it's never too

Hazudnék ha azt mondanám, nem számít mindaz, mi eddig történt és szörnyen éreztem magam, hogy belerántottam egy olyan kényelmetlen szituációba, ami a megítélésén is csorbít. Ha valaki, hát ő biztosan nem tette volna meg azt, amit én helyette is elkövettem. De szükségem volt azokra a pirulákra és ha igyekszem is meggyőzni magam, hogy boldoguljak inkább nélküle, hazudnék ha azt mondanám nem motoszkál bennem az ellenkezője. Mert az ilyen szarok függőséget okoznak és a legkisebb tünet is gyötrelmes, ha nem csak azzal kell megküzdenem, de minden mással is.
Most azonban másnak volt itt helye, nem az évődésnek és a kesergésnek. Isteni ebédet hozott át, az én palacsintám mezei reggeli hozzá képest. De bonyolultabbra így munka után nem nagyon futotta rá, márpedig frisset szerettem volna összedobni.
- Ezt vegyem kihívásnak, hogy lefőzzelek? Úgysem tudlak. – eresztettem egy teli vigyort is mellé, mert lehetetlen küldetésre invitált és ezt ő is elég jól tudja. Mindig isteni kajákat rakott össze, a kisujjában volt az egész konyha. Viccelődni vele pedig különösképp jól esett, noha láttam valamit a vonásaiban, ami arra sarkallt, hogy nekem is kicsit vissza kell fognom magam, már nem olyan a helyzet, hogy a határtalan szórakozottsággal vessük bele magunkat egymás társaságába.
- Én dehogy, csupán botor tanulatlan vagyok ilyen téren. – ebben pedig nem hazudtam, hiszen tényleg így volt, semmit nem tudtam erről a létről, eddig mindent ösztönből próbáltam megoldani vagy épp a saját meglátásom szerint, de semmi eredményezőt nem hozott, főleg úgy, hogy a farkas egyre erősebb volt itt. Volt valami nyugtalanító a szavaiban, ami egyre csak azt igazolta, amitől tartottam. Hogy nem nagyon lesz már olyan, mint a régi életem. Ez ne egy nátha, amit le kell győzni, de igazából örülhettem is volna annak, hogy felfokozott érzékekkel és erővel rendelkeztem, az egyetlen ami ennek az útját állta, hogy nem egyedül fogtam azt a kormányt és ez dacot szült bennem és a farkasban is. Megmasszíroztam az orrnyergem, ahogy lassan kifújtam a levegőt. Most nem igazán tudtam volna részben a csalódottságom leplezni, de harag magam irányába nem nőtt. Inkább igyekeztem figyelni. Bólintottam csupán.
- Volt már olyan, hogy valami olyat tettél, amit te nem szerettél volna vagy nem olyan mértékben, mint ahogy megtörtént? Mármint az… ő jóvoltából. – furcsa volt úgy beszélgetni a belső farkasról, mint egy harmadik meg negyedik címszereplőről, de én akartam felszállni erre a vonatra. Én akartam beszélgetni róla és okosodni.
Voltaképp a változás érzékelését vehettem volna egyfajta elégedettségi elégtételnek, de valahogy nem volt még rá alkalmam, hogy igazán örüljek is neki. Mara szavaiból ítélve neki sokkal egyhangúbbnak tűnt az egész eddigi élete. Ott volt még mindig a tény, hogy én mind idáig semmit nem is vettem észre. Ez pedig valahol elképesztően lenyűgözött. De ha neki kellett hozzá egy élet, akkor én semmi jóra nem számíthattam fél évvel a hátam mögött.
- Van is meg nincs is. Amikor valami inkább csavarja az orrom, azt nehezebb figyelmen kívül hagyni, mint eddig. A fegyver hangja is hangosabb és kellemetlenebb, de megszokható. Az a legkevésbé az, hogy változó mennyire tudom uralni és teliholdkor szinte lehetetlen. Olyankor úgy érzem, hogy leural és valakinek bántódása esik, akinek nem kellene. Nem szeretném, hogy valaki úgy járjon, mint én akkor. – nem akartam hazudni, bizonyára teljesen tisztában volt azzal, milyen újként az átváltozás azon kívül, hogy fájdalmas. A fájdalom a legkevesebb, megtanultam tolerálni, az ingerküszöböm is kezd kitolódni hozzá.
- Segítő technikák? Próbáltam meditálni, hátha lecsillapodik, de nem tetszett neki, én sem tudtam nyugodt maradni és hagytam a francba. – ha az amatőrség fájna, most azért kicsit elsüllyednék. Lehet teljesen hülyeség, amiket kipróbáltam eddig, de tényleg nem működött. Most bezzeg nem éreztem semmit ezek közül, csak a folyamatosan pulzáló izgatottságot. Ahelyett azonban, hogy ezt felhoztam volna, csak bólintottam.
- Millió meg egy másik kérdést vetett fel, e csak a végére érünk. Mi van a falkával? Meddig tolerálnak valakit?

Mara & Archie

it's never too

Sosem volt szokásom segítséget kérni senkitől, hiszen nem is kaptam általában. A rossz beidegződések talán, hogy magam akartam megoldani az elmúlt félév szülte viszontagságokat - de belátom, hogy nem hogy sikerre vittem volna, talán még olaj is volt a tűzre. A farkas nem hogy a háttérbe vonult volna, itt mintha szabályosan megbolondulna teliholdról teliholdra. Mintha most kapna igazán erőre, ez pedig nem tetszett nekem. Kicsit sem. De mindefölött kár lett volna tagadnom, hogy jól esett Marát újra és újra látni, hiába is mantráztam magamban, hogy az ittlétem megint csak átmeneti.
Mint akkor Atlantában.
Most egy kissé furcsán visszafogott volt, talán a legutóbbi kiborulása késztette arra, hogy így tegyen. Én igyekeztem tiszteletben tartani mindezt, mégis egyfajta frusztráció lett úrrá rajtam. Mi voltunk itt és mégsem úgy. Elcsevegtünk, de mégsem olyan mélységgel. Mint két idegen, akik sosem tudnának azok lenni. Vagy lehet csak én gondoltam ezt is.
- Az én főztöm arra jó, hogy átmenetileg jó megoldásnak tűnjön, de sosem leszek profi. Bár igazad van, időm itt rengeteg van és nem is akarok menzára járni. Elég a kantinos kajákból. - kis mosoly az én szám szegletében is bújkált, de figyelmeztetnem is kellett magam, hogy én vagyok a házigazda, nem állhatok meg csak úgy szemezni vele.
- Persze, annyira ismerlek már. De egy palacsinta még bocsánatos bűn, nem? - nem hagytam, hogy lebeszéljen arról, nincs még erre sem szükség. Ez a legkevesebb, hogy készülök valamivel amit amúgy is megtettem volna ha nem jön át, legfeljebb nem palacsintával készülök ha csak magam vagyok.
De ha már itt illatozott az ő főztje, hát menten bele kellett kóstolnom. Nem is tudtam megállni, hogy kiélvezzem az ízét, még ha ennyire látványosan is sikerült. Ezeket az ízeket elfelejteni is képtelenség volt, most pedig megint belépett az életembe, vele együtt. Egy újabb gondolatot hessegettem el, hiszen nem azért beszéltük most meg a találkzót, hogy nosztalgiázzunk.
Rettenetesen nehéz volt.
Mentőkézként jött a téma Lilyről. A kislányról speciel épp csak hallottam és csak elképzelni tudtam ezt a jelenetet, ahogy a járókába teszi, erre pedig elmosolyodtam. Biztosan elég testhezálló feladat neki ez a kettő, nem féltettem, hogy feltalálja magát a konyhában. Alighanem velem nehezebb dolga volt, de ezt már nem említem fel neki, inkább újabb adagot burkolok be az ételből.
Kíváncsian figyeltem, ahogy belekóstol. Nem zavart volna ha mint tanítvány alul maradok az értékelésben, egy kis kritika sosem vágott még földhöz. De azért érdekelt, hogy mit szól hozzá. Hagytam, hogy kibontakozzon és kiszolgálja magát mindennel, amivel csak szeretné.
- Sajnos ilyen rövid idő alatt nem lettem planetológus, szóval alighanem egy karcsú egyoldalas esszét kapnál az árapály változásokról. - ha viccelődött, hát akkor én is belementem. De a megjegyzésére eltűnődtem.
- Őszintén szólva úgy éreztem, hogy el tudom nyomni örökre és ezért soha nem próbáltam meg utánajárni hogy is van ez az állapot. Azt hiszem állapot. Vagy valami egészen más...? - próbáltam kiolvasni a vonásaiból a feltételezésem mivoltát, hogy vajon helyesen ítéltem-e meg. Tényleg így éreztem ezt, hogy csak átmeneti.
- A legutóbb nem voltam napokig a helyzet magaslatán, így azt hiszem az ő jóléte összekapcsolódik az enyémmel. Az jó tulajdonságnak számít, hogy ha erős, én is az vagyok és fordítva? Nem sok jót tapasztaltam, erősebb vagyok, jobban hallok, jobb a szaglásom és mintha olyan érzékekhez jutottam volna hozzá, melyek sohasem voltak. De azt hiszem mondhatom azt, hogy ezek jó dolgok, ha szívesebben adnám vissza annak, aki megharapott. - őszinteséget várt, én őszintén feleltem.
- De mesélj te, mint aki mindig is ebben voltál, hogy látod és éled meg. De úgy is kérdezhetném, te mit tartasz jónak? Miből fakad mindez? Hogy fogod vissza azt a sok késztetést, amit a farkas diktál? - az jobban érdekelt, hogy olyan, aki nem tapasztalt meg mást mint ezt a létet miért ragaszkodik hozzá.

Mara & Archie

it's never too

A kis apróságnak nem szokott ilyen jó illata lenni, ebben pedig úgy éreztem akár egyet is érthetnék a bennem lakozó farkassal. Direkt meg akartam várni őt a palacsintával, amit már tegnap kifundáltam, hogy elkészítek. Igazán elégedett lehettem az eredménnyel, mert hosszú hónapokba kellett kikísérleteznem pontosan ugyanazt a receptet, amit ő alkalmazott. Meg kell hagyni maradandót alkotott, mert azóta is dobtam össze sűrűn olasz ételeket és nem feltétlenül csak amiatt, mert némelyik rettentően gyors. Legszívesebben menten belekóstoltam volna a gusztán kinéző ételbe, de fegyelmeztem magam, hogy majd akkor ha mindennel elkészülök. Házigazda létemre nem bűnözhettem csak úgy.
- Az a funkció most szünetel. - az ég adta világon nem akartam célozgatni semmire, főleg miután láttam, hogy az a széles vigyor milyen hamar ereszt le. A keserű valóság, hogy mi most más célból voltunk itt és már rég nem az a viszony volt közöttünk, mint amilyen akkor volt. Mégis valahogy az volt a benyomásom az egészről, hogy olyan volt a kapcsolatunk, mintha ott folytatnánk, ahol félbe szakadt.
- El vannak kényeztetve, én mondom. De most, hogy mondod... nem változott az ízlésem, inkább csak kiélvezem, hogy egy ideje nem menzakosztot eszek. Na azt semmiképp nem hiányolom a frontról. - az olasz mindig jó, ha pedig ő készíti, különösen. De nem volt időm megállni egy percre sem, mert a palacsinta még mindig nem sütötte meg magát, nekem ez pedig remek lehetőséget adott arra, hogy átgondoljam, miről és hogyan kellene majd beszélgetnünk.
- Így van. Mondtam, hogy készülök. Ha pedig te segítesz nekem, akkor nem maradok hálátlan. - úgy éreztem, hogy ki kell fejtenem az indokot, mert ha valamit, hát üres kézzel nem szerettem senkit várni. De azért egy hálás mosolyt sikerült mellé tálalnom. Mikor kifejtette, hogy a friss kaja amit hozott csak az enyém, akkor már nem tudtam megállni, hogy ne nyúljak villáért. De még mielőtt megkóstoltam volna a lasagnát, válaszoltam a kérdésére és mintegy ellenkezést megelőzendő mozdulattal húztam ki mögötte a széket.
- Csak helyezd magad kényelembe, semmi más dolgod nincs. - azzal be is toltam a jókora lecincált darabot. Biztosan eredeti képet festhettem így, mert aztán más dolgom sem volt, mint kiélvezni a falat ízét - ami még mindig utánozhatatlanul az ő ízvilága volt.
- Mmmm... bocsánat. Nem tudom máshogy kommentálni, ez még mindig elképesztően finom. - eresztettem meg egy mosolyt a megjegyzésem mellé, miután letettem a tányéromra lenyalva a villát. A többit majd később megeszem. Gyorsan vissza is csuktam a tetőt a dobozra és jó mélyen visszaszívtam a megjegyzést, miszerint nem értem hogy van még mindig egyedül.
- Akkor neked van ezúttal bio-akadályod. - most, hogy már én is sikeresen összekészültem még az italokkal is, elégedetten ültem le hozzá az asztalhoz vele szemben elhelyezkedve, miközben nyugtázhattam, hogy maximálisan rá figyelek. Az észrevétele megmosolyogtatott. Az azonban meglepett, hogy nem esett le rögtön neki, pedig aztán a kókusz belengte gyakorlatilag az egész helyiséget.
- Hazudnék ha azt mondanám, hogy elsőre sikerült, de nem kellett sokat kísérleteznem. Azt hiszem hiányzott az ívilág. Nehéz visszaszokni a sajáthoz, ha annyira jókat csináltál. Szóval megpróbáltam leutánozni. Remélem ízlik is és eltaláltam, de igazából még mindig úgy az igazi, ha te csinálod. - kezdtem bele a monológba, aztán rájöttem, hogy talán kicsit túlfeszítem a húrt. A farkas mindjárt elégedetlenül morrant egyet a visszalépésre. - Szóval mit kérsz inni? - böktem a két üdítő és az üveg víz felé és töltöttem is, amint megkaptam a választ rá, hogy melyikből kér. Palacsintához mégis csak hülyén nézett volna ki, ha borral készülök. Pedig esküszöm megfordult a fejemben.
- Nos... azt hiszem készültél te is, mégpedig házi feladattal ha jól sejtem.

Mara & Archie

it's never too

Már elhatároztam, hogy fogjuk ezt az egészet átbeszélni. A múltkori kényelmetlen pillanatokra emlékezvén gondoltam lefoglalhatjuk magunkat addig is evéssel, az mindig működött. Akkor is működött, amikor megbeszéltük, hogy visszamegyek a frontra. Többé-kevésbé. Mindegy, most kifejezetten más a helyzet, csak semmi búcsú, csak semmi szomorkodás. Igazából belegondolva az utóbbi napok vagy hetek eseményeibe, jól esett a lelkemnek, hogy nem csak az unokaöcséimre számíthattam és kölönös érzés volt, hogy nem messze laktam egy olyan valakitől, akivel volt közös múltam, nem csak pár napos ismertségem, sem közös küldetésem. Hanem olyan igazi, életszagú átlagos múltam, ahol nem a tiszt és a katona voltam, hanem egy egyszerű amerikai polgár. Ezt nem igazán mondhattam el sűrűn magamról. Nem azért, mert nem ismerkedtem volna eleget másokkal, hanem inkább amiatt, mert az időm nagy részét a katonaság kötötte le és a bajtársakat nem a környékről szedtem össze. Akárhogy is próbáltam szépíteni, ha tudtam is hogy bármelyiküket kereshetem, sok mérföld volt közöttünk és nem is találhattam meg akárkit a nyűgjeimmel.
Már azelőtt hallottam a motor majd a lépteinek a közeledő hangját, hogy bekopogott volna. Épp ezért nem öntöttem újabb adag tésztát a serpenyőbe, hanem csak a konyharuhát a vállamra sapva sarkon fordultam. Meggondoltam magam, mégis csak szeretnék ajtót nyitni neki. Nem is azt figyeltem, mit hozott, csak a vonásait kutattam és nyomban széles mosoly ült ki az arcomra. Csak az orrom kezdett el súggni arról, hogy hozott is valamit. Így hát gyorsan el is álltam az útból.
- Szia! Te is készültél. - jegyeztem meg félig kérdő hanglejtéssel az amúgy nyilvánvalót. Azt már nem tettem hozzá, hogy az egyik kedvencemet. Nyomban becsuktam az ajtót, hogy az illat ne is akarjon kiszökni.
- Mint látod van, ha pedig az ember egyedül él, hát kénytelen megtanulni a kedvenceit. - eszembe is jutott, hogy folytathatnám a palacsintát, így aztán hagytam, hogy Mara kibontakozzon a lepakolással és inkább vissza siettem a serpenyőhöz, hogy újabb adagot süssek ki.
- Általában van kedvem, legtöbbször valami egyszerűt. A bonyolultabbakhoz még inkább a kukta státuszt birtoklom. Vagy inkább a krumplipucoló fiúét. - tettem hozzá ez utóbbit viccelődve.
- Nagyon jó illatokat hoztál magaddal, direkt esett a választás rá? - céloztam a tál tartalmában lapuló ételre, mert akárhogy is néztük, ezt korábban is a szokásosnál többször csinálta meg nekem is. Én pedig nagyon rákaptam. Megfordulni nem volt már időm, mert be akartam fejezni a palacsintát, hogy aztán az utolsót is a tányérra csúsztathassam ki és az asztalra pakoljam.
-  Szóval most ki eteti meg a másikat jobban versenyt játszunk? - hálás pillantásom árulkodó volt azt illetően, hogy már mennyire szívesen megkóstoltam volna a főztjét, de még előtte minden egyéb adalékot ki akartam készíteni az asztalra mint a tejszínhab és a csokis öntet. Azért előkerült a juharszirup is, háta azóta másban utazna. Végül csak hoztam kétféle tányért mindkettőnk elé az evéeszközökkel. Kissé búgócsiga látszatát kelthettem, de addig is szerettem volna szóval tartani.
- Milyen napod volt ma?

Mara & Archie

it's never too

Az ígéret szép szó, ha pedig el is jönnek, úgy lesz az igazi. Nem kételkedtem benne, hogy Mara ne érkezne meg időben, de legalább szólt volna ha mégsem tenné így. Azért időnként a telefonra néztem, hogy esetleg mégis variálódik a program, de akkor legfeljebb rám marad ez a sok minden és vagy két napos kaja marad.
Való igaz, hogy a férfi szívéhez a gyomrán vezet az út. Ebből kiindulva talán nem akkora csoda, hogy én a konyhában kötöttem ki unalmas és magányos óráimban. Szeretem az ételkészítés minden fortélyát, báját, bűvészkedését megismerni, esküszöm olyan mint valami stresszoldó, csak még éhes sem maradok. Nem kimondottan a főzést magát, hanem az alkotás ízét élem annyira. Amikor valami remeket készítek édességből, mint a tévében azok a hatalmas cukrásztorták a különféle hírességek asztalán, mikor már másra nem maradt energiám csak a háttérben zoomolni a képernyőt. A Cake Boss című műsorban érdekes volt nézni, ahogy azokat a remekeket elkészítik a legkülönfélébb technikával. Elvétve, ha időm úgy adódik vagy kellően zombi állapotba amortizáltam már magam, csak bekapcsolom egy-egy részét és nézem, amíg el nem alszok rajta. Hogy miért nem a filmek? Nem is tudom, azt keresni kellene, hogy mit nézzek, ezt meg mindig adták ismétlésben a késői órákban.
Most én leszek itt a cake boss és az lesz, amit én mondok és ahogy óhajtom. Más kérdés, hogy nekem nincsenek kuktáim, cukrászaim, egymagam kell, hogy összedobjam azt a különleges kókuszos palacsintát. Minden egyes darabja és grammja megvolt a fejemben, az emlékeimben, ahogy a kiötlője csinálta. És akit most szerettem volna megvendégelni vele.
Most a múltkorihoz képest azért sokkal rendezettebb volt minden, rendet raktam, még takarítottam is kicsit - ugyan a konyha nem erről árulkodott, de már fordítottam arra gondot, hogy a tojáshéjak ne szanaszét heverjenek a pulton és mindent beáztassak. A készülődés remek alkalmat adott arra, hogy szép lassan letegyem a vállaimról a napi stresszt, amit azok a papírhalmok okoztak amik most a falhoz voltak pakolva katonásan rendbe válogatva. Nem úgy, mint tegnap az őskáosz kellős közepén. Az ajtót direkt nyitva hagytam, hogy ne kelljen még a zár bíbelődésével is foglalatoskodni, ha Mara megérkezik. Voltak kérdéseim. Nem túl sok, de voltak. A gondolataimat is sikerült azóta rendeznem, szóval ha minden jól alakul, akkor ma nem fogok úgy szétesni. Soha többé nem szeretnék annyira szétesni.

Mara & Archie