then suddenly you're left -

Mara & Charlie

Minden szavammal, arckifejezésemmel és mozdulatommal azt szeretném sugallni Charlie felé, hogy a javát akarom, és segíteni szeretnék rajta, és úgy érzékelem, a kezdeti bizalmatlanság átfordul...ha ne is bizalomba, de beletörődésbe, és remélhetőleg felismerésbe, hogy tényleg nem fogom bántani. Ahogy senki másnak sem hagynám, hogy bántsa. Személyes felelősséget érzek mindig minden rám bízott páciensért, és ha ez most kicsit másabb szituáció is, mint amikor az Egészségügyi Központban látok el valakit, nem kevésbé fontos, és ugyanolyan precíz és profi hozzáállással végzem a fertőtlenítést.
Az izomremegés teljesen normális, érzem testének megfeszülését, hogy próbálja visszafogni, de nem szólok neki, hogy hagyja csak. Így is tudok dolgozni, illetve tudom, ez ilyenkor nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik. Inkább magamról sztorizok, hátha azzal kicsit sikerül elterelnem a figyelmét a fájdalomról és a görcsökről. -Hát nem voltam elég elővigyázatos, az egyszer biztos. - bólintok egyetértően, miközben újabb gézlapot itatok át fertőtlenítővel. -Talán bután hangzik, de...egy nyulat akartam megmenteni attól, hogy beleugorjon. Szerencsére már régi volt és kicsit selejtes a csapda, így nem csattant akkora erővel a karomon, talán ezért is nem sérültem meg komolyabban. - hát igen, így visszagondolva nagyon felelőtlen voltam. Persze, minden gyerek csinál valamit, amit igazán nem kellett volna, mert nem gondol bele a következményekbe, én is ebbe a csapdába estem bele akkor, de tanultam a hibámból. Picit lebiggyesztem az ajkamat, mikor elmeséli azt, hogy egy kutya nem volt olyan szerencsés, mint én, de be kell látnom, az volt a jó döntés, mintsem szenvedni hagyni az állatot. Fontos, hogy megőrizzük az emberségünket, még akkor is, ha állatokról van szó. Vagy egyáltalán bárkiről, én legalábbis ezt vallom és eszerint élem az életemet.
Az én arcomra is mosoly kúszik, mikor látom az ajkait felfelé görbülni. A belső Mara örömtáncot jár, hogy igen, sikerült előcsalni belőle egy ilyet, de kívülre nem mutatom ezt a lelkesedést, a végén még el- vagy megijesztem, márpedig egyik sincsen szándékomban. -Rendben, edd meg ezt a csokit, hogy legyen valami a gyomrodban, és adok fájdalomcsillapítót. - ajánlom fel alkura a dolgot, és kitartóan lóbálom előtte a szeletet, amit direkt neki hoztam.
Fizikai sebek ellátva, most jön a lelki része, ami talán még sokkalta nehezebb, mint ellátni néhány sérülést. Nem akarom megbolygatni a nyugalmát a szükségesnél jobban, de a kérdés, amit felteszek, mondhatni szükséges rossz. Türelmesen várom, hogy végiggondolja a választ. Nem sietünk sehová, a türelmetlenebbnek ható topogás sem hat meg az ajtóból, hátra sem fordulok, hátha Charlie-nak nem tűnt fel. Nem szeretném, ha sürgetésnek venné. Udvarias mosollyal rázom meg a fejemet, mikor felém kínálja a csokoládét. Már ebből látom, hogy Charlie igazán jó ember. Még ebben a szerencsétlen, kiszolgáltatott helyzetben is gondol arra, hogy megossza velem a csokit. Szinte megható ez a kedves gesztus, már-már el is érzékenyülnék, de aztán emlékeztetem magam, hogy nem ez a megfelelő hely vagy idő erre. Aprókat bólogatok mondókájára. Kicsit kuszák az emlékei, de magukat a tényeket jól felidézte. Várom, míg eszik még egy falat csokit, majd mély levegőt veszek, és csak utána szólalok meg.
-Ma csütörtök van, április 26. Két napja történt a baleset, és úgy ahogy mondod, megtámadtak. - ismét mélyen beszívom a levegőt, hiszen most jön az igazán nehéz része a dolognak. -Az egyik fiatal farkas ugrott rád, és harapott meg. Természetesen felelősségre vonjuk őt is, ám tudnod kell, hogy az elején nagyon nehéz kezelni ezt az énünket. Az, hogy túlélted, egy óriási szerencse, van, aki belehal, ám... ennek következménye van. Ahogy akkor is mondták, attól fogva vérfarkas vagy. kis szünetet tartok, hagyva időt, hogy emésztgesse az információt, aztán folytatom. -De ez nem rossz dolog, hidd el! Ne higgy el mindent amit a filmekben láttál róluk...rólunk. - bátorító mosolyt küldök felé mikor megváltoztatom a szó ragozását, ebből összerakhatja, hogy én is az említett fajhoz tartozom.
- Mindenre meg fogunk tanítani, amint kipihented magad. Már a falkához tartozol, és melletted állunk, bármi jön ezután. Túlélted a harapást, hidd el, a nehezén már túl vagy. - biztosítom továbbra is barátságos hangnemben. Nem teszem hozzá, hogy azért a továbbiakban sem lesz majd minden sétagalopp, amíg megtanulja kontrollálni a benne élő négylábút, addig azért kihívásokkal teli lesz az élete, de nem szeretném kedvét szegni, azt szeretném, ha optimistán látná ő is a dolgokat. Ismét elhallgatok, és reakcióját fürkészem. Vajon kiborul? Beletörődik? Nem tudom mire számítsak, mindenesetre belőlem továbbra is nyugalom árad. Akárhogy is reagál, meg fogok tudni vele birkózni.

❖

Általában nem csak eltűröm, hogy beszéljenek hozzám. Reagálni is szoktam. Ahogy illik. Ahogy szokás. Ahogy természetes. Most mégsem futja tőlem semmire: a jövevény mosolyán ugyan meglátszik, hogy viszonzásra termett, de magára marad vele. Engem túlságosan elfoglal a rosszulléttel vegyes fáradtságom, mintha nem feküdnék csak a jó ég tudja, mióta itt. Igazán kialhattam volna magam ennyi idő alatt. Mégis, mintha ezer tonna ólom húzna lefelé, a szemhéjaim pedig erővel kell fölfelé kényszerítenem. Azért megteszem, természetesen. És valahogy sikerül is. Azon az áron, hogy egyszerre csak egyetlen területre tudok igazán koncentrálni. E pillanatban a lábam önkéntelen remegését fékezem, akkor is, amikor eleget teszek a kérésnek és immár csupaszon támaszkodom a könyökömre és maradok is így. A padlónak nyomódó ízület fájdalma alig jut el az agyamig. Igyekszem megmaradni minél mozdulatlanabbnak, hogy ne kelljen a külön életet élő idegrendszeremmel még neki is birokra kelnie munka közben. Többé-kevésbé sikerül is.
Zavarban nem érzem magam, nem igazán: egyfelől túl bonyolult és nehéz érzés, másfelől mindig csak addig tart a szorongásom, amíg legelőször levetkőzöm valaki előtt. Nem kellene számítania, hogy nem vagyok körülmetélve, mégsem tudok nem idegeskedni miatta. Éppen annyira megy ritkaságszámba, hogy néhányan undorodjanak tőle... vagyis tőlem. Ez pedig lehetőleg akkor derüljön ki, amikor a legsebezhetőbb vagyok előttük. A mostani helyzet persze másmilyen, és egyébként is, egy ápolónőről van szó. Ha nem lennék ennyire kimerült és elnyűtt, biztos éreztem volna valamennyi szégyent, megszokásból. Feleslegesen, mert a szeme se rebben. Azt hiszem. Egyébként is, amennyi józan ész megmaradt az összezúzott fejemben, azzal pontosan tudom, hogy teljes egészében a jóindulatára vagyok bízva.
- Semmi baj.
Kábán biccentek, valamelyest meghatottan attól, hogy igyekszik megnyugtatni. Mi másért avatna be mindenbe, amit csinál? Megfeszítem az állkapcsomat rögzítő inakat, ahogy nekilát a sebtisztításnak és minden igyekezetemet a lábremegés ellen fordítom - cserébe a gerincem melletti hosszú izmok kezdenek önfejű vibrálásba, a különös érzék pedig, ami az imént olyan haragra gerjedt idebent, mintha csöndes sírással adná meg magát. Nem rendes sírással, hanem amolyan szűkölésfélén. Kutyaszerű hang.
Hát persze.
Nézem, ahogy dolgozik.

Aztán a karját, noha a szememet még mindig megbízhatatlannak érzem. Ott viseli a fehér marásnyomot a fehér bőrén és ez engem teljes mértékben elképeszt. Láttam már tányércsapdát közelről, hogy is ne láttam volna? Coloradói vagyok. Hihetetlen, hogy ennyivel megúszta. A véleményemet mindenestül viszontláthatná a képemen, ha magamnál lennék. Most persze kérdés, hogy zaklatott elmémnek miféle kifejezésbe sikerül rendeznie a vonásaimat.
- Nem féltél... eléggé - szólalok meg rekedten. Lomhán megnyalom a szám és pislogok is, mintha a kettő összetartozna. Kicsit jobb. Kicsit. - Belenyúlni? Én láttam... egyszer még nálunk. Régen. Belelépett a kutya. Lett belőle. Le kellett lőni.
Nagyszerű formában vagyok a társalgáshoz. Abba is hagyom. Közben föleszmélek, hogy a kötést rögzíti és sikerül elmosolyodnom, igaz, talán még nem látszik rendesen. Öreg trükknek ültem föl, nem mintha bánnám. Hátratűröm a homlokomból a hajamat, valódi eredmény nélkül, pedig érezhetően összetapadt már. Szusszanok. Magam se tudom, nevetni akartam-e.
- Már úgy érzem hogy. Igen. Egy ideje.
Morfiumnak örülnék a legjobban. Ha sima eszméletvesztés nincs. Feltápászkodom ülő helyzetbe megint, és fölhúzom a térdemet. Ez segített az előbb is és most is. Mintha tisztábban tudnék gondolkodni.
- Mm-hmm.
Erre futja beleegyezés gyanánt, hogy folytatná a többi sérüléssel. Nem lep meg, hogy van pár, igaz, én nem hiszem, hogy megtalálnék akár egyet is. Azokat a fájdalmakat nem igazán fogom fel vagy nem úgy, ahogy korábban, amikor felhorzsoltam vagy beütöttem valamimet. Végignézem, ahogy elpakol. Elfogadom a vizet ugyanolyan mohón, ahogy az imént. Tényleg jobb. Figyelem, ahogy elhelyezkedik a padlón összegyűlt koszban. Megtépem a csokoládépapírt a cakkozott végén, és egy pillanatig csak bámulok. Elképesztő ez az illat. Tudom én, hogy erős, de ez...

Ő beszélni kezd, mire föltekintek. Elgondolkodom. Kell néhány elhúzódó szívdobbanásnyi idő, míg összeszedem magam. Megmozgatom a vállamat, mint aki azt próbálgatja, nem tört-e el valamije mégis. A nyelvemmel megtapintom a fogaim tövét, különös sajgásuk ellenére szilárdan ülnek a helyükön. A számnak a víz ellenére is enyhe epe- meg véríze van. A csokoládé talán tényleg jó ötlet. Legelőször a becsomagolt végén fogva megkínálom a jótevőmet is.
- Összevissza - hunyorítok egy kicsit, mert a fejfájás még itt lappang a homlokom és a szemem mögött. - Nem tudom, milyen nap van. Nemrég jöttem a városba. Maradok két hetet, úgy volt. Egyik este a tizenhármas úton a város mellett kiugrott elém egy őz. Megálltam megnézni, hogy hozzáértem-e. De volt ott még valami. Más is.
Sóhajtok. Innentől meredeken lejt a történet. Ha kért, ha nem, most én is eszem egy falatot. Legalább az ocsmány ízű nyálamon segít. De mintha ennél többet is tenne.
- Az megmart. Nem magától engedett el, hanem leszedték. Nem emlékszem, kik. Vagy mik. Itt elkezd zavaros lenni. De összeszedtek és onnan folyton magyarázott valaki. Többen is voltak. Akkor még nem volt bajom. Emlékeznék jobban, ha nem lázasodtam volna be. Vérfarkas, azt mondták. Több is van belőle. Így lesz egyre több. Ha nem álmodtam. De nem hiszem. Különben minek a nyoma lenne ez? Akkor emlékszem, hogy beszéltünk. Arra nem, hogy mit keresek itt.
Nem fáradok azzal, hogy rámutassak, mekkora őrültség az egész. Az sem fog meglepni, ha igaz. Miért ne lenne ilyen szörnyűség is? Amikor annyi más van.
- Vagy hogy miért érzem így magam. Hogy belázasodtam, onnan minden szétcsúszik.

Mara & Charlie

Azon, amit ő most érez, azon én kamaszkorom környékén estem át, és azért annyira régen nem volt, így emlékszem még rá, bár azt kell mondjam, az idő azért szépít az emléken. Ettől függetlenül sejtem, mit élhet át, bár én legalább erre már fel voltam készülve, és az első "tünetektől" kezdve ott állt mellettem támogatónak anya, apa, Rick és az egész falka, emiatt pedig nem lehetek elég hálás. Charlie-nál mindez kicsit elmaradt, de szeretném ha tudná, most már nincs egyedül. Nem kell egyedül megbirkóznia mindennel, bennem biztos szövetségesre találhat, bár tudom, hogy jelenleg elég bizalmatlan, de talán ha jobban megismer.
Engedi, hogy a finom érintésen keresztül is megpróbáljak nyugtató energiákat küldeni felé, és lassan de biztosan mintha éreznék némi nyugalmat felőle áradni, aminek nagyon örülök. Szeretném, ha tudná, tőlünk tényleg nem kell tartania, de nem kerüli el a figyelmemet az a kétes pillantás, amivel unokatestvéremet és apát szemléli. Megfordul a fejemben, hogy megkérem őket, hogy menjenek arrébb, de van egy olyan érzésem, hogy csak feleslegesen járatnám a számat, nem lennének hajlandóak szem elől téveszteni.
-Ugyan, alábecsülöd a modern orvostudományt. - mosolygok rá kedvesen, amikor azt mondja, nem tudok segíteni a lábán. Láttam én már szörnyű eseteket, és igen kevés páciens volt, akinek végül menthetetlen volt a sérült végtagja, de ők mind emberek voltak. Vérfarkasok és alakváltók mindig felgyógyulnak, az átlagnál ugyebár sokkal gyorsabban, de egyelőre nem akarok nagyon belemenni nála ezekbe a dolgokba. Egyelőre nyugodjon meg, szedje össze magát, illetve tegyük rendbe a lábát. Minden más várhat, nem hajt a tatár.-Ha nem túl kellemetlen neked, akkor megköszönöm. - ismét mosolyra húzódik a szám, ahogyan felajánlja, hogy lehúzza teljesen a plédet. Igencsak megkönnyíti a dolgomat a sebesülés elhelyezkedése miatt, de a világért sem szerettem volna kellemetlen helyzetbe hozni. A meztelenséghez a falka miatt is sokkal jobban hozzá vagyok szokva, mint egy átlagos nő, plusz még az ápolónői hivatás is hozzátesz ehhez, így ha valaki, hát én biztosan nem fogok visszaélni a helyzettel, és mustrálni ruhátlan testét. Kizárólag a sebre koncentrálok, teszem pedig ezt maximális profizmussal.
-Ez egy kicsit lehet, hogy csípni fog, ne haragudj. Ez a spray segít helyileg kicsit érzésteleníteni, remélhetőleg kevésbé fáj majd a következő lépés, amikor kitisztítom a sebet. - felemelem az említett spray-t, még a címkét is megnézheti, láthatja, hogy tényleg nem más van benne, mint amit mondtam. Azt tartom a legjobbnak, ha előbb elmondom, mit is tervezek tenni vele pontosan, tudja, mire számítson. Az eddigi tapasztalataim alapján ez jobban megnyugtatja a pácienseket.
-Valakinek az segít elviselni, ha nézi mit csinálok, valakinek meg pont az, ha más irányba néz, ezt a döntést rád bízom, de ígérem, annyira óvatos leszek, amennyire csak lehetséges. - biztosítom Charlie-t, majd hacsak nincs ellenvetése, akkor először a vízből öntök a sebre, hogy a nagyja koszt, apró kavicsokat és szennyeződéseket kimossam, ezután öntök egy adag fertőtlenítőt egy gézlapra, majd finom mozdulatokkal először a seb szélét, majd kicsit beljebb haladva is nekiállok tisztítani. Tisztán látszódik a fiatal farkas foglenyomata a bőrében, ami szépen be fog gyógyulni, igazából el is indult a regeneráció, ezért is itt látom el a sebeit, nem pedig a központban. Ott egyébként is sok kérdést felvethetne a dolog, mindenkinek jobb ez így.-Egyszer volt egy hasonló sebesülésem nekem is. Még gyerekkoromban sikeresen belenyúltam egy medvecsapdába, a fogak pedig szépen beleálltak a kezembe. Nagyon fájt, de azt hiszem, az volt az a pillanat, mikor eldöntöttem, ápolónő leszek. A hegek látszódnak egy kicsit, valamiért nem gyógyultak meg nyomtalanul. - könnyed hangnemben mondom ezeket, miközben a kezem szorgosan jár, ezzel is próbálva elterelni Charlie figyelmét a fájdalomról, amit minden bizonnyal érez. Amikor a hegeket említem, pár pillanatra megállok a mozdulatban, és felé nyújtom a bal karomat, ahol az alkar rész belső oldalán valóban látszódik néhány világos színű heg. Emlékszem, eleinte nagy volt a riadalom, majd mikor kiderült, hogy megmarad a karom, a szüleim jól leszidtak, és hát legyünk őszinték, teljesen meg is érdemeltem. Azóta sokkal jobban figyelek az ilyenekre.
Remélhetőleg az elterelés jól működik, és hamarosan már a kötszert tekerem körben a lábán, majd rögzítem, hogy ne essen le. -Holnap ránézek, és kicserélem a kötést, de sokkal jobb lesz. Adok majd fájdalomcsillapítót, ha úgy érzed, szükséged lesz rá. - pillantok fel a szemeibe, mikor ezzel végeztem, ám az ellátása még nem fejeződött be. Visszahúzom az ölébe a plédet, majd végignézek rajta. -Van még néhány apróbb seb, főleg horzsolások, gyorsan lefertőtlenítem azokat is, jó? Ezeknek a nagy része holnapra teljesen el is fog tűnni. - ha továbbra sincs ellenvetés, akkor megkezdem ezt a folyamatot is, ezzel sokkal gyorsabban végezve, amikor pedig az utolsó is kész, egy zacskóba gyűjtöm a koszos gézlapokat, majd kifordítva leveszem a gumikesztyűt, és azt is beledobom, majd kezembe veszem az üveget, és picit felé nyújtom, kérdő tekintettel, hogy kér-e még, és amennyiben igen, ismét segítek neki pár kortyot inni, majd a csokit is felé nyújtom. Jobban fogja érezni magát, ha megeszi.
-Tudom, talán kellemetlen erről beszélni, de...mire emlékszel az utóbbi pár napból? - kérdezem, visszahelyezkedve törökülésbe. Szándékosan nem említem a balesetet és magát az átváltozást, mert nem tudom, van-e esetleg fejsérülés, emlékezetkiesés, vagy hasonló. Szeretném, ha saját szavaival tudná megfogalmazni azt, ami az emlékeiben él. Nem erőltetem, nem siettetem, sőt, a választ sem várom el, továbbra is türelem és nyugalom árad belőlem, és ez így is marad a továbbiakban is.

❖

Megszokni? Ezt?, gondolom rémülten elnéző mosolya láttán. Ugye csak viccelsz?
Hisz neki akartam rontani egy pohár víz miatt. Nem hirtelen bosszúságból, hanem úgy igazán. Egy pillanatra csak, de akkor is.
Én ezt nem fogom tudni megszokni. Nem akarom megszokni.
Zavart rémületembe hoz egy kevés megnyugvást az ivás, és akkor sem történik semmi ijesztő, amikor szelíd unszolására meg kell válnom a palacktól. Talán szerencse, talán az újszülött fenevad kezessége... talán csak annyi, hogy a farkast még nálam is jobban megviselte a saját világra jötte, és alig van valamihez esze és ereje. Akárhogyan is, ezúttal a magam ura maradok. Gyenge szusszanással veszem tudomásul, hogy ennyi jutott. Általános erőtlenségem ellenére egy kissé mintha a helyemre kerülnék a saját bőrömben. Szívesen letagadnám, de teljesen egyértelmű, hogy mindez a frissen érkezett szőke lány érdeme. Az övé, meg a türelméé, meg a pokrócáé meg a vizespalackjáé. Hívogató, szilárd biztonságérzetet szimatolok felőle.
Úgyhogy engedem, hadd tegye csak rám a kezét.

A tenyere meleg, tapintása gyengéd és olyan kellemes - kandallótűz egy hideg éjszakán. Nyugalma valamelyest átragad rám, nyomán visszasimulnak a hátamon fölmeredő szőrszálak. Visszafordulok az ajtóban állók felől, akaratlanul is feléje dőlve, mint egy ismeretlen lábnál menedéket kereső kóbor állat. Amit mond, azt hiszem is meg nem is - régi, mélyen gyökerező bizalmatlanságom kiolthatatlan ugyan, de azért nem uralkodik rajtam. A jövevény túlvilágian kellemes kisugárzása saját kimerültségemmel együtt alattomos, hunyorgó izzásig tompítja.
Mióta magamhoz tértem, először tudok többé-kevésbé tisztán gondolkodni. Megtörlöm a szemöldököm kézháttal. Ragacsos. Nagy Isten. Hogy nézhetek ki? Fölnézek a látogatómra megint, és ezúttal képes vagyok fel is fogni, amit látok. Többé-kevésbé.
- Nem hiszem, hogy ezen lehet segíteni. - jegyzem meg félszívvel, mert a mondanivalója túlságosan is jólesik. Hanem eleget ellenkeztem már. Egy pillanatra visszatérnek az izomgörcsök meg az émelygés - elfehéredve várom, hogy kifussák a kiszabott pályáikat idebenn. Közben a csontjaim szakadatlanul tiltakoznak még így, terhelés nélkül is. Mintha kevésbé érezném magam lázasnak, ugyanakkor. De hát mit tudom én, mi történik éppen. A kérdésre biccentek: kár lenne tagadni, mennyire jólesik, hogy segíteni akar.
- Mm-hmm - hümmögök gyengén, előrenyújtva a kérdéses lábat. Mintha eltörték és megnyúzták volna, olyan érzés, látványra ellenben... azt mondanám, valamiféle morbid élvezetből egy óriás varrógép henteskésnyi tűje alatt nyomtak át. Ha még egyszer meglátom az úton azt, ami
(aki?!)
ennek az állkapocsnak a tulajdonosa, bizonyisten visszaülök a volán mögé, és kivasalom. De hátramenetben is, aztán megint előre, egészen addig, amíg csak a fölfestett terelővonalnál laposabbá nem válik.

Nem tudom, mérges vagyok-e vagy elkeseredett. Egyikhez sincs elég erőm. Az ingerültség ahogy jött, olyan hirtelen illan is el, s én magamra hagyva, kimerült várakozással figyelem a jótevőmet. Óvatosan közelít. Most először, mióta magamhoz tértem, erőtlen mosoly csiklandós készülődését vélem érezni az arcizmaim közt. Sóhajtok, felületesen, mert a bordaközi izmaim ennyit bírnak csupán. A sebesülés viszonylag magasan van. Bár megérint a vendég tapintatossága, úgy érzem, ennél azért többet érdemel.
- Levehetem rendesen - ajánlom fel rekedten. - Hogy hozzáférj fent. Nem baj.
Őszinte felajánlás. Ha erővel akarna lemezteleníteni, küzdenék ellene, de úgy tűnik, eszébe sem jut. Ettől hirtelen helyénvalónak tűnik a dolgát megkönnyíteni. Egy kevés ráadás kiszolgáltatottság már igazán lemegy a torkomon, és aligha vagyok abban a helyzetben, hogy a gondolatbeli bírálgatása miatt aggódjak. Ami nagy eséllyel nincs is. A sebezhetőséggel járó gyerekes aggodalmat ezúttal meglepően könnyen tudom elhallgattatni. Akármit is reagál, igyekszem hagyni, hogy tehesse, amit akar.
Már amennyire képes vagyok veszteg maradni.

Mara & Charlie

Abszolút nem sürgetem, hagyok neki időt, hogy feldolgozza a dolgokat. Nem tudom, mi kavarog a fejében, mennyire emlékszik a balesetére, a harapásra, és arra ami itt történt, de egyelőre nincs itt az ideje, hogy erre rákérdezzek. Mindent a maga idejében, én pedig egy nagyon türelmes ember vagyok. Nem kényszerítem rá Charlie-ra magamat, egyelőre maradok szépen a helyemen, és kisugárzásommal próbálom őt biztosítani arról, nem kell félnie tőlem.
Azonban érzem, hogy bizonytalan, fájdalmai vannak, és valahol bizonyára retteg is az ismeretlentől. Várom, hogy az átváltozástól még mindig kissé kótyagos agya megpróbáljon valamennyire rendet tenni, és ehhez a víz nagy segítség tud lenni. Dehidratált ember nem tud normálisan gondolkodni, ez bizonyított tény. Felé nyújtom a palackot, a következő pillanatban azonban visszahúzom a kezemet, amikor látom megfeszülni őt, szemében sötét villanás, ő maga pedig menekülni próbál.
-Ne aggódj. Ez teljesen normális reakció. Még hozzá kell szoknod, hogy időnként hevesebben reagálsz a testi szükségletekre. -hangom továbbra is nyugtató tónusban cseng, és mikor késznek érzem rá, ismét felé nyújtom az üveget. Elfogadja a segítségemet, én pedig óvatosan emelem a szájához a palackot, ő pedig mohó nyeli a kortyokat. -Csak lassan, óvatosan! -finoman döntöm csak meg a vizet, hogy nehogy félrenyeljen, ám még így is olyan 5-6 korty után elhúzom tőle. -Egy kicsit később még adok, de higgy nekem, jót akarok neked mikor azt mondom, most többet ártana, mint használna, ha most többet innál ennél. - mosolygok rá, de felkészülök, ha esetleg állati énje kerekedne felül, aki követeli magának a "megszerzett zsákmányt". Még abban a fázisban van, ahol nehezen tudja kontrollálni a belső farkasát, de majd belejön. Talán azok közé a szerencsések közé tartozik majd, akik szinte játszi könnyedséggel veszik ezt az akadályt.
Amikor magamról, illetve Alec-ről és apáról szólok pár szót, teste ismét megfeszül. Fél. Úgy látom, sokkal nagyobb a traumája, mint amit elsőre sejtettem. Ő az első harapott farkas "delikvensem", így valahol még én is tanulok. Összeszorul a szívem a tekintete láttán. -Ne aggódj Charlie! Biztonságban vagy, senki nem akar és nem is fog bántani. -hacsak nem húzódik el, most finoman a karjára helyezem a kezemet, ezzel próbálva megnyugtatni, hiszen belőlem továbbra sem árad más, csak pozitív energia. Ha látom rajta, hogy ellenzi a mozdulatot, akkor visszahúzom a kezemet, semmi olyat nem szeretnék csinálni, amivel fenyegetve érzi magát, hiszen tényleg nincs rá oka.
-Félreértesz minket, Charlie, mi segíteni akarunk neked. - lassan ejtem ki a szavakat, nem azért, mert az értelmi képességeiben kételkednék, hanem azért, mert sejtem, hogy elég felfokozott érzelmi állapotban lehet most, és csak időt szeretnék neki hagyni, hogy eljusson a tudatáig az, amit mondok, és úgy csapódjon, ahogyan az kell. -Megengeded, hogy ellássam a sérülésedet? Elsősorban a lábadat, mert máris gyógyulásnak indult, de jó lenne a fertőzéseket elkerülni. Ápolónő vagyok, tudom, mit csinálok.- ha nincs ellenvetése, akkor a pléd aljához nyúlok, és felhúzom csak annyira, hogy a sebét láthassam, de nem veszem le róla teljesen, továbbra is az ölében tarthatja, megőrizve valamennyit a méltóságából. Ha engedi, és csakis akkor, a kosárból előveszek egy pár fehér gumikesztyűt, fertőtlenítőt és néhány egyéb szükséges holmit.

❖

No one has ever become poor by giving.

If you offer your free time to help out at a charity or to read to an older person or simply to give someone something without ever expecting a thank you, it’s amazing how much more you are able to notice the blessings which fill your life.

A kedvesség az utolsó, amire számítottam tőle.
Tudtam, hogy ez a hely nem csak a semmi közepe, hanem valakié. Úgynevezett magántulajdon. Zavart gondolataim közt emlékfoszlányok úszkálnak, összerakni azonban nem sikerül belőle, mit is keresek itt. Egy biztos: nem saját lábon érkeztem. Idehoztak. Kellett is, mert a lábam rosszabb állapotban van annál, hogy csak úgy sétafikáljak rajta - talán akkor sem tudnék magabiztosan járni, ha nem lennék ennyire megnyúzva minden más tekintetben is. Egyszóval fölnyaláboltak az úton, lecipeltek és ledobtak ide, aztán rám lakatolták a nagy vasajtót. Onnantól se ki, se be. Mikor? Ki tudja. Negyven perce ugyanúgy lehetett, mint három napja. Rémlik, hogy beszéltek is hozzám, és akkor nem voltak durvák, mégis... segíteni sem igen siettek rajtam. Vonakodom csak úgy elhinni, hogy most megváltozott valami. Inkább úgy képzelem, a raktár tulaja elégelte meg a jelenlétemet: fel vagyok készülve rá, hogy az érkező azért jött, hogy a lelket is kitapossa belőlem, ha nem hordom el magam az épületből öt percen belül. Egy alapos verés az utolsó, amire szükségem van, az efelőli bizonyosság ugyanakkor annyira megbabonáz, hogy már a takaró alatt ülök, de még mindig azt várom, mikor fordul a kocka, és veszíti el látszólagos türelmét a kedves arcú szőke jövevény.
Miért lenne olyan szerencsém, hogy csak úgy megsajnál? Ráadásul bejáratos ide. Láthatja, milyen mocskot és felfordulást csináltam. Egy vasam sincs, hogy kártalanítani tudjam. Vagy erőm hozzá, hogy felmossak, ha már eltűri, hogy itt vagyok. Bámulom néhány hosszú, kínlódó szívdobbanás erejéig. Mosolyog. Lehunyom a szemem, mert a csontjaim mintha hosszanti irányban megrepedtek volna. Még mindig émelygek. Hol gyengén, hol erősebben. Mélyet lélegzek. Ha már muszáj, jó lenne nem előtte hányni.

- Köszönöm - mormogom anélkül, hogy fölfognám az elhangzottakat. Nincs is mit felfogni rajta, mert nincs szükségem semmire. Ez, amit most csinálok, nincstelenül is megy. A nyelvem megdagadt a szárazságtól, a lecsavart kupak alól pedig ellenállhatatlan, tömény vízillat tekereg elő, amitől erőszakos kényszert érzek az ivásra. Már-már szédülök, annyira vágyom a vízre: talán ezért mar belém a késztetés, hogy erővel lökjem félre a jótevőmet a palacktól. Követelőző, vad harag nyilallását érzem, a bőr a nyakam hátulján ugyanakkor furcsán, viszketősen összehúzódik. A feszes, remegős érzés átterjed a fülemen át a szám sarkáig. A keresztcsontomnál szintén hasonló vibrálás támad.
Ijedten húzódom el, mielőtt elhatalmasodna rajtam az egész; tétován tenyerelek a földre, hogy eliszkoljak, de a könyököm nem bírja a hirtelen terhelést. Megbicsaklik: esetlen, természetellenes szögben csuklom össze, amúgy félútig. Fáj. A szemem előtt változékony formájú, színes fényjelenségek vannak születőben. A hátamon hideg veríték folyik le. Óvatosan pillantok fel, végigmérve a vizet is, meg a fiatal vendéget is.
Ezúttal normális szomjúságot érzek. Feltápászkodom, vissza, ahogy az imént voltam.
- Igen. Kérlek.
Eredetileg nem akartam elfogadni a segítségét, de talán jobb így. Ő segít, én pedig iszom. Azt sem bánnám, ha jutna rám máshová is a vízből, de ügyesebb annál és ha hagyja, Isten bizony kiiszom az egészet, bár gyanítom, nem fogja.
Elméletileg nem tesz jót, ugyebár.

- Értem - jegyzem meg zsibbadtan a bemutatkozásra, bár nem valószínű, hogy bolonddá tudom tenni. A többiek említésére ugyanis, ha lenne vér az arcomban, hát mind kifutott volna; a vállunk felett hátrafordulva megpillantom a meredten várakozó férfiakat odakint. Legalább ketten vannak. Mindketten magasak és széles vállúak. Mintha láttam volna őket idefelé. A légcsövem ideges félelemmel szűkül el, méghozzá a nyakam oldalában kitáguló ütőér ellenében. Az emelkedő vérnyomás egy pillanatra megsüketít.
Ezek a férfiak végig itt voltak. Ott voltak már a főúton, ahol az a valami
(vérfarkas)
megharapott. Talán végignézték az egészet. Az is lehet, hogy megittak egy sört, vagy videókat néztek a telefonjukon. Várakoztak. Talán pont erre a percre.
Miért?
Ha tudnék futni, már rohannék is előlük. Valahová. Akár fel a tűzlétrán. Mert ez az egész egyre sötétebb kilátásokat ígér. Ideges csendben sandítok vissza a lányra. Nem tudok elfutni. Kézzel a bal combom alá nyúlok óvatosan, és felhúzott állapotba segítem a térdemet a pléd alatt. Szívesen maradnék büszke, de nincs hozzá elég tartásom. Nem bírok ki még egy ilyen tortúrát ide bezárva, akármi legyen is ez. Érzem, hogy a rá vetett pillantásom minden igyekezetem ellenére is esdeklő.
- Megteszem, amit akartok - mondom egy cseppnyi várakozás után. Semmi nem lehet olyan rossz, mint itt maradni. - Csak az ajtót hagyjátok nyitva. Hogy hazamehessek... a motelba. Jó?

Mara & Charlie

Mivel születésem óta bennem él a farkas, és amióta az eszemet tudom, szimbiózisban élek vele, így el sem tudom képzelni, hogy vajon Charlie most mit élhet át, milyen gondolatok kavarognak a fejében. Azonban óriási empátiával áldott meg a sors, ezt főleg néhai édesanyámnak köszönhetem, hiszen míg élt, sőt azóta is, ő az egyik nagy példaképem. Épp emiatt ha nem is érthetem meg, de kedvességgel, segítőkészséggel és türelemmel tudok fordulni felé, mindezt pedig örömmel teszem. Régóta missziómnak tekintem, hogy segítsek másokon. Ha kell, erőmön felül teljesítek, de amíg akár csak van egy rászoruló, akkor Tamara Mason biztosan kiveszi a részét a dologból.
Gondoskodó énem legszívesebben megölelné az előttem kuporgó, síró férfit, ám nem teszem. Az itt most nem lenne célravezető. Érzem a félelmét és a bizonytalanságát, és mivel számára egy idegen vagyok, egy ilyen csak igen rosszul venné ki magát. Inkább csak a köztünk lévő magasságkülönbséget csökkentem azzal, hogy először leguggolok mellé, majd később le is ülök. Minél kevésbé érzi magát fenyegetve, annál jobb.
Először habozik a pléd láttán, amit én fizikai erő hiányának illetve a valószínűsíthetően ködös elmének tudok be, így én magam indítom útjának a takarót, ám félúton átveszi. Segítek szétnyitni, ám utána visszahúzom a kezem, és térdeimen pihentetem, amíg elrendezi magát. Ha csak ennyivel is hozzájárulhatok, hogy ebben a nyomorult helyzetben egésznek érezze magát, akkor ezt fogom tenni. Mint embernek és mint férfinak is valószínűleg önbizalom simogató (nem rossz értelemben!) hatása van, hogy ha már kiszolgáltatott helyzetben is van, legalább ennyit meg tud tenni. Épp ezért bár én negyedannyi idő alatt be tudtam volna őt takarni, mégis hagytam, hogy saját erejéből, saját tempójában tegye meg mindezt, miközben bármikor ha rám néz, akkor barátságos mosolyt láthat az arcomon.
-Nincs miért bocsánatot kérned. - hangom kedvesen és lágyan cseng. Annyira esetlen szegény, a szívem szakad meg, hogy a mi falkánk kölyke okozta ezt. Ha nem így lenne is rossz lenne őt így látni, de így külön felelősséget is érzek miatta. Most még talán fel sem fogja a történteket. Talán eleinte utálni fogja azt, amivé vált, ám megtanul majd együtt élni négylábú felével. Ha hagyja, akkor pedig segítek neki ebben, ahogyan tudom, hogy a falka többi tagja is. Egy csapat vagyunk, és ennek immár Charlie is a tagja, bár még nem tudja.
- Ne csacsiskodj, nem tartozol semmivel semmiért. - hangszínem önkéntelenül veszi fel azt a stílust, amivel a fiatal farkasokat szoktam megszólítani, de aztán emlékeztetem rá, hogy Charlie felnőtt férfi, legyen bármilyen gyámoltalan is most. -Sőt, ha bármire szükséged van, csak szólj, és előkerítem neked akár a föld alól is. - ismét rámosolygok, láthatja és érzékelheti, hogy az önzetlen segítségnyújtási szándék hajt. Nem kell tartania tőlem, és ezt igyekszem nem csak szavaimmal, hanem mozdulataimmal és kivetülő érzéseimmel is sugározni neki.
Látom a fájdalmat megcsillanni a szemében, mikor nyel egyet. Bár odatettem elé az üveg vizet, most visszaveszem de csak egy rövid időre, amíg lecsavarom a kupakot, majd visszanyújtom neki. -Igyál egy kicsit, hidd el, jobb lesz utána. Ha szeretnéd, segítek. - nem tudom, van-e ereje a másfél literes vizet megemelni, de a poharat amit akartam hozni sajnos elfelejtettem, így ha igényli, akkor óvatosan a szájához emelem a palackot, hogy tudjon inni pár kortyot. Ha ez történik, mozdulataimból érződik a rutin, a kórházban többször kellett már az idősebbeknek segítenem. Ha nem kér az asszisztenciából, akkor is ragaszkodom ahhoz, hogy igyon, mert a dehidratáltság jelei csak úgy sütnek róla.
-Láttalak Alec-el és a többiekkel. Te lehet nem vettél észre, a háttérből figyeltem csak. - fejemmel az ajtónál álló férfiak felé bökök, nem tudom, Alec neve ismerős-e neki, vagy arcról őt megismeri-e. Itt voltam, mikor behozták a raktárba, akkor láttam a csokipapírt is kiesni, már akkor tudtam, hogy ez lesz az egyik "ajándékom" neki, miután lezajlott az átváltozása. Fordított esetben valószínűleg én is nehezen tudnék lemondani egy Kinder Bueno-ról.
-Tudod, Alec az unokatestvérem. Mellette pedig az apukám áll, azért is vágnak ilyen aggodalmas képet. Néha még mindig nem hiszik el, hogy tudok magamra vigyázni. - némi csevegéssel próbálom elnyerni a bizalmát, azzal, hogy mesélek neki a családomról, még kis vicces élt is szőve a mondatomba, közben pedig folyamatosan figyelem a reakcióját. Megnyugszik? Vagy esetleg fenyegetésnek éli meg, hogy "megfigyelés alatt" tartják? Nagyon remélem, hogy inkább pozitív irányba változik a hozzáállása, főleg az ivás után, illetve ha elfogadja a csokit, és jut a szervezetébe némi cukor. El kell majd látnom a sebeit, ám előtte szeretném, ha csak minimálisan is, de bízna bennem, és elhinné, jót akarok neki, és nem várok semmit cserébe. Nem tudom, milyen élete volt a baleset előtt, miket élt át, így óvatosan igyekszem puhatolózni nála, hiszen nem tudhatom, milyen traumákon ment át, mármint...a nyilvánvalón kívül ugyebár.

❖

A fejem őrült zúgásán és a fülem őrült csengésén át is hallom a lépteket. Nem is annyira hallom, mint inkább érzem: egyszerre a padlón és a levegőn, valami különös, megmagyarázhatatlan bizonyossággal, mintha a mindent betöltő kínjaimon kívül lenne egy kipihent, rideg öntudattal bíró részem... egy részem, amely ugyan vak és süket, mégis halálbiztosan rátapint az engem körülvevő energiákra. Egy részem, aminek egyáltalán nem érdeke, hogy rajtam segítsen, inkább csak a bennem eluralkodó, őserejű félelmet hevíti az elviselhetetlenségig. Játszi könnyedséggel, akár kallódó fémforgácsot az acélolvasztó kályha. Egy elátkozott, újszülött hatodik érzék.
Reszketek, ahogy megérintenek.
Szédülősen kapom föl a fejemet, amúgy könyökhajlatból kitekintve, de a tájolás esetlen és lomha, így inkább csak a szemem fehérjét fordítom a jövevény felé. A beérkező látványban imbolygó vonások és a mennyezet lidércnyomásosan szűk sorba emelt, foltos vasgerendái osztoznak; a fény ablak felől érkező gyér kévéi kíméletlenül gyomorforgató, éles szélű szeletekre osztják a világot. Émelyegve várom, hogy történjen valami és védekezőn átkarolom a vállamat: a fejemet most nem akarózik, mintha azzal, hogy szem elől veszítem a helyiséget egyben valami szörnyű fejleményhez is a beleegyezésemet adnám.

Az idegennek kedves arca van, s amit mond, valamiféle megnyugtató hangszínen érkezik, ám a zaklatott hangzavarban, ami körülöttem uralkodik, a mondanivalója értelme teljesen elkerül. Félek kérdőn nézni rá, mert nem biztos, hogy szívesen ismétli magát; alakja egy pillanatra elhomályosul előttem, aztán ismét kitisztul. Arra, hogy még mindig folynak a könnyeim, csak az arcüregeim nedvesen lüktető szorításából jövök rá. A nyakamban kemény rángatózásba kezd egy ín, mintha csak a testem gyeplőjét próbálná megfeszíteni az elmém. Hanyatt fordulok. Csak derékból, mert ebben a pillanatban rájövök, hogy teljesen meztelen vagyok; mostanáig fel sem tűnt, így viszont, hogy az érkező letekint rám, ki tudja, hányadszorra, hirtelen késztetést érzek, hogy meneküljek a pillantása elől. Ingatagon félkönyékre emelkedem, hogy - valahogy - elmásszak a közeléből, de megelőzi a vergődésemet. Az anyag, amit felém nyújt, olyan finom illatot áraszt, hogy egyből megtorpanok.
Nem vehetem el tőle, természetesen, talán neki sincs másik - amilyen állapotban vagyok, jobb, ha nem nyúlok semmihez. Így lenne tisztességes. A szégyenérzetem azonban erősebbnek bizonyul a gerincemnél, és valahol félúton találkozom a mozdulatával: ahhoz túl gyenge vagyok, hogy rendesen betakarózzak, így csak az ölembe húzom a plédet összehajtogatva, úgy bontogatom majd jó néhány elhúzódó percig fél kézzel, hogy legalább a derekamtól a térdemig bekerülhessek alá. Így majdnem ülök már. Fáradtan nézek a jótevőmre. Ezúttal sikerül az arcára fokuszálnom. Elfogom a tekintetét. Szép szeme van. Kék a színe, mint a nyári villámoknak. Megnyalom a számat. Sós.
- Bocsáss meg - mondom kicsiny, de annál hosszabbnak tűnő csend után. Hangom nem nagyon van: a szavaimat, az is lehet, nem egészen hallja. Érzem, hogy az oldalamon veríték folyik le. Egy pillanatra lehunyom a szemem; a combom hátuljában heves, fájdalmas görcsökkel életre kel valami. A kedvessége megérint, de inkább nem élek vissza vele. - Nem vagyok jól. Nem tudok neked fizetni... semmiért.

Nem tűnik mentőszolgálatosnak, de ha az lenne, az se számítana. Az egészségbiztosításom érvénytelenné vált, amikor két napja e-mailben megérkezett hozzám a válóper lezárásáról kiállított hivatalos nyomtatvány, másikat pedig azóta nem kötöttem. Telefonszám nincs, amit felhívjon, hogy értem jöjjenek. Lakcímem nincs. A holmim, amivel nekiindultam az országútnak, ki tudja, hol jár az autómmal együtt. Még a motelbe sem tudok visszamenni az igazolványom nélkül, hogy lemossam a lábamat, mielőtt elfertőződik. És persze szó sem esett még a természetfelettiről. Ami vagy lázálom volt, vagy csak ezután következik. Azt a harapást nem képzeltem, még ha a többit igen is. Röviden: ennyi volt. Megérkeztem a gödör aljára. Megint.
Nyelek egyet. Valami szárazon kattan a torkomban. A fájdalom olyan erős mindenhol, hogy sokért nem adnám, ha valami elvonná a figyelmemet. Akármi. Ezen a ponton már akármi jó lenne. Aztán szöget üt a fejembe, amit az előbb mondott. Hogy látott már. Zavartan nézek rá, némi szorongással, mint aki ráébredt, hogy kifelejtett valami fontosat. Nem ismerős nekem. Megköszörülöm a torkomat, megpróbálva visszatalálni a hangomhoz valamennyire.
- Találkoztunk...?

Mara & Charlie

Vérszag. Félelem. Kétségbeesés. Fájdalom. Ha leszámítjuk az épülethez tartozó természetes aromát, akkor ezek az első szagok, amik megcsapják érzékeny farkasorromat, mikor belépek a kikötői raktár ajtaján, melyet apa, Alec, és néhány további falkatárs nyit ki előttem. Rájuk mosolygok, ami egyértelműen jelzi, hogy minden rendben lesz, ne aggódjanak. Nem ez az első, hogy engem kérnek, segítek ellátni az első átváltozásainak egyikén áteső vérfarkasokat, miután visszanyerték emberi alakjukat. Egyrészt ápolónői hivatásomat ilyenkor a falka javára is tudom kamatoztatni, másrészt az a tapasztalat, hogy sokkal jobban reagálnak a női energiákra, illetve a bennem élő farkas is sokkal kevésbé domináns, mint például a férfiakban.
Amiben újdonság ez a helyzet, hogy eddig főként kamaszokkal volt dolgom, hisz a falkában nagyon sok a fiatal, szinte minden teliholdnál kirobban legalább egyikükből az addig szunnyadó farkas, ilyenkor pedig a többiek ott vannak segíteni. A farkas ereje a falkában van. Hangzik a külső szemlélők számára talán elcsépelt mondat, de ez pontosan így van. Egy csapat, egy család vagyunk, és számíthatunk a másikra. És bár még ez a farkas nem tudja, de a falka érte is kiáll, hiszen a mi hibánk mindaz, ami történt vele.
Már felnőtt férfiként harapták meg, így neki sokkal nehezebb, sokkal ijesztőbb lehetett mindaz, ami az utóbbi napokban történt. Aki farkasnak születik, már gyerekkorától készül az átváltozására, ám Charlie nem volt ilyen szerencsés. Most először kerül a "kezeim közé" nálam idősebb ember, legalábbis ilyen formában, az Egészségügyi Központban természetesen mindenféle korú beteget elláttam már praxisom alatt, de ez a helyzet mégis kicsit más, de természetesen nincs olyan kihívás, amivel ne tudnék megbirkózni. Egy nagy, mindenfélével telepakolt fonott kosárral a karomon, tele empátiával és kedvességgel indulok el lassan a földön fekvő férfi felé, majd megállok tőle nem messze. A szívem megszakad, ahogy ott görnyed fekete tornacipőbe rejtett lábaim előtt. Egy kopott farmert és egy egyszerű, szürke hosszú ujjú felsőt vettem csak magamra, olyat, amiből nem baj, ha esetlegesen nem jön ki a vér. Mert vér az bizony van bőven.
Leguggolok hozzá, ne legyen olyan nagy a magasságkülönbség köztünk, és finoman megérintem a vállát. -Szia Charlie. Mara vagyok, és azért jöttem, hogy segítsek neked. - hangomból barátságosság és türelem árad, és ha rám néz, még egy mosolyt is láthat. Az első amit teszek, hogy a kosár tetejéről leveszek egy nagy, fekete plédet, és felé nyújtom, hogy méltóságát valamennyire vissza tudja nyerni, hogy eltakarja ruhátlan testét. Ha nem érez magában elég erőt elvenni, én magam terítem rá, farkasomat bordaketrecem hátuljába szorítva, hogy minél inkább az embert érzékelje bennem, ne veszélyként fogja fel közeledésemet.
Türelmesen várok, amíg összeszedi magát, és abba tudja hagyni a sírást. Nem tartom ettől gyengének. A férfiaknak is ugyanúgy vannak érzéseik egy átlag kedden is, de Charlie-val közel sem átlagos dolgok történtek, teljesen megértem, hogy az érzelmek így törnek ki belőle. Törökülésben leülök mellé, és előveszek egy nagy palack vizet, és felé nyújtom, szája cserepes, bőre sápadt, minden bizonnyal erősen dehidratált. Ezen kívül egy Peanut Yorkie kerül elő a kosárból, és ezt is leteszem a víz mellé. -Hoztam egy kis gyors szénhidrátot. Láttam kiesni a zsebedből egyik nap egy üres csomagolást, gondoltam biztosan szereted. - hangom kedves és nyugodt, a normál hangerőnél kicsit halkabb, hiszen nem tudom, mennyire érzékeny most a füle a zajokra. Mindenesetre most a fülem mögé tűröm vállig érő szőke tincseimet, majd könyökeimmel megtámaszkodom a térdemen, és türelmesen várom, hogyan reagál Charlie a jelenlétemre. Magamon érzem az ajtóban állok tekintetét a hátamon, de kérésemnek megfelelően nem jönnek közelebb. Bármikor ugranának, ha az előttem fekvő férfi esetleg támadóan reagálna, de van egy érzésem, ettől nem kell tartanom.

❖

Ájulásszerű álomból riadok fel. Ki tudja, hányadik alkalommal.
Idő kell, hogy rájöjjek, a földön fekszem: körülöttem émelyítő, lassú ingamozgással hullámzik az egész oldalra dőlt világ. Csengő fülemben közeli vagy távoli, megnevezhetetlen zajok visszhangzanak, a szememet pedig - amely mintha megfőtt volna az üregében - tompa, forrás nélküli fények marják. Egyébiránt szürkeség vesz körül, ijesztő, üres szürkeség, lehet, hogy egy vágóhídon tértem magamhoz. Hűvös van és nyirkos a levegő. És persze vérszagot érzek. Vért és még sok minden mást.

A szívem vad riadalommal dobban fel, ahogy a sokféle ingerek lassacskán összekapcsolódnak a fejemben. Ez az én vérem, ébredek rá elszörnyedve és mi más lehetne, amikor nemrég majdnem tőből letépték a lábam? Határozatlan, gyáva és esetlen a mozdulat, amellyel vakon arrafelé tapogatózom. Találgatásképpen, mert biztosra még azt sem tudom, a kezemet sikerült-e megmozdítani. Mintha lenyúztak volna saját magamról, gondolom most és az ujjaim ugyanekkor beleütköznek az összemarcangolt combomon ejtett sebbe, amit az előbb kerestem. Egy kicsit elmerülnek benne. A fájdalom lüktetve, minden irányból érkezik, akár egy intravénás villámcsapás: gerincvelőm és vele minden idegszálam ugyanazon pillanatban izzik fel. A talpamtól felfelé erőszakos, leküzdhetetlen rángások futnak végig rajtam egészen a szájpadlásomig. Egyszer, kétszer, háromszor, aztán újra meg újra, hogy megszámlálni se tudom. A sokadik ilyen roham tart már, amikor feladom a harcot ellene. Szűnni nem akaró görcsei közepette oldalra fordulok, s az arcomat zihálva nyomom az alattam összegyűlt valamilyen nedvesség hűvös tócsájába. Egyetlen csepp víz nem sok, annyi sincs már bennem, ahogy bármi más sincs és kimerült is vagyok megmozdulni, hiába fordul fel a gyomrom - tátott számból fuldokló sípolással csorog egy kevés felöklendezett nyál a padlóra. Az orromon nem kapok levegőt, biztosan vérrel van tele - homályosan valami verekedésre emlékszem, meg hogy a fejemet korábban a cementpadlóhoz csaptam, én vagy valaki más, mert mintha nem lettem volna mindig ennyire egyedül...

Ez az. Jön valaki.
A bizonyosság hideg acéltűként döf belém. Dermedten lapulok a földhöz. Nem látom, hogy így lenne. Nem is hallom. Mégis... ez egyszer nem tévedek, még ha máskülönben a saját nevemre sem emlékszem. Ismerős félelem, hogy valaki jön. Kábán hunyorgok el a padló felett a hatalmas helyiség távoli faláig, s a sarokban néhány olajoshordót pillantok meg: egymás mellett pakolták le őket, mögöttük pedig sötét zug ásít. A látvány lassan, fenyegetően imbolyog, s ahogy megpróbálom térdre vagy legalább négykézlábra küzdeni magam, megint elővesz a görcsös, fékezhetetlen remegés. Képtelen vagyok odébb mászni. Mintha ezer mérföldet kéne megtennem egy üllővel a gyomromban. A tagjaim kellemetlenül, nyirkosan átforrósodnak, lázas lehetek megint; persze, az voltam eddig is. Vagy már meg sem tudom mondani, az vagyok-e vagy sem. De ez mit se számít itt, mert akárki is az érkező, ha itt talál, ki tudja, mit fog tenni velem. Lehet, hogy még ennél is van rosszabb. És ha van, akkor én azt már nem fogom kibírni. Ezt sem bírom már tovább.
Csak a hordókig kell elmenni. Mielőtt még ideérnek. Nem tovább. Aztán alszol egyet. Jó lesz, ugye? Még az is lehet, hogy valamelyikben megállt egy kis víz.

Ellenállhatatlanul hangzik, de belül érzem, hogy nem fogok eljutni sehova. Akármilyen kétségbeesetten igyekszem menekülőre fogni, tagjaim irányíthatatlannak, érzékeim megbízhatatlannak bizonyulnak - még akkor is, amikor valóban megérzem a közeledő idegen jelenlétét. A vágóhídi szürke térben visszhangzanak a léptei. Pedig puhán jár, mint egy ragadozó állat. Még csak össze sem csuklom a lábánál, mert nincs ahonnét összecsuklani. Tehetetlen rettenetemben sírva fakadok; erre, úgy látszik, még képes vagyok magamtól. Eszméletvesztést ígérő, nehéz szédülés vesz a hátára, s hirtelen érzem, hogy meg tudok mozdulni, még egyszer utolsónak. Meztelen térdemet gondolkodás nélkül ölelem a meztelen hasamhoz, azzal a fél karommal, amelyiket nem foglalja le a fejem takarása. Ez jólesik. Kicsit olyan, mintha a karjaimban tarthatnám saját magam.
Anélkül, hogy látnom kellene.

Tamara & Charles

- all alone / with your body that can't love you / and your will that can't save you.

kikötői raktár - falkahelyszín, 2018. április vége

There is always the return.
And the wound will take you there.

Keresési feltételek

Az eredmények megjelenítése: Hozzászólások Témák
Tags
Bővített keresés