Sietős a válasz, Mara maga is megpillanthatta rajtam a kétségbeesést. Szégyellhetném magam: még az összemocskolt ágyában ülök, ő maga meg ki tudja, mióta virraszt mellettem és magamnál sem vagyok öt egész perc óta, zsigeri reakcióm mégis mélyen ellenséges. Hazudsz, villan át rajtam önkéntelen indulattal. Hazudsz, hogy megnyugtass. Hátul, ahol megtámasztottam magam mászás közben, a vállamban izmok vonaglanak meg. Érzem, ahogy az állkapcsomat rögzítő inak egy pillanatra kidagadnak. Alakján alattomos rosszindulattal végigfutó tekintetem megélesedő, izzó vasvillatekintet.
Hazug vagy. Mi más? Érj csak hozzám, ha mersz.

Sok múlik azon, amit cselekszik, én magam is érzem, hogy kiszámíthatatlanná váltam... Mara azonban mindössze feláll az ágyról, átengedve nekem a teret. Az arcán, kisugárzásán semmi más nem tükröződik, csak őszinte aggodalom irántam. Egy-két szívdobbanásnyi időbe beletelik, de a józan eszem visszatér: arcüregeim nedves szorításából sejtem, hogy a kemény elszántság elillant a vonásaimból. Gyengének érzem magam. És ami a legrosszabb, pontosan emlékszem rá, hogy kész lettem volna őt bántani. A pillanat ugyan elmúlt, ám az újszülött fenevad megátalkodott harapóssága - akár egy hamis kutyáé - e pillanatban is szeszélyes elektromos töltésként bujkál sajgó idegrendszerem zegzugaiban.
Észlelem, hogy a kezét nyújtja, de nem visz rá a lélek, hogy elfogadjam. A szégyenérzet hajt elsősorban, hogy mielőbb távol kerüljek tőle. Figyelmeztetése elér ugyan, de az értelmét már csak akkor sikerül felfognom, amikor belefogok a tápászkodásba: a bal lábam, noha saját jogán nem fájt igazán, most késedelem nélkül adja értésemre, hogy nem volt neki elég ennyi pihenő. Félig megrogyva támaszkodom vissza az ágyra, egészen a jobbomra bízva a súlyomat. Lélegzet-visszafojtva várok, hogy a balban alábbhagyjon a vad remegés: sántítva, úgy érzem, képes leszek elvánszorogni a fürdőszobáig.
Feltéve, hogy az nincs a földszinten. Vagy a folyosó távolabbi végén.
Erősen lehunyom a szemem, és úgy is tartom.

Eltelik néhány hosszú szívdobbanás így. Aztán felnézek. A remegés kiment a lábamból, tehetetlenségérzetet hagyva maga után. Kötőhártyáim szárazon égnek: viszket a szemem. Megalázottan keresem a Mara tekintetét, hátha még mindig ott áll, ahol eddig. Hátha még eltart benne addig a könyörület, hogy a kezét nyújtsa - a kezét, amibe az előbb gondolkodás nélkül martam volna bele.
És ha igen, akkor elfogadom.
És ha igen, akkor az oldalán átbicegek a zuhanyzóba. Egyetlen szó nélkül, mint aki elfelejtett beszélni.
Mire előkerülök, érzésre tisztábban, mint bármikor életemben és Rick kissé lezser ruháiban, el fog telni vagy húsz perc is.

Elég volt az ostoba kérdésekből, úgyhogy nem teszem fel Marának azt, ami a délután három óráról elsőre beugrik: Milyen nap van? Elvégre... mindegy. Azt hiszem. Szerencsére nem is várja, hogy mondjak valamit. A víz láttán rá kell jönnöm, hogy legalább egy gallonnal meg tudnék inni, olyan a torkom, mintha napok óta nem ittam volna semmit. Lehet, hogy így is van. Biccentek, ezúttal megpróbálva átvenni saját kézbe a poharat. Megvannak a magam kétségei, ám végül sikerül nem az ágyba öntenem a tartalmát. A további kínos helyzeteknek ezen a ponton aligha lenne bármi ereje Mara szemében - ki tudja, milyen felfordulást csináltam a házában, és hogy neki kellett-e meztelenül átcipelnie a kikötőből -, mégse bánom, hogy nem kell még ezzel is együtt élnem. Egyelőre.
- Köszönöm.

Kukán hallgatok, mert töretlen kedvessége váratlanul ér. Az embereknek általában megvannak a maguk határai. Még a türelmesek számára is elérkezik a pont, amikor ráunnak az örökös szerencsétlenkedésre, annyit pedig még én is felfogtam, hogy Mara jó hosszú ideje velem foglalkozik - holott biztosan lenne mit csinálnia. Szívesen megmondanám neki, hogy nem kell több pénzt és energiát elpazarolni rám, hisz úgyse tudom sehogyan viszonozni, de félek, hogy megbántanám ezzel. Arról nem is beszélve, hogy valahol mélyen igencsak jólesik a jelenléte. Talán rossz néven kéne vennem, hogy felnőtt férfi létemre úgy szól hozzám, mint egy napszúrásos gyerekhez... de az igazság az, hogy nem tud érdekelni. Amúgy sem lenne jogom önérzeteskedni azután, amit eddig végigcsinált velem.
A legtöbb, amit tehetek, hogy nem húzom el a kezemet az övé alól.

Mielőtt észbe kaphatnék, eluralja a képemet a meglepetés. Étellel kínál. Egy pillanatra fürkészőn méregetem őt, mert semmi sem magyarázza ezt, aztán jön a többi információ és idebent, a fejemben nehézkes nyikorgással megindulnak a fogaskerekek, lassacskán visszaemelve a gondolatokat a képzeletbeli futószalagra, ahonnét napokkal ezelőtt, az első lázroham közepette lepotyogtak. Felülök az ágyban. Nem túl gyorsan, de magabiztos tudatában minden porcikámnak, ahogy azelőtt. Tétova pillantást vetek a mellettem helyet foglaló Mara felé: ha állja a tekintetem, tisztán láthatja, hogy szorongó kíváncsiságra lobbantott valamivel.
- Ha nem gond. Köszönöm. - A levesre és a zuhanyzó ígéretére is értem, bár ezt elmulasztottam világossá tenni. Hátratűröm az összetapadt tincseket a homlokomból, kíváncsian tapintva végig a koponyámon a mozdulat takarásában, érzek-e bármi különöset újabban furcsán érzékeny ujjaim alatt. Mert korábban olyan volt, mintha legalábbis vaskarót vertek volna belé, pont a fülem mögött. Most: semmi. Természetesen. Átkarolom a térdemet. - Van saját holmim is - bököm ki aztán kissé szorongva. Mert nem véletlen, hogy arról nem esett szó, ugye. - Nem sok, de... az autóban.
Nagy ég, igen. A vér mintha lejjebb hűlne bennem.
- Nem tudod, ugye, hogy hová lett az autó?
Ot kellett maradnia, ahol kiszálltam. A farkas miatt. Az úton. De miért törődtek volna az itteniek a hátramaradt holmikkal? Örülhetnék, hogy nem hagytak elvérezni. Lehunyom a szememet egy pillanatra, mert most földereng az emlék-részlet, amit nem bántam volna, ha az átalakulás présgépén áttaposott agyam örökre elhullajt.
- Benne hagytam a kulcsot.

Elveszetten nézek Marára, enyhe kábulatban igyekezve összerakni a kirakós homályos darabjait. A zsebemben ott volt a telefonom és a pénztárcám, ez tiszta sor. Ha megmaradt valami belőlük, most is náluk van. Minden más azonban...
(menj és keresd meg. mostmostmost. menj utána.)
aztán
Felejtsd el. A földszintre sem tudsz lemászni, olyan gyenge vagy. Még egy nap alatt nem fog jobban nyoma veszni.
Igen. Ez lesz az.
A gondolat, hogy a gépkocsit talán elveszítettem és az érzések meg gondolatok zűrzavaros kavalkádja, mely vele érkezik, túlságosan soknak bizonyul. Csengő füllel figyelem Marát (vajon attól cseng, hogy ennyire hegyezem?), félig ösztönösen kifelé mászva az ágyból, hogy menjek enni, vagy zuhanyozni. Vagy bármerre, amerre a hirtelen zárlat oldódása engedi majd, ha egyszer a lábam a földre ért. Ha enged. Egyelőre olyan, mintha a testem valahogyan megelőzné a részére kiadott parancsokat, fittyet hányva arra, hogy esetleg végül máshogyan döntenék, mint ez itt. Ilyesmire nincs idő. A szívem percenként ötszázat ver hirtelen. Ha látnám magam a tükörben, szokatlan színű szempár szegeződne rám egy elszürkülő arcból, meglehet.
Aztán ez alábbhagy, de a mászás még tart. A nyakszirtemen rövidre nyírt, sötét szálak ugyan csatakos forgókba tapadtak össze, de hideglelős borzolódásukat lehetetlen eltéveszteni.
- Most már itt hagyhatsz.
Hiteltelen, reszelős hang. Egy pohár víz nem sok, végtére is. Arról, hogy a lábamat Mara hol és miért kötötte be, meg is feledkeztem. Akkor derül majd ki, mennyit gyógyult, amikor először megpróbálok felkelni. Mert ha Mara engedi, először azt teszem le a padlóra.

Ez az ébredés nem hasonlít arra a másikra. Az előzőre.
Máshol vagyok, ez már abban a pillanatban egyértelmű volt számomra és a zavart, óvatoskodó bestia számára is, hogy valamelyest magamhoz tértem. Még a szemem kinyitása előtt. Mások a szagok, másfelől érkeznek a légmozgás apró ingerei, de az engem körülvevő neszezés is megváltozott. Egyvalami bizonyos, ismét bent vagyok és nem kint. Valahol bent. Ebben sok a félelmetes lehetőség, de az illatok finomak és ezúttal a félhomály is meleg és kényelmes. Az alvás (eszméletlen állapot?) nem hozta vissza az erőmet, ugyanolyan kimerült, holtfáradt vagyok, a fájdalmaim azonban nagyrészt elmúltak, a lázzal, az émelygéssel és a viszketéssel együtt. Maradt a kimerültség és a tompa sajgás, valahonnan a csontvelőm felől. Bentről kifelé.
Az, aki itt van, azt szintén láttam már. Elárulja a ruhája illata, meg talán a sajátja. Meg a hangja, mert meg is szólít. Fölnézek rá, kábán. A tekintetemet megülő ködben immár nehézkes, lassú felismerés erőtlen irányfényei világlanak.
- Mara. Igen. Jó reggelt. Köszönöm... hogy adtál vizet.

Talán tényleg reggel van. Talán csak még nem tértem egészen magamhoz. Megdörzsölöm a szemem, hogy kitisztuljon belőle az álom: a karjaim ólmosan nehezek ugyan, de az ujjaim alól eltűnt a vér, a tenyerem nem ragacsos és a körmeim sem fájnak. Mintha azt, hogy a nyers húsig beszakadt kettő is, csak álmodtam volna. Vagy, villan át a fejemen, most először a friss rémület villámkéken fölizzó áramkörein. Vagy.
Hisz máshol vagyok már.
Mara képe kitisztul előtttem. Reá pislogok, ezúttal majdnem úgy, ahogyan egy egészséges, épelméjű ember pislogni szokott. Majdnem. Nyelek; megnyalom a számat. Annak sincs véríze. Megszorítom a halántékomat, egy kézzel, kétfelől: próbálom eldönteni, fáj-e a fejem. Úgy, hogy az fejfájásnak számítson. Aztán elveszem a kezem, automatikusan, mert látom, hogy ő akar megérinteni.
A fenevad csendben lapít. Fél, de olyan fáradt, mintha csak önmaga száradni felakasztott irhája lenne. A felé hajló szürke farkas halvány, szelíd kisugárzása - amely távolian ismerős korábbról - egyelőre meggyőzi arról, hogy maradjon veszteg.
- Jobban - válaszolom Mara hűvös tenyere alól, felületes szusszanások közt. Kutakodva pillantok végig rajta, próbálva fölidézni, ezt viselte-e legutóbb, amikor láttam. Közben rájövök, hogy az ágy mellett ülve hajol felém. Ágy! Tanácstalanul söprök végig magam mellett. A házában vagyok, azt mondta. A házában. Egy idegen házában. A kimerültség megakadályoz benne, hogy a beletörődésen kívül bármit érezzek. - Jobban. Ne haragudj. Elaludtam, míg beszéltél hozzám.
Már ha így volt egyáltalán.

Az Állat felhagy a hiábavaló próbálkozással s velem megfordul a helyiség, mindenestül. Megfeszült inaim borzongva megrázkódnak és egy pillanatra olyan hidegnek érzem magam tetőtől talpig, mintha jéggel megtöltött dézsába nyomtak volna. Alig jut el a tudatomig, hogy hirtelen levegőhöz jutottam, a megkönnyebbülést felfogni túlstimulált érzékeimnek pillanatnyilag megugorhatatlan akadályt jelent. Csak az agyam legprimitívebb, legsötétebb zugában dolgozó életösztönök teszik a dolgukat, tántoríthatatlanul, ahogyan az elmúlt napok vakrémülete ellenében is tették. Az eszemmel nem tudnám megmondani, futja-e még bennem - vélhetőleg utolsó - mérföldjeit a fertőzött vér, vagy hogy oxigénhiány-e, amit sajgó légcsövemben érzek, az ösztöneimet azonban semmi nem tudja elhallgattatni. Különösen most. Ha tudnék figyelni, biztosan hallanám a saját, igencsak eleven zihálásomat.
Ehelyett a másik vérfarkas érintését észlelem. Viszonoznám a szorítást, de csak annyira futja, hogy két ujjal rámorzsoljak a kézfej egyik domború csontocskájára. Egész finoman.
Nem éri meg, mondanám neki, ha eljutnék odáig, hogy megszólaljak.
Helyette valamiféle hangot adok.
- Hmmf.
Egyelőre megteszi.

Rövidke idő, amíg összekészül az injekcióval, és ez alatt az idő alatt sikerül valamennyire magamhoz térnem, fejben legalábbis. Álomszerű állapot, de legalább a gondolataim nem szakadnak szét félhüvelyknyi fecnikre. Elnézem, ahogy megtörli a szemét, de nem teszek megjegyzést. Sajnálom, hogy végig kellett néznie ezt az egészet. Jobb lesz, ha gyorsan végzünk. Becsukom a szemem, leküzdve a félelmet, hogy vajon a megszokott feketeség helyett immár les-e rám valami a fejem belsejében. Meg se érzem a tűt. Szavai gyenge mosolyra késztetnek.
Igen. Persze: sokkal jobban. Sőt. Hm?
A morfiumot, azt érzem.
Tudod mit? Jólesik. Annyira, hogy nem is bánom, hogy mit beszélsz.
Csak igaz ne legyen.

Talán igaz, hogy soha életemben nem éreztem még ennyire megfélemlítve és megalázva magamat. Talán nem. Nem tudom. Hanem... e pillanatban igaznak érződik. Még csak nem is a kedves hangú, kedves tekintetű jövevény tehet róla: idebent történik valami, valami primitív és vérszomjas erőpróba, ami alatt az újszülött vadállat úgy csavarja ki a kezemből az irányítást, mintha eddig mindössze játékból engedte volna át.
Sértett, rettegő haragjában nagy lendülettel furakszik előre, kínjában szűköl és kaffog és acsarog és vinnyog - távolról észlelem, hogy a hangok az én hangjaim is, s hogy ledöntött a hátamra, a korábbi lázamat kísérő, ismerős görcsök pedig egycsapásra fölerősödnek. A megvadult fenevadat bezártsága csaknem az őrjöngésig hergeli, megszállott tombolással keresi a kiutat belőlem, hol itt, hol ott nekivetődve az elébe kerülő akadályoknak. Éles, feszítő fájdalmat érzek a kulcscsontomnál, azután a szegycsontomnál és rögtön gyomortájékon. A bordáim kellemetlenül recsegnek. Az államat valamiféle túlvilági erő kényszeríti lefelé, olyan hevesen, mintha valaki éppen az arcomba taposna; fuldokolva várom, hogy az ízület a fogaim mögött szétnyíljon, utat engedve egy másik, előtörekvő állkapocsnak, de hiába. Az ostrom megismétlődik sorban ugyanezeken a helyeken, ezúttal erőtlenebbül; a fájdalom így is olyan észbontó, hogy az elviselése mellett nem marad semmi lehetőségem szembeszállni az öntörvényű vérfarkas erőszakos akaratával. Egyébként sem lennék képes megálljt parancsolni neki. Nem én.

Valami azonban mégis az útját állja. Ezúttal, roham ide vagy oda, egyetlen csontot sem tud eltörni, egyetlen szalagot sem elszakítani. Talán neki nincs elég ereje mindehhez, talán az én testemből szívta ki az utolsó csepp vért és velőt is két nap alatt. Akárhogyan is, végül kénytelen megmaradni odabent: csapzott, fölborzolt szőre, kivicsorított tépőfogai és reszketőn lekuporított hátsó fertálya az egyetlenek, amelyekkel tudtomra adja, milyen kiszolgáltatott a saját tudatlan fenyegetettségérzete előtt. És talán mindenki más tudtára is, mert úgy érzem, az egész kínlódás az egész világ kitáguló szemei előtt játszódott.
'Charlie, nézz rám.'
Engedelmeskedem a másik farkas szavának, csakígy a földről megint, szinte levegő után se kapkodva - ködösen látom egy kicsit, elmosódottan, pislogok, hátha kitisztulna.
Miért nem tudtam meghalni az autó mellett az úton, ahogy mások teszik?

Megköszörülöm a torkomat, hogy amikor megszólalok, hallatszódjak is. Behunyom a szemem, nehogy megint elsírjam magam. Furcsa mozgolódást érzek benn. Biztos mindjárt újrakezdődik az egész. Most viszont még azt mondok, amit csak akarok.
Pontosabban amit csak képes vagyok kinyögni.
- Nem kell semmitse megígérned. - Kinyúlok felé, elég lassan és csak úgy a cementpadlót súrolva. Fölemelni nincs erőm a karomat. Épp eleget tett így is. Anélkül, hogy a fejemet tömné. Elvégre ha a vérfarkasok nem bántanának senkit, most nem lennénk itt. A belőle áradó nyugalomra nem vagyok érzéketlen, jelenléte és az átéltek együttesen olyan ólomsúlyú kimerültségbe billentenek át, ahol a gondolkodásom majdnem tisztának érződik. Hosszú idő óta először.
- Kérlek - szusszanom felé lomhán, ami más kondíciók mellett nevetésnek is hallatszana. - Köszönöm.
Figyelem, ahogy cselekszik. Ha nem mond semmit, nem szólok én sem. Majd csak akkor, ha már ott a tű a kezében. De még akkor se azt nézem, hanem az arcát. Ahogy korábban kérte.
- Ebből már nem fogok még egyszer felébredni. Ugye?

Mintha csak álmodtam volna, olyan gyorsan túlestünk a sebkötözésen. Pedig nem vártam különbet, csak ugyanazt a kínlódást, ami az elmúlt órákban is jutott. Az érzékeim szanaszét csúszott nehézkessége lehet az ok, amiért egyszer vánszorogni, máskor száguldani érzem az eseményeket magam körül, a testi-lelki rossz érzés azonban állandó. Égő szemem megtelik könnyel, ezúttal teljesen magától, az állkapcsomban futó idegcsatornák pedig minden szívdobbanásomra gyulladásos fájdalommal lüktetnek. A bőrömet furcsán feszülni érzem, gerincem tövében hideglelős viszketés. Néhány körmöm teljesen fekete az alá száradt vértől, kettő behasadt. A tenyerem ragacsos. És mindemellett jeges vasmarokkal fojtogat a helyzet nyomasztó, rideg valóságossága. A tudat, hogy csak egyetlenegy valami biztos jelenleg.
Mégpedig az, hogy nem képzelődöm.
Így érezheti magát egy végzetesen megnyomorított autóroncs a trélerről a szemétprésbe vezető utolsó útján.
A szürke hodályban mindennek ellenére enyhébb a hangulat, mint eddig: emésztem az elmondottakat, amelyek ékesen szólnak a látogatóm jelleméről. Rendesen biztosan mondanék rá valamit, ezúttal azonban épp eleget beszéltem, hogy megmaradjak a hallgatásánál. Kissé szédülősen tűröm, hogy mindennek a végére érjen, az alku rám eső felét pedig lassan, de azért megpróbálom végrehajtani. A magam részéről bevenném éhgyomorra is a gyógyszert, de sejtem, hogy nála falakba ütköznék. Az első két falat Yorkie nyugalmat hoz a gyomorremegésemre. Nem teljeset, de így is meglepő. Szusszanok, hosszú idő óta először a hányinger félelme nélkül.

Aztán beszélni kell. Odakint valaki mocorog, mint egy kocsi elé fogott ló, mikor mehetnékjében a zablát rágja. Mennyi időm lehet hátra? Nem mintha számítana. Annyira valószínűleg azért nem sok. Úgyis mindjárt...
- Hogy _micsoda_?
A benti hang egyszerre hördül föl velem. Pedig már azt hittem, elfáradt annyira, hogy nyugtom legyen tőle. Észre se veszem, hogy az ábrázatom felerészben megfélemlített, felerészben ellenségesen vicsorgó grimaszba rándult közben ‑ annak halvány gyanúja legyint meg csupán, hogy az arcizmaim valahonnan máshonnan kaptak parancsokat, mint eddig. A fülem hátrahúzódik. Ilyesmire eddig nem voltam képes. Ez egészen biztos. Nagyon is jól tudom, hogy az arcom milyen rosszindulatú, sötét megátalkodottságot képes tükrözni, ám ez most valami más. És valami más zajlik a gégémnél is, a hangszálaim környékén.
Akarnak velem valamit. Még máskor is.
- Nem. - a hangsúly kijelentő, ahogy akartam, a hangszín ellenben ismeretlen, csaknem nyáladzó acsargás. A végeredmény egyszerre szánalmas és visszataszító. - Nem. Felejtsd el. Ezt nem. - Hátrafodulok, mielőtt még eldönthetném, hátra akarok-e fordulni; arrafelé, amerre az ajtó van és az ajtóban várakozó férfiak. A gondolkodás hirtelen idegen, absztrakt dolognak érződik. Félig-meddig arra számítok, hogy már nyúl is felém valaki, hogy nyakon fogjon. És ha igen, akkor
(ilyen nincs nincs nincs vagy de van mert biztos biztos BIZTOS hogy NEM még egyszer nem)
ő is harapással lesz gazdagabb.
- Ne merjetek a közelembe jönni.