Amit mondott, szíven ütött. Tény, én jobban szívemen viseltem a családi örökségünket, mint ahogyan a fivéreim tették… Maggie örökölte apa cégügyeit, én pedig próbáltam betölteni a körben megüresedett szerepét. Mégis… Ilyennek látnak hát? Egy vaskalapos zsarnoknak, aki mindenki életét irányítani próbálja?
Kezeimet a mellkasomra téve hallgattam az öcsémet, és abban a pillanatban, még ujjamon csillogó jegygyűrű is sokkal nehezebbnek érződött, mint máskor. Gombóc nőtt a torkomban, és a szemem sarka szúrni kezdett. Szólásra nyitottam a számat, de végül nem törtek ki belőlem hangok, makacsul visszanyeltem őket a gyülekező csomóval együtt. Nem tartóztattam, amikor végül távozott. Nem lett volna értelme.
*
Másnap rábíztam anyára, hogy adjon át egy kis csomagot Marcusnak. A lakáskulcs volt benne, egy üzenettel:
„Akármit is gondolsz rólam, nem vagyok kegyetlen. Átgondoltam, amit mondtál… Én sem tudnék elszakadni a legjobb barátomtól, tegyen bármekkora szörnyűséget. Talán túl szigorú vagyok hozzátok, de vannak dolgok, amiken nem változtathatunk. Tudom, hogy nem mondom eleget – vagy inkább soha -, viszont szeretlek titeket, és mindent csak ezért teszek.
- Cap
ui.: A bútorokon kívül minden más holmit elhoztam a lakásból
ui. 2.: Az egyetemi látogatással kapcsolatban még kereslek
Egyértelműen nem tetszett, amit Cap kitalált, felháborított és egyszerűen sértő volt. Nagyonis tisztában voltam vele, mi történt, milyen része volt ebben Luke-nak, de nem ment csak úgy az az elhatárolódás mindentől, aminek köze van hozzá. Luke a legjobb barátom, nincs az a titok, amit rejtegetnék előle és nem volt az a szünet, miután kiderült Ava halála kiderült, de nem tartott sokáig. Haragudtam mindenkire, a barátomra mégsem sikerült. Úgy éreztem, őszinte volt velem, és én is ugyanezt tettem vele, aminek az lett a vége, tulajdonképpen megbeszéltük. Én ezek után végülis, amennyire lehetett túlléptem, noha nem mondanám, hogy ne rágódnék a törénteken néha. Ki az, aki ne tenné a helyemben? Azt hiszem, a haragom teljesét kiadtam a többieknek, a mi barátságunk Luke-kal ennél erősebb volt. És most Cap megint elkezdte a régi nótát. Ez a két téma napirendi pont megállás nélkül, esküszöm elegem van már belőle. - Hajlandó vagyok belemenni a továbbtanulós dolgokba, ez egy dolog, de hogy beleszólj, kivel barátkozzam, ez több mint gyerekes. Nem érdekel, mit akarsz ebből kihozni. - Felállok a helyemről, farzsebembe süllyesztem az eddig mellettem heverő telefonom és a táskámért megyek. - Apára ütöttél, te is mások helyett akarsz döntést hozni, és túlságosan is kilógunk Gabe-bel együtt, mert mi szeretnénk valahogyan a magunk feje után menni. Szóval zárjuk le a témát, és ha kell, lemondok a lakásodról, ilyen szabályokkal nem érdekel. - Ezzel én lezártnak tekinteném a témát, és ha csak nem marasztal valamivel, akkor táskám félvállamra felkapva már itt sem vagyok.
- Remélem, hogy nem arra célzol, hogy pusztán érdekből készülök házasságot kötni – a hangom hűvösen csendült, tekintetem pedig olyan haraggal állapodott meg az öcsémen, szinte még soha. Ilyen nyíltan még Gabriel sem célzott erre, pedig a fivérünk ritkán tett lakatot a szájára, amikor a véleményét kellett a levegőbe harsognia. – Még hogy boszorkánnyal… Mert a magunkfajtának ez olyan könnyen megy – horkantottam nőietlenül. – Azok után, amit a családunkkal tettek… Nem hiszlek el benneteket – ráztam meg a fejem, szinte undorodva.
Sosem voltam kibékülve a boszorkánysággal, de az Ava halála körüli kellemetlenségek, és a sok fájdalom csak elmélyítette ezeket a sebeket a lelkemben. A mágiának nyilván vannak hasznos ágai, a bárányok nyilván okkal fejtegetik a titkát, de az életem ezen szakaszában olyan távol akartam maradni tőle, amennyire lehetséges.
Még a szerelmi bájitaltól is megszabadultam… Igaz, úgy használva fel a fiolát, hogy még inkább ellehetetlenítsem Gabriel és a Lackwood nő kapcsolatát. Bár kétlem, hogy valójában ez tett volna pontot az ügy végére. Titok csak addig marad titok, amíg valaki ki nem kotyogja.
- A friss koporsó a családi kriptában, talán nem elég fekete neked? – billentettem oldalra a fejed. – Maggie és Thomas gyásza, pedig nem elég világos? – löktem oldalra a párnát, hogy a helyemről felállva mezítláb sétálgatni kezdjek a süppedős szőnyegen. – Ava meghalt, Gabrielt lefokozták… Ezek után pedig azt mered állítani, hogy én nem látom jól a helyzetet? – tettem csípőre a kezem, és egy pillanatra megtorpanva felnevettem. Nem örömteli kacagás volt, hisztérikus, disszonáns hang, amellyel csalódottságomat, a helyzet íróniáját fejeztem ki.
Félretoltam a sörösüveget, megkockáztatva, hogy a hűs üveg nyomot hagy a makulátlan asztalomon, és leereszkedtem a dohányzóasztal sarkára, az öcsémmel szemben.
- Talán most szemétségnek látod, de idővel megfogod érteni, hogy csak védeni próbállak. Marcus, a boszorkányok eddig nem okoztak mást a családunknak, csak fájdalmat – békítően kinyújtottam felé a kezem, hogy megérinthessem a vállát, de akkor sem rezzentem össze, ha esetleg ellökte az ujjaimat a közeléből. – Gondolj apára! Szerinted ő azt szeretné, hogy ezen vitatkozzunk? – kérdeztem, egy utolsó, kegyetlen ütést mérve a testvéremre a szavaimmal.
- Ugyan már - látom az arcán a sértettség jeleit, és ugyan nem bírok nem vigyorogni, de megpróbálom valami laza szöveggel jóvá tenni a hibám. Ami szerintem poénnak tök jól elmelt, kár, hogy Cap nem értékeli. Hümmögve, "értem" bólogatással reagálok arra, mennyire egy húron pendülnek ebben a kérdésben, ugyanis hiába mennék bele, a nővérem olyan, mintha valami csalánba lépett volna ma reggel. Annyira sem értékelio a szurkálódásaimat, mint máskor. - Ha megteheted... - tárom szét a karom és megvonom a vállam - de, ne forgasd ki a szavaimat, nem erre céloztam. Ma mitől vagy ilyen harapós? - Kezemet megemelve imitálom összezárt ujjaimmal a harapást. "Nagyon jól fogtok szórakozni." Ja, előre várom. Tiszta buli, talán még egy sört is megiszunk utána vagy valami. Jobb, ha nem várok semmit ezzel kapcsolatban, a túlesésen kívül, aztán szépen lenyugszanak a kedélyek, megy tovább minden, végül szépen elköszönök az egésztől és mehet a kukába. Igen, határozottan jobban hangzik, mint ismét a badba ülni több évnyi unalmasan elfecsérelt óráért. Áttérünk egy másik témára, itt is kapok egy ártatlannak ható kérdést, mire sóhajtásom egyszerűen nem bír benn maradni. Emma, az ég óvjon meg tőle és tartosn annyira távol, amennyire lehetséges. Kapott három, azaz három esélyt, rende akartam lenni, ám olyan szinten taszító a viselkedése, amit nem tudnék hosszabb távon tolerálni. Pedig elsőre egészen jónak tűnt, szép arc, csillogó szemek, játékos mosoly,... meg a többi. És akkor megszólalt. Onnantól abba sem hagyta, szerintem még álmában is beszél. Ha véletlenül mégsem, akkor ír, rengeteget. Tapad, mint légy a légypapírra. - Azt ugye vágod, ez nem a középkor, ahol azért kellett házasodni, mert az volt az érdek minden felett? - A szájából pontosan az ellenkezője hangzott. - Gabe vissza fog találni oda, ahova kell, ha meg nem... úgyis magára haragít egy halom embert. Nekem könnyebb dolgom van ezena téren, csak egy öccs vagyok a sor végén. - két kezem összekulcsolom a tarkómnál, most így dőlök hátra. Oké, a kanapé egészen rendben van. - Te megteszed, amit tenned kell, neki muszáj, míg én... ha úgy hozná a sors, egy boszival is ki tudnék egyezni. - Ismét odaszúrok, nem bírom megállni, muszáj húzgálnom a cica bajszát. Capnek ez fontos, a családnak is az, az Alapítóknak is, de nekem igazából annyira nem. Oké, belém lettek nevelve szabályok, és történt olyan dolog velünk, ami miatt átértékeltem ezt-azt, de... És itt elértünk egy újabb kört, amit már hallottam. - Luke? Igen, ő az. Tudom, mit gondolsz róla, ez nem ilyen egyszerű. Mióta az eszemet tudom ott volt, erre... Nehéz. - ismét megvonom a vállam. Belül érzek némi tipródást emiatt, azóta újra és újra. Meglepet, másképp kellene lennie, ennek ellenére szerintem jól döntöttem. - Ha bízol bennem, elhiszed azt is, nem ennyire fekete-fehér az egész. Neki meg aztán főleg. - Azok után, ami történt, a családja káosza is a nyakába szakadt. Egy rohadék lennék, ha nem tartanék ki mellette, ami eggyébként is elképzelhetetlen. Valamiért a bűnösök közé egyértelműen sorolni nem tudom, részese volt Ava halálának, ami nyomott hagyott a barátságunkba, ámde ismerem őt annyira, ha látja előre, mi lesz, ha kiderült, ő maga mi, a közelébe sem ment volna, nemhogy belemásszon nyakig. - Ez nem feltétel, ez szintiszta szemétség! - kimondom, ami elsőre az eszembe jut. Ilyen nem csinálhat! - Hogy kérheted, hogy zárjam ki innen, amikor nagyjából állandóan együtt lógunk? Rakjam le a küszöbbre vagy mit akarsz? - Nincs kedvem tovább kényelmeskedni, előre dőlve húzom ki magam, és visszafogom a felpattanásra való kényszerem. - Luke be fogja ide tenni a lábát. Egy ilyen hülye kikötéssel te is pontosan tudtad, hogy szembe fogok menni. Nem küldöm el, mert te azt akarod, kizárt. - Határozottan nézek a szemébe. Gondolja át, mit kért tőlem, milyen feltételek szab, mert esélytelen, hogy egy ekkora baromságot betartság. Őrület!
Megforgattam a szemeimet. Való igaz, ritkán engedtem meg magamnak szabadosabb kifejezéseket, de ez nem jelentette azt, hogy fájt volna kiejteni a szavakat. Ami azt illeti, miután eldöntöttem, hogy milyen képet szeretnék mutatni a világnak, Oliver kieszelte, hogyan érhetem el, hogy a végén ne robbanjon fel a fejem. Kimentünk egy dombra a családi birtokukon, és ott a szélbe kiabálhattam minden ocsmányságot, ami ott feszült a bennem. Szerencsére már eljutottam arra szintre, hogy egyszerűen elég elszámolnom tízig, hogy aztán teljesen nyugodt hangon, mosolyogva szólalhassak meg. Erre most nem volt szükség, de az öcsém derültsége elárulta, hogy mit gondol az ajkaimról elhangzó cseszegetésről.
- Nem kellett piszkos eszközöket bevetnem, hogy ráálljon a dologra. Veled ellentétben Nicholas pontosan tudja, hogy milyen meghatározó lehet a jövődre nézve, hogy jó iskolát válassz – feleltem a kérdésre, talán egy kissé sértve. A megjegyzésétől úgy éreztem magam, mint egy zsarnok, aki úgy ugráltatja a körülötte lévőket, mint egy zsarnok… Lehet, hogy egy kicsit elvetettem a sulykot az alázatosságommal?
- Ne csináld ezt, úgy érzem magam tőle, mintha kihasználnám őt – legyintettem meg az ölemben tartott párnával az öcsémet. – Nicholas okos, és kedves, magától is felajánlotta volna. Hamarosan a felesége leszek, és nagyon szeretném, ha jól kijönnétek egymással – mondtam végül, visszahelyezve a bolyhos fejalávalót az ölembe. Talán kicsit el is pirultam, amikor a vőlegényemről volt szó, és már közel sem volt olyan riasztó a jövőkép, amit magamnak szántam. Úgy éreztem, hogy a kapcsolatunk az utóbbi időben elmélyült, és jobb volt, mint valaha. Napról napra jobban szerettem. - Ez remek! – csaptam össze a tenyerem lelkesen, amikor Marcus végül belenyugodott a sorsába. Magamban konstatáltam, hogy mindenképpen be kell írnom Nicholas naptárába a megfelelő időpontot. – Nagyon jól fogtok szórakozni, majd meglátod! Ne nézz úgy, mintha a fogad húznák – feddtem meg játékos hangon. Részemről nagyon is megfelelt az ajánlata, és bíztam a sikerben.
Talán tényleg volt egy kis közöm hozzá, hogy fel kelljen kérnie azt a bizonyos lányt a jótékonysági esten táncolni, de csak jót akartam.
- Igaz, hogy Emma Murphy családja már nem egyenes ágon kapcsolódik az Alapítók köréhez, de úgy véltem, hogy megfelelő társaságot nyújthat számodra. Nagyon jóravaló kislány, a szülei pedig a központ lelkes támogatói – magyaráztam az érveimet. – Csak nem akartam, hogy elkövesd azokat a hibákat, amiket Gabriel. Ha így folytatja, a Decker család is Első nélkül marad… - ráncoltam az orromat durcásan. Bár már néhány távolabbi unokatestvérünk erősen vegyült a természetfelettiekkel, a mi családunk vérvonalát még sikerült tisztán tartani. Eddig.
- Még mindig az a boszorkány fiú a legjobb barátod? – Csak futólag ismertem Lucas Thorne-t, egészen addig nem is sejtettük, hogy boszorkány, amíg az nem történt Avával. – Van még egy feltételem a lakással kapcsolatban. Őt nem hozhatod ide – közöltem a lehető legszárazabban. Nem tudtam volna elviselni, hogy valaki, akinek köze van az unokahúgom halálához, még ha csak közvetve is, de ennyire közel legyen hozzám. Nem értettem, hogy azok után, ami történt, Marcus hogyan volt képes együtt mutatkozni vele.
Cap annyira szeretett volna belelátni a fejembe, és nem mellesleg hatással lenni rá, hogy már pusztán ez miatt ellenállásba ütközött. Legbelül tudtam, van abban valami, amivel köti az ebet a karóhoz, egyszerűen nem érdekelt jelenleg, mert, ha nem előre nézek egyenesen, hanem jobb-balra ösvényeket vágok, el fogom veszteni pont azt, amit igazán akarok. - Ez most nehezen érintett, ugye? - Miért nincs ilyenkor a kezem ügyében a telefonom, hogy hangot rögzíthessek vele? Megdöbbentő szóhasználattal élt, ki is ült arcomra valószínűleg emiatt egy kisebb kérdőjeles vigyor, jól esett a fülemnek, végre valamiben megingott a nővérem tökéletessége. És nem sokkal előtte még az futott át az agyamon, mit reagálna, ha ennél is kevésbé fognám vissza magam, erre tessék. Mégis van bennünk valami plusz közös, de míg én nem nyomom el, ő ezerrel ezen van. Vajon milyen lenne, ha egyetlen órácskára elengedné az összes karót, amivel körbetámasztotta magát, hogy egyenes maradjon minden körülmények közt, felszegett állal, hibátlanul? Nehéz elképzelni. - Rávetted Nicket, hogy aztán rávehess engem, hogy töltsünk el némi időt és győzzön meg, milyen jó buli tovább tanulni? - mutató ujjam kinyújtva intek felé a kezemmel. Cseles. Bevetette a jolly jokert, a leendő sógorom, aki nem mellesleg egyetemen tanít. Számíthattam volna rá. - Lelkes volt, vagy belenyugodott a sorsába? - húzom tovább Cap agyát. Egyértelmű, ki hordja kettejük közül a nadrágot, Nicknek szerintem esélye se lett volna ellenkezni, ha nem akarja a lábtörlőn végezni. Ezek szerint, már a sajátján, amiért sajnálom, közben meg itt ez a kecó, ami az enyém, nehéz helyzet. - Oké, legyen - csatlakoztam a pancser férfiak társaságába, kezeimet felemelve adtam meg magam, majd hátradőlve a kanapén kényelmesen lejjebb csúszva vizsgálom, milyen is, ha már innentől hozzám került. - Meghallgatom az előadását, így megfelel Főnökasszony? - A játék komolyságát elveszi, hogy keresgélem a helyem, mocorogva fedezem fel nappalim egyik fő elemét. - Arra gondolsz, akivel mesteri fondorlattal sodortál össze? - Hiába tagadná, kerítőnői babérokra tört. "A lány" nem ismeretlen és csak úgy került a képbe, de ezzel már nem foglalkoztam. - Ne haragudj meg érte, Cap, de még egy ismerősöd ismerősének az ismerősét ne küldj rám, mert Emma egy hisztérika. - Hideg kiráz az emlékétől is. Attól az egy teljes hónaptól, mielőtt sikerült leráznom. Nem, nem, gondolni sem akarok már rá. Frissebbé válik tőle az emlék, elrontaná a feldobó hírt, amivel fogadva lettem az imént.
Mióta Ava elment, Maggie – aki anyánk után a második volt – kicsit kivonta magát a köreinkből, így úgy éreztem nekem kell átvennem az általa hátrahagyott szerepet. Talán az öcsém úgy érezte, hogy jogtalanul rágom a fülét a továbbtanulással, de én csak azt akartam, hogy boldoguljon az életben, amikor eljön az ideje.
- Nem… - muszáj voltam ízlelgetni a szót, mielőtt kimondom. - …cseszegetni akarlak – sóhajtottam a párna rojtjaival játszva. – Akár hiszed, akár nem, tetszik az elszántságod ebben az ügyben, de úgy gondolom, megérné máshová is csoportosítanod belőle – jelentettem ki határozottan. Nem tudtam, hogy anyával mennyit beszéltek erről, ahogy azt sem, hogy Gabriel próbált-e egyáltalán felnőttként viselkedni a legkisebb Decker közelében, és olyan tanáccsal ellátni, ami kicsit komolyabb annál, mint hogyan kell lerángatni egy nőről a bugyiját egy füstös kocsma mögött. A bátyánkban nem bízhattam, de volt valaki, akiben igen.
- Beszéltem Nicholasszal, és hajlandó besűríteni a programjába, hogy megmutassa neked az egyetemet. Kérlek, szánd rá azt a néhány órát – pillogtam őzike szemekkel a testvéremre, bár kételkedtem, hogy az ártatlanság látszata olyasmi lenne, amit könnyen bevenne velem kapcsolatban. – Megteszed? – kérdeztem. – Olyan lelkes volt, ne kelljen elkedvetlenítenem – oké, előfordulhat, hogy egy icipicit túloztam a dologgal kapcsolatban, de a vőlegényem biztosan a pártomat fogná ebben a kérdésben. Ráadásul, amúgy sem árt, ha egy kis időt egymással töltenek, és jobban megismerik a másikat. Elvégre hamarosan egy család leszünk!
Miután ezen a témát átrágtuk magunkat, egy árnyalattal lazább vizekre igyekeztem evezni, bár meglehet, hogy nem sikerült.
- Megvan még a kis barátnőd? – kérdeztem. Rémlett, mintha a jótékonysági esten láttam volna valakivel táncolni. – Remélem, hogy te jobban becsülöd a monogámiát, mint a drága fivérünk – tettem hozzá.
- Te még hétköznapibban - vágom rá reflexből gyerekes sértettségemben. Mintha a világ dőlne össze, mert nem szép, gondosan összeválogatott kerek mondatokban beszélnénk. Cap amúgy sem szereti az egyszerűséget, de annyira szőrszálhasogató tud lenni, amihez tizenx év is kevés megszokásilag. "És még nem hallottál káromkodni " teszem hozzá magamban és kishíján kifelé is kiül a vicces vigyor a képemre. Plafonon lenne tőle. Ki kéne próbálni... - Oké - elnyújtam a szót. Megérkeztünk a szokásos terepre. Így legyen teli találatom a lottón. Hallgatom a monológot és azon kapom magam, keresem, milyen új szavakat fedezek fel a szövegben. Melyik a "nem szofisztikált", ami abszurd, nála képtelenség ilyesmit találni. Ha ki is akad valamin, pulykavörös lesz a feje, látod lelki szemeiddel a gőzt kitörni a fülén, de egyetlen meggondolatlan kifejezést sem húzol ki belőle. Helyette itt vagyunk mi, testvériesen elosztottuk egymás közt a spontaneitást. Uh, Cap társaságában az ember akaratlanul áll át kihúzott hátú üzemmódra. - Van B-tervem - jelentem ki határozottan és kényelmes belesüppedésemből előrébb dőlve helyezkedem. - Az a tervem, hogy nincs tervem. Arra koncentrálok, ami az életcélom lesz. Ha nem jön be... Akkor majd rágódom a másikon, ráérek. - Megvonom a vállam. Ilyen egyszerű. Nehéz elhinni? Neki valószínűleg. Meg fogja látni, hogy sikerre viszem az elhatározásom és igenis le fogok tenni valamit az asztalra, amit élvezettel fogok csinálni évekkel később is. Nincs szükségem másra, mint követni az utat, amit helyesnek tartok, minden más... azok jönnek vele. Márcsak meg kellene értetnem a nővéremmel, nem dől össze a világ, ha a vészforgatókönyvnek is vészforgatókönyve van.
A legszívesebben rávágnám, hogy „Kiskorú vagy”, amikor az öcsém sört kér, de aztán az utolsó pillanatban meggondolom magam, és beletúrok a hűtőmbe – pontosabban, nem kell túrnom, hiszen minden tökéletes rendben sorakozik benne, bár kissé foghíjasan, de azt is csak azért, mert tényleg nem sok időt töltöttem mostanában a lakásban. Van néhány üveg drága, kézműves söröm, amit az egyik befektetőtől kaptam ajándékba, de végül csak egy mezei dobozost veszek ki, amit egy poháralátéttel együtt nyújtok át a testvéremnek. Belehalnék, ha a párás doboz nyomot hagyna az antik dohányzóasztalomon.
- Ne szokj hozzá – mondom, még mielőtt megjegyzést tehetne szokatlan engedékenységemre. – Nem szeretném, ha Gabriel sorsára jutnál, a bátyánknak ritkán van józan pillanata – teszem hozzá, miközben visszaülök a kanapéra, és az ölembe veszem az egyik díszpárnát. Marcus reakciója sejthető volt, hiszen a lakás átadásával lemondok a függetlenségem utolsó szimbólumáról, bár kétlem, hogy a kamasz ezt a részét átgondolta volna. Nem is sejthette, hogy ez a lépés mit jelent számomra.
Kissé ingerülten legyezgetem odébb a kezét, amikor ellenőrizni próbálja a lázamat. Nem hiszem el, hogy így viselkedik egy ilyen pillanatban!
- Megtennéd, hogy az olyan kifejezések használatát, mint a „kajak”… - macskakarmot imitálok az ujjaimmal a levegőben. -…mellőznéd a jelenlétemben? Olyan kispolgári, Marcus. Fogalmazhatnál szofisztikáltabban is – dorgálom, amitől egy kicsit jobban hasonlítok magamra, mint néhány pillanattal korábban.
Fel kellett volna háborodnom rajta, hogy azt hiszi, zsarolni próbálom a lakás átruházásával, de ami azt illeti…
- Szeretném, ha komolyan elgondolkodnál a továbbtanuláson – mondom határozottan. – Tudom, hogy érdekel a zene, és egy percig sem kérem azt, hogy ne foglalkozz vele. Csak szeretném, ha lenne egy B-terved arra az esetre, ha a dolog… - elgondolkodom, hogy fejezhetném ki magam úgy, hogy ne sértsem meg. - … nem jönne össze – talán még sem sikerült olyan finoman letépnem ez a ragtapaszt, mint reméltem. Kezeimmel zavartan tekergetem a díszpárna rojtjait.
- Hogy mi van? - bukik ki a számon ösztönösen a kérdés és kényelmes terpeszkedésemből olyan egynes tartással húzom ki magam, mint, akinek karót ragasztottak a hátára. Eltátott szájjal, ledermedve meredek a nővéremre és igyekszem feldolgozni a szavait. Az elöbb még teljes lazasággal kérdezgetett, hétköznapi dolgokról, meg pedzegette a suli témát és én szentül hittem, ugyanoda lyukadunk ki, megint. Erre ledob egy bas*ott nagy bombát, egyenesen az orrom elé és akkorát szól, csoda, hogy a falak egyben maradtak. A falak, és a bútorok, amiket kezdtem egészen másképp látni. - Elmegy, mint mindig - vonom meg a vállam a sokkoló felvetés elötti bevezető párbeszédre. Ennyiben akarom hagyni, mert a kötelező körökhöz fáradt vagyok, ma sehogy sem alakultak jól a terveim, a napon maradékát hasznosabban szeretném tölteni. - Egy sör jólesne, ha tartanál ilyet a hűtődben, de ezt passzolnom kell, szóval jöhet valami szénsavas akármi, rád bízom. - Míg vártam, hogy visszajöjjön csak néztem magam elé kb. Az az asztal úgy hívogatott, tényleg helyezzem magam teljes kényelembe, esküszöm zavart, amiért nem tehetem meg. Később, miután Cap kimondta, amit ki akart és volt erőm újra pislogni, levegőt venni és beindult a feldolgozás fogaskereke, az első lépések közt volt visszadőlni és felpakolni a lábaimat méltó helyükre. Már szabad, ezek szerint. - Te most szórakozol velem? - kérdezek még egyet, miközben tényleg a szavait dolgozom fel. Tuti nem jól hallottam, vagy ivott valamit? A központi levegőben lehetett egy káros cucc a szellőzőrendszerben, mert szívni nem szívna, ha az élete múlna rajta sem. Nem is tudom elképzelni, mi történhetett vele, de... - Kajak megijesztesz Cap, jól érzed magad? - Felugrok a kanapéról, vagy ha leült akkor csak oda hozzá és a homlokára teszem a kezem, minth a lázát mérném, majd megállapítva, hogy normálisnak látszik, visszacsúszom korábbi helyemre. A fogaskerekek dolgoznak, felötlik bennem egy új gondolat, amitől gyanakvóan méregetni kezdem a nővérem. - Ha ez nem vicc, akkor itt valamit valamiért szagot érzek a levegőben. Mit kérsz cserébe, bökd ki. - mondom ki kertelés nélkül és már érzem, talán nem is akarom tudni a választ.
Csak néhány holmiért, és a postámért ugrottam be a régi lakásomba. Egy ideje már Nicholasszal értem a Baimaan házban, mégsem tudtam magam rávenni arra, hogy felszámoljam a régi lakást… Talán a gyakorlatias énem így jelezte tudat alatt, hogy biztonságosabb, ha van egy B-terv arra az esetre, ha a dolgok mégsem úgy alakulnak, ahogy elképzeltem. Akkor, amikor még nem voltam biztos az érzéseimben. Most azonban… Teljesen más miatt voltam bizonytalan.
A tét megváltozott, és már nincs szükségem menekülőutakra – én ugyan nem hátrálok meg. Arra viszont tényleg nem tudtam rávenni magam, hogy eladjam a lakást, de támadt egy sokkal jobb ötletem, amivel talán az öcsémet is megszelídíthetem.
Éppen néhány régi könyvet pakoltam be egy kartondobozba, amikor a vendégem megérkezett. Arcomra üde, barátságos mosolyt varázsoltam, majd beengedtem Marcust a lakás aprócska előterébe, ahonnét egyenes út vezetett a nappaliba.
- Szia! – Viszonoztam az üdvözlését, és bár próbáltam magabiztos képet mutatni, egy kissé mégis feszengtem. Marcus és Gabriel egyívásúak voltak, ők ketten mindig közelebb álltak egymáshoz, s bár korban mindkettőjükhöz közelebb álltam, mint a nővérünkhöz, mégsem éreztem úgy soha, hogy közéjük tartoznék. Maggie (akire sosem tudtam Margaretként gondolni) pedig azóta külön világot képviselt, hogy férjhez ment, és átvette apa vállalkozását. Vele azóta nem beszéltem, hogy Ava…
Megráztam a fejem.
- Csak néhány holmiért ugrottam be, de délután tervezem, hogy benézek a központba – szerettem a munkámat, és időnként hajlamos voltam azt gondolni, hogy a dolgok nem működnek megfelelően, amikor nem vagyok ott. Szerencsére Nicholas hasonlóan elfoglalt volt, mint én, szóval ez nem okozhatott problémát kettőnk között.
- Hogy megy a suli? – kérdeztem lazán, igyekezve olyan témát megütni, ami semleges volt. A hogylétre vonatkozó kérdések mostanában nem jönnek ki jól a családunkban, pedig azt hittem, hogy a megrendezett temetés után a dolgok visszatérnek majd a rendes kerékvágásba. – Kérsz valamit inni? Azt hiszem, hogy van üdítő a hűtőben – mondtam, bár hangom közel sem volt olyan magabiztos a kérdést illetően. Már régen vásároltam ide akármit is, hiszen a legtöbb időt az irodában, vagy Nicholasék házában töltöttem.
- Pont erről akartam beszélni veled. Mármint nem a bevásárlásról – ereszkedtem le a kanapé másik végére, és egyik lábamat felhúzva Marcusra néztem. – A lakás itt áll üresen, amióta átköltöztem Nickhez. Arra gondoltam, hogy talán átengedném neked… Nincs szívem eladni – néztem körbe kissé talán szentimentálisan.
Kezdőlap
