Thomas & Yara

Egész életemben szinte büntetlenül lehettem könyörtelen másokkal, mint egy pimasz hercegnő, akinek az alattvalók felé irányuló kegyetlenkedéseit egy legyintéssel elintézték, hiszen még gyerek felszólalással. Ebben a városban a DeVries név sokat jelent a mai napig. Szemet hunynak az éles, maró szavaim felett, a makulátlan körmökkel díszített kezem mozdulatai felett. Emiatt ápolgattam ezt a soha ki nem alvó tüzet a mellkasomban, és a kommunikációs tanulmányaim során egészen ügyesre fejlesztettem magamban ezeket a lángcsóvaként feltörő a pofátlan szúrkálódásokat, tapintatlan kérdéseket. Nem hátráltam meg soha, ha egy kényes témához érkeztünk, és az első pár nemet és elterelést sem vettem magamra – tudom, hogy a kedvemért el fogják mondani, amire kíváncsi vagyok. Mint egy terelőkutya, űzöm őket, amíg beléjük nem tudok kapni a hegyes fogaimmal. Ezért lettem olyan sikeres ebben a szakmában, többek között.
Baker rettenetesen könnyű préda. Félretéve a saját érdekeimet, a mellkasomat a sajnálat kezdi csiklandozni, amint azt nézem, hogy próbál felelni a trükkös kérdésemre. Persze hogy ki fogom forgatni a szavait, hogy érdekesebbé tegyem a műsort! Azt hiszem, bárki megtenné a helyemben. A hallgatók kedvéért érdekesebbé kell varázsolni az adást, szinte kötelező is szerkesztőként és műsorvezetőként ráugranom ezekre az elejtett, félreérthető dolgokra. Látom rajta, hogy izzad és küzd, romantikusokról, krimikről beszél, megnyalom az ajkaimat, próbálom elnyomni a mosolyomat. – Értem. – szólok közbe, várva, hátha folytatja. Ahogy sejtettem, jönnek még ki szavak a zavarodottságának fátyla alól.
Éles megjegyzése nem sért meg, sőt, kezdem élvezni a beszélgetést. Kell a feszültség ezekbe az unalmas reggelekbe, elnyom minket az álmosság, és ez sokkal hatékonyabb, mint egy csésze erős fekete kávé. Elmosolyodom, lassan terül szét az arcomon a vigyor – a műsorvezetőtársam szerint ilyenkor olyan vagyok, mint egy vérszomjas ragadozó, egy cápa, aki megérezte a fémes ízt a sós tengervízben -, és sebesen válaszolok is neki. – Köszönöm az ajánlásodat. Mindenképpen olyan téma ez, amit valamikor körül kell járnunk ebben a műsorban. Azért örültem volna, ha belemegyünk ebbe ma is, pusztán a véleményedre voltam kíváncsi, ahogyan a hallgatóink is, de értem a célzást, nem szeretnél ilyesmiben nyilatkozni. – Eléggé alacsonyan ütök, messze a metaforikus öv alá, az udvariasság vékony jege egészen biztosan bereped alattam. Nyilvánosan végigrángatom őt a padlón, ha lehet így fogalmazni. Elhúzom a számat, bennem is megfogalmazódik, hogy egy kicsit túlzásba estem, de ezek a kis bukkanók azok, amik miatt emlékezetes lehet ez az adás. A káromkodás miatt amúgyis a háttérbe húzódik majd ez a csípős megjegyzésem is. Az órára pillantok gyorsan, mielőtt tovább húznám a dolgot, és meglátom a hangmérnököt, aki az üvegen túlról az órájára mutogat. Tényleg elég sokat beszéltünk, a reklámszünet következne, és az az igazság, ez a feszültség el fog párologni abban a pár percben, amíg szusszannunk egyet, hogy a nagy márkák, illetve a helyi kis vállalkozások hirdethessék magukat. A gondolat, hogy megint a nulláról kezdjük el a beszélgetést, az unalom és zavarodottság keverékét hosszú perceken át habosítsuk, hogy végre megint vibráljon a stúdió, amit a következő szünet újfent leverjen, egészen kiszívja belőlem az energiát. Végül úgy döntök, elengedem őt. Beszippantom az ajkaimat, kissé legyőzötten folytatom. – Sajnálatos módon lassan az időnk végéhez érünk. Esetleg szeretnél valamilyen mai slágert küldeni a hallgatóinknak? Amit magad is szívesen hallanál? – teszem fel a kérdést Thomasnak, és ha nem válaszol gyorsan elkezdek felsorolni néhány címet meg énekest, Heat Waves, Happier than ever, valami Adele-tól, Lil Nas X-től, Ed Sheerantől.

Thomas & Yara

Engem megedzettek az évek. Ha valaki majdnem minden reggel élőben indítja a napot, akkor hamar hozzászokik ahhoz, hogy a hangja önálló életet éljen, teljesen függetlenül az arcától és a hangulatától. Nekem előnyöm volt ebben, apám mellett az Alapítói események során sokszor kellett mosolygós csitriként csevegnem, miközben a tekintetemmel felégettem őt, így tudatára adva, hogy itt hiába tisztelik, otthon csak a gyűlöletünk várja majd. Lehet kegyetlen, de nem adott rá okot, hogy kedvesek legyünk vele. Szóval jelentős előnnyel indultam, mikor először ültem a mikrofon mögé, és a harmadik hónapra már annyira belejöttem, hogy az arcomon ezerféle érzelmet tudtam közvetíteni, miközben neutrálisan tárgyaltam az aznapi aktuális témákról.
Talán túl cápamód harapok rá Baker elejtett szavaira, de akármennyire is kényelmetlenül, mégis csak válaszol. Elég hosszan. Oké, azt érzem, megy ez, a végére talán még ő is belejön a dologba. Igaz, próbálja általánossá tenni a megjegyzését, azonban hiába dolgozik szavakkal, szerintem, ha az ajkain át akarja őket megszülni, egyszerűen csak összeakadnak az odavezető úton, és akarata ellenére egyre mélyebbre ássa magát. Viszont azt hiszem sikerült rájönnöm, miként lovagolhatom meg a zavarát, a műsor javára fordítva azt. Rátér a romantikus happy endekre, majd menti a helyzetet azzal, hogy azok is szuperek ám, főleg, ha veszik őket. Mentálisan feljegyzem, hogy erre a mondatra harapni fogok, és egy levegővétel után hagyom, hogy folytassa a tirádáját. Persze, nem versengős típus, valahogy ezt néztem ki belőle magam is. Nem tudnám elképzelni, hogy farkas módjára küzdenek az olvasókért, főleg, hogy egy igazi könyvmoly valószínűleg sokkal többet olvas egy hónapban, mint ahány könyv megjelenik a műfajban. Legalábbis pár éve még így volt, mostanában óriási bumm van eben az iparágban is; Emiatt is választottuk ezeket a témákat. Na, jó, meg azért, mert más nem volt elérhető.
Mosolyogva hagyom, hogy befejezze Baker a mondanivalóját, és akkor sem nézek rá csúnyán, mikor az órát kezdi fixírozni. Más esetben mérges lennék, hogy szabadulni akar, de aranybányát nyitott meg előttem, és szerintem nem is fogja fel. – Ha jól értettem, azt mondtad, egy könyv értékét az adja, hogyha megveszik, legalábbis látszólag. – Nem hagyok neki időt, hogy kijavítson, még ha nem is így értette. – Szerinted van olyan mű, ami sokkal több figyelmet érdemelne? Van olyan író a piacon, aki szerinted nem érdemli meg a sikerét, csak felkapottak a könyvei, és a számok ellenére nem annyira jók a történetei? – Érdeklődően nézem őt, látom rajta a kín minden tünetét, de eszembe se jut megkegyelmezni neki. Ez a téma sokkal érdekesebb, mint amit reggelre összekészítettem, most a könyvesboltok marketingénél járnánk, ha nem ejtette volna el ezt a félmondatot az előbb. Sajnos a pletyka mindig szaftosabb lesz, mint a kartonból kivágott emberformák, amivel a rajongókat kívánják beterelni a papírtól és tintától illatozó üzletekbe.

Thomas & Yara

Ha egyedül ülnék most itt, pontosan ugyanennyit kéne beszélnem, de nem izzadna a homlokom az aggodalomtól, hogy na, vajon mit fog a kedves vendégem most felhányni a reszkető ajkai közül, amivel az én popóm alatt vágja a fát? Nos? Mivel kápráztat majd el újra, amiből pillanatok alatt kell kihúznom magunkat, különben élő adásban hal be a beszélgetés? Edzésben tart Thomas, meg kell hagyni, mellette nincs pihenő, nem kapcsolhat ki az agyam. Hiába van pörgés a rádiónál mindig, megtanultam élvezni a káoszt, és a szórengetegben hátradőlve pihenni pár másodpercig, az agyam automatikusan kiszűri a gondolatokat meg a lényeget. Most azonban résen kell lennem, mert Baker egy élesített bomba, aki bármelyik pillanatban rám robbanhat, még jobban leégetve a lakosság előtt. Azt pedig nem engedhetem.
Hiába tűnik olybá, hogy megzabolázza magát és összeszedett válasszal kápráztatja el a hallgatókat, a figyelmem nem hagy alább. A levegővételnyi szünetet nem töltöm ki semmivel, csak a feszült várakozással, és a kimerítő hosszúságú választ igyekszem megemészteni. Szóval attól függ, elég variábilis akkor, hogy mennyi időt tölt egy-egy történet megírásával. Egy kis poént is belevisz a mondandójába, igen sutát, de legalább a minket figyelő fülek azt hihetik, hogy Baker esetleg élvezi is a szereplést, ami természetesen nem volna hátrány. Aztán pedig rátér más írokra, és bár név nélkül, de exkluzívnak ható pletykát oszt meg. Leesik szinte az állam, arcomra elismerő kifejezés ül. Thomas meglep, hogy még ebbe a témába is sikerül minimális izgalmat csempésznie, és ha nem volna bunkóság félbeszakítanom, már az említett szerző nevét követelném tőle. Egyértelmű, hogy nem kezdünk így semmit, hogy aztán nem szándékozzuk teljes részleteiben kifejteni, ezt csak a médiafelhajtást keltő kényes celebek csinálják, mikor valamelyik minősíthetetlen pletykalapnak nyilatkoznak egy üveg kétes minőségű vörösbor elfogyasztását követően.
Persze, hozzászokhatnék már Baker esetében, hogy egyből el is rontja, amit annyira szépen elkezdett, és bocsánatot kér, amiért végre megszólal egy interjúban! Könyörgök, vajon tudja, mit jelent az interjú szó?! Arcomra értetlen düh rajzolódik fel, a hangomon is halványan hallatszik, hogy kezdem a türelmem utolsó morzsáit felérni. – Nem, semmi baj, ilyenért nehogy bocsánatot kérj, elvégre ez egy interjú! – megnyomom az interjú szót, közben bólintok is a fejemmel, hogy Baker észrevegye, ezzel üzenek neki. – Szóval szerinted vannak olyan szerzők a piacon, akik a mennyiségre helyezik a hangsúlyt. Van ilyen a te zsáneredben is? Esetleg konkurenciát jelentenek számodra ezek a szerzők? Szerinted miért lehet sikeres valaki így, hogy ponyvát halmoz ponyvára? – Nem engedem el a témát, most már engem is érdekel az ismeretlen szerzők közötti, kulisszák mögött zajló viták. A sok könyvmolynak is szüksége van szaftos pletykákra, ki vagyok én, hogy megtagadjam tőlük? A szemem tágra nyílik, mosolyom ragadozószerűvé változik, ahogy igyekszem a lehető legtöbb információt kihámozni a szótlan férfiből. Az is lehet hogy most fog izgalmassá válni a mai nap.

Thomas & Yara

A kezdeti bukkanókat, úgy tűnik, túléltük. Gyorsan le kéne ezt kopognom, de a rádióadásban ilyeneket nem nagyon lehet elkövetni, hacsak nem jelentem be, amit most nem tennék meg. „Kedves Hallgatóink! Kihordtam lábon egy kisebb stroke-ot, mivel a vendégünk úgy gondolta idevarázsolja nekünk a Niagarát a drága elektronikánk alá, miután egy ízeset káromkodott mindenki örömére. Kedves iskolabuszon ücsörgő diákjaink, üdv nektek is! Ha nem bánják, most véresre kopogtatom az ujjperceimet, nehogy utolérjen minket a következő égi csapás is. Már várom mikor támadnak le minket a sáskák.” Na, ezt nem hangozna eléggé szalonképesen. Több bakit pedig már nem engedhetek meg magunknak.
Bele se gondoltam még, Baker éppen mit művel a saját hírnevével. Igaz, ilyen viszonylatban picike rádiónak számítunk, a siker senkit sem ért itt utol még, de nem tudhatom, egy író életében ezek a szereplések mennyire számítanak nagynak. Sok adásunk felkerül az internetre, az interjúink közül van, amelyik több ezres nézettséget is generált hónapok alatt. Nyilván azért ez az alanyok és a téma érdeme, de szeretem azt gondolni, én fogom a kezüket a hírnév felé vezető rögös úton. Ezzel a gyenge szerepléssel viszont éppen, hogy letaszítom őt a kinevetett emberek mélységébe, képletesen szólva.
Baker kérdéseimre meglepően, összeszedetten reagál, így a pulzusom és a vérnyomás kezd csökkeni, megnyugodni. Szeretem, ha a vendégeim otthonosan érzik magukat a stúdióban, Thomas esetében a csupán kicsit ügyetlenre sikerült kiköszönés is már megmelengeti a szívemet. Haladunk! Legalább nem pusztít most. Magamban hálát adok annak, hogy mindketten képesek voltunk túllendülni az eddig elhangzottakon, és már mosolyommal Thomas felé is bíztatóan pillantok, mikor rá kell ébrednem, hogy a beharangozott témáról, a könyvkiadásról nem tud sokat mondani, mivel egy aprócska kiadóval áll szerződésben. Ez eléggé megakaszt, mivel a könyvkiadás témájával szerettem volna továbbmenni Baker életpályája után, ráadásul úgy tűnik, kényelmetlenül érzi magát a saját karrierjének ecsetelése közben. Minek jött el? Ha nem akar beszélni? Már nyitnám a számat, hogy folytassam is az interjút, amikor elhangzik a felém intézett kérdése. Ez végképp összezavar. Interjú közben ritkán kérdeznek vissza, tőle pedig cseppet sem számítottam ilyen hirtelen döntésre, a boncolgatott témákból eredően sem. Összecsukom az ajkaimat, láthatóan összeráncolom a szemöldökömet, és néhány némaságtól súlyos pillanat múlva gyorsan szavakat hányok fel, remélve, mondattá állnak össze. – Főleg memoárokat, önéletrajzokat veszek a kezembe. A legutolsó könyv, amit kiolvastam, az Michelle Zauner Crying in H-Mart című könyve volt. – Azt elegánsan kifelejtem a történetből, hogy ennek fél éve már. – A polcomon vár a Widowish, illetve én főleg e-book formában olvasok, Priyanka Chopra és Stanley Tucci könyve is érdekel, megvenni már megvettem őket. Persze, a fikciók is érdekes kötetek, magam is olvastam már jó fantasy-t, thrillert, családdrámát. Szerintem egy másféle kihívás egy nem létező világot alkotni, mint megvallani a legmélyebb gondolataid, kiteregetni a legsebezhetőbb pillanataid. – Akármennyire is imádom a saját hangomat, jó lenne, ha a vendégünk is megszólalna. A saját tapasztalatait kell a fókuszba hoznom, irányítottan kérdezem őt. – Mennyi idő egy teljes kéziratot megírni? Van egy általános átlag, vagy könyvtől függ? – Nagyon-nagyon remélem, hogy nem fogja néhány szóval megúszni a válaszadást. Mosolyogva fixírozom a férfit, nem tudom, zavarba hozom-e ezzel, de olyan, mint egy óvodás, akire rá kell szólni boltból kifelé menet, hogy köszönjön. Okkal nincs gyerekem.

Thomas & Yara

Sosem kellett büntetést fizetnie a rádiónak az én műsorom miatt. Volt már egy-két kisebb buktató, elszólás, kicsúszott szó, de sohasem tőlem, sohasem a reggeli beszélgetések során. Megengedhetetlen, hogy az én nevemmel fényjelezett adás legyen a rádió történelmének legkatasztrofálisabbika, de úgy néz ki, jó úton halad efelé. Felveszi a versenyt az egyik hétvégi interjús adással, ahol a helyi halászok képviselője részegen szitkozódott percekig, és megesküdött, hogy fókákat látott a parton. Azóta a neten kering a felvétel, hiába próbálja a rádió PR menedzsere és jogásza évek óta eltüntetni őket, néhány napon belül úgyis mindig felbukkan valahol. Mindig is viccesnek tartottam valahol, de azért magam is jobban örültem volna, ha ez a szégyenfolt eltűnik az internetről – most meg azon rágódhatok, hogy az ÉN műsorom fog a következő vírusvideóvá válni a rádióadások sorában.
Egyre idegesebb leszek, ahogy Baker szerencsétlenül próbálja felitatni a vizet az asztalról, illetve menteni a menthetőt. A legjobb az lenne, ha megszűnne létezni, és mindennél jobban szeretném most, hogy már olyan ügyes boszorkány legyek, aki képes egy csettintéssel eltüntetni valakit.
Hangom laza, a hallgatók nem neszelhetik meg, mekkora őrület van itt a stúdióban. Amíg beszélek, a hangmérnök és Baker takarítanak, és remélem, Thomas figyel rám. A kérdésem után beálló csönd tanúsítja, hogy ez nem így van, megcsikorgatom a fogam, és felteszem a kérdést újra, kissé máshogy fogalmazva, hogy elvegyem az élét a dolgoknak – annak, hogy ismételgetnem kell magam, mert az interjúalanyom megsüketült hirtelen. – A horrorfilmek is évek óta az egyik legnézettebb műfaj, akárhányszor moziműsort veszek a kezembe, mindig van legalább egy horror, amit játszanak. Az emberek imádják a sokadik remake-t is, nem számít, hogy az eredeti harminc éves már. Mit gondolsz, mi teszi ezt a műfajt ilyen népszerűvé? – Most végre válaszol, a hangmérnököm pedig már a saját berendezése előtt mókol, hogy hallható is legyen a vendégem. Válasza összeszedett, meglepő is, hiszen pillanatokkal ezelőtt még az arcán látszott a kín és nyomorúság, hogy részt kell vennie ebben. Mondjuk, nekem is biztos ezt mutatta a mimikám, legalább van bennünk valami közös. Mikor befejezte a mondandóját azonnal folytatom, elég csend volt már ebben az adásban, próbálom ignorálni, hogy perverznek nevezte a horrorkedvelő hallgatókat. Igazából nem probléma, mi, műsorvezetők igyekszünk az ítéletektől távol maradni, de a vendégeket az őszinteségük miatt is kedvelik a hallgatóink. – Biztos vagyok benne, hogy most is sok rajongója hallgat minket a műfajnak. A magam tudatlansága, hogy nem tudok címeket sorolni, ami a kategóriájában kiemelkedő. Rengeteg kiadó gondoz több tucat horrort évente, nem csak egy kis eldugott sarkáról beszélünk az irodalomnak ám. Térjünk is rá arra, hogyan sikerült kiadni az első könyved? Miként fedeztek fel téged? Mindent hallani akarok. A könyvkiadásról semmit sem tudok, és a hallgatóinkat is biztos érdekli a téma részleteiben! – Az internet korában én inkább csak blogokat követek, és ha valami oknál fogva egyszercsak úgy döntenék, kiadok egy memoárt, szimplán csak feltenném online, mint e-könyv. Manapság kiolvas már téglanehéz köteteket? A kis, papírvékony könnyű e-könyv olvasókra több ezer könyvet is fel lehet tölteni, és bárhova könnyen magammal vihetem őket. Persze, ezek is általában kiadón keresztül jelennek meg, bár egyre több az önálló megjelentetés.