just a little party, right?

​A fal felé fordulva rejtek el az arcomon egy kelletlen fintort. Nem mintha nagy szükség lenne már a rejtegetőzésre; a vendégek jelentős része már túlesett azon a ponton, hogy érdekelné őket a környezetük és annak történései, vagy épp ennek határán mozognak. A zene is épp ezért kezdte már bántani a fülemet. Túl sok időt töltöttem ma a szerkesztőségben, apám születésnapi partija nagyjából a hátam közepére hiányzott, de nem ronthattam el az összképet.
Megforgatom az italomat a poharamban, majd elindulok a ház hátsó traktusa felé. Út közben megejtek néhány kötelező jellegű udvariassági kört, eleresztek pár negédes mosolyt és hasonló hangulatú bájcsevejt, de fél szemmel már Yarát keresem a tömegben. Fogalmam sincs, hová tűnt, de elfelejtheti, hogy magamra hagy ebben a vállalhatatlanul túltolt buliban. Komolyan, mintha apánk a huszadik születésnapját ünnepelné, nem a hatvanadikat; a villa úgy ki van világítva, hogy szerintem egész Rose Harbor egyhavi villanyszámlájának megfelelő lesz az est végösszege, nem is beszélve az étel- és italkínálatról. Ráadásul tele van sznobokkal és aranyásókkal.
Amikor kiérek a hatalmas üvegajtókhoz, melyek mögött elnyúlik a hatalmas medence a kertben – amire nyilván nagy szükség van egy öböl mentén, de így legalább szinte egybeolvad a medence és a tenger vize a horizonton – és még mindig nem találom Yarát, előveszem a telefonomat, majd tárcsázom a számát. A csengőhangja buktatja le, mielőtt még kinyomhatná, már a hang irányába kapom a fejem, és még éppen szemtanúja lehetek, ahogy kacarászva visszacsúsztatja a telefont a táskájába, majd megragadja az eddig őt takaró fickó kezét, a kert felé rángatva szerencsétlen flótást. Elnevetem magam, de nem teszek semmit a megállításuk érdekében – legalább a húgomnak jó estéje lesz.
Ahogy leengedem a telefont a fülem mellől, már inkább azt kutatom, vajon lesz-e esélyem – viszonylag – értelmes társaságot találni Yara helyett, és körülbelül ekkor akad meg a szemem egy ismerős arcon. Hamiskás mosollyal az arcomon veszem lépteimet abba az irányba, út közben helyezve vissza a telefont a táskámba.
– Gabriel! – üdvözlöm az Elsőt, arcomon ugyanazzal a mosollyal. – Micsoda kellemes meglepetés. Te sem találtál jobb elfoglaltságot ma estére? – ejtem ki a számon a nyilvánvaló hazugságot a lehető legtermészetesebben. Gabriel Decker, egy partin? A Decker család feje a DeVries család fejének születésnapján? Ez minden, csak nem meglepetés.
Közelebb hajolva csókolok a levegőbe az arca mellett, mint ahogy egy jó háziasszonyhoz illik, majd röviden körbepillantok.
– Sok szívet törtél már össze, vagy a valódi szórakozás még hátravan? – kérdezem könnyedén, visszafordulva hozzá.