sötétebb volt, mint a másik.

Érdeklődve figyeltem Sonja által kiválasztott darabot, amit ugyan nem próbált fel, hogy úgy is lássam, de már így is egyértelmű volt, hogy a csillogós anyag tökéletesen fog passzolni az alakjára.

- Csodásan fog állni rajtad, ez nem vitás – őszinte kedvesség csendült a hangomból, szikrányi féltékenység nélkül. – Mindenképpen meg kell venned! Vagy majd én megveszem neked hálából, amiért segítesz – csillantak fel a szemeim, amikor az elhatározás megért bennem. Tudom, hogy az esetek nagy részében nehezen találom a húgom ízlését, ha ajándékokról van szó. Ha nem húzódott arrébb, megnéztem a flitteres csoda árcéduláját, de nagyon kellett igyekeznem, hogy ne nyúljon meg az arcom a látványtól. Mégis, milyen helyre hozott engem ez a lány? Viszont nem vontam vissza a szavam.

- Oké, de ez az utolsó, amit felpróbálok – kötöttem az ebet a karóhoz, amikor a kezembe adta az újabb ruhát, amit kiválasztott nekem. – Az előbb láttam egy csinos, fekete-fehér pöttyös ruhát a szomszéd üzlet kirakatában. Oda még benézhetünk – mondtam a próbafülke felé csattogva, ahol hamar kiderült számomra, hogy a bordó darab legalább egy mérettel kisebb, mint amire szükségem lenne.

- Én feladom – réményvesztetten ültem le a próbafülkében található padocskára, és a térdemre könyökölve, bár nem tudtam, hogy Sonja elég közel van-e ahhoz, hogy hallja az utolsó kijelentésem. – Talán le kellene mondanom az egészet….

Kidugtam a fejem a próbafülke függönye mögül, és kérlelve néztem az egyetlen húgomra, hogy ne legyen kegyetlen. Bármennyire is úgy gondolta, hogy a ruha, amibe belebujtatott illik hozzám, egyáltalán nem tetszett. Itt-ott túl szoros volt, más helyeken pedig olyasmit engedett láttatni, amit a legmerészebb regényeim lapjain is ritkán mutogatnak.

- Biztos, hogy ezt muszáj? – kérdeztem, lejjebb húzva a ruha szoknyarészét, és vágyakozva gondoltam a kényelmes póló-farmer kombóra, amit emiatt kellett levennem magamról. Sonja rángatott el ebbe a butikba, mondván, hogy a kínálatuk nagyon exluzív, és biztosan tartanak majd valamit az én méretemben is… Bár az eladó már abban a pillanatban nem tűnt túl bizakodónak, amikor belépve Sonja a maga határozott stílusában előadta, hogy mit szeretnénk.

- Miért nem mehetek valamelyik régi ruhámban? – a hangom egészen könyörgő volt, de sejtettem, hogy úgy sem úszhatom meg, hogy a testvérem szakértő szemei végig ne vizslassanak, szóval egy utolsó „légyszi kímélje meg” pillantás után kiléptem a függöny takarásából, és a testvérem elé álltam, aki valószínűleg már harcra készen, több másik remekbeszabott darabbal várt már odakint, hogy megkínozhasson.

- Egyébként sem értem, hogy mi a különbség a bíbor és a bordó között – motyogtam, szembe fordulva a tükörrel, de a látvány még annál is borzalmasabb volt, mint amire számítottam. Nem, egyértelmű, hogy ezt a ruhát nem vehettem fel a randevúmra, mert Adrian menten kitér a hitéből. Tényleg? Vajon vallásos?

- Te találtál magadnak valamit? – pillantottam a tükörben a mellettem álló Sonjára kissé reménykedve, hogyha ő kerül szóba, akkor megfeledkezik rólam.