Általában nem csak eltűröm, hogy beszéljenek hozzám. Reagálni is szoktam. Ahogy illik. Ahogy szokás. Ahogy természetes. Most mégsem futja tőlem semmire: a jövevény mosolyán ugyan meglátszik, hogy viszonzásra termett, de magára marad vele. Engem túlságosan elfoglal a rosszulléttel vegyes fáradtságom, mintha nem feküdnék csak a jó ég tudja, mióta itt. Igazán kialhattam volna magam ennyi idő alatt. Mégis, mintha ezer tonna ólom húzna lefelé, a szemhéjaim pedig erővel kell fölfelé kényszerítenem. Azért megteszem, természetesen. És valahogy sikerül is. Azon az áron, hogy egyszerre csak egyetlen területre tudok igazán koncentrálni. E pillanatban a lábam önkéntelen remegését fékezem, akkor is, amikor eleget teszek a kérésnek és immár csupaszon támaszkodom a könyökömre és maradok is így. A padlónak nyomódó ízület fájdalma alig jut el az agyamig. Igyekszem megmaradni minél mozdulatlanabbnak, hogy ne kelljen a külön életet élő idegrendszeremmel még neki is birokra kelnie munka közben. Többé-kevésbé sikerül is.
Zavarban nem érzem magam, nem igazán: egyfelől túl bonyolult és nehéz érzés, másfelől mindig csak addig tart a szorongásom, amíg legelőször levetkőzöm valaki előtt. Nem kellene számítania, hogy nem vagyok körülmetélve, mégsem tudok nem idegeskedni miatta. Éppen annyira megy ritkaságszámba, hogy néhányan undorodjanak tőle... vagyis tőlem. Ez pedig lehetőleg akkor derüljön ki, amikor a legsebezhetőbb vagyok előttük. A mostani helyzet persze másmilyen, és egyébként is, egy ápolónőről van szó. Ha nem lennék ennyire kimerült és elnyűtt, biztos éreztem volna valamennyi szégyent, megszokásból. Feleslegesen, mert a szeme se rebben. Azt hiszem. Egyébként is, amennyi józan ész megmaradt az összezúzott fejemben, azzal pontosan tudom, hogy teljes egészében a jóindulatára vagyok bízva.
- Semmi baj.
Kábán biccentek, valamelyest meghatottan attól, hogy igyekszik megnyugtatni. Mi másért avatna be mindenbe, amit csinál? Megfeszítem az állkapcsomat rögzítő inakat, ahogy nekilát a sebtisztításnak és minden igyekezetemet a lábremegés ellen fordítom - cserébe a gerincem melletti hosszú izmok kezdenek önfejű vibrálásba, a különös érzék pedig, ami az imént olyan haragra gerjedt idebent, mintha csöndes sírással adná meg magát. Nem rendes sírással, hanem amolyan szűkölésfélén. Kutyaszerű hang.
Hát persze.
Nézem, ahogy dolgozik.

Aztán a karját, noha a szememet még mindig megbízhatatlannak érzem. Ott viseli a fehér marásnyomot a fehér bőrén és ez engem teljes mértékben elképeszt. Láttam már tányércsapdát közelről, hogy is ne láttam volna? Coloradói vagyok. Hihetetlen, hogy ennyivel megúszta. A véleményemet mindenestül viszontláthatná a képemen, ha magamnál lennék. Most persze kérdés, hogy zaklatott elmémnek miféle kifejezésbe sikerül rendeznie a vonásaimat.
- Nem féltél... eléggé - szólalok meg rekedten. Lomhán megnyalom a szám és pislogok is, mintha a kettő összetartozna. Kicsit jobb. Kicsit. - Belenyúlni? Én láttam... egyszer még nálunk. Régen. Belelépett a kutya. Lett belőle. Le kellett lőni.
Nagyszerű formában vagyok a társalgáshoz. Abba is hagyom. Közben föleszmélek, hogy a kötést rögzíti és sikerül elmosolyodnom, igaz, talán még nem látszik rendesen. Öreg trükknek ültem föl, nem mintha bánnám. Hátratűröm a homlokomból a hajamat, valódi eredmény nélkül, pedig érezhetően összetapadt már. Szusszanok. Magam se tudom, nevetni akartam-e.
- Már úgy érzem hogy. Igen. Egy ideje.
Morfiumnak örülnék a legjobban. Ha sima eszméletvesztés nincs. Feltápászkodom ülő helyzetbe megint, és fölhúzom a térdemet. Ez segített az előbb is és most is. Mintha tisztábban tudnék gondolkodni.
- Mm-hmm.
Erre futja beleegyezés gyanánt, hogy folytatná a többi sérüléssel. Nem lep meg, hogy van pár, igaz, én nem hiszem, hogy megtalálnék akár egyet is. Azokat a fájdalmakat nem igazán fogom fel vagy nem úgy, ahogy korábban, amikor felhorzsoltam vagy beütöttem valamimet. Végignézem, ahogy elpakol. Elfogadom a vizet ugyanolyan mohón, ahogy az imént. Tényleg jobb. Figyelem, ahogy elhelyezkedik a padlón összegyűlt koszban. Megtépem a csokoládépapírt a cakkozott végén, és egy pillanatig csak bámulok. Elképesztő ez az illat. Tudom én, hogy erős, de ez...

Ő beszélni kezd, mire föltekintek. Elgondolkodom. Kell néhány elhúzódó szívdobbanásnyi idő, míg összeszedem magam. Megmozgatom a vállamat, mint aki azt próbálgatja, nem tört-e el valamije mégis. A nyelvemmel megtapintom a fogaim tövét, különös sajgásuk ellenére szilárdan ülnek a helyükön. A számnak a víz ellenére is enyhe epe- meg véríze van. A csokoládé talán tényleg jó ötlet. Legelőször a becsomagolt végén fogva megkínálom a jótevőmet is.
- Összevissza - hunyorítok egy kicsit, mert a fejfájás még itt lappang a homlokom és a szemem mögött. - Nem tudom, milyen nap van. Nemrég jöttem a városba. Maradok két hetet, úgy volt. Egyik este a tizenhármas úton a város mellett kiugrott elém egy őz. Megálltam megnézni, hogy hozzáértem-e. De volt ott még valami. Más is.
Sóhajtok. Innentől meredeken lejt a történet. Ha kért, ha nem, most én is eszem egy falatot. Legalább az ocsmány ízű nyálamon segít. De mintha ennél többet is tenne.
- Az megmart. Nem magától engedett el, hanem leszedték. Nem emlékszem, kik. Vagy mik. Itt elkezd zavaros lenni. De összeszedtek és onnan folyton magyarázott valaki. Többen is voltak. Akkor még nem volt bajom. Emlékeznék jobban, ha nem lázasodtam volna be. Vérfarkas, azt mondták. Több is van belőle. Így lesz egyre több. Ha nem álmodtam. De nem hiszem. Különben minek a nyoma lenne ez? Akkor emlékszem, hogy beszéltünk. Arra nem, hogy mit keresek itt.
Nem fáradok azzal, hogy rámutassak, mekkora őrültség az egész. Az sem fog meglepni, ha igaz. Miért ne lenne ilyen szörnyűség is? Amikor annyi más van.
- Vagy hogy miért érzem így magam. Hogy belázasodtam, onnan minden szétcsúszik.

Megszokni? Ezt?, gondolom rémülten elnéző mosolya láttán. Ugye csak viccelsz?
Hisz neki akartam rontani egy pohár víz miatt. Nem hirtelen bosszúságból, hanem úgy igazán. Egy pillanatra csak, de akkor is.
Én ezt nem fogom tudni megszokni. Nem akarom megszokni.
Zavart rémületembe hoz egy kevés megnyugvást az ivás, és akkor sem történik semmi ijesztő, amikor szelíd unszolására meg kell válnom a palacktól. Talán szerencse, talán az újszülött fenevad kezessége... talán csak annyi, hogy a farkast még nálam is jobban megviselte a saját világra jötte, és alig van valamihez esze és ereje. Akárhogyan is, ezúttal a magam ura maradok. Gyenge szusszanással veszem tudomásul, hogy ennyi jutott. Általános erőtlenségem ellenére egy kissé mintha a helyemre kerülnék a saját bőrömben. Szívesen letagadnám, de teljesen egyértelmű, hogy mindez a frissen érkezett szőke lány érdeme. Az övé, meg a türelméé, meg a pokrócáé meg a vizespalackjáé. Hívogató, szilárd biztonságérzetet szimatolok felőle.
Úgyhogy engedem, hadd tegye csak rám a kezét.

A tenyere meleg, tapintása gyengéd és olyan kellemes - kandallótűz egy hideg éjszakán. Nyugalma valamelyest átragad rám, nyomán visszasimulnak a hátamon fölmeredő szőrszálak. Visszafordulok az ajtóban állók felől, akaratlanul is feléje dőlve, mint egy ismeretlen lábnál menedéket kereső kóbor állat. Amit mond, azt hiszem is meg nem is - régi, mélyen gyökerező bizalmatlanságom kiolthatatlan ugyan, de azért nem uralkodik rajtam. A jövevény túlvilágian kellemes kisugárzása saját kimerültségemmel együtt alattomos, hunyorgó izzásig tompítja.
Mióta magamhoz tértem, először tudok többé-kevésbé tisztán gondolkodni. Megtörlöm a szemöldököm kézháttal. Ragacsos. Nagy Isten. Hogy nézhetek ki? Fölnézek a látogatómra megint, és ezúttal képes vagyok fel is fogni, amit látok. Többé-kevésbé.
- Nem hiszem, hogy ezen lehet segíteni. - jegyzem meg félszívvel, mert a mondanivalója túlságosan is jólesik. Hanem eleget ellenkeztem már. Egy pillanatra visszatérnek az izomgörcsök meg az émelygés - elfehéredve várom, hogy kifussák a kiszabott pályáikat idebenn. Közben a csontjaim szakadatlanul tiltakoznak még így, terhelés nélkül is. Mintha kevésbé érezném magam lázasnak, ugyanakkor. De hát mit tudom én, mi történik éppen. A kérdésre biccentek: kár lenne tagadni, mennyire jólesik, hogy segíteni akar.
- Mm-hmm - hümmögök gyengén, előrenyújtva a kérdéses lábat. Mintha eltörték és megnyúzták volna, olyan érzés, látványra ellenben... azt mondanám, valamiféle morbid élvezetből egy óriás varrógép henteskésnyi tűje alatt nyomtak át. Ha még egyszer meglátom az úton azt, ami
(aki?!)
ennek az állkapocsnak a tulajdonosa, bizonyisten visszaülök a volán mögé, és kivasalom. De hátramenetben is, aztán megint előre, egészen addig, amíg csak a fölfestett terelővonalnál laposabbá nem válik.

Nem tudom, mérges vagyok-e vagy elkeseredett. Egyikhez sincs elég erőm. Az ingerültség ahogy jött, olyan hirtelen illan is el, s én magamra hagyva, kimerült várakozással figyelem a jótevőmet. Óvatosan közelít. Most először, mióta magamhoz tértem, erőtlen mosoly csiklandós készülődését vélem érezni az arcizmaim közt. Sóhajtok, felületesen, mert a bordaközi izmaim ennyit bírnak csupán. A sebesülés viszonylag magasan van. Bár megérint a vendég tapintatossága, úgy érzem, ennél azért többet érdemel.
- Levehetem rendesen - ajánlom fel rekedten. - Hogy hozzáférj fent. Nem baj.
Őszinte felajánlás. Ha erővel akarna lemezteleníteni, küzdenék ellene, de úgy tűnik, eszébe sem jut. Ettől hirtelen helyénvalónak tűnik a dolgát megkönnyíteni. Egy kevés ráadás kiszolgáltatottság már igazán lemegy a torkomon, és aligha vagyok abban a helyzetben, hogy a gondolatbeli bírálgatása miatt aggódjak. Ami nagy eséllyel nincs is. A sebezhetőséggel járó gyerekes aggodalmat ezúttal meglepően könnyen tudom elhallgattatni. Akármit is reagál, igyekszem hagyni, hogy tehesse, amit akar.
Már amennyire képes vagyok veszteg maradni.

A kedvesség az utolsó, amire számítottam tőle.
Tudtam, hogy ez a hely nem csak a semmi közepe, hanem valakié. Úgynevezett magántulajdon. Zavart gondolataim közt emlékfoszlányok úszkálnak, összerakni azonban nem sikerül belőle, mit is keresek itt. Egy biztos: nem saját lábon érkeztem. Idehoztak. Kellett is, mert a lábam rosszabb állapotban van annál, hogy csak úgy sétafikáljak rajta - talán akkor sem tudnék magabiztosan járni, ha nem lennék ennyire megnyúzva minden más tekintetben is. Egyszóval fölnyaláboltak az úton, lecipeltek és ledobtak ide, aztán rám lakatolták a nagy vasajtót. Onnantól se ki, se be. Mikor? Ki tudja. Negyven perce ugyanúgy lehetett, mint három napja. Rémlik, hogy beszéltek is hozzám, és akkor nem voltak durvák, mégis... segíteni sem igen siettek rajtam. Vonakodom csak úgy elhinni, hogy most megváltozott valami. Inkább úgy képzelem, a raktár tulaja elégelte meg a jelenlétemet: fel vagyok készülve rá, hogy az érkező azért jött, hogy a lelket is kitapossa belőlem, ha nem hordom el magam az épületből öt percen belül. Egy alapos verés az utolsó, amire szükségem van, az efelőli bizonyosság ugyanakkor annyira megbabonáz, hogy már a takaró alatt ülök, de még mindig azt várom, mikor fordul a kocka, és veszíti el látszólagos türelmét a kedves arcú szőke jövevény.
Miért lenne olyan szerencsém, hogy csak úgy megsajnál? Ráadásul bejáratos ide. Láthatja, milyen mocskot és felfordulást csináltam. Egy vasam sincs, hogy kártalanítani tudjam. Vagy erőm hozzá, hogy felmossak, ha már eltűri, hogy itt vagyok. Bámulom néhány hosszú, kínlódó szívdobbanás erejéig. Mosolyog. Lehunyom a szemem, mert a csontjaim mintha hosszanti irányban megrepedtek volna. Még mindig émelygek. Hol gyengén, hol erősebben. Mélyet lélegzek. Ha már muszáj, jó lenne nem előtte hányni.

- Köszönöm - mormogom anélkül, hogy fölfognám az elhangzottakat. Nincs is mit felfogni rajta, mert nincs szükségem semmire. Ez, amit most csinálok, nincstelenül is megy. A nyelvem megdagadt a szárazságtól, a lecsavart kupak alól pedig ellenállhatatlan, tömény vízillat tekereg elő, amitől erőszakos kényszert érzek az ivásra. Már-már szédülök, annyira vágyom a vízre: talán ezért mar belém a késztetés, hogy erővel lökjem félre a jótevőmet a palacktól. Követelőző, vad harag nyilallását érzem, a bőr a nyakam hátulján ugyanakkor furcsán, viszketősen összehúzódik. A feszes, remegős érzés átterjed a fülemen át a szám sarkáig. A keresztcsontomnál szintén hasonló vibrálás támad.
Ijedten húzódom el, mielőtt elhatalmasodna rajtam az egész; tétován tenyerelek a földre, hogy eliszkoljak, de a könyököm nem bírja a hirtelen terhelést. Megbicsaklik: esetlen, természetellenes szögben csuklom össze, amúgy félútig. Fáj. A szemem előtt változékony formájú, színes fényjelenségek vannak születőben. A hátamon hideg veríték folyik le. Óvatosan pillantok fel, végigmérve a vizet is, meg a fiatal vendéget is.
Ezúttal normális szomjúságot érzek. Feltápászkodom, vissza, ahogy az imént voltam.
- Igen. Kérlek.
Eredetileg nem akartam elfogadni a segítségét, de talán jobb így. Ő segít, én pedig iszom. Azt sem bánnám, ha jutna rám máshová is a vízből, de ügyesebb annál és ha hagyja, Isten bizony kiiszom az egészet, bár gyanítom, nem fogja.
Elméletileg nem tesz jót, ugyebár.

- Értem - jegyzem meg zsibbadtan a bemutatkozásra, bár nem valószínű, hogy bolonddá tudom tenni. A többiek említésére ugyanis, ha lenne vér az arcomban, hát mind kifutott volna; a vállunk felett hátrafordulva megpillantom a meredten várakozó férfiakat odakint. Legalább ketten vannak. Mindketten magasak és széles vállúak. Mintha láttam volna őket idefelé. A légcsövem ideges félelemmel szűkül el, méghozzá a nyakam oldalában kitáguló ütőér ellenében. Az emelkedő vérnyomás egy pillanatra megsüketít.
Ezek a férfiak végig itt voltak. Ott voltak már a főúton, ahol az a valami
(vérfarkas)
megharapott. Talán végignézték az egészet. Az is lehet, hogy megittak egy sört, vagy videókat néztek a telefonjukon. Várakoztak. Talán pont erre a percre.
Miért?
Ha tudnék futni, már rohannék is előlük. Valahová. Akár fel a tűzlétrán. Mert ez az egész egyre sötétebb kilátásokat ígér. Ideges csendben sandítok vissza a lányra. Nem tudok elfutni. Kézzel a bal combom alá nyúlok óvatosan, és felhúzott állapotba segítem a térdemet a pléd alatt. Szívesen maradnék büszke, de nincs hozzá elég tartásom. Nem bírok ki még egy ilyen tortúrát ide bezárva, akármi legyen is ez. Érzem, hogy a rá vetett pillantásom minden igyekezetem ellenére is esdeklő.
- Megteszem, amit akartok - mondom egy cseppnyi várakozás után. Semmi nem lehet olyan rossz, mint itt maradni. - Csak az ajtót hagyjátok nyitva. Hogy hazamehessek... a motelba. Jó?

A fejem őrült zúgásán és a fülem őrült csengésén át is hallom a lépteket. Nem is annyira hallom, mint inkább érzem: egyszerre a padlón és a levegőn, valami különös, megmagyarázhatatlan bizonyossággal, mintha a mindent betöltő kínjaimon kívül lenne egy kipihent, rideg öntudattal bíró részem... egy részem, amely ugyan vak és süket, mégis halálbiztosan rátapint az engem körülvevő energiákra. Egy részem, aminek egyáltalán nem érdeke, hogy rajtam segítsen, inkább csak a bennem eluralkodó, őserejű félelmet hevíti az elviselhetetlenségig. Játszi könnyedséggel, akár kallódó fémforgácsot az acélolvasztó kályha. Egy elátkozott, újszülött hatodik érzék.
Reszketek, ahogy megérintenek.
Szédülősen kapom föl a fejemet, amúgy könyökhajlatból kitekintve, de a tájolás esetlen és lomha, így inkább csak a szemem fehérjét fordítom a jövevény felé. A beérkező látványban imbolygó vonások és a mennyezet lidércnyomásosan szűk sorba emelt, foltos vasgerendái osztoznak; a fény ablak felől érkező gyér kévéi kíméletlenül gyomorforgató, éles szélű szeletekre osztják a világot. Émelyegve várom, hogy történjen valami és védekezőn átkarolom a vállamat: a fejemet most nem akarózik, mintha azzal, hogy szem elől veszítem a helyiséget egyben valami szörnyű fejleményhez is a beleegyezésemet adnám.

Az idegennek kedves arca van, s amit mond, valamiféle megnyugtató hangszínen érkezik, ám a zaklatott hangzavarban, ami körülöttem uralkodik, a mondanivalója értelme teljesen elkerül. Félek kérdőn nézni rá, mert nem biztos, hogy szívesen ismétli magát; alakja egy pillanatra elhomályosul előttem, aztán ismét kitisztul. Arra, hogy még mindig folynak a könnyeim, csak az arcüregeim nedvesen lüktető szorításából jövök rá. A nyakamban kemény rángatózásba kezd egy ín, mintha csak a testem gyeplőjét próbálná megfeszíteni az elmém. Hanyatt fordulok. Csak derékból, mert ebben a pillanatban rájövök, hogy teljesen meztelen vagyok; mostanáig fel sem tűnt, így viszont, hogy az érkező letekint rám, ki tudja, hányadszorra, hirtelen késztetést érzek, hogy meneküljek a pillantása elől. Ingatagon félkönyékre emelkedem, hogy - valahogy - elmásszak a közeléből, de megelőzi a vergődésemet. Az anyag, amit felém nyújt, olyan finom illatot áraszt, hogy egyből megtorpanok.
Nem vehetem el tőle, természetesen, talán neki sincs másik - amilyen állapotban vagyok, jobb, ha nem nyúlok semmihez. Így lenne tisztességes. A szégyenérzetem azonban erősebbnek bizonyul a gerincemnél, és valahol félúton találkozom a mozdulatával: ahhoz túl gyenge vagyok, hogy rendesen betakarózzak, így csak az ölembe húzom a plédet összehajtogatva, úgy bontogatom majd jó néhány elhúzódó percig fél kézzel, hogy legalább a derekamtól a térdemig bekerülhessek alá. Így majdnem ülök már. Fáradtan nézek a jótevőmre. Ezúttal sikerül az arcára fokuszálnom. Elfogom a tekintetét. Szép szeme van. Kék a színe, mint a nyári villámoknak. Megnyalom a számat. Sós.
- Bocsáss meg - mondom kicsiny, de annál hosszabbnak tűnő csend után. Hangom nem nagyon van: a szavaimat, az is lehet, nem egészen hallja. Érzem, hogy az oldalamon veríték folyik le. Egy pillanatra lehunyom a szemem; a combom hátuljában heves, fájdalmas görcsökkel életre kel valami. A kedvessége megérint, de inkább nem élek vissza vele. - Nem vagyok jól. Nem tudok neked fizetni... semmiért.

Nem tűnik mentőszolgálatosnak, de ha az lenne, az se számítana. Az egészségbiztosításom érvénytelenné vált, amikor két napja e-mailben megérkezett hozzám a válóper lezárásáról kiállított hivatalos nyomtatvány, másikat pedig azóta nem kötöttem. Telefonszám nincs, amit felhívjon, hogy értem jöjjenek. Lakcímem nincs. A holmim, amivel nekiindultam az országútnak, ki tudja, hol jár az autómmal együtt. Még a motelbe sem tudok visszamenni az igazolványom nélkül, hogy lemossam a lábamat, mielőtt elfertőződik. És persze szó sem esett még a természetfelettiről. Ami vagy lázálom volt, vagy csak ezután következik. Azt a harapást nem képzeltem, még ha a többit igen is. Röviden: ennyi volt. Megérkeztem a gödör aljára. Megint.
Nyelek egyet. Valami szárazon kattan a torkomban. A fájdalom olyan erős mindenhol, hogy sokért nem adnám, ha valami elvonná a figyelmemet. Akármi. Ezen a ponton már akármi jó lenne. Aztán szöget üt a fejembe, amit az előbb mondott. Hogy látott már. Zavartan nézek rá, némi szorongással, mint aki ráébredt, hogy kifelejtett valami fontosat. Nem ismerős nekem. Megköszörülöm a torkomat, megpróbálva visszatalálni a hangomhoz valamennyire.
- Találkoztunk...?

Ájulásszerű álomból riadok fel. Ki tudja, hányadik alkalommal.
Idő kell, hogy rájöjjek, a földön fekszem: körülöttem émelyítő, lassú ingamozgással hullámzik az egész oldalra dőlt világ. Csengő fülemben közeli vagy távoli, megnevezhetetlen zajok visszhangzanak, a szememet pedig - amely mintha megfőtt volna az üregében - tompa, forrás nélküli fények marják. Egyébiránt szürkeség vesz körül, ijesztő, üres szürkeség, lehet, hogy egy vágóhídon tértem magamhoz. Hűvös van és nyirkos a levegő. És persze vérszagot érzek. Vért és még sok minden mást.

A szívem vad riadalommal dobban fel, ahogy a sokféle ingerek lassacskán összekapcsolódnak a fejemben. Ez az én vérem, ébredek rá elszörnyedve és mi más lehetne, amikor nemrég majdnem tőből letépték a lábam? Határozatlan, gyáva és esetlen a mozdulat, amellyel vakon arrafelé tapogatózom. Találgatásképpen, mert biztosra még azt sem tudom, a kezemet sikerült-e megmozdítani. Mintha lenyúztak volna saját magamról, gondolom most és az ujjaim ugyanekkor beleütköznek az összemarcangolt combomon ejtett sebbe, amit az előbb kerestem. Egy kicsit elmerülnek benne. A fájdalom lüktetve, minden irányból érkezik, akár egy intravénás villámcsapás: gerincvelőm és vele minden idegszálam ugyanazon pillanatban izzik fel. A talpamtól felfelé erőszakos, leküzdhetetlen rángások futnak végig rajtam egészen a szájpadlásomig. Egyszer, kétszer, háromszor, aztán újra meg újra, hogy megszámlálni se tudom. A sokadik ilyen roham tart már, amikor feladom a harcot ellene. Szűnni nem akaró görcsei közepette oldalra fordulok, s az arcomat zihálva nyomom az alattam összegyűlt valamilyen nedvesség hűvös tócsájába. Egyetlen csepp víz nem sok, annyi sincs már bennem, ahogy bármi más sincs és kimerült is vagyok megmozdulni, hiába fordul fel a gyomrom - tátott számból fuldokló sípolással csorog egy kevés felöklendezett nyál a padlóra. Az orromon nem kapok levegőt, biztosan vérrel van tele - homályosan valami verekedésre emlékszem, meg hogy a fejemet korábban a cementpadlóhoz csaptam, én vagy valaki más, mert mintha nem lettem volna mindig ennyire egyedül...

Ez az. Jön valaki.
A bizonyosság hideg acéltűként döf belém. Dermedten lapulok a földhöz. Nem látom, hogy így lenne. Nem is hallom. Mégis... ez egyszer nem tévedek, még ha máskülönben a saját nevemre sem emlékszem. Ismerős félelem, hogy valaki jön. Kábán hunyorgok el a padló felett a hatalmas helyiség távoli faláig, s a sarokban néhány olajoshordót pillantok meg: egymás mellett pakolták le őket, mögöttük pedig sötét zug ásít. A látvány lassan, fenyegetően imbolyog, s ahogy megpróbálom térdre vagy legalább négykézlábra küzdeni magam, megint elővesz a görcsös, fékezhetetlen remegés. Képtelen vagyok odébb mászni. Mintha ezer mérföldet kéne megtennem egy üllővel a gyomromban. A tagjaim kellemetlenül, nyirkosan átforrósodnak, lázas lehetek megint; persze, az voltam eddig is. Vagy már meg sem tudom mondani, az vagyok-e vagy sem. De ez mit se számít itt, mert akárki is az érkező, ha itt talál, ki tudja, mit fog tenni velem. Lehet, hogy még ennél is van rosszabb. És ha van, akkor én azt már nem fogom kibírni. Ezt sem bírom már tovább.
Csak a hordókig kell elmenni. Mielőtt még ideérnek. Nem tovább. Aztán alszol egyet. Jó lesz, ugye? Még az is lehet, hogy valamelyikben megállt egy kis víz.

Ellenállhatatlanul hangzik, de belül érzem, hogy nem fogok eljutni sehova. Akármilyen kétségbeesetten igyekszem menekülőre fogni, tagjaim irányíthatatlannak, érzékeim megbízhatatlannak bizonyulnak - még akkor is, amikor valóban megérzem a közeledő idegen jelenlétét. A vágóhídi szürke térben visszhangzanak a léptei. Pedig puhán jár, mint egy ragadozó állat. Még csak össze sem csuklom a lábánál, mert nincs ahonnét összecsuklani. Tehetetlen rettenetemben sírva fakadok; erre, úgy látszik, még képes vagyok magamtól. Eszméletvesztést ígérő, nehéz szédülés vesz a hátára, s hirtelen érzem, hogy meg tudok mozdulni, még egyszer utolsónak. Meztelen térdemet gondolkodás nélkül ölelem a meztelen hasamhoz, azzal a fél karommal, amelyiket nem foglalja le a fejem takarása. Ez jólesik. Kicsit olyan, mintha a karjaimban tarthatnám saját magam.
Anélkül, hogy látnom kellene.