Ismét csak nevetni tudok azon amit mond. Férfiak és az autók, azt hiszem ez egy olyan dolog, amit sosem fogok megérteni, de láthatóan Charlie odavan a járgányáért. Persze, szép példány, de...nem tudom, engem közel sem pörget fel annyira, mint őt. De hát ettől szép az élet, hogy az emberek nem egyformák, más és más érdekli őket. A motorozást én speciel jobban szeretem, még Vegas-ban az egyik haveromnak volt, vele száguldoztunk párszor, egyszer még a zsaruk elől is menekültünk. Ez azonban azt hiszem, nem olyan tény a múltamból, amit megosztok Charlie-val. Azok az idők elmúltak, én pedig megváltoztam. Többet nincs felelőtlen motorozás, hiszen most már felelős vagyok egy másik életért is.
-Ó, nehogy azt hidd. - rázom meg a fejem, és lelki szemeim előtt megjelenik fiatalabbik bátyám. -Szerintem nem találkoztál Denverrel, nem töltött a városban túl sok időt, de ő csak akkor volt hajlandó megmozdulni, ha bulizni kellett. Amúgy egy lusta dög volt, őt például szerintem sose vettem volna rá, hogy segítsen ki, mint ahogyan most te. Szóval...de, igenis vannak lusta vérfarkasok. - nem túlzok és nem is csak vigasztalni akarom, bár tény, hogy bennem van az, hogy szeretném, ha nem érezné amiatt rosszul magát, mert mondjuk nem tartozik azok közé, akik úgy kezdik a napjukat, hogy tizenpár kilométereket lefutnak, és még munka után is az edzőteremben emelgetik a súlyokat. Ahogyan az emberek, úgy a természetfeletti lények sem egyformák.
Sikerül kínos helyzetbe hoznom magam, mármint én zavarba jövök a kijelentésem nyomán. Pedig valahol büszkének kellene lennem magamra, amiért egy ilyet ki mertem mondani, még ha nem is teljesen szándékos volt. Az első találkozásunkkor teljesen bizalmatlan voltam vele kapcsolatban. Hiszen férfi, vérfarkas, idegen. Közvetlensége és segítőkészsége azonban segít a gyógyulásomban, hasonlóképp, mint Alec Ward, aki szintén pozitív csalódás volt számomra ami a nemét és a faját illeti. Még mindig sokszor nehéz belátni, és ésszel felfogni, hogy amit az alapítványnál mondanak, hogy nem minden férfi egyforma, az igaz. 
Vannak mélypontjaim, amikor egy kép, egy szag, vagy szimplán csak egy álom eszembe juttatja a történteket. Ritkábban, mint mondjuk 3-4 hónapja, de még mindig gyakorinak mondanám. Valószínűleg hosszú évekbe telik majd, mire túl tudok ezen lépni. De lehet akkor sem. Vannak, akik sosem tudják teljesen feldolgozni a traumájukat, ám én bízom benne, hogy én nem ezt a tábort fogom erősíteni. Tudom, hogy piszok sok munka, önfejlesztés és tudatos gondolkodás szükséges hozzá, de nem adom fel. Sosem adom fel.
Örülök, hogy Charlie nem akad fenn ezen, és inkább eltereli a témát. Nagyon jól rá tud érezni erre, hihetetlen empatikus készséggel rendelkezik. Már-már azt mondanám, időnként receptre felírnám őt gyógyulófélben lévőknek az alapítványi nők közül. Ezt azonban hangosan sosem mondanám ki. Zavarba hoznám nem csak magamat, de valószínűleg őt is. Már az is tök jó, hogy fuvarozásban és egyéb apróságokban besegít nekünk önként. Bár több hozzá hasonló ember lenne, az alapítvány sokkal szélesebb körhöz elérne, mint most, bár sokan ismernek minket, nincs okom panaszra, hogy kevés lenne a munka, mégis...sokkal több nőnek (és férfinak) lenne szüksége ilyen helyekre, foglalkozásokra.
-Jaj ne is emlegesd, tele vagyok az indiaival, de most megkívántam a desszertet. A végén még vehetem nyakamba a várost, hogy keressek valahol almás pitét. - hasam két oldalára fektetem a tenyeremet, ezzel imitálva, hogy befogom Sofia fülét, nem ám kitalálja, hogy ő tényleg pitét akar, mert akkor viszont tuti hogy tényleg el kell mennem, mert akaratos a kishölgy. -Hééé, arról nem tehetek, számomra is egy merő borzalom az a trutyi...- játszom a felháborodottat a vaníliás kóla említésére, amivel emlékszem már a múltkor is húzta az agyam, és most is felhozza. Valahol azonban úgy érzem, megérdemlem, elvégre én a mai találkozónk alatt is szívtam a vérét poénból, ennyi revans azt hiszem belefér, és amúgy is...teljesen jogos.
Egy apró szegletét a Vegas-i Aurorának megemlítem Charlie-nak. Nem vagyok rá büszke, miközben beszélek, akkor pedig az arcát fürkészem, vajon mennyire ítél el emiatt - meglepődést látok rajta, illetve, mintha elgondolkodna, de lehet csak a sok csoportfoglalkozás ártott meg, és már konteókat gyártok a fejemben. Le is sütöm a szemem inkább, mielőtt bármelyikünket kellemetlenebb helyzetbe hoznám, de végül a férfi az, aki egy poénnal elüti a dolgot. -Áh, azok az idők elmúltak. Most már felelősségteljesnek kell lennem, vagy mi. - mosolyodom el, bár még mindig kicsit feszengek, amiért ilyen részegesnek állítottam be magamat Charlie előtt. Összefogott hajam végét kezdem el piszkálni az asztal lábának fixírozása közben, akkor emelem fel a fejem, mikor a férfi feláll, így én is talpra vergődöm - innen lényegesen könnyebb, mint a padlóról kicsit korábban.
-Igazán nincs mit, ez a minimum, amiért segítesz a papírokkal, meg segítettél az ággyal is. - mosolygok rá kedvesen, ahogyan az ajtóhoz kísérem, ahol átnyújtom neki a dossziét, mielőtt itt maradna a lényeg, amiért eredetileg jött. Jól esett egy kis társaság, a napokban nem voltam sehol, alig szóltam valakihez, így kimondottan jó volt kicsit beszélgetni élő emberrel, nem csak a tévével vagy épp a használati utasítással veszekedni, mint valami nyugdíjas öregasszony. -Jó utat Wilmingtonba, és...még egyszer köszönöm. - húzódik ismét egy mosolyra az ajkam, majd az ajtóban állva megvárom, míg eltűnik a lépcsőfordulóban, csak utána csukom be, és fordítom rá a zárakat. Nagyot sóhajtok, ahogyan végignézek a kész babaágyon, ami elfoglalja a nappali felét, de majd később elrendezem. Most szerintem ledőlök egy kicsit. Hátha tudnék aludni. Nem kérek sokat, csak egy órát. Vagy kettőt. Légyszi Sofi, hagyd anyut egy kicsit! 

Elnevetem magam, ahogyan magam elé képzelem a benzinkutas jelenetet, de nem szeretném, hogy Charlie esetlegesen azt érezze, őt magát nevetem ki, így gyorsan a szám elé kapom a kezem, habár talán ez felesleges mozdulat, hisz ahogy látom, ő is szórakozik. Magunkon nevetni viszont akkor is más, mint mástól eltűrni ugyanezt. 
-Most mondhatnám, hogy meglepődtem azon, hogy ezt mondod magadról, de...eszembe jutott a Wilmingtoni eset, hogy kábé mindenhova autóval jársz, szóval...nem, azt hiszem mégsem annyira meglepő, hogy azt állítod magadról, lusta vagy. - elvigyorodom, mert egyszerűen nem bírtam ki, hogy egy kicsit ne csipkelődjek. Igen, valahol valószínűleg feszegetem a határokat, mi az, amit Charlie még hajlandó eltűrni, és mi az, ami már neki is sok, de túlzottan nem akarok a tűzzel játszani. Még magam előtt is talán csak zárójelben merem bevallani, de azt hiszem, többet ér a férfi kellemes társasága, mintsem hagyjam, hogy előtörjön belőlem a régi Aurora annak minden meggondolatlanságával, nyers és szókimondó természetével együtt. A régi Rory könnyen lehet, hogy viccet csinált volna Charlie-ból, de még saját maga jelenlegi személyiségéből is, emiatt pedig szégyellem magam. Még mindig van, hogy a Vegas-i énem egy-egy kis szelete szeretne felszínre törni, ám az utóbbi hónapok már-már gyökeresen változtattak meg, és...igen, talán ki merem azt jelenteni, hogy jó értelemben.
Az indiai szépen fogy, bár Charlie-t kicsit megsiratja, én pedig előzékenyen nem csinálok belőle túl nagy viccet - elvégre biztosan nem kellemes, ahogyan az ételben lévő chili végig égeti mindenét. -Felajánlanék én is kávét, de a doki letiltott...csak ilyen borzalmas instant kávém van, ha mégis csalni akarok. Azt hiszem, kedvellek annyira, hogy inkább azt mondom, tényleg inkább odaát igyál egyet. - rámosolygok, és egy kicsit zavarba jövök szimpátiám ilyen nyílt kijelentése nyomán, bár semmi hátsó szándék nem bújt meg szavaim mögött, csak úgy...kicsúszott, azt hiszem.  
-Hagyd csak, nekem jó a víz, ha neked nem kell semmi a konyhából, nyugodtan szusszanj. - emelem fel a tenyeremet, mintha szimplán ezzel a mozdulattal megállíthatnám a szándékát, hogy felálljon. Egyébként sem vagyok olyan szívtelen, hogy a kezdődő kajakóma alatt bárkit is ugráltassak vagy ilyesmi. Ha már viszont kajakóma, el sem tudom képzelni, Charlie vajon mit érezhetett a fánkos sztori idején. Nem tehetek róla, muszáj nevetnem. -Házi pite, vagy amit a mekiben kapsz, és pitének csúfolják? - dobom vissza reflexből a labdát, és most hirtelen megkívánom az emlegetett gyorsétterem almás pitéjét. Köze sincs ahhoz, amit mondjuk anyák-nagymamák (na nem az enyémek) készítenek vagy amit cukrászdában kapsz, mégis...valahol az egy félig titkos guilty pleasure-nek számít. 
Észre sem veszem, ahogy lényegében tükrözöm Charlie mozdulatát, ahogyan hátradől és megtámaszkodik a hasán, bár nekem az óriási búb miatt kicsit magasabban pihennek a karjaim, mint az övé. Kívülről lehet, hogy komikusnak tűnünk, de így egész kényelmes. Kérdésére megrázom a fejem. -Nem, mi nem épp elfogyasztott fánkok mennyiségével versenyeztünk...ellenben tequilával egyszer az asztal alá ittam egy egész csapat srácot. -felvágósnak tűnhet, ám azt hiszem, ez nem egy olyan dolog, amire büszkének kéne lennem, és ma, ezzel a fejjel azt hiszem nem is vagyok. A múltamnak ez egy olyan szeglete, amit nem biztos, hogy bánok, hogy ott hagytam. Közel 180 fokos fordulatot vett az életem. Lesütöm a szemem, és onnan pislogok fel óvatosan, Charlie vajon elítél-e amiatt, amit mondtam. 

Ha nem tartanánk vissza magunkról megannyi információt, és jobban önmagunk lennénk, talán mindketten meglepődnénk, hogy a néhány már eleve felszínre bukkant közös vonás mellett még mennyi mindenben hasonlítunk. Azonban mindkettőnkben ott van az óvatosság, a fék, ami miatt nem vagyunk teljesen őszinték - nem is hazudunk, ám nem fedjük fel teljes valónkat. Ki tudja, egyszer ez talán változik. Lehet csak annyival kezdődik majd, hogy nem ragaszkodunk a tányérhoz, hanem úgy, ahogy van, megesszük a rendelt ételt a dobozból. Ez azonban egyelőre a jövő zenéje, most megmaradunk a közvetlenség felszínét kapargatva, szolid csipkelődésekkel és barátságos megjegyzésekkel tarkított kommunikációnál.
-Te melyik típusba tartozol? - kérdezek vissza, amikor a segítség elfogadásáról és a hasznosságról fejti ki a véleményét. Bízom benne, hogy ez talán nem annyira személyes kérdés, hogy kényelmetlen lenne neki válaszolni rá, ám én akkor sem fogok megorrolni, ha végül mégis ez történik. Ő így elsőre kevésbé tűnik makacsnak, mint amilyen én vagyok, de az is lehet, becsap a megérzésem.
Magam elé meredek, ahogyan saját kis gondolataim között kóválygok, akkor fordítom csak Charlie felé a fejemet, amikor valahogy furcsán képzi a szavakat megszólalásakor, arcomra pedig széles mosoly kúszik. -Ó, ez még semmi, ne viccelj. Látnád a bátyámat spagettit enni. Na nem Aspent, a fiatalabbikat, Denvert. - nevetek fel elképzelve a család bohócát, aki régen is meg tudott nevettetni, és bár valahol neheztelek rá, amiért nem állt mellém a baba kérdésben, hanem inkább Aspen-t támogatta, sokkal közelebb érzem őt magamhoz, mint a West család fejét. Nem mintha rá amúgy számíthatnék, tekintve, hogy szépen fogta magát, és visszament Las Vegas-ba. Valószínűleg túl unalmas volt neki ez az eldugott kis kikötőváros a Vegas-i pörgés után, amit meg tudnék érteni abszolút, ha nem történtek volna velem bizonyos dolgok.
Elfúló hangjára, amit az étel csípőssége okoz az asztal távolabbik felén lévő zsebkendős dobozért nyúlok, és előzékenyen felé tolom, hogy ki tudja szolgálni magát. Én az ennyire csípőset már meg sem tudnám enni, lehet egy falattól Sofia is benyomná a rakétákat, és azelőtt a kezemben tartanám, mielőtt annyit mondhatnék, "chilipaprika". A gondolat szórakoztat, de igyekszem nem leinni magam itt a nagy mulatásban, ahogy a számhoz emelem a poharat, hogy igyak belőle. -Kérsz egy kis tejet? Elvileg az semlegesíti kicsit a csípősséget. - kínálom fel, és leteszem a villámat, jelezve neki, hogy nem okoz problémát, nem tart fel az evésben sem, mert hiába voltam éhes, csak a felét tudtam megenni.
-Nyugodtan fújd ki magad, nem zavarsz. Nem igazán van mára tervem, a babaágy lett volna de ezt segítettél rövidre zárni. - küldök felé egy hálás mosolyt, és tényleg nem hátráltat semmiben, ha úgy dönt, még egy ideig marad kipihenni az indiai étel okozta "fáradalmakat". 
A fánkos sztorijára felnevetek. -Bocs, azt hiszem nem szép dolog, hogy kinevetlek, de...12 Boston Cream fánk? -igyekszem mosollyá mérsékelni szórakozásomat, nehogy megbántsam, bár arckifejezéséből ítélve ma már ő is inkább csak mulat rajta. -Azóta rá tudsz nézni? Vagy egy életre megutáltad? -kérdezem, arrébb tolva a dobozt, és talán illetlen módon, de az asztalra könyökölök, tenyeremben megtámasztva az államat, úgy folytatva a beszélgetést. 

-Ezt így konkrétan nem ismertem, de igen bölcs gondolat. -eresztek meg egy mosolyt az elhangzó bölcselet kapcsán. Való igaz, hogy egy kényelmes ágy nagyon sokat tud jelenteni, aludtam már borzasztó ágyban, kemény is volt, nyikorgott is, abszolút nem volt pihentető. Szerencsém van, hogy ebben az albérletben pont azelőtt lett ágy cserélve, hogy beköltöztem, ráadásul minőségi darab, így jókat alszom, vagyis...aludtam, amíg nem nőttem bálna méretűre. A kényelmes cipőt is azóta tudom igazán értékeli, hogy terhes vagyok, már-már ijesztő, mennyit tud változni az ember mindössze néhány hónap alatt.
-Oh, ez hasznos infó, ha valaha szükségem lesz asztalosra, már felkészülten tudom majd átlépni a küszöbét. - mondjuk amilyen szita az agyam mostanában, simán lehet, hogy elfelejtem, de egyelőre úgy gondolom, a vicces sztori miatt talán tudom majd kötni valamihez, így nem megy a süllyesztőbe sok más információval. Nagyon remélem, hogy ez nem tartós vagy nem fog romlani, különben hamar utolér a demencia, ahhoz meg még fiatal vagyok.
El sem hiszem, hogy hamarosan már a kész babaágyat szemléljük, nekem ráment volna szerintem a napom, meg jó néhány agysejtem, mire összeraktam volna, így nem lehetek elég hálás Charlie-nak, de azért némi viccelődést megengedek ezzel kapcsolatban, ettől talán nem tart még hálátlannak vagy bunkónak. Nevet, így talán tényleg nem lőttem mellé.
Bár még mindig sokszor rezzenek össze, ha hozzámérnek, mégis, most ez elmarad, és hálásan pislogok Charlie-nak, aki segítő kezet nyújt a földről való feltápászkodásban. Nem szeretek kiszolgáltatott állapotban lenni, és igen, fel tudtam volna állni egyedül is, de elértem a fáradtság, és már-már kétségbeesés azon szintjét, ahol hajlandó vagyok elengedni némi büszkeséget, csakhogy megkönnyítsem az életemet.
Rövid elérzékenyülésem fátylán átjut Charlie kérdése, de egyelőre nem tudok rá válaszolni, nem csak visszanyelt könnyeim miatt, hanem azért sem, mert megjött a futár, hamarosan pedig már az étkezőasztalnál porciózzuk ki a dobozból a kaját. Ha nem lenne itt a férfi, valószínűleg nem fáradtam volna a tányérral sem, úgy ahogy van, megettem volna a fehér kis műanyag dobozból amiben hozták, utána az repül a kukába és máris csak az evőeszközt kell mosogatni, de így, hogy vendégem van, előveszem a jobbik énemet.
Csak a fejemet rázom, nem kockáztatok a csípőssel, maradok a tikkánál, és egy mosolygós "jó étvágyat" után be is kapok egy falatot, eddig megfeszült vállaim kicsit lejjebb is engednek, ahogy a fantasztikus ízbomba szétterjed a számban. - Azt köszönöd, hogy engedtelek segíteni? Furcsa jószág vagy te, már ne vedd rossz néven. - nevetek fel szavai hallatán, de nem gúnyosan vagy gonoszan, inkább játékosság csendül benne. 
-Most elvileg nem kell semmi, de majd felhívom a csajokat az alapítványnál, jött-e bármi intéznivaló. Viszont...igazán nem akarlak ugráltatni, még akkor sem, ha azt mondod, szívesen teszed... - lesütöm a szemem, és inkább a villámon lévő csirkét fixírozom, majd rágcsálom, közben elgondolkodom. Sokkal inkább van az a háttérben, hogy fordított esetben én sem feltétlenül örülnék ilyennek. Vagyis...régen nem örültem volna, most már azért segítőkészebb lettem...nem tudom. Nehéz ez az egész így. 
-Na, jó éttermet ajánlottam? - terelem inkább az ételre a témát, mielőtt ismét belesüllyednék az önsajnálatba és a szomorúságba. Így, hogy nem vagyok egyedül, nem lenne túl szerencsés, és egyébként is...épp ideje lenne leszokni róla teljesen.

 

Határozottan megkönnyebbülök, hogy nem tart estig a babaágy összeszerelése. Nem is azért, mert nem a legkényelmesebb a padlón ülni, pláne nem ekkora hassal, sokkal inkább amiatt érezném rosszul magam, hogy ennyi időt elrabolok Charlie napjából. Már így is ez bőven több, mint ami egyáltalán elvárható lenne, és az, hogy rendelek ebédet az én értelmezésemben közel sem törleszti mindezt.
-Öhm, igen, valami olyasmi. - vakarom meg a tarkómat szégyenlősen, amikor arról beszél, hogy "deluxe" típusú ágyat vettem. -Azt akartam hogy Sofia egy nagyon jó ágyban aludjon, hátha akkor kevesebbet kelt éjszakánként majd. - teszem hozzá, mert úgy érzem, meg kell magyaráznom, miért költöttem többet a bútorra, ami ezek szerint azt is jelentette, hogy több alkatrész járt hozzá. Még egy indok van, ami miatt szeretném születendő kislányomnak a lehető legjobb dolgokat megadni - az, hogy nekem mindez nem adatott meg. Engem alig néhány órásan betettek egy inkubátorba a kórház előtt, évekig nem volt rendes otthonom, ahol legalábbi minimálisan szerettek volna, én pedig nem ezt szeretném az én gyerekemnél.
-Kikészített bőröddel együtt? Ezt azért remélem nem gondoltad magyarázat nélkül hagyni. - nevetek fel némi csodálkozással a hangomban és az arcomon. Valami személyes konfliktusa lenne az asztalossal? Mondjuk akkor nekem eszembe se jutna odavinni. Lehet pont hogy jó barátok, és ez a poén része. Vagy szimplán túlgondolom, hamarosan úgyis kiderül.
-Pedig amúgy hasznos tud lenni, már ha épp nem valami...kellemetlen üti meg az orrodat. - elfintorodom, sejtheti, mire gondolok, itt-ott a városban, főleg sikátorok és kukák környékén milyen szagok tudnak terjedni.A szórólapokat egyébként jobban szeretem az appoknál meg rendelős oldalaknál. Van amikor nem tudok dönteni mit egyek, olyankor random rábökök az egyikre, illetve ha valamelyik nem jó, akkor azt tudom kukázni. Az állandóan változó étteremlisták miatt nehéz nyomon követni, nehezebb a döntés, így maradok ennél a némileg talán maradi megoldás, de nekem bevált.
Amikor Charlie feláll és nyöszörög párat, illetve megropogtatja tagjait, csak magamban mosolygok, de nem mondom ki hangosan is azt a csipkelődést, ami eszembe jutott. Nem vagyunk még olyan viszonyban, hogy ilyen módon is hecceljem, nem tudhatom, mennyire érzékeny a korára. Igazából fogalmam sincs hány éves, annyi biztos, hogy idősebb nálam valamivel, de ezeknek a megtippelésében mindig is borzalmas voltam. 30 fölött van de még nincs 50, azt hiszem ez fedi a valóságot.
Aprókat hümmögök, ahogyan Charlie bemutatja, mit is tud a kiságy, és bár még nincs kész, kezdem úgy érezni, hogy megérte az árát. -Te vagy a főnök. - mosolygok rá, mikor újabb instrukciók hangoznak el. -Alapjáraton nem szeretem, ha megmondják mit csináljak, de ebben az esetben veled kivételt teszek, szóval becsüld magad. - nevetek fel, majd a szám elé kapom a kezem, attól tartva, hogy esetleg megbántom vicceskedőnek szánt megjegyzésemmel, hiszen épp az előbb egyeztem meg magammal, hogy óvatosan bánok ezekkel, amíg nem ismerem meg jobban. 
-Wow, egész pofás lett. - csapom össze a tenyeremet, amikor néhány perc további munka után immár teljes pompájában áll előttünk az ágy. Most rajtam a nyögés sora, ahogyan feltápászkodom a földről. Láttatok már hátára borult teknőst felállni? Na, azt szorozzátok meg hárommal, és akkor nagyjából el lehet képzelni, mennyire volt kecses és elegáns a mozdulat, de csak sikerül talpra vergődni, hogy onnan is megszemléljem a művünket. A világos színű fa keret és ágyrács pont jól fog illeni a hálóba az ágyam mellé, és lelki szemeim előtt már látom is benne a pasztellrózsaszín matracot az ágyneművel, fölötte baldachin...Egyszerűen tökéletes. 
Nem veszem észre, hogy sírok egészen addig, amíg egy könnycsepp le nem szánkázik az arcomon, és nem csikiz meg. Kezemmel gyorsan megtörlöm a szemem, hátha Charlie nem vette észre, majd egy apró szipogással indulok meg a kaputelefon felé, ami pont tökéletes időpontban szólalt meg. Mire kinyitom az összes zárat, már fel is szaladt egy fiatal futár fiúcska, gondolom gimi mellett melózik. Adok neki bőséges borravalót, majd diadalittas arccal emelem fel a zsákmányt. -A jól megérdemelt jutalom! - jelentem ki, a dobozokat az asztalra teszem, majd a konyhában előtúrok két tányért és evőeszközöket.