Ne legyen a nevem Thomas Baker, ha nem kezdem el már Yarán is érezni, hogy ideges. Ajjaj, ha egy profi rádiós is frászt kap a közelgő interjútól, akkor én tehetek mást, minthogy elönt a pánik? Nyugi Thomas! Levegő beszív, bentart, majd kifúj. Jó, ügyes vagy. Magamban próbálok mantrázni, hogy nem lesz semmi baj, ez csak egy szimpla beszélgetés (amit hall kábé egész Rose Harbor), olyanról kell beszélni, amiből élek (jha, pont jól fog hangozni hogy hónapokig tartó írói válságom volt), és Yara tényleg profi (akinek homlokán látni vélek néhány megjelenő izzadtságcseppet, valószínűleg az idegtől). Mégis..mi romolhat le? (spoiler: MINDEN!)
Na jó, vészesen közeledik az akasztás...akarom mondani az adás kezdése, így fejemre igazítom a fejhallgatót. Azt hiszem elengedhetem, hogy megpróbálok professzionálisnak tűnni, valószínűleg már teljesen leírtam magam Yara és az egész rádiós stáb előtt. Igazából azt nem értem, miért nem hajítottak már ki innen páros lábbal. Nem gondolnám, hogy még ha előre be is harangozták, hogy jövök, olyan sok ember hullatna krokodilkönnyeket, ha az interjú végül elmaradna, és a nő egyedül stand up-olná végig az erre szánt időt.
Az egyik férfi visszaszámol, és amikor egyhez ér, Yara pedig beleszól a mikrofonba a hallgatükat köszöntve, tudom, hogy innen nincs visszaút. Ebőbl kell megpróbálnom kihozni a lehető legkisebb égést. Sikerről ne beszéljünk, én már csak örülhetek, ha egy esetleges bevételkiesés miatti kárpótlásról szóló  csekket nem sóz a nyakamba a HarborRadio. Igen hamar rám kerül a sor, hogy beszélnem kell. Majdnem megköszörülöm a torkom, de még időben megszólal a fejemben egy hangos sziréna, hogy ne-ne-ne, mert megsüketítem a hallgatókat, így csak egy mély levegőt veszek, de attól tartok, azt is sikerült túl közel a mikrofonhoz. Na mindegy, élő egyenes adás, innen nincs visszaút.
-Jó reggelt mindenkinek. Thomas Baker vagyok, és ömm...- elmondom a nevem, mikor az előbb Yara már bemutatott. Ez ciki. Vagy nem? Hallgathatnék többet rádiót, hogyan is szokták ezt csinálni. -Angliából költöztem ide átmenetileg. Három könyvem jelent meg, jelenleg a negyediken dolgozom. - egy levegővel, dadogás nélkül sikerült ezt a két rövid mondatot elmondanom, amit igencsak sikerélményként élek meg, arcomra ki is ül egy hülye, bárgyúnak is beillő mosoly, emiatt ki is megy a fejemből, hogy esetleg mondanom kell-e még valamit, de Yara vérprofi, és már szólal is meg szinte egy másodperccel azután, hogy én levittem a hangsúlyt. Elképesztő ez a nő!
A következő feltett kérdése egy olyan, amit többször megkaptam már, így igyekszem a jól betanult választ, hiba nélkül előadni. -Szeretem az izgalmas, esetleg borzongató történeteket, mindig is szerettem, így mikor az írói pályára léptem, nem volt kérdés, hogy ebben a műfajban szeretnék többet alkotni. - nyitnám a számat, hogy esetleg első könyvemről, a fiataloknak szóló detektívkönyvről is szót ejtek, ám idegességemben túlzottan gesztikulálok a kezemmel, ezzel felborítva a pohár vizet, amiben még volt néhány korty.
-A francba! - szisszenek fel, ahogy újra egyenesbe állítom a poharat, majd szemeim elkerekednek. A francba! Káromkodtam egyenes adásban a rádióban!! Ha van Isten, most nyíljon meg a föld, és nyeljen el örökre!

Még a saját nevem kimondásába is képes vagyok belegabalyodni néha, amikor bemutatkozásra kerül a sor, most meg arra készülök, hogy hosszú perceken keresztül (tényleg, azt meg se kérdeztem milyen hosszú lesz ez az egész) beszélgessek Yarával, ami önmagában még kevésbé jelentene problémát, ha nem sugároznák egyből a rádióban is. 
Ha valamilyen isteni csoda folytán sikeres lenne ez az egész, az azért jó hatással lehet az írói karrieremre abból a szempontból, hogy talán többen vennék a könyveimet, de teljesen ellenkezőleg is kifuthat ez, és akkor a kiadóm tuti lapátra tesz, már így is rezeg a léc, hogy nem adtam le nekik semmit több, mint egy éve. Hamarosan elkészül egy prológus, ha minden jól megy azt át tudom nekik adni egy héten belül, de ha itt most leégek, akkor nem tudom, mit fognak szólni. Elképzelhetőnek tartom, hogy utána már nem akarják, hogy az ő nevüket az enyém mellett egy lapon említsék.
Na mindegy, igyekszem ezeket a gondolatokat amennyire lehet az agyam egy hátsó szegletébe száműzni, hiszen nagyon oda kellene figyelnem, milyen kellékekkel leszek körülvéve, de ha most Yara visszakérdezne, tuti belesülnék a válaszadásba. -Hogy jó ritmu...aha oké. - egy pillanatra összeráncolom a homlokomat, mert nem is értem, hogy jön össze a ritmus az ivással, de inkább jobbnak látom, ha inkább nem kérdezek rá, és úgy teszek, mint akinek leesett a tantusz, bár szerintem ennyi alapján is azt hiheti a nő, hogy nem én vagyok a legélesebb kés a fiókban. Ami valahol lehet hogy így van, de amúgy nem vagyok buta, csak...szerencsétlen. Legalábbis szeretném azt hinni, hogy az eszemmel nincs baj. 
-Haha, oké, rendben. - zavarodottan nevetgélve vakarom meg a tarkómat, bár nyugtatásnak szánta amit mondott, és poénnal próbálta elütni a szituáció komolyságának az élét, de nem igazán kerültem tőle zen állapotba. Két lehetséges kimenetelt látok, és egyik sem túl kecsegtető. Vagy leblokkolok és csak őőőő-zni fogok, esetleg azt sem, vagy elkezdek össze-vissza beszélni mindenféle hülyeségről. Élő. Egyenes. Adásban. Jaj anyám! Az meg sem fordul a fejemben, hogy képes leszek összeszedett, strukturált válaszokat adni, ahhoz valahogy most be kéne verni a fejemet, vagy ilyesmi. A kómából felébredt emberekről szokott kiderülni, hogy olyan képességek birtokában térnek magukhoz, amikkel a balesetük előtt nem rendelkeztek.
Na jó, eljesen elmentek nekem otthonról. Mindjárt egy egész város fogja hallgatni a hangomat, én meg azon gondolkodom, milyen lehet kómába esni majd felébredni. Nagyon nem kellett volna az a sok kávé, az és az ideg együtt nagyon nincs rám jó hatással, de néhány nagy korty vízzel igyekszem visszanyerni a normális állapotomat. Már amennyiben bármelyik állapotomat lehet normálisnak nevezni, de na, szóval a standard-et. 
Amikor megkapom az ukázt, hogy üljek le, éppen az utolsó pillanatban fogom vissza a kezemet, ne kezdjek el szalutálni mint valami jó kiskatona, és inkább helyet foglalok, felvéve a fejhallgatót, amit megpróbálok a fejemre igazítani, hogy ne csúszkáljon el. Melyik gombot is nem szabad megnyomni? Vagy valamelyiket meg kell mielőtt beszélek? - Oké, te vagy a szakértő. - szinte krákogom a szavakat, nem lesz ez így jó, nagyon nem. Megköszörülöm a torkomat még most, mielőtt az élő adás elkezdődik, és iszom még egy kortyot a vízből. Még jó, hogy szénsavmentes, ha savas lenne, akkor fenyegetne az a veszély, hogy egy böfögéssel köszönök be a mélyen tisztelt hallgatóknak. Na jó, ez ígyis-úgyis leégés lesz, kezdjük már, legyünk túl rajta!

Semmit nem aludtam az éjjel, csak forgolódtam, aztán valamikor irdatlan korán kikeltem, és anélkül, hogy felkeltettem Willow-t (vagyis hát remélem nem kelt fel rám, a szobájából nem jött ki) főztem egy óriási adag kávét, amiből majd jut neki is reggel ha felébred. Vagyis...a főzés pillanatában még azt hittem maradni fog, de végül fáradt voltam és ideges, így megittam mindet, így amikor beléptem a rádióállomás ajtaján, nem tudtam, hogy az ideg vagy a sok kávé miatt remeg a kezem, mindenesetre ökölbe szorítottam, ezzel próbálva visszafogni.
Amíg az asszisztens kísér a célhoz, végignézek magamon. Annyira elbambultam reggel, hogy csak magamra kapkodtam ami a kezem ügyébe került, így egy szürke Simpson családos póló, farmer, és tornacipő van rajtam...két különböző színű, egy fekete és egy fehér. Ezt meg hogy az istenbe nem vettem észre? Na mindegy, legfeljebb elkönyvelnek zizinek vagy hippinek, bár előbbire egyébként is igencsak reális esély van. 
Még mindig nem értem, hogy mondhattam igent az interjúra. A múltkori könyvklub is megterhelő volt az idegeimnek, de ott legalább csak egy maroknyi ember előtt kellett magamat égetni, nem a városi rádióban. Te jó ég, teljesen hülye vagyok. Amikor felhívtak, azt hittem ez valami átverős show, de aztán kiderült, teljesen komoly, nekem pedig valószínűleg kihagyott az agyam egy pillanatra amikor beleegyeztem, utána pedig nem volt merszem lemondani. Edd meg, amit főztél, Thomas! 
-Thomas Baker. - fogadom el a felém nyújtott kezet, amikor a műsorvezető - akinek a hangját már sokszor hallottam, de látni sosem láttam - bemutatkozik. Úgy pörög, és annyira professzionális, hogy én még bénábbnak érzem magam már most, és akkor még el se kezdtük az interjút. Ide-oda kapkodom a fejem ahogy magyaráz...mikrofon...kapcsoló...némítás...SEGÍTSÉG! 
Igyekszem kívülre semmit nem mutatni a pánikból, ami a belsőmet uralja, de Yara mondatainak a felét nem is fogta fel az agyam. A kávé és az idegesség teljesen leblokkolta az agyamat. Totális beégés lesz, érzem, hogy teljesen kiszárad a torkom. -Én...szóval izé...kaphatnék egy pohár vizet?- még ezt is úgy mondom, mint mikor a kisiskolás a tanárnénitől kikéreckedik vécére az óra közepén. Szánalmas vagyok, nem lepődnék meg, ha a nő most azonnal sztornózná ezt az egész beszélgetést. Bármennyire ciki is lenne, talán tényleg az lenne a legjobb.
-Öhm...Teljesen élőben megy? Szóval bármi amit mondok, azt egyből már hallják is a rádiózók? Vagy van lehetőség korrigálni magam, van némi csúsztatás? - teszem fel a cseppet sem profi kérdést, ezzel elárulva, hogy teljesen szűz vagyok ezen a területen. Le fogja mondani. Ő sem akarhatja, hogy elrontsam az egyébként teljesen szuper műsorát. Egyelőre nem ülök le, zsebre dugott kézzel igyekszem visszafogni a kezem további remegését, meg gyorsabban el tudom hagyni a terepet, ha Yara úgy dönt, inkább kihagyjuk ezt a beszélgetést.