Ha bárki megkérdezné tőlem, változtatnék-e bármit az életemen, azt hiszem, teljes bizonyossággal állíthatom, hogy nem. Szeretem azt, amilyen mederben folyik az életem, nem érzem hiányát semminek, de erre is lettünk nevelve, hogy legyünk hálásak azért, amink van, dolgozzunk meg a sikereinkért és élvezzük az életet. 
Eddig egy családtagunkon sem láttam azt, hogy másra vágyna, mégis, egy belső hang - nevezzük talán megérzésnek - megkondította a vészharangot az öcsémmel kapcsolatban. Csak bízni tudtam abban, hogy a hobbijaival ki tudja élni a szabadság iránti vágyát, és ott a maga ura lehet, így csak bólintással nyugtázom, hogy a zsebpénzét az ahhoz szükséges felszerelésre költi.  Még mindig inkább ez, mint drogok vagy alkohol - ezekkel nagyon remélem, hogy nem él, max utóbbival, de azt is mértékkel.
- Persze, hogy én fizetem, majd megyek a busz mögött amivel ti mentek, így biztosan nem tévedek el. Ha megnyered a versenyt, talán visszafele jöhetsz velem. - vágok vissza szemtelenségére, de a pillanatnyi jókedv egy kicsit lelohad, mikor Kay végre kinyögi, mi is nyomja a lelkét. Egyetem. Nekem soha nem jutott eszembe. Számomra teljesen természetes volt, hogy a gimi után itthon maradok a családi birtokon. Oké, megnyitottam a saját üzletemet, a napom nagy részét ott töltöm, de nem gondolkodtam azon, hogy elköltözzek a városból. Senkinek sincs felsőfokú végzettsége, még Lyle-nak sem, bár próbálja előadni magát, hogy milyen okos, de inkább csak okoskodó.
Bármennyire próbáltam leplezni, úgy tűnik, érzelmeim átsuhantak az arcomon, minek következtében Kay ismét bezár, én azonban ezt nem szeretném. Ha már kibukott a dolog, igenis szeretném ezt megbeszélni. Keresem a szavakat, ahogyan elpakolja a papírt, miközben ismét egyre távolodik tőlem - nem fizikailag, hanem gondolatban, kommunikációban. Ellököm magam az asztaltól, mellé lépek, és a vállára teszem a kezem. 
-De, igen fontos. Ha neked fontos, nekem is az. - hangom nem követelőző, inkább kedves és közvetlen, de aztán arrébb lépek tőle egyet és elengedem. Kamasz, aki furcsán tud reagálni sokszor az ilyen jellegű közeledésekre. Talán egyszer majd kinövi, és eljön a nap, mikor magától ölel meg megint, mint régen, mikor kisebb volt még. Erre viszont gyaníthatóan még pár évet várnom kell.
-Na, ki vele. Mi az, ami érdekel? - fogalmam sincs milyen szakon tudnám elképzelni Kay-t. Az elmúlt egy évben még jobban bezárkózott, így sokszor fogalmam sincs, mi az, ami érdekli. Elnyomom magamban az összes negatív érzést, amit az okoz, hogy belegondolok, mi lenne, ha Kay messze költözne innen, ne adj isten más államba, ha valami olyan helyre menne, ami csak mondjuk az ország másik felén is. Túlféltő énemet az agyam hátsó felébe száműzöm, és előreveszem a támogató nővért. Bár nem feltétlen értem egyelőre, hogy miért akar egyetemre menni, de ha ezt akarja, kötelességemnek érzem, hogy mellette álljak.

Legjobb tudomásom szerint a Llewellyn koven és család az egyetlen a városban, amely ennyire matriarchális rendszerben él és működik, illetve az is egyedülálló, hogy a mocsár szélén, szinte teljesen önfenntartó módon éljük a mindennapjainkat. A Lackwood-oknak ott van a puccos kis kúriája, amit egyszer láttam kívülről, belül pedig Kay elmeséléseiből tudom csak, hogy milyen. Keveset beszél arról, mit csinálnak a foglalkozásaikon mentorával, Aria Lackwood-dal, pedig kíváncsi lennék rá. Egyet ajánlok a nőnek, hogy viselkedjen szépen az öcsémmel, vagy nem állok jót magamért. 
A Redwine-ok mindkét családtól különböznek, ők még csak nem is mind együtt élnek, inkább szétszóródva a városban, mindezért pedig őket például nem érzem annyira erősnek és összetartónak, mint mondjuk minket. Mi itt kérdés nélkül segítjük a másikat, és mindenki kiveszi a részét a feladatokból, bár természetesen a viták és súrlódások elkerülhetetlenek, ahogyan az is, hogy minden rokonnak meglegyen a titkos kedvence a családból. 
Az öcsémhez és a húgomhoz való ragaszkodásom talán akkor vált a korábbinál is erősebbé, mikor olyan 8-9 évvel ezelőtt kiderült, nekem nem lehet saját gyerekem. Sokszor a felettük való anyáskodó természetem minden bizonnyal időnként bosszantja őket, főleg Kay-t, de mindeddig még nem közölte, hogy kopjak le. Talán valahol élvezi, hogy én nem kezelem annyira nebántsvirágként, mint anya, aki a családi átok miatt a széltől is óvná őt. 
Mindannyian megörültünk, mikor Lenora első gyermeke lány lett, a második azonban fiú lett, akit ugyanolyan örömmel fogadtunk mint a nővérét, ám kimondva-kimondatlanul ott lóg a fejünk felett Damoklész kardja, hogy rá is az vár majd, mint minden Llewellyn férfira, így Kay-ra is előbb-utóbb, méghozzá az, hogy a saját érdekükben megkötik az erejét. Nem lep meg tehát öcsém hirtelen kirohanása Ziggy kapcsán, és nem is fűzök hozzá semmit szóban, egy megértő bólintással nyugtázom csupán a dolgot.
Szemtelenségért nem kell a szomszédba mennie, zsigerből vág vissza, én pedig a kezem ügyébe kerülő első dolgot - egy összegombócozott zoknit - vágom oda Kay-hoz. -Ne elégedetlenkedj, a sokszorosát kapod annak, amit anno én kaptam. Mire költöd el? - reflektálok szavaira egy vigyorral a képemen, ám ez hamar átalakul egy aggodalmas arckifejezésbe, amikor öcsém végre kinyögi, mi nyomta a lelkét.
-Lehet menni drukkolni? - kérdezem egy félmosollyal az arcomon, ahogy visszaadom neki a versenyről szóló papírt, rajta anya odahamisított aláírásával. Annyit gyakoroltam már, hogy szerintem ő sem tudná megkülönböztetni a sajátjától. Kay nagyon sok versenyre jár, ha van lehetőség, akkor pedig szeretek ott lenni, bár sokszor a kérdéseket sem értem, de kötelességemnek érzem támogatni őt, ha már egyedül én tudok csak ezekről a családban.
Az egyetem említésére egy pillanatra tüdőmbe szorul a levegő, a gyomromat pedig pár pillanatra görcs húzza össze. Tudtam, hogy készül valamire, de még magam előtt is próbáltam tagadni, hogy biztos csak paranoiás vagyok. Megköszörülöm a torkom, és a még mindig kezemben lévő tollat babrálva-fixírozva szólalok meg. -Szóval tervezel egyetemre menni? Hova? - hangomból teljesen eltűnt a korábbi vidámság, és átvette a szomorúság? Aggódás? Féltés? Magam sem tudnám megmondani, talán mindezek egyvelege. Kay végzős a gimiben, sokan az ő korában tervezik a továbbtanulást, ám a mi családunkban ez nem volt sosem jellemző, ettől függetlenl csak félig lep meg a felvetése. Azt hiszem, valahol sejtettem, csak igyekeztem tagadni még magam előtt is.

Ritkán adom fel, ha valamit a fejembe veszek, nincs ez másképp most sem, még akkor is, ha Kay magában esetleg intéz hozzám pár keresetlen szót. Túl sokat hangosan úgy sem mer méltatlankodni, mert kisegítem őt ebben-abban, falazok neki ha kell, és ezt nem gondolnám, hogy kockáztatná némi gyerekes hőzöngéssel. 
Ettől függetlenül jófej leszek, nem törünk ajtóstul a házba, "kedvenc" sógorunkról ejtünk pár szót előtte. Lehetne akár ijesztő is, milyen befolyással van a szüleinkre, hogy simán belemennek az időnként képtelen és eszement ötleteibe. Viszont ennél már jobban ismerjük Lyle-t, ő ehhez buta, csak épp jól el tudja játszani, hogy van esze, okoskodásban csillagos ötös.
-Lenora boldog vele. Bár a jó ég tudja mit lát benne. Abban bízzunk, hogy a gyerekek a Llewellyn ágra ütöttek és nem az övére. - vonom meg a vállam, és bármennyire nem kedvelem a sógoromat, elfogadom, hogy a nővérünk őt választotta férjének, és szült neki két gyereket, de már hallottam őket a harmadikról is csevegni. 
Bárkit választana Kay, azt is elfogadnám, még akkor is, ha nem szimpatikus, bár azért bízom abban, hogy az öcsém normális lányt (vagy fiút) fog hahazoni és bemutatni nekünk egyszer. A szerelmi életéről nagyon titkolózik, nem sokat tudok kiszedni belőle, ettől függetlenül az első dolog, ami eszembe jut itt a nagy szenvedésben, hogy biztos teherbe ejtett valakit. Arckifejezését és reakcióját látva kirobban belőlem a nevetés, még Bacon-t is egy pillanatra megakasztom a nagy zokni csócsálásban, de aztán folytatja elmélyült tevékenységét.
-Látnod kellett volna az arcod. -törölgetem a könnyet a szememből, ami a nagy kacagásokban megjelent, -Nincs azzal baj, ha aktív nemi életet élsz, csak légy felelősségteljes, és használj gumit, oké? - játszom el a nagy komolyat, de szám szélén vigyor bujkál. Természetesen szándékosan emeltem ki ezt a plusz dolgot még így a téma kapcsán, szeretem húzni Kay agyát, és már előre dörzsölöm a kezem, ahogy elképzelem, hogy mennyire zavarba jön majd ettől. Gonosz vagyok? Meglehet, de nővéreként ez kötelességem is, hogy kicsit szivassam a drága öcsit.
A poén elültével figyelem, ahogyan felkel, és egy papírt vadászik elő az asztalából. Kinyújtom a lapért a kezem, miközben ecseteli, miről van szó, és közben sóhajtok egyet. Nem ez az első, hogy el kell játszanom, én vagyok Dawn Llewellyn. -Egyszer el kell mondanod anyáéknak, ugye tudod? - emelem rá a tekintetemet, szemeimben inkább aggodalom, mint bosszúság csillan meg. Néha van olyan érzésem, hogy Kay nem boldog itt, nem boldog az életével. Ez a sok verseny, szakkör...tervez valamit, és azt hiszem, valahol félek megtudni, mi az. 
-Mikor lesz a verseny? - kérdezem, miközben egy ismételt sóhaj kíséretében az asztalhoz léptem, hogy egy tollal odakanyarintsam anya cifra aláírását.

Az évek során szerintem kifejlesztettem a meglévő kettőn kívül még pár láthatatlan szemet, és a beépített radarom is kitűnően működik, de egy ilyen népes családnál kell is. Valaki mindig beszél, valaki tuti hogy keres valamit vagy épp veszekszik, fontos információk röpködnek a levegőben két teljesen jelentéktelen téma között, és mivel szeretem rendben tudni a dolgokat, ezekre általában igyekszem én figyelni. Anyának is van elég gondja, a nővéremnek ott vannak a saját gyerekei, egyértelmű tehát, hogy ahol csak tudok, besegítek neki. Ebbe beletartozik fiatalabb testvéreim terelgetése is. Tamsinnel már tanultam, Kay viszont eddig elkerült, ám most nem menekülhet.
Játssza a süketet, de a szája széle éppen csak kicsit megrándul, ebből tudom, hogy tökéletesen hallotta amit mondtam, de ezt most nem rovom fel neki. Fontosabb, hogy kiszedjem belőle ami nyomja a lelkét, és ha most már rögtön a második mondatom szúrkálódás, akkor elronthatom az esélyemet. A kamasz srácok kiszámíthatatlanok, Kay pedig a tavaly tavasszal történtek után még inkább az lett.
Visszakérdezésére csak felemelem egyik szemöldökömet, arcomon egyértelműen az a kifejezés ül: "ugye nem kell elismételnem?", és úgy tűnik, veszi a lapot, mert elindul felfelé. Ha nem int, akkor is követtem volna, engem ugyan nem rázna le ilyen hamar, de így legalább kevésbé leszek én a nyomulós, idegesítő nővér, aki időnként úgy viselkedik, mintha az anyja lenne.
Felfelé a lépcsőn apró léptek kopogását hallom magam mögött, már azt hinném, valamelyik gyerek, de csak Bacon döntött úgy, hogy ebből ő sem akar kimaradni. A spániel bőrbe bújt familiáris mintha csak tudná, hogy Kay szobája a cél, előttem galoppozik be a nyitott ajtón, amit magam után becsukok. Ha feljöttünk, bármit is akar Kay, az gyaníthatóan nem tartozik másra, én pedig ezt tiszteletben tartom. Hát nem vagyok én szívtelen!
-Most épp valami tyúkól modernizáló bigyóról beszél. Nem értek a műszaki dolgokhoz, de szerintem Lyle is csak annyit amit abban a hülye műsorban elmondtak, ahonnan az ötletet vette. Nagyon hitelesen játssza magát, apa bele fog menni, szóval...készülj öcsi. - vigyorgok rá, de aztán elég is a mellékes témákból, mindketten tudjuk, hogy nem a csoda sógorunkról akart egyikük sem csevegni. Bacon idő közben fel-le grasszál a szobában, szimatol, majd megállapodik egy fél pár zokninál, és azzal kezd játszani. Nem szólok rá, ha kilyukasztja a fogaival, Kay majd megtanulja, hogy ne hagyja szanaszét a cuccait.
-Na, ne kelljen könyörögni, ki vele mizu? Remélem nem teherbe ejtettél valakit, mert akkor én is beleejtelek valahova de azt nem fogod megköszönni. - fonom ismét össze a mellkasom előtt a kezem, miközben nekidőlök íróasztalaa szélének. Próbálom elhumorizálni a dolgot, ne érezze, hogy vallatáson van. Bár komolyan mondtam, ha kiderült, hogy tényleg 18 évesen apa lesz, akkor nem teszi zsebre amit tőlem kap. 

Hogy minden család ilyen zajos, vagy csak a miénk, azt nem tudom megítélni. Az biztos, hogy itt csak éjszaka van csend arra a néhány órára, amíg mindenki alszik, de hát ezzel jár, mikor generációk laknak együtt egy házban, egy birtokon. Külső szemlélőnek kaotikus lehet, és bevallom, sokszor nekem is az, bár 25 évem alatt volt időm bőven hozzászokni. Mindezek ellenére én imádom, nem cserélném el semmire, és büszke vagyok a Llewellyn névre, és a kovenünkre. Nem tudnám máshogy, máshol elképzelni az életemet, mint itt, a mocsár közelében szeretteim és megannyi állat körében. 
Egyetlen olyan rokon van, aki nem a szívem csücske, az pedig a sógorom, Lyle. Már a legelején volt valami egészen furcsa a kisugárzásában, túlságosan jópofizott, leste a szüleim minden kívánságát, akiknek természetesen ez imponált, ám nekem hányingerem volt tőle, és nem csak én voltam ezzel így, hanem Kay is. Most épp azt ecseteli anyának, Lenora bősz bólogatásával együtt, hogyan kellene átalakítani a tyúkólat, mert látta a tévében, közben én unokahúgommal babázok a földön ülve.
Ilyenkor örülnék, ha be tudnám csukni a fülem, de talán jó is, hogy nem süketültem meg, mert így hallottam a nyüzsgésen keresztül is a bejárati ajtó csapódását, és öcsém bozontos üstökét elhaladni a nyitott ajtó előtt. -Kay!-kiáltok ki neki, majd elnézést kérek Tabitha-tól, és szüleimet megkerülve a lépcsőknél utolérem Kay-t. 
-Gyanús vagy nekem...miben sántikálsz? - kérdezem, mellkasom előtt keresztbe fonva a karjaimat, miközben gyanakodva méregetem a nálam vagy két fejjel magasabb öcsémet. Régóta veszek részt a gyerekek nevelésében, kiszúrom ha valami van, kiszagolom a füllentéseket, Kay-re pedig még a többieknél is jobban rá vagyok hangolódva, őt érzem magamhoz a legközelebb a testvéreim közül még akkor is, hogy néha egy kanál vízben meg tudnám folytani. -Nos? Elvonulhatunk csendes helyre is ha annyira titkos, de látom hogy valami van. - nem engedek, és ennyire már ismerhet, szóval el is kezdhet dalolni a kismadár.