Emberként bár lehetetlen művelet, Nikkónak mégis sikerül lesunyni a füleit és bűnbánón lelapulni, mintha a farkasa erős kisugárzásán keresztül pontosabban értésemre adhatná, hogyan érzi magát. A nagy, kedves szempár kékje olyan bánatosan fénylik, hogy kedvem lenne nevetni.
Szabadkozik.
Belegyűröm a kezemet a zsebembe, hosszú sóhajjal. Kell pár másodperc, hogy megcsóválhassam a fejemet, lassan csak mint aki attól tart, ettől gyorsabb gesztus végzetesen megszédítené. Mire fölpillantok, ott sötétlik a képemen egy fanyar mosoly görbe árnyéka. És a szemem száraz. Megdörzsölöm az állkapcsomat. Szusszanok.
- Nem tettél semmi rosszat - erősítem meg még egyszer melegen és komolyan is gondolom. - Sőt. Veled könnyebb, mint sok más tisztavérűvel. Éppen csak... - elhalkulok, néhány pillanatig csend borul ránk míg a tekintetem bejárja az arcát teljesen, ide-oda ugrálva a leghangsúlyosabb vonásai közt. Legyőzötten megrántom a vállamat. - Nehéz volt ennyire utálni a harapást. De nehéz belegondolni is, hogy talán egy nap már nem fogom utálni. Annyira. Sokszor nem is tudom, mit érzek. Nekem nem ez az első rossz vér, ami jutott. Emberként sem volt különb a származásom.
Ő is érezheti, hogy nem akarom egy beszélgetésbe belerángatni erről, csak magyarázatot akarok adni a viselkedésemre. Főleg azért, hogy ne magát okolja. Én jöttem ide szívességet kérni, ráadásul beleegyeztem, hogy feltegye a kérdéseit. Rosszul esne úgy távoznom, hogy megbántottam érte.

Notórius jóhiszeműsége gyorsan valódi vigyort csal a képemre, legyen akármilyen tünékeny is. Ez a fiú egyenesen hihetetlen. Ha nem találnám túlzón bizalmasnak, azt is megérdemelné, hogy homlokon csókoljam. Én, a jó ember!
- Talán tényleg az vagyok - ráncolom az orromat derűsen. - Ki tudja.
A javaslata annyira vérfarkasjavaslat, hogy vissza kell fojtanom egy szemforgatást. A telivér farkasok úgy gondolják, az alakváltás meg a vadászat mindenre megoldás, és egyáltalán nem meglepő módon belső fenevadam egyetértően kerreg a gondolatra. Mostanra már elég időt eltöltöttem a bőrében... néha szántszándékkal, muszáj nélkül. Egy kicsit, valahol az agyam leghátsó rekeszében magam is egyetértek. Hümmögök.
- Ha fogni akarsz valamit, jobb is, ha meghívjuk - jelentem ki. - Én pocsék vadász vagyok. Nem tudok teljesen csendben koncentrálni, és a mozgásom se az igazi.
Gyakran lépek gallyra, rúgok fel port a karmaimmal vagy súrlódom egy-egy alacsony növény szárához a vállammal. Hovatovább a bestiám odavan a saját hangjáért. Izgalmában hamar hallatni kezdi, és ez számtalan ártatlan prédaállat bőrét mentette már meg.

Lovagias látásmódját nem lehet nem csodálni egy kissé, Nikkóban egy idealista kamaszfiú tettvágya lobog. Belém is fojtja a szót rendesen, az én szememen át egészen más látszódik az egész világból, felém fordított arca rútabb annál, hogysem át akarnám ruházni őrá a látványt. Somolygok. Azt hiszem, mostanra megértettem, miért is rajonganak az állatok annyira a férfiért.
- Szerencsés Finch, hogy te vagy a fivére - mondom szelíden és teljesen őszintén, egyenesen a szemébe. - Ő is tudja. Nem számít, mit beszél.
Mert hát ennyire ismerem már őt is. Azt a durva, esetlen és faragatlan pokrócot... talán ugyanakkora szívvel, mint az öccséé.

Meglepődik. Nem csoda. Tekintetem fürkészen rávillan: ártatlan az arca. Az a csinos, kedves arca. Az enyém most - érzem - másmilyen. Ha pislog, elmulasztja, ám a pillanat századrészéig igenis ott viselem rávésődve azt a keserű, vérszomjas gátlástalanságot, amelyre mélyen belül igenis képes vagyok. Viselem egy alattomos, haragtartó és rosszindulatú személyiség összes ismertetőjegyét s ez a Manx név életnagyságú, élő és lélegző és visszataszító portréjává is tesz. Ha ennyi nem lenne elég - mert a családnevéről senkisem tehet, ugye nem? -, egymagamban sem vagyok más, csak egy korcs ember és egy korcs farkas keveréke: eminnen is, amonnan is a legmostohább körülmények magvából véletlen sarjadt, követelőző gyom.
Nem tudja kinézni belőlem. Elmosolyodom a számmal. Aztán a szememmel is: csak egy szívdobbanás volt az előbbi.
- Hát persze, hogy nem.
Lenne pedig, akit megkérdezhetnél erről.

Érzem, hogy ő is belebizsereg a kisugárzásom (neki talán rémisztő) amplitúdójába. Kiegyensúlyozottsága éles ellentétemmé teszi, ahogy sok más vonása is. Megnyalom a szám. Száraz. Jobb oldalon, a zugnál nyers hús ízét is érzem, mert megrepedt a bőr. Nikko érezhető zavara arra késztet, hogy gyengéd pillantást vessek rá. Ő lefelé néz éppen, a kopásálló kőpadlóra.
- Jól vagyok. Ne haragudj. Nem akartam ellenséges lenni.
És azt se, hogy megijedjen. Vagy hogy aggódjon. De még most is olyan kezelhetetlen néha, amit érzek, ha ez szóba kerül. Talán örökre az is marad.
Rám vallana.
Sóhajtok. Nem valami mély sóhaj. A csuklómmal megdörzsölöm az orromat, mintha viszketne, jót tesz, ha megmozdul az ember ilyenkor. Hümmögök. Finch. Érthető. Aztán hallgatom, ahogy akadozva ötöl-hatol, mint egy kamasz gyerek, aki nem tudja szavakba önteni az érzéseit. Azért jólesik. Elnéző, derűs kifejezés ül ki a képemre.
- Miattad még soha nem éreztem magam rosszul - szögezem le. A hangom úgy is komolyan vehetően őszinte, hogy itt-ott nevetésre emlékeztető mellékzöngéket csíphet el benne. - És nem hiszem, hogy valaha sor kerülne rá.

Hátratűröm a hajamat.
- Mara falkatag, igen. Kedvelnéd. És ahogy látom, egy követ fújtok velem kapcsolatban is. - Mara volt az első, aki erősködött, hogy adjak egy esélyt a fenevaddal való együttélésnek. Fürkészem egy kicsit Nikkót megint. Az agyamat belül a Finch és közöttem lezajlott beszélgetés tölti meg. Csoda, hogy nem érti? Mi se értjük őket. A szemébe nézek megint egyszer, és most sok erőre van szükség, hogy ne fordítsam el a tekintetem, míg beszélek. - Harapottnak lenni annyi, mint vérfoltnak a szőnyegen. Baleset, amit nem lehet helyrehozni és most kénytelenek még évekig kerülgetni. A falka büszkeségén esett csorba. Máig szégyellek előttük váltani, pedig idetartozom, mert semmi nem tartozik olyan szorosan egy falkához, mint a büszkeségén esett csorba.
Elhallgatok, hirtelen, mintha elvágták volna. Egy kicsit hadartam. Muszáj volt, nem akartam, hogy elmenjen a hangom, mielőtt elérek a végére. A kölyökkutya a lábunknál, a ketrecében sírós hangot ad. Ez fáj. A csuklóm hátával megdörzsölöm az orromat. Éppen csak egy kicsit remeg a kezem.

- Téged nem lehet kihozni a béketűrésből - somolygom az anekdota hallatán enyhe derűvel. Lefogadom, hogy egy pillanatra sem volt mérges akkor sem. Nikko aranyszívét láthatóan csak tovább lágyítja az állatok nedves és nagy szemű, reménykedő bámulása. A kérdésre aztán felmorranok, inkább meglepetten, semmint sértettségből. Megtartani? Kutya... nekem? Ebbe eddig bele se gondoltam. Most, hogy a torkomra forrt szótól némán kiadom a kezemből a kölyköt, van alkalmam megvizsgálni az érzéseimet. Mi tagadás. Aranyos jószág. A farkas idebenn bizonytalanul és bizalmatlanul hunyorít.
- Nem hinném, hogy megvan bennem, ami felelősség ezzel jár. És fogalmam sincs, mennyire jönnénk ki... ha kitelik a hold. Ha érted.
Azzal leguggolok a ketrechez, és míg falkatársam a tálak előkeresésével foglalatoskodik, megvakarom a kiskutya állát. Azonnal végignyalja a kezem. Óriási nyelve egyből beterít a mandzsettámig; az egész máris egy merő gőzölgő nyál. Nevetős fintorral rázom le, amennyire lehet, mielőtt fölegyenesedve némi vonakodással a zakómból előhúzott zsebkendőbe törölném.
Jól van. Ezt magamnak köszönhetem.

Érzékelem Nikko feszültségét, mely akaratlanul is átragad valamelyest. Nem engedtem magam belemerülni a lehetőségbe, hogy esetleg ilyen kérdés következik, mert ő olyan természetességgel viseli a bundáját, ahogyan én talán a bőrömet sem... de persze mi más jöhetett volna, mégis. Talán a levegőn át is kitapintható a számára, ahogy az ízületeim akaratlanul, kellemetlenül megmerevednek. Nem mondok semmit. Várom, hogy befejezze. A gyomromat émelygéssel határos, ólmos nyomás telíti el. Nagyot nyelek, mint mindig ilyenkor és eddigre éppen felkelt már: egymás szemébe nézünk.
Mindig ilyen szép volt-e a Nikko kék szeme?
- Hát nem tudod? Akkor erről sokan beszéltek.
Amikor beharaptak. Négy éve. De persze - az ifjabbik Colby újabb fiú errefelé még nálam is. Érzem, hogy az állkapcsomat rögzítő inak kétoldalt feszesen kidagadnak. Tekintetem ide-oda járkál az alakján, hogy végül megint rátaláljon az arcára. Izzad a tenyerem. Régi rossz szokásomhoz híven a nadrágomba törlöm.
Milyen az egész érzés?

- Erőszakos - válaszolok hirtelen. Úgy, ahogy semmiképpen nem akartam. Félúton lesütöm a szememet. - Félelmetes is és megalázó, de főleg... erőszakos. Az aktus, a harapáson és az átváltozáson átesni, aztán újra meg... újra. Sokszor parancsszóra.
Elhallgatok. Sok ilyen könyörtelen éjszakában volt részem. Nemegyszer parancsolták elő a farkast belőlem a tapasztaltabb falkatagok, akiknek a kisujjukban volt az újszülött bestia provokálásának minden csínja-bínja. Én hiába rimánkodtam, fenyegetőztem vagy futottam el, semmi sem használt - de még ha a falka szíve meg is esett volna rajtam, a telihold akkor is részvétlen úr marad. Számát se tudom, hányszor ért véget a vadászat számomra valahol a sárban, nyüszítve. Egy született farkas nem is sejtheti ezt. Vagy hogy hányszor hánytam vagy vizeltem össze magam a váltás heves, szűnni nem akaró lázgörcsei közepette, oda-vissza egyformán és hogy közben ha győztem hát a saját véremet nyeldekeltem hogy meg ne fulladjak mert köpni állati (félállati) pofával nem voltam képes és levegőt sem kaptam az elzáródó légutaimon.
Nikkóra nézek megint. Érzem, hogy fehérebb vagyok, mintha dönthetnék a színemről csak úgy. Nem akarok neki válaszolni. És akarok is. Mert csak egyvalaki miatt kérdezhet erről.
- Miért kérdezed? - tudakolom mégis, hogy hátha elmond valamit, amit eddig senki nem hallgatott meg. Szünet; az orrcimpáim kitágulnak. - Amikor először átváltoztam és vissza, az két napig eltartott. Mara jött értem. Tamara Mason. - jegyzem meg. A hanghordozás viszonylag könnyed, de minden más súlyos. - Azt hittem, annyi morfiumot fog adni, hogy ne ébredjek fel megint. Megköszöntem neki.
Akkor még nem tudtam, hogy ennyi könyörület őbelé sem szorult. Bár nem teszem hozzá, az ábrázatomból egyértelmű lehet Nikko számára, hogy amióta csak megtörtént, ezt egyetlen alkalommal sem mondtam el senkinek.

Részvétteljes, megértő mosollyal hallgatom Nikko fájdalmas szavait. Keveset tudok a háziállatokról, az azonban előttem sem titok, hogy egyesek mostohán bánnak a nekik jutottal. És az igazság az, hogy bánhatnak velük akárhogy, mert - bár számos szabály rendelkezik már erről - a törvény szeme gyakorta vak az élet igazán sötét zegzugaira, keze pedig nem mindig elég hosszú, hogy elég mélyre érjen. Vagy elég magasra.
- Az. Én is megsajnáltam szegényt - értek egyet, megdörzsölve egy picit a kölyök egyik jókora radarfülének tövét. A kicsiny németjuhász hátratekeredik, mafla kölyökvonásain egyszerre honol harapást és nyaldosást ígérő, bizarr keverékszándék. Elkapom a kezemet, megint. Ebből nem eszel még egyszer.

Nikko megindul, én pedig a nyomába szegődöm, feljebb ölelve a mellkasomon a kölyköt. Nehezebb, mint amilyennek elsőre tűnt, kíváncsiságában az alkaromra támasztott mancsain billeg kissé. Nem engedem túlságosan előredőlni, máskülönben azonban nem gyötröm tovább - közvetlenül Nikko után lépkedek, a kutya pedig ezzel elégedettnek tűnik. A férfi mosolyára szkeptikusan felvonom a szemöldökömet, bár a gesztus elég nyilvánvalóan csak egyfajta évődés a kis lelenc rovására.
- Meg akart harapni. Szerencséje, hogy kettőnk közül legalább én nagyvonalú vagyok. Hmm? Haramia.
Megjátszott nehezteléssel a gömbölyű fejtető tömött szőrei közé koppantok két ujjal. A kölyök fölvakkant, felháborodottan, de ezúttal tettleg nem ellenségeskedik. Na ugye. Lesz itt rend. Ennek a pofácskának viszont tényleg elég nehéz ellenállni. Nagy mancsai bájosan esetlennek mutatják, a testéből kellemes meleg sugárzik. Bírom-e? Kelletlenül fújtatok.
- Azt hiszem, nem olyan vészes. Bírható. Úgymond.
Megállunk és figyelem, ahogy Nikko kinyit egy ketrecet. A kiskutya érdeklődve szimatol, de ezúttal nem fenyegeti a leesés veszélye. Biccentek.
- Hadd pihenje ki magát. És ha mégis van valami baja, nálatok jók az esélyei. Gondolom.

Ha az ifjabbik Colby fölegyenesedik és látom rajta, hogy kész átvenni a kölyköt, oda fogom adni. Tervezem még egyszer megsimogatni a fekete fejet, mielőtt az állat kialhatja a megrázkódtatást az iskola nyújtotta biztonságban. A kérdésre fél szemmel föltekintek. Kell egy másodperc, míg megpróbálom leolvasni falkatársam vonásairól, mire lehet kíváncsi. Akármit is látok, a vége bólintás lesz.
- Persze, hogyne - egyezek bele nehézség nélkül. Nikko jó srác. Nem az a fajta, aki elől mindenáron elhallgatnék dolgokat. - Kérdezz nyugodtan.

Ahhoz képest, milyen magától értetődő természetességgel vettem felé az irányt, Nikko meg én nem is különbözhetnénk jobban egymástól. Valójában persze egyik Colby fivérre sem hasonlítok, Finch azonban legalább a sorsomban és az örökös borúlátásomban osztozni látszik. Mint ahogy a szemetet az útpadka tövében összefújja a szél - így mondják -, úgy sodródunk időnként egymás mellé mi ketten, a két rossz természetű, önnmagát görcsösen harapdáló korcs, akiket a falka csak úgy, jobb belátása ellenére cipel holtsúlyként magával. Ez persze talán túlzás - néha egészen biztosan igen, néha egészen biztosan nem -, az érzés azonban makacsabb a tényeknél. Számomra és Finch számára mindenképpen.
Nikko teljesen más természetű vérfarkas. Őrá soha eszembe sem jutna emberként hivatkozni: olyan alakváltó, aki mindkét világban igazán otthon van. Talán farkasként még jobban is, mint emberként... mégis, akármelyik bőrét viseli, mindenkor kiegyensúlyozottabb talán mindenki másnál, akit valaha ismertem. Talán ennek köszönhető az a rajongás is, amellyel a kutyák viseltetnek iránta. Nem annyira a természetfeletti ellenére, hanem Nikko belső harmóniája keltette ösztönös biztonságérzetből.
Nem csoda, hogy még Philadelphiából is lejárnak ide néhanap.

A kicsiny németjuhász megrezdül a karomban, ahogy a folyosón megpillantja a falkatársamat: mocorogni kezd Nikko felé, én meg érzem, ahogy tipródó kölyökkarmai alatt megfeszülnek a zakóm ujjára varrt fekete gombok. Óvatosan megfogom a mellkasán és egy kicsit odébb tolom, ezzel visszaültetve a könyökhajlatomba. Ő cserébe keserves nyüsszenést hallat majd tűhegyes fogait az ujjaim közti vékony bőrbe mélyeszti. Elkapom a kezemet - te rohadt kis szemétláda -, és a veszedelmesen fogyó türelem hangján fölmorranok. Csak úgy, szavak nélkül. A kis gazember erre már riadtan meglapul, igaz, egyetlen pillanatra csak, mert aztán megállunk, immár közvetlenül Nikko színe előtt és a belőle áradó kellemes, bizalomgerjesztő energiák tavaszi szellőként fújják tova a fenyegetőzésem.
- Szervusz, Nikko - viszonzom az üdvözlést. A csaholás első alkalom, ilyen hangot még nem méltóztatott adni a jövevény. Eddig. Itt, úgy látszik, más a széljárás. Pofácskája már fölszegve és a nyelvét nyújtogatja a férfi felé, amíg kezet fogunk. Alattomban megmarkolom a gömbölyű kölyökkutya-hasat, nehogy kivesse magát az ölelésemből a kőpadlóra, de így is hallom lelkes fújtatását. Élénken szimatolva kívánkozik a rokonszenvesebb kézbe.
Tudod, mit, dohogom magamban ekkora hálátlanság láttán, na meg mert egy kissé vérzik a kezem, ahol belém csípett az imént, jössz nekem hetven dollárral. Állatorvos meg gázolaj. És megérdemelnéd, hogy én is megharapjalak.
Nem mintha lenne szívem mérgesnek maradni. Valójában inkább örülök, hogy láthatóan kedvére van a váltás.
- A hátsó bejárattól nem messze, a temető mögött szedtem össze - felelem vállat vonva. Első alkalom volt, azt a részt, hiába félreeső terület, nem jellemzi, hogy bármit eldobálnának. - Egyedül volt egy dobozban. A vállán volt egy kis vágás, de az ügyeleten azt mondták, elég fertőtleníteni és bekötözni, az meg már megtörtént. Elméletileg holnap még rajta marad, utána... nem tudom. Szerintem nincs baja.
Kritikusan sandítok a kölyökre, aki ezúttal is boldogan tekereg és szuszog elfelé tőlem. Nikko simogatására hátraszegett fejjel igyekszik belenyalni a felé nyújtott tenyérbe.
- Engem nem bír - jegyzem meg szárazon és kissé csípősebben, mint az egy érett férfitól elvárható lenne. - De valójában arra gondoltam, hátha van egy kis helyed neki valahol. Vagy ha nem, talán ötleted, hogy mi legyen a sorsa. Bocs, hogy csak most értem ide. Azt hittem, csak egy óra múlva végzel.

- Maradjál szépen - mormolom idegesen, fél szemmel nyugtalanul az utat, fél szemmel nyugtalanul a jobb első ülésen fészkelődő utasomat figyelve. - Semmi rosszalkodás a kocsiban, kis dög. Maradj veszteg. Semmi rágás. Semmi kaparás. Semmi nyáladzás. Semmi semmi. Értve? Levegőt se vegyél.
Amaz vinnyog, és a fejét dobálja ide-oda. Élénken felém szimatol aztán hátratáncol, levágva feketeszőrös ülepét a kárpitra. Lesunyt kajla fülek, sírósan kivicsorított ezernyi cápafog. Már csak a masni hiányzik a nyakából. Valamit szimatol, aztán leszegett orral körbeforog párat helyben. Gyanúsan összekuporodik. Erőteljesen oldalra rántom a kormányt, mire a hatalmas Cadillac gyászkocsi eleje nyikorgó abroncsokkal átlépi a felezővonalat, akár egy kilőtt torpedó elől menekülő csatahajó. Roppant hátsó traktusa egy pillanatra a maga teljes, rémisztő hosszában elfoglalja mindkét sávot, a mellettem ki tudja, mire készülő fekete németjuhász kölyök pedig elveszíti amúgy is ingatag egyensúlyát, és egyenesen helyes pofácskájára bukik az ülésen. Bosszús nyikkanás közepette pillant fel, de a bosszúsága korántsem mérhető az enyémhez.
- Eszedbe ne jusson.

Alig húszperces az út Nikko munkahelyéig, de legalább ezer évnek tűnik. A kiskutya, akinek a vállacskáján friss kötés virít, meglepő barátságosság és meglepő ellenségesség közt lavírozva tűrte a társaságomat, mióta fölszedtem a Brandywine temető hátulsó kapuja mellé kidobott kartondobozból. Az elmúlt két órában megjártuk az állatorvost, aki megállapította, hogy aprócska sérülést szerzett csak és egy elhagyatott kutyafuttatót, ahol adtam neki inni az ivókútról. Ugyanitt evett pár falat koszos nyers csirkét, amit csak úgy talált, és nincs olyan Isten, hogy én azt megpróbáljam kiszedni a nyálas szájából. Egyébként is morgott. Ahogy előtte meg utána is, ha eszébe jutott, hogy én is itt vagyok.
A menhelyre nem akarózott vinnem. Egyébként sem bízom meg az ilyen helyekben. Mitől lenne jobb, mint az emberekéi? Nikko az egyetlen farkas, akit tudomásom szerint imádnak az állatok. Nálam bizonyosan sokkal népszerűbb lesz ennél a kis gazembernél is.

Visszafogott lendülettel kanyarodom be a K9 Academy előtti parkolóba. Javarészt üres. Az órámra nézek: nem csoda. A tréningek vége felé közelít a nap, most már biztosan majdnem minden bejárós hazaindult. Kinyitom az ajtót, majd a járművet megkerülve a jobb oldali párját is, s ellentmondást nem tűrő mozdulattal fölnyalábolom a macskamód fújtató kis jószágot. Érzem rajta a félelmet és a nemtetszést, nem nagyon hevesen, de azért tapinthatóan önti el a közelségemre. Selymes bundás bőre megremeg a tenyerem alatt, nyelvét végighúzza a kézfejemen.
Nem bírom megállni: megpaskolom a fejét, egészen finoman csak.
- Jól van, kicsi - lököm be az ajtót a térdemmel, ugyanilyen finoman. Mégiscsak rólam van szó. De beszélni tényleg a kutyakölyökhöz beszéltem, most az egyszer. - Nem lesz baj. Nem bántalak. Persze, ha összetapicskolod az öltönyömet, vagy rosszabb, elbeszélgetünk. Ma még dolgom lenne benne.
Megindulok befelé, fél karommal magamhoz fogva az állatot. Nagyjából emlékszem, merre szokott lenni Nikko ilyentájt.