Ha őszinte akarok lenni, nem sok fogalmam van arról, hogy milyen közösség vagy korosztály tartozik az olvasóim közé. Én magam már gimisként szerettem a krimiket, thrillereket, még akkor is, ha egy-egy sztori után nem tudtam elaludni. Na nem azért, mert féltem volna attól, amit olvastam, inkább már akkor elkezdett kattogni az agyam, hogyan tudnék saját történetet alkotni. Akkor még nem gondoltam volna, hogy az emberek ténylegesen hajlandóak pénzt adni azért, hogy kiadhassák és olvashassák a könyveimet. 
A negyedik könyvem és harmadik pszichotrillerem kiadása óta eltelt már egy év, ideje lenne virítanom valamit lassan, vagy kockáztatom, hogy a kiadóm is szerződést bont velem, ami egy további plusz nyomásként nehezedik a vállaimra. Az utóbbi napokban, lekopogom, megszállt némi ihlet, így nekiálltam pötyögni, de még messze a vége, naaaagyon messze. De legalább már haladás, ez is több, mint amit az elmúlt egy évben képes voltam alkotni. Talán Willow-nak volt igaza, és valóban saját magamat elé gördítettem akadályokat, féltem egyedül maradni, a családom nélkül amikor Will bácsikám visszaköltözött Londonba, de most, hogy a lány becuccolt a helyére, mintha helyreállt volna a világ rendje. Nem mondom, fura egy lánnyal megosztani a lakást, de...azt hiszem meg tudnám szokni, hiszen kedvelem Willow-t.
Na mindegy, mindezektől eltekintve legalább nem kell teljesen hazudnom, ha ezen a kis könyvklub délutánon esetlegesen felmerül kérdésnek az, hogy épp dolgozom-e valamin. Ez azért némi könnyebbség, mert bár hiába keresem íróként a kenyeremet, a füllentésben és ehhez sztorik kitalálásában nem vagyok túl jó. 
Amikor egyedül maradok a diákok rám szegeződő tekintetében, zavarba jövök, gyaníthatóan el is vörösödök. Nem tudom mit csináljak magammal. Álljak egy helyben? Nem, az ciki. Járkáljak? Az idegesítő. Üljek fel az asztalra? Az nem tiszteletlenség? Ahh fene tudja. Nekidőlök az asztalnak, azt hiszem az jó lesz. Talán. 
Tekintetemet mindig az adott bemutatkozóra irányítom, de a második diák után elveszítettem a fonalat, így azt hiszem, elengedhetem, hogy megjegyzem a neveket. Barátságosnak szánt mosolyt erőltetek az arcomra, ezzel próbálva leplezni, mennyire zavarban vagyok, remélem, nem veszik észre, bár látok egy-két embert összesúgni. Üldözési mániám azt mondatja velem, hogy alig vagyok itt 5 perce (még csak öt perce!), de máris kibeszélnek, utálnak, ettől pedig legszívesebben menekülnék. Az istenért is Thomas Baker, felnőtt ember vagy, szedd már össze magad! Magamban jól megdorgálom magam, emiatt észre sem veszem, hogy az utolsó diák is végzett a bemutatkozással, és most néma csöndben várják, hogy mondjak valamit, de én lefagyok.
A legtökéletesebb pillanatban lép be Mr. Overstreet a kávéval, mintegy megmentőmként, én pedig igyekszem halkan kiengedni a tüdőmben rekedt levegőt, de ez azt hiszem csak hellyel-közzel sikerült. Arra, amit mond az írás terápiás hatásáról bólogatni kezdek. -Ezzel abszolút egyetértek. Hallottam már, hogy sokakat ez rántott vissza a depresszióból, hogy ha nem is könyvet írtak, de kiírták magukból a gondolataikat. - igen, erről könnyebb beszélni, az írásról, és a könyvekről, bár tény, hogy ez egy kicsit talán sötét kezdés a tizenévesek számára. Bár őszinte leszek, inkább ez, minthogy...magamról kelljen beszélni, abba lehet még a nyelvem is összeakad.
Emiatt lehet, hogy minimális pánik ülhet ki az arcomra, amikor Mr. Overstreet felveti a mai délután menetrendjét. -Öhm...igazából nekem jó, ha kérdeztek, nem szeretnék monológot, iszerintem nkább...legyen eszmecsere jellege a dolognak szerintem. -kétszer egy mondatban a "szerintem" szócska. ÜGyes vagy Thomas. Na mindegy, bízom abban, hogy vevők erre az ötletre, így talán megúszom, hogy sokat kelljen beszélnem, ha a diákok rákapnak a témára. Aztán ki tudja, lehet olyanok, mint én, akik kevésbé jók a szóbeli kommunikációban, ez hamarosan kiderül.
- Viszont akkor az első kérdést felteszem én, kinek mit jelent az írás, és mitől lesz valaki jó író? - igen, ez egy előre megfogalmazott kérdés volt a fejemben, amivel reméltem, hogy elcsámcsognak kicsit, és akkor telik az idő. Ha nem is sorban, de egymás után páran elmondják észrevételeiket, többnyire sablonos válasszal, én pedig a tanár felé is fordítom a fejemet, amikor pillanatnyi szünet áll be, kíváncsi vagyok az ő véleményére is.

-De most komolyan anyu, miért lennének rám kíváncsiak a gimisek? Még én sem lennék kíváncsi magamra! - nem akarok gyerek módjára nyavalyogni, de olyan görcs van a gyomromban a mára lebeszélt könyvklub miatt a Rose Harbor-i gimiben, hogy muszáj volt - sokadjára - felhívnom a szüleimet. Ők a legfőbb támaszaim, még így is, hogy egy óceán választ el minket egymástól, és anyu az időeltolódás ellenére most épp önti belém a lelket.
-Na ide figyelj Thomas Baker! -rivall rám anyám, akinél (mint minden szülőnél) mikor méhének gyümölcsét teljes nevén szólítja, akkor illdomos komolyan venni) -Jó író vagy, a lelked mélyén ezt te is tudod, csak nincs elég önbizalmad. Ha nem látna ebben az egészben fantáziát az a tanár, nem hívott volna, szóval szedd össze magad! - hangja szeretetteljes, de egyben dorgáló is, amitől ismét 5 évesnek érzem magam, de közben meg tudom, igaza van. Meglepett a férfi "letámadása" az utcán, de nehezen mondok nemet, így végül bár kicsit kérettem magam (nem írói szeszélyből inkább bizonytalanságból) végül beadtam a derekamat. Innen nincs visszaút.
-Oké-oké. Viszont most akkor megyek is készülődni, írok ha túléltem...vagyis...ha vége van. - korrigálom gyorsan miközben elnevetem magam, mert már hallottam anyut mély levegőt venni, hogy leveszi a fejem ismét a kifejezés miatt. Még biztosítom arról, hogy szeretem, meg puszilom az egész családot, aztán a lecsukom a laptopot, amit a Skype-ra használtam. 
-Willow, szerinted túlzás a nyakkendő? Ezer éve nem voltam gimiben. -kiáltok ki relatíve újdonsült lakótársamnak, aki Will bácsikám után költözött be. Nem gondoltam volna, hogy beleegyezik, de megkönnyebbültem, mégis jobb egy baráttal lakni, mint egy idegennel. 
Kikukkantok a szobából, de úgy tűnik, a lány nincs itthon, így csak egy nagyot sóhajtok, és végül elvetem a nyakkendőt. Nem akarom túltolni, nem valami flancos egyetemi professzor vagyok, csak egy közepes író, aki írt három könyvet, és most elmegy bohóckodni egy könyvklubba. Nem vagyok normális... Végül úgy döntök, ha már maga a szitu kicsit kellemetlen lesz valószínűleg, legalább én érezzem magam kényelmesen, így egy sötét farmert veszek fel, fekete tornacipőt, meg egy fekete-szürke kockás inget. Ez sem teljesen az, amit egy átlag kedden felvennék, de valahol átmenetet képez. Jó lesz. Azt hiszem.
Háromnegyed órával és egy rossz buszra szállás után lépek be a Rose Harbor-i Gimnázium ajtaján, ahol egyből belefutok Mr. Overstreet-be, aminek kifejezetten örülök, nem voltam még ebben az iskolában, tuti eltévedtem volna, ha nem jön elém. -Jó napot! Öhm...tényleg kíváncsiak voltak rám?- csúszik ki a számon a nem túl professzionális kérdés már rögtön az elején. Ez az Thomas, így kell jó benyomást tenni valakire, te idióta... -Igen, elfogadom, köszönöm. Öhm...két cukorral és sok tejjel iszom. - megköszörülöm a torkomat, már most szánalmas vagyok pedig még csak a férfival beszélek, nem is a gimisekkel. Ebből baj lesz...
Igyekszem valamennyi magabiztosságot erőltetni magamra, amikor belépek a terembe, és be leszek mutatva, de már az esetleg integetéssel szerintem elástam magam a diákok körében, bár még ezután is látok néhány érdeklődő arcot. -Sziasztok. Nyugodtan hívjatok Thomas-nak, alig néhány éve még én is a gimiben koptattam a padokat.- brit akcentusomból rájöhetnek, hogy nem itt, de még csak nem is Amerikában. Az itt töltött hónapok alatt nem sokat veszítettem a brit dialektusból, mondjuk erre figyelek is, ha őszinte akarok lenni, jobban tetszik az, ahogy itthon beszélnek, mint itt. Persze ezt csak magamban vallanám be, nem akarok én egy amerikait se magamra haragítani esetlegesen egy ilyen megjegyzéssel.
-Van valami bevett forgatókönyv, ahogyan ezek az események zajlani szoktak? Nem szeretnék semmit felborítani. -némileg visszafogom a hangerőt, ahogyan a tanárhoz fordulok, és igyekszem leküzdeni az érzést, hogy olyan, mintha én is megint gimis lennék, és épp kint lennék a tanári asztalnál felelni vagy ilyesmi.