Nehéz volt mindig a család előtt olyan dolgokról beszélnem, ami inkább engem érintette, mint mindannyiunkat. Itthon úgy neveltek és készítettek fel fokozatosan, hogy majd egy nap én fogom anyám helyét átvenni. Kicsiként még tök menő dolognak éreztem és örültem, hogy az anyám ennyire számít rám, de ahogy idősödtem és kezdtek előtérbe a saját vágyaim, úgy éreztem egyre mostohábbnak magam ebben a helyzetben. Még mindig hálás voltam mindazért, amit a családom tett értem, de egyre kevésbé vágytam ilyen fiatalon arra a felelősségre, ami várt rám. Anyám fiatalon lemondott minden álmáról, mert biztos voltam benne, hogy neki is voltak, de a család, legfőképp pedig mi a gyerekei szóltunk közbe. Sosem kérdeztem, hogy apával vajon eleve így tervezték a közös életüket vagy valami közbejött, ami ilyen döntésekre sarkallta őket. Hisz a mi családunkban férfinek lenni annyi volt a nőuralomban, hogy elfogadtuk a köz akaratát. Vagyis az ő akaratukat. Én pedig eddig még mindig mindent csöndben elfogadtam, amíg azok a döntések nem keresztezték a saját terveimet. Egyelőre nem voltak nagy álmaim, de néha éreztem, hogy talán még így is túl messzire merészkednék.
Eddig Enide volt az egyetlen, aki megértett és ezért hálás voltam neki.
- Ziggy ne üssön. - haraptam el a mondatot abban csírájában, ahogy volt. Annyira nem kedveltem Lylet, bár eltűrtem a hülyeségeit, legalább a nővérem mellett volt és amennyire nagy divat volt manapság a válás, belőle mégsem néztem volna ki, hogy menekülőre fogná. Talán csak azért haragudtam rá ennyire, mert Ziggy fiú lett. Nem is amiatt haragudtam, mert féltettem volna a saját helyzetemet, inkább csak nem akartam, hogy szerencsétlen gyerek ugyanazon menjen egy nap át, mint én. Inkább csak mélyen hallgattam és megint lepillantotam inkább a takaróra.
Végül csak visszazökkentett a nevetésével. Legszívesebben most hozzávágtam volna egy párnát, mit volna, meg is ragadtam a kispárnám és már lendítettem is, megérdemli, hogy a képébe kapja. Aljas volt ez az övön aluli próbálkozás, de kedvet kaptam mindjárt ahhoz, hogy revansot is vegyek.
- Akkor adj több zsebpénzt óvszerre. - alkudoztam aljasan, de annyira nem éreztem most a vágyat, hogy nagyon visszaszúrjak, nem szerettem, ha ezt a témát kerülgettük. Annyira nem éreztem másra tartozónak. De tudtam, hogy el kell valamit mégis mondanom, tudta, hogy valamit rejtegettem, méghozzá a fiók mélyén.
Igaza volt, még ezt sem tagadhattam volna le. De nem volt még erőm összeszedni magam és odaállni anya elé, hogy még nem szeretném azt, amit ő annyira vágyott. Különben is, ha egy nap elveszik az erőm, mégis hogy legyek egy koven vezetője?
- A hónapban. Nem messze, egy napos kiruccanás lesz és már jövünk is haza eredménytől függetlenül. - semmi szállás, minden le volt pontosan szervezve, arra zsebpénzt pedig még nem volt pofám most kérni, inkább magamnak spóroltam belőle.
- Anyának nem tetszene, ha egyetemre akarnék menni. - dobtam végül el az első labdát, közben pedig a nővéremre sandítottam, hogy ő ehhez mit szólna.

Sosem volt egy egyszerű manőver meglépni a nővérem elől, de én minden egyes alkalommal megpróbáltam. Igazából az egész családból ha figyelték is milyen cselekvésekbe bonyolódok, az leginkább azért volt, hogy lássák, hogy fejlődök. De Enide minden lében kotnyeles nővérem volt és ezért egyszerre szerettem és utáltam is. Így tényleg nehéz volt bármit eltitkolnom előle, de ugyanúgy belerángathattam olyan dolgokba, ami már túlmutatott rajtam és kellett volna szülői engedély. Ő felnőtt volt, hét évvel idősebb nálam, így viszonylag hamar szoktam rá arra, hogy ha engedély kellett, őt avattam be, mert nem kaptam érte fejmosást vagy kritikus pillantásokat - ez a fiú teljesen mást csinál, felrúgja a hagyományokat. Ez speciel nem volt igaz, de kinek lett volna kedve elköteleződni tizennyolc évesen egy koven élén esetleg valaki oldalán, akit talán nem is ismertem úgy igazán. Épp ezért a magánélet nekem olyan tabu volt a család felé, amit csak ritkán engedtem látni. Kényelmesebb volt lelépni tekerni vagy kajakozni egyet Lyssel, mert neki nem voltak ilyen problémái.
Szó nélkül indultam fel az emeletre. A kis spániel könnyedén vágott be még elém is, mielőtt átléptem volna a küszöböt. Néha úgy szuggeráltam szegényt, mintha igazából egy alakváltó lenne és valakinek fülelne minden beszélgetésünkről. De ez nem volt igaz, Enide volt a megmondója.
Sejtettem én, hogy valami nagy tervet vázolt, akkor mesélt ilyen nagy lelkesedéssel, amikor valami "forradalmit" akart bevezetni, ami természetesen abban a formában nem is működött, ezzel pedig Lyle több problémát csinált nekem, mint magának vagy az egész családnak. Általában nekem kellett segítenem helyrehozni a hibát, mert ő engem talált be nagy kétségbeesetten.
Apának bevallani már nem elég tökös, hogy hibázott, nem igaz?
Sóhajtottam végül csak egyet és eldőltem az ágyon. Az asztal fiókjávaql szemezni még nem akartam, azt Enide úgyis kiszúrta volna. De Lyle baromságaihoz sem volt energiám és ezt elég hamar a tudtára adtam.
- Azt az embert ki kéne találni, ha nem lenne. Nem, igazából még ki sem kéne találni. Jobb lenne nélküle a világ. - őszintén ez volt a véleményem, hiába gyarapodott a család általa két imádnivaló kis padlócirkálóval, még mindig jobban bosszantott minden egyes megnyilvánulásával. Aztán csak hirtelen támaszkodtam fel a két alkaromra és úgy meredtem a nővéremre a faggatózása végett, mintha valami földönkívülit látnék. Hogy tessék? Nem, én még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán kész lennék-e ilyesmire, épp elég saját magammal is a bajom.
- Mivan? - ez a kérdés jutott csak eszembe, ahogy elöltött a pír. Nem szoktam ilyen, de még hasonló témákról sem beszélgetni egyetlen családtagommal sem. Ez meg aztán végképp olyan téma volt, amibe senkit nem avattam be, főleg azok után, hogy néhányuktól már kaptam célozgatásokat.
- N-nem, semmi ilyenről nincs szó. - zavartan túrtam a hajamba, miközben felültem. Naná, hogy a szemébe sem akartam nézni, így inkább a kutyát kezdtem el szuggerálni, aki épp zoknit bontott. Remek, akkor ez kuka. Ólomsúlyúnak érzett tagjaimmal végül csak feltápászkodtam az ágyról, az asztal fiókjához léptem és kivettem az engedélyt még bőven igénylő lapot.
- Csak a fizika verseny... kell a szülői engedély.

Nem mondom, hogy nem hozta rám a frászt Enide hirtelen felbukkanása, de voltaképpen számíthattam is volna rá, elvégre biztos voltam, hogy a nappaliban rontja a levegőt a kicsikkel, amíg mindenki más valami random témát elemezget. Ez volt nálunk a családi beszélgetés vagy jelenleg leginkább a sógorom bullshit megnyilvánulása, amire a szüleim többnyire helyeseltek vagy csöndben hallgatták, mert képes volt olyan mennyiségű szöveget rájuk zúdítani, hogy nem csodálkoztam ha inkább hozzá ment a nővérem csak hallgasson.
Engem már kevésbé tudott megnyerni és úgy fest Enide is kapott a lehetőségen a lelépésre, amint végeztem a dolgommal. Igazából szerettem a kocsit takarítani, kikapcsolt és mostanában egész sokat furikátam vele cuccokat, leginkább a virágboltba a földes zsákokat. Ha igazán jó minőségű földre volt szüksége, úgyis velem lapátoltatta össze és nem valami nagykereskedéstől rendelt. Milyen egyszerű is lett volna, ha képes lettem volna kitartóan belemozgatni a földet a zsákokba, akkor a kocsi sem lett volna ennyire koszos. De ez nem kívánságműsor volt, addig sem kellett másokat hallgatni. A fejhallgatót lebillentve a fejemről mintha az előbb nem hallottam volna minden egyes szavát tisztán már csak heccből is visszakérdeztem.
- Mit szeretnél? - tényleg elertesztettem a fülem mellett a gyanús vagy dumát és közben lopva elpillantottam a válla fölött a nappali felé. Persze kapcsoltam, hogy nem kellett volna így visszakérdezni, még a végén leleplez, így sarkon fordultam és a lépcsőfokokat kezdtem kettesével átlépni. Csak hátraintettem egy hanyag mozdulattal, hogy jöjjön, ez nem olyan téma. Nem mintha slamasztikában lettem volna, de mégis csak bosszantott, hogy már megint szívességet kellett kérnem, kizárólagosan még mindig tőle.
Általában szívességet is mindig úgy kértem, mint akinek a fogát húzzák, de ezt lehet ő sosem így realizálta.
Egyenesen a szobámba léptem, ahol aztán már a kapucnis pulcsimtól is megváltam, de még csak az ágyamra huppantam le. Szükségem volt egy kis szusszra, de Enide úgy méregetett, hogy muszáj volt mondanom valamit. Jézusom, mint aki kinézi a lelkem!
- Csak nem untad lent a társaságot? - vágtam vissza mindjárt egy kérdésse, de úgy éreztem, hogy ezzel annyira könnyen nem tudnám elterelni a témát. Nem szerettem a kellemetlen beszélgetéseket.
- Kitalálom, Lyle már megint sziporkázik valami csoda találmánnyal, amit két nap múlva nekem kell megjavítanom.

Oké, szőnyeg pipa! Ha már idekint retek hideg van és látom a saját leheletemet, akkor érje meg a kocsipucolás. Már több mint tíz éve van meg ez a csoda, amit a jogsim megszerzése óta én is vezethettem, mégis úgy bánok vele, mintha tegnap jutottam hozzá. Nem az én érdemem, a szüleimé és úgy becsülöm meg, mintha a világ minden kincsét ebbe kovácsolták volna bele. Ha tudnák mi mindent látott az a visszapillantó tükör, akkor a kocsi is sírna. Na nem ülésre borított üdítőre kell itt gondolni, csak valami teljesen másra. Nem kell itt semmi komolyra gondolni. inkább csak morzsát meg sarat, töménytelen mennyiségű sarat.
Jobban összehúzom a nyakam körül a kabátot, ahogy leteszem a földre a kézi porszívót. A gumikat ellenőriztem, az ülések tiszták, ismét érzem a kocsi "új" szagát is, amit a legutóbbi óta pár napja nem. Na ilyenkor jut eszembe az, hogy kitakarítom - na meg mikor van időm. Egyre erősebben érik bennem a tudat, hogy szívesebben mennék egyetemre. Hosszasan mérlegelek, mert nem szívesen teszem, mi több, egyenesen halogatom. Nem akarom megmondani senkinek, nem akarom szembe nézni azzal, hogy akkor nulláról kell induljak, ismertségek nélkül, a szüleim befolyása nélkül. De hát erre vártam egész életemben! Csak olyan nehéz megmondani mindenkinek, anyának főleg.
Gondolatok ezreinek súlya húzza a fejem és inkább csak sóhajtok egyet. Ezen a hídon még átmehetek nyárig bármikor, addig pedig bosszanthat nyugodt szívvel az a legjobban, hogy ki kell gányolnom a kocsit és ebben a rohadt hidegben mennyire könnyen meg is fázhatok. Jó, nem húztam fel a cipzárt, öreg hiba. De nem vagyok egy beteges fajta.
Miután az utolsó tükröt is letakarítom és beteszem az új illatosítót, befelé indulok. Fülemet megüti a család jól ismert nyüzsgő hangja. Leveszem a kabátot, komótosan bújok ki a cipőmből. Úgy döntök, hogy átsunnyogok a nappalin, mintha senki nem lenne ott - végtére is semmi kedvem velük foglalkozni. Aztán meghallok a nyüzsiben egy ismerős hangot, ahogy megszólít.
- Szia Enide. - igyekszem jó arcot vágni hozzá, miközben félig felé fordulok. A lépteim lelassulnak, ösztönösen mozdulok felé, de a szemeim a lépcsőt keresik. A szobámba akarok csak takarodni, felugrani a néhány lépcsőfokra és eltűnni, mint aki itt sem volt.
De nem hagyja. Miért most kell neki valami? És én miért nem tudok valamit elereszteni a fülem mellett? Csak úgy könnyeden, mint egy remek színész.