Felkészültem rá, hogy ellenkezni fog a morfiummal kapcsolatban. Én is tudom, hogy az ópiátokat sehol sem szívesen osztogatják, ha nem muszáj, és akármilyen nyomorultul is érzem magam, orvosok és nővérek valószínűleg ezerszer rosszabbat is láttak már. Valahol a fejem hátuljában kétségbeesés forgolódik - mit fogok csinálni, ha nemet mond? - annál azonban még most is több eszem van, hogy a félelmeimnek hangot adjak. Lehunyom a szememet, kiszolgáltatva magam a kimerültség ellenére is ingatagon túlműködő érzékeimnek, amelyek mintha ezer év lemaradásából próbálnának egyetlen gyötrelmes szívdobbanás alatt felzárkózni. Ha nincs semmi, amire figyelhetek, rosszabb. Figyelni ellenben túlságosan kimerült vagyok.

Ezúttal megérzem a tű döfését. Nem Mara a hibás, valószínűleg ugyanazzal az óvatossággal csinálja, mint az előző alkalommal. Mégis nagyot rándulok, sokkal hevesebben, mint indokolt lenne és bizonyára a higgadt profizmusa ment csak meg attól, hogy eltörjem a fecskendőt vagy kitépjem a kezéből.
Ó, Mara. Tartania kell, ahogy a pumpát lenyomja - fájdalmamban, ahogy a fölszúrt ér megfeszül, nem bírok megmaradni nyugton -, de a mozgáskoordinációm zilált és erőtlen, minden tudatosság nélküli, így nem eshet nehezére. Minél fáradtabb vagyok, annál kevésbé vagyok ura a tagjaimnak. Idefent, az agyamban most már kába félájult állapot uralkodik. Ne haragudj rám.
Ki akartam mondani hangosan is. Tényleg.
Talán majd legközelebb.
Ha látom még valaha.

Marát gyengédsége ellenére kemény fából faragták. Kifinomult farkasérzékeit bár kíméletlen próbára teszem minden pillanatban, visszafogott határozottságát mégis kifogástalanul megőrzi. Egyetlen percig sem látom mérgesnek és ijedtnek sem, akárhogy is próbálkozik a bestiám. Ő bezzeg fél. Önbizalomhiánnyal keveredő kiszolgáltatottsága már-már ostobán ellenségessé teszi. Vele együtt én is érzem mindezt - vagy talán én rángatom magammal őt a tébolyba. Az ösztönei pislákolnak annyi fénnyel, hogy ne váljunk egyből mindketten kezelhetetlenné... ettől függetlenül pontosan tudom, hogy türelmes és tapasztalt vendéglátóm nélkül komoly bajban lennék.
Bárki mással bajban lennék. Megragadom a derekam mögött a kezemet, egyiket a másikkal és megrázom a fejem. Óvatosan. Én magam is kerülöm a hirtelen mozdulatokat, olyan gyáva nyugtalansággal, mintha idegennek számítanék önmagam előtt.
Az is vagyok.
- Inkább te csináld.

Ha nem muszáj, nem tapogatom többet. Éppen elég volt az elején belenyúlni a nedvedző nyers húsba, bár most már legalább nem akar teljesen felfordulni a gyomrom, ahogy levegő éri azt. És ahogy láthatóvá válik. Újból elszörnyedek valamelyest, mert az emlékeim máris szépítenének a találkozáson, ha csak rajtuk múlna. A tréfás megjegyzésnek kell egy pillanat plusz idő, hogy leessen, de azért leesik. Úgy látszik, nincs minden veszve. Marával összenézünk és hirtelen ingert érzek rá, hogy magam is nevessek, éppen csak hang nem akar jönni hozzá. Már meg sem lepődöm. Ha eddig nem értett félre, nem most fog.
- Semmi gond. Egyelőre elvégre azt csinálom.
Kíváncsi vagyok, vajon tényleg nyom nélkül elmúlik-e a seb, de magamba nézve rá kell jönnöm, hogy nem zavarna, ha nem így lenne. Néhány forradás nem a világ vége. Ahhoz képest, ami egyebekben vár rám, különösen nem. Mély sóhajjal tűröm, hogy rám tekerjen egy újabb mérföld kötszert. A zuhany és az ebéd talán sok volt első erőpróbának együtt, mert jártányi erőm sincs. Szívesen az oldalamra fordulnék, de azt hiszem így, hanyatt fekve fáj a legkevésbé, hogy életben maradtam. Az eszemmel tudom, hogy elég ideig csüngtem Masonék nyakán, ám hiába akarok felkelni, a testem nem hajlandó végrehajtani semmilyen erre irányuló parancsot.
Jól van. Talán csak egy órácska alvás még.

- Köszönöm - gyűröm a párna távolabbi csücskét is a fejem alá, hátha így tovább bírok éber maradni. Lehunyom a szemem, érzésem szerint rövid időre csak - pislogás, ez az, így hívják -, de a feketeség viszonylag hosszú ideig uralja a látóteremet. Halk nyüszögést is vélek érzékelni valamerről. Fogalmam sincs, honnan jöhet. Ideje lenne összeszedelődzködni. És visszamenni a motelba, ahol nem leszek útban senkinek. A fenevad azonban minden erejével ellenem dolgozik. Ő itt akar maradni, az ideiglenesen biztonságosnak érzett, meleg vackán. Nem mintha ő döntene.
Szó sem lehet róla.
-  Igen - hallom magam ugyanebben a pillanatban, megdöbbentően távolról. - Morfium. Ha van még... az jólesett.

Csendben eszünk, és bár valamiféle derű alattomos csiklandozását érzem Mara felől áradni, nem érzem magam sarokba szorítva tőle. Talán csak megkönnyebbült, hogy annyi felesleges szájtépés meg kínlódás után hajlandó vagyok végre szelíden enni az elém tett tányérból. Anélkül, hogy birkóznia kellene velem. Hozzátartozik, hogy a legjobb módszert választotta ehhez - újfajta ízérzékelésemet és házi koszttal éppen csak ismerkedő, tudatlan énemet játszi könnyedséggel varázsolja el a helyzet. Elhatározom, hogy visszautasítom a második adagot, valószínűleg ostobaság egyből ennyit enni és neveletlenség is.
Egyébként is, lehet, hogy meg se kínál. Összenézünk; ő még eszik, de közben mintha a gondolataimban olvasna, felém fordítja a merőkanál átmelegedett nyelét. A fűszeres csontlé átható illatára obszcén mennyiségű nyál folyik a számba. A torkom lüktet. Laposan megbúvó farkasom hosszú, mozgékony nyelvével illetlenül élénk ritmusban dörzsölgeti átnedvesedett pofáját.
Jól van, tévedtem.
Ha elfogadnám? Egy-két kanálnyi nem árthat. Végül is tényleg éhes vagyok. Lopva Marára tekintek a szemem sarkából. Éppen az utolsó falatokkal van elfoglalva.
- Ha nem nagy gond - engedek az érzékeim követelőzésének, a kanál után nyúlva. Pedig nemet akartam mondani. Tényleg. Annyi önuralmam van mindössze, hogy csak fél adag ráadást kell végigvárnia. Pár perc az egész. Másodjára is ugyanolyan élmény, mint elsőre volt. Félszeg csendben teszek vissza mindent az asztalra, ha végeztem. Továbbá az utolsó pillanatban észbekapok és nem törlöm a számat Rick ruhaujjába. Megy ez, Charles. Jövő héten már a cipőfűzöd is magadnak fogod bekötni. Sóhajtok, igaz, csak félig szégyenből.
- Egy kicsit minden jobb. Köszönöm.

Figyelem, ahogy újból talpraugrik és már folytatja is a sürgölődést. Hátratámaszkodom az ágyon, illetlenül, de nincs bennem elég önuralom viselkedni. Úgy látszik, mostantól a fenevad kénye-kedve szerint rángat majd maga után. Mara helyet foglal mellettem, a kezében tartott láda iránti különös, megmagyarázhatatlan gyanakvásom közepette éppencsak van érkezésem biccenteni. Azt is úgy, mintha csak azért tenném, mert éppen fegyvert szorítanak a fejemhez. A farkasban nyugtalan feszültség támad a gondolatra, hogy kiszolgáltatottan feküdjek, a védtelen hasamat és lágyékomat egy idegen ragadozó felé fordítva.
Ostobaság. Mara nem akar rosszat - eddig is csak segített. Lassú, kimért levegőt veszek, tudomást sem véve borzongó nyakszirtemről meg a fő verőereimben növekvő riadt nyomásról.
- Persze.
Felületes légvételeimet elmélyíteni igyekszem, hátha nem veszi észre, miként próbálom a bestia megalapozatlan félelmeit a szőnyeg alá söpörni. Ha mozdítja a kezét, egy kissé megrezdülök, tekintetem pedig ugrásra készen tapad rá, de érzem azt is, hogy a nyakamat meg a fülemet forróság járja át. Nyirkossá váló ujjaimat egymásba kulcsolom a derekam mögött.
- Ne haragudj. Nem foglak bántani. Csak lehet... lassan? Egy kicsit még fáj. Leveszem inkább én, ami útban van.
Ha ad néhány percet, össze is szedem magam annyira, hogy hozzálássak. A zuhanytól még nedves kötés átvérzett és hosszan beleragadt a hegesedő sebbe. Ronda. Mit vártam? Igaz, nem tűnik úgy sem, mintha épp elveszíteném a lábamat. Mara arcát figyelem inkább.
- Ilyennek kell lennie...?

Mara a tapasztalatairól mesél, én pedig kiszolgáltatott zavartságomban nem tudom megállni, hogy a csuklóm hátával maflán meg ne töröljem az orromat. Kényszeres, szükségtelen mozdulat, csak arra jó, hogy elrejtsem a vonásaimon átfutó szégyellősséget - valamint bizonyára arra is, hogy tizenéves kölyök valószerűtlen benyomását keltsem egy pillanatra. Annak idején sok hasonlóan ocsmány szokásomról neveltek le az első saját otthonomként szolgáló autószerelő műhely apostoli türelmű apa-helyett-apa férfidolgozói, ami eleget elárul a korai neveltetésemről, ám úgy látszik, teljesen nem sikerült kibújtatniuk a bőrömből. Lám, elég volt egy farkasharapás hozzá, hogy tizennyolc évet visszacsússzak az időben. Jobb híján lenézek a kezeimre, amelyek védekezőn kapaszkodnak össze a sípcsontomon. Fölnézek rá, ahogy megdicsér, a szám sarkában kicsiny, keserű fintorral.
- Én is majdnem megharaptalak, tudod.
Ezt nem kitalálom. Olyan világosan érzem az eszelős harag kézjegyét magamon, mintha izzó vasat nyomtak volna a véknyamhoz. Bal hüvelykujjamat erőteljesen végighúzom a jobb kézhát vékony csontjain. Magamban szilárdan megfogadom, hogy nem fogom elkezdeni rágni a körmömet.

A házigazdám szelíd kedvessége és az ebéd ezúttal játszi könnyedséggel oldják a szorongásomat, mert Mara csengő nevetéséhez ösztönösen csatlakoznom kell... sőt, a késztetést bent, a farkasommal is érzem, mintha testvérvonyítás ösztökélné röpkén arra, hogy hallassa a saját hangját. Szívdobbanásnyi, törékeny harmónia pendülése ez, rövidebb, mint bármilyen inger, amivel valaha dolgom volt, de az ereje meglegyintett és alighanem őt is, mert vakon és süketen is érezhető lett volna. Ha más nem, hát a farkasénje számára. Persze ha előreszegezi az érzékeit, ugyanazzal az óvatos zárkózottsággal találkozhat csak. A csapott vállú, sötétképű fenevad megátalkodott, gyáva nehézkessége nem enged egykönnyen.
Szerencse, hogy kezdeményezőkészség sem sok jutott belé.
- Nem baj - unszolom Marát makacsul, egyértelműen semmibe véve, amit mondott. - Azért csak egyél te is. Zavarban vagyok, ha egyedül kell.
Hazugság, de ismerem magamat: ebben a szánalmas állapotomban biztosan hihető. Társasága akaratlanul is biztonságérzetet nyújt, lustán kibontakozom a védekező támaszból a lábamon. Figyelem, ahogy szed a levesből. Soha nem ettem még házi készítésű húslevest. Lassan éledő tudatosságom vezérel, amikor szépen kiegyenesített háttal, illedelmes könyöktartással megmerítem a kanalat.
- Köszönöm.
Tudok én viselkedni is, ha magamnál vagyok. Az első kortynál bár fénysebességgel nyilall belém, hogy éhesebb vagyok, mint valaha, de azért nem sietem el a dolgot. A fenevad így is hirtelen gyönyörökben görbíti meg a hátát idebenn. Az ízérzékelésem legalább annyit változott, mint bármi más. Kissé párásan pislogok a házigazdámra a tányér felett.
- Nagyon ügyes vagy.
Ha csak nem ragaszkodik hozzá, a kimért adag végéig bizony nem fogunk társalogni. A lábamon átvizesedő anyagból tudom, hogy lassan kénytelen leszek a megázott kötéssel törődni, de addig még... Nos, addig még van néhány lélegzetvételnyi pihenő. Legalább amíg Mara is végez az evéssel.

Életem nagy részét a feleségem mellett, jómódban éltem le, most, hogy a talajt végletesen kirántották alólam, mégis azon kapom magam, hogy fejben visszakerültem oda, ahol tizenévesként tartottam. És ahonnét csak fölfelé vezetett az út. Cassie irdatlan családi vagyona arra jó volt, hogy a társadalom legaljáról, ahol az élet szinte nyilvánosan és egyik napról a másikra zajlik, a tetejére kerüljek - ez könnyű volt, de egyáltalán nem volt egyszerű -, ám arról, amit az emberek túlnyomó többsége mindennapoknak nevez, így sem tudtam meg semmit. Haberék a maguk nevetségesen gazdag módján legalább annyira szokatlanul éltek, mint bárki, akinek egy tízcentes se lapult a zsebében. Ma délután, hogy életemben először egy normális házban ülök egy normális vendégszobában, Rick Mason kölcsönvett ruháiban, újból fogalmatlan utcagyereknek érzem magam. Annál is inkább, mert Masonék nem egyszerűen idegen életvitelű emberek - velük kapcsolatban számos más olyan dolog is akad, amiről fogalmam sincsen.
A vérfarkasság csupán az első a sorban.

Mara helyet foglal az ágyon, megtartva a tisztes távolságot. Bár semmi jelét nem adja, hogy felhánytorgatni készül ezt, tisztában vagyok vele, hogy valószínűleg az életemet köszönhetem neki. A kérdése megdöbbent. Sejtem, hogy az én felfogásommal nincs valami rendjén: ez gyakran előfordul. Az egyértelmű válasz - nem szolgáltam rá, mert kidobott idő és kidobott pénz, mert én most sem érek semmit - már ott van a nyelvem hegyén, kimondani azonban nem akarózik. Sértőnek érzem rá nézve. Hisz ki tudja, mennyit fáradozott miattam. Sután megvonom a vállam, éppoly tanácstalanul, amilyennek ő tűnt az imént.
- Nem tudom, én csak... - a levegő itt bennszakad. Szívdobbanásnyi ideig az arcát figyelem, utolsó nevetése még ott bujkál az arcán. Ragályos: érzem, hogy az én vonásaim is ellágyulnak. Szusszanok. - Valószínűleg megmentettél. És még haza is hoztál. Ki tudja, miket műveltem az egész idő alatt. Még csak nem is ismerjük egymást. Még ha szívesen segítesz is másokon... ez akkor is sok minden.
Azt már egészen kicsi korom óta tudom, hogy az embereknek általában megvan a saját dolguk. Ha hajlandóak is jószívűségból egy pár percig félretenni, az még nem jelenti azt, hogy bárkinek is egész nap körülöttem kellene ugrálnia. Valószínűleg ő is várja már, hogy megszabaduljon tőlem. Elég velem a nyűg akkor is, amikor nincs semmi bajom.

Megint egy mosolyon osztozunk.
- Nos. Én csak akkor eszem, ha te is.
Félrehúzódom egy kissé, hogy közelebb jöhessen az asztalhoz. Régi beidegződéseim közepette egyértelműnek tűnik számomra, hogy ez az ő ebédje, annak ellenére is, hogy azt mondta, nekem készült: eddigi hozzáállásából nyilvánvaló, hogy a szeme se rebbenne, ha nekem jutna az egész. Tulajdonképpen meg tudnám enni, talán. Nagyon finom illata van. Azóta, hogy néhány hónappal ezelőtt véget ért az eddigi életem és céltalanul nekivágtam az országútnak, nem fordítottam különösebb figyelmet arra, hogy egyek vagy mozogjak. Soha nem voltam tagbaszakadt ember, ám ez alatt az idő alatt magamhoz képest is lesoványodtam. Hosszú idő óta először vagyok éhes ma délután.
Valami azt súgja, mostantól gyakrabban lesz ez a helyzet.
Marára nézek, aztán a tányérra. Államat immár a felhúzott jobb térdemen nyugtatom, hogy ne kelljen megtartanom magam egyenesen, míg ücsörgök.
- Kezdd csak te. Te reggel óta talpon vagy.

A lehetőség, hogy Mara figyelő tekintetétől biztonságban jéghideg vizet igyak a csapról, túlságosan is vonzónak bizonyult, a kötésre azonban vigyáztam. Nem volt nehéz, egyébként is a kabin falának döntöttem a hátamat sokáig, fölfelé fordított arccal ácsorogva tétlenül a forró vízfüggönyben. Bár a házigazdám nem mondta, a polcon sorakozó flakonok és tégelyek közül mihez nyúlhatok hozzá, én hirtelen támadt érdeklődéssel szimatoltam végig mindet - ezzel az orral a leghétköznapibb részletek is teljesen mások -, hogy a végén amellett döntsek, amit őrajta is éreztem. Jó az ízlése. A borotválkozást kihagyom, túlságosan sok odafigyelést és hosszú ácsorgást igényelne megszabadulni a néhány napos borostámtól, arról nem is beszélve, hogy Mara bátyjának vagy apjának holmijához kellene nyúlnom. A legtöbb férfi számára ezek személyes dolgok, bőven elég, hogy itt vagyok a házukban. Egyébként is ráérek ezzel törődni.

Határtalan megkönnyebbülés tisztán, felöltözve mutatkozni. Az állapot valamelyest helyreállítja a komfortérzetemet. Napok óta először érzem magam egésznek. A közérzetem továbbra sem jó, a gyengeség és a tompa fájdalmak is jelen vannak, mégis - az eddigiekkel össze sem lehet hasonlítani. Bicegve, már-már kényeskedő óvatossággal lépem át a küszöböt a folyosóra. Most először pillantom meg Marát úgy, hogy a farkasom diktálta kötelező, távolságtartó feszültség ne támadjon fel bennem. Mosolya láttán érzem, hogy a gesztus halvány mása rajtam is megjelenik.
- Nem is tudom - mondom enyhe fintorral. - Nehezen döntöm el, mikor mit érzek.
Ha kínálja, elfogadom a segítséget, ha nem, a falnak támaszkodva sántikálok vissza a szobába. Kicsit több időbe telik, de nem olyan lehetetlen, amilyennek félórája tűnt. Odabent aztán leereszkedem az ágyra, és most először körülnézek, szemügyre véve a környezetemet. Vendégszobának látszik. Ezek szerint legalább a személyes életteréből nem szorítottam ki senkit.
- Ülj le - mondom lágy hangon, de elég neveletlenül, hellyel kínálva a tulajdon házában. Mentségemre, ez egyelőre eszembe sem jut. Ennél sokkal fáradtabb és zavartabb vagyok még. - Köszönöm, hogy segítesz. Nem szolgáltam rá. Sajnálom. Általában ennél könnyebb velem.
Újabb szerencsétlen kísérlet egy mosolyra. Érzésre félsikerrel.
- Általában. Eszel te is, ugye?