Megkocogtatom a kehely oldalát, és egyetértő mosollyal egyet-kettőt biccentek. Nem hiszem, hogy a tanítónő rosszat akar, amikor becsődíti a diákjait az üzletbe, de lényegesen megkönnyebbítené a dolgunkat, ha előtte legalább ideszólna. Gyorsabb lenne kiszórni őket, és nem akadályoznák az átmenő forgalmat. - Ügyesek voltunk – jelentem ki végül, lekaparva egy kis krémet a pohár oldaláról, amit aztán el is tüntetek mosolygó ajkaim mögött. Egyedül nem boldogultam volna csivitelő hadsereggel, és őszintén örültem neki, hogy a bácsikám helyett Hailey volt velem ebben a csúcsforgalomban.

Bár Lou egy cukrászatot vezet, sokan csak a sütemények kedvéért viselik el gyorsan változó hangulatait. Időnként hajlamos rá, hogy a vendégeket is kioktassa, ha eltévesztve a sütemények nevét, az almáspite helyett az almáslepényt kérnek, és közben az előbbire mutatnak. Hosszú évek rutinjára volt szükség hozzá, hogy megtanuljam kezelni.

- Adrian mesélte, hogy érdekel a divattervezés – bólintok bátorítóan mosolyogva. - Ilyen irányban tanulsz tovább? - Örülnék neki, ha tőle is hallhatnék egy keveset erről, de már megtanultam a lánnyal kapcsolatban, hogy az a célravezetőbb, ha hagyom, hogy magától bontakozzon ki. Félek, hogyha túl erőszakosan kérdezősködnék, végül begubózna, mint egy sündisznó, és csak az orra hegye látszódna ki a tüskék alól.

- Köszönöm, hogy így látod – érzem, ahogy az arcomba szökik a vér, amikor művészetként utal a cukrászatra. - Egész életemben... Legalábbis azóta, hogy járni és beszélni tudok, ez az egyetlen dolog, ami igazán érdekel. A bácsikám volt az egyetlen, aki támogatott benne, mert anyám szerint… – megrázom a fejem, és inkább nem fejezem be a mondatot, de ahelyett, hogy ajkaim lebiggyednének, mosolyom makacsul kiszélesedik. - Bebizonyítottam, hogy téved. – A kijelentést megkoronázva egy nagyobb adag fagyit veszek ki a kanalammal a pohárból, és élvezettel elmajszolom. Nem hagyom, hogy Sonja hangja befurakodjon a fejembe, miszerint sosem fogok lefogyni, ha mindig megeszem a maradékot.

- Inkább azt mondanám, hogy egy idő után megtanulod elhitetni másokkal, hogy ura vagy a helyzetnek – mondom egy kis kuncogást követően. - A te korodban mindenki kicsit elveszve érzi magát, de egy idő után rájössz, hogy hogyan engedd el a kevésbé fontos dolgokat, hogy előtérbe helyezd azokat, amik számítanak. És nem, nem mindig a munka, és a tanulás lesz az első. Mit számít, ha fut a lakás, vagy éppen nincs elmosogatva, amikor a lelkednek arra van szüksége, hogy bebújj az ágyba egy jó könyvvel? – mosolygok cinkosul felvont szemöldökkel. Nem lázadásra biztatom, pusztán arra, hogy néha hallgasson a belső kis hangra, és engedje el a kötelességeket, ha attól jobban érzi majd magát.

Szó szerint ki kellett dobnunk Lou-t az üzletből délután, mert nem akarta elhinni, hogy Haileyvel nélküle is boldogulunk. Idősödő bácsikám mostanában egyre többször járt össze egy titokzatos hölggyel – erősen imádkoztam, hogy a pletykák ezúttal tévesek legyenek, mert a város szája már össze is boronálta a rettegett Mrs. Montgomaryvel -, akivel aznapra valamiféle pikniket beszélt meg a parkban, és jobban izgult, mint egy kamasz az első randevúja előtt. A nyakunkon marad, és az egész délutánunkat elrontotta volna a morgolódásával, ha végül nem tessékeljük ki erélyesen.

Kicsit csaltam, mert valójában nagyon is jól jött volna egy plusz kéz, de nem akartam, hogy emiatt lemondja a programját. Kicsit sűrűre sikerült a délután, így jószerével arra sem volt időnk Haileyvel, hogy a rendeléseken kívül másról is szót váltsunk egymással. Bármennyire is imádom a vendégeinket, hatalmas megkönnyebbülést érzek, hogy végre megfordíthatom a zárva táblát. Leveszem a kötényemet mielőtt leülnék, hogy ezzel is jelezzem, mára letettem a lantot.

- Remélem legközelebb Mrs. Cooper ideszól, mielőtt behozza a fél színjátszócsoportot. Imádom a gyerekeket, de ha öt perccel tovább kellett volna hallgatnom a csivitelésüket, bemenekülök a hűtőkamrába, és magamra zárom az ajtót – szusszanok elkényelmesedve, majd a számomra kitálalt fagylaltkompozíció után nyúlok. - Ez nekem? Igazán kedves tőled – mosolygok a lányra őszintén, és belemélyesztem a kanalam a hideg finomságba.

Tekintetem elidőzik az arcán, figyelmem nem kerüli el a pillanatnyi szomorúság, de nem kérdezek. Vannak dolgok, amelyekhez nincs közöm, s ha magától nem avat be, nem hiszem, hogy a kérdezősködés segítene. Bár nem ismerem olyan régen, láttam, hogy miféle változásokon megy keresztül, s ugyan az okát nem érthettem, azt eltökéltem, hogy támogatni fogom, és nemcsak Adrian kedvéért.

- Ugyan – nem tudom gesztus nélkül hagyni, amikor megköszöni a lehetőséget, hogy itt dolgozhat. Újfent, hiszen máskor is megtette már. Szabad kezemmel nyúlok át a kis asztal fölött, és ha nem húzza el a sajátját, bátorítóan megsimogatom a hozzám közelebb esőt. - Én örülök neki a legjobban, hogy itt vagy. Lou-val időnként nem egyszerű, és féltem, hogy még azelőtt elüldöz, hogy letudnád az első munkanapodat – kuncogok kislányosan, majd hátrébb húzódva visszahelyezkedem a helyemre.

- Vannak terveid az estére, vagy tényleg csak arra vágysz, hogy bedőlj az ágyba? – kérdezem csevegő hangnemben, miközben hozzálátok a fagyimhoz.