Egy hálás mosolyt küldök felé, ahogyan "vigasztalni" próbál némileg talán gyerekesnek tűnő nyűglődésem hallatán. Igyekszem visszafogni magamat, de néha van, hogy kikívánkozik belőlem, bár jobb lenne, ha mindezt akkor tenné, mikor nincs közönségem, de időnként nem tudok parancsolni magamnak. Amikor az ember lányának kábé mindent egyedül kell megoldania, akkor nem mindig tudja kontrollálni az ilyen-olyan érzelemkitöréseket. 
Sokáig az életet sem vettem komolyan, 22 évesen kellett hirtelen, egyik napról a másikra felnőtté válnom. Némileg talán későn, de ekkor kaptam a pofont, most meg lám, néhány nappal a 23. születésnapom előtt anya leszek. Még mindig néha hihetetlen ez az egész, és bevallom, rohadt ijesztő is. Bár belül sokszor érzem magam gyámoltalan kislánynak, és Aspen is csakran érzékelteti velem azt, hogy még "gyerek" vagyok, határozottan jól esik, hogy Charlie felől nem ilyen kisugárzás érkezik. Ő komolyan vesz, felnőtt nőként kezel, nem felelőtlen fruskaként, aki "elcseszi az életét egy házasságon kívül fogant és született gyerekkel".
Na de vissza a jelenbe, kaja megrendelve, kábé fél órát mondott a diszpécser leányzó, így ideje, hogy megpróbáljam magam hasznossá tenni ami a bútorszerelés illeti. -Igenis kapitány. - szalutálok egy nevetés kíséretében, aztán nekiállok az említett feladatoknak, és a csavarokat kezdem birizgálni. Ez még nem haladja meg a képességeimet, és így, hogy nem nekem kellett kitalálni mit kell csinálnom, sokkal egyszerűbb. Akkora figyelmet nem igényel azonban, hogy ne tudjak Charlie-ra is figyelni, aki egészen barátságos időre jósolja, hogy elkészül az ágy. -Hű, azt hittem sokkal tovább tart majd. - mondom őszinte csodálkozással, néhány pillanatra még  a kezem is megáll a munkában, pedig már majdnem kész vagyok. Apró kezem van vékony ujjakkal, így szinte gyerekjáték a feladat.
-Tökéletes, nagyjából 30 perc a kaja is. - bólintok egyet, mintegy szavaim megerősítéseként, aztán felnevetek azon amit mond. - Ó, itt is valaki vagy ellopkodja vagy ki se hozzák. Még mikor ide költöztem az ősszel, és jóval könnyebben mozogtam a nyakamba vettem a környéket, és minden étteremből elhoztam egy-egy szórólapot. Igazából...követtem az orromat, legyen ilyen haszna is az alakváltó létnek. - rákoppintok kettőt az orromra, és igazából tényleg erről volt szó. Kimentem az utcára, mélyet szippantottam a levegőből, és ahonnan finom illatokat éreztem, arra elindultam.
- Van egy indiai is, innen ráadásul nincs is messze, ráadásul nagyon jó a kajájuk. Wilmingtonból egyedül a pizzát rendelem, mert ott jobb, mint ami itt a városban van, amúgy minden mást megtalálhatsz itt is. Lefotózhatom neked a szórólapokat és elküldöm, és akkor neked is meglesznek. - ajánlom fel, mert hát odaadni mégse tudom, elvégre 1-1 db van belőlük, itthon pedig nincs fénymásolóm, hogy sokszorosíthassam, marad hát a modern technológia, hogy azt hívjam segítségül.
-Na, egészen ágynak néz már ki. Fél órával ezelőtt még azt hittem, átverés áldozata vagyok és valami egészen más bútor alkatrészeit csomagolták a dobozba. - vigyorgok őszinte jókedvvel, mikor a keret összeáll, és hátam mögött megtámasztom a padlón a kezeimet, úgy szemlélem a készülő művet, ami lassacskán elkészül, bár azért még mindig számos bigyó, cucc és izébizié hever a padlón, aminek még helyet kellene találnunk. 

-Hát figyelj, abból látszik, hogy rutinosabban állsz a dologhoz, hogy első lépésként sorba rendezted az alkatrészeket. Én ide oda rakosgattam mindent, éppen keresve az aktuális bigyót, pedig mennyivel több értelme van így. - már csak fejcsóválva nevetgélni tudok saját bénaságomon. Bár meg tudtam volna csinálni ezzel a módszerrel egyedül, vélhetően sokkal de sokkal több időbe telt volna, így habár utálom bevallani magamnak, de őszintén örülök, hogy Charlie bevállalta ezt helyettem. A bátyáimnak sosem vallanám be, de igenis sokszor van, hogy segítségre szorulnék, de jobb híján magamnak kell megoldani a dolgokat. Ez sokszor kimerítő, olykor kesergek is rajta egy kicsit, de mindig emlékeztetem magam, hogy erős nő vagyok, aki ha akadályokon átbukdácsolva is, de eléri a célját, és képes mindenre.
Mivel a válogatásban nem igazán tudok segíteni, félő csak nagyobb káoszt csinálnék, így azzal próbálom meg hasznossá tenni magam, hogy kaját rendelek, vagyis hát először felkínálom az opciókat. Tipikus férfi, már csak a kaja gondolatától szinte látom összefutni a nyálat a szájában, amin magamban mosolygok kicsit. -Ha nem mondod el az orvosomnak, egy indiai jól esne nekem is. Kerülnöm kellene a fűszeres és csípős ételeket, pedig szeretem őket. Talán most az egyszer kivételt tehetek...- hangosan gondolkodom, és aprót még a gyomrom is megkordul. A dokim nem ajánlja az ilyen kaját, de hát mi történhet? Legfeljebb Sofi gyorsabban megunja a benti létet, és előbújik. Bár azért kicsit még várjon, amíg legalább kiságya lesz.
Így vagy úgy, de odatelefonálok az étteremnek, Charlie-nak madras curry-t, magamnak pedig chicken tikka massala-t rendelek. Az talán nem fog túlzottan megártani. A hívás végeztével a papírokat visszarakom korábbi helyükre, a mobilt a kanapéra dobom, iszom egy pohár vizet, majd egy nyögést visszafojtva végül leülök a földre. -Azt hittem végig tudom nézni amíg egyedül megcsinálod, de tévedtem. Mondd, hogy tudok segíteni? - kérdezem egy mosolyt küldve felé, miután úgy-ahogy kényelmesen elhelyezkedtem a padlón. Hogy hogyan fogok ismét felállni, azt egyelőre fedje a jövő jótékony homálya. 

Ha most Aspen látna, valószínűleg kárörvendően vigyorogna a bajsza alatt, azt gondolván, sőt, ki is mondaná, hogy "ugye megmondtam Aurora, hogy egyedül nem fogsz boldogulni." Aztán meg jönne azzal, hogy ha már ennyire ragaszkodom a babához, akkor majd kerít nekem egy férjet aki gondoskodik rólunk. Ha most látná, ahogy Charlie itt van, a végén még megpróbálna az ő hasába lyukat beszélni, hogy milyen jól járna azza, ha elvenne, és valószínűleg még a West család kasszájából is megtámogatná egy kicsit a férfit. 
Én azonban nem megyek férjhez. Mármint...biztosan nem így. Egyébként sem prioritás most, hogy mindenképp legyen egy férfi az életemben, egyrészt a történtek fényében nem is tudom, hogyan reagálnék, ha egy férfi úgy közelítene hozzám, másrészt pedig itt lesz nekem Sofia, aki szinte minden időmet fel fogja emészteni. Ez nem a legjobb időpont pasizásra, de hát mint említettem, ez nem is cél. Aztán ha valamilyen csoda folytán mégis gyengéd szálak kezdenének kialakulni valakivel...hát...ezen a hídon majd átmegyek akkor, ha odaértem, egyelőre szerintem nem kell ilyeneken agyalnom.
A csavarral kapcsolatosan elhúzom a számat, Charlie-nak igaza van, valószínűleg amilyen szerencsém van, az éjszaka közepén léptem volna rá, mikor félkómásan kicsattogok pisilni, de valahogy nem túl szimpatikus kép ez, így örülök, hogy végül meglett a szökevény.
Nem tagadom, fáradt vagyok. Kívülre igyekszem magamat mindig erősnek mutatni, de belül sokszor érzem azt, hogy kimerültem. A hormonok, a kialvatlanság, meg úgy az egész helyzetem az utóbbi napokban, hetekben gyakran megsiratott, bár ezeket igyekeztem mindig négy fal között, az otthonom csendes biztonságában megtenni. Nyilvánosan talán akkor sírtam utoljára, amikor Charlie-val legutóbb találkoztam az alapítvány udvarában. Ahogy ott sem érzékeltem rajta szánakozást, most sem látok rajta semmi ilyesmit, mikor elfogadom a felajánlott segítséget a bútor összeszerelésével kapcsolatban. Önzetlen segítőkészséget érzek áradni belőle, ami melengeti a lelkemet, bármennyire is van egy részem, amelyik foggal-körömmel tiltakozna az ellen, hogy segítséget kérjek. 
Ami a helyfoglalást illeti, egyelőre maradok a kanapé karfáján, innen a legegyszerűbb felkelni. Talán le kellene ülnöm mellé a földre és valahogy megpróbálni segíteni, de a padlóról való felállásom külső szemlélőnek cseppet sem elegáns, egy partra vergődő elhízott fóka mozgásához tudnám hasonlítani, ennyire pedig nem szeretnék hülyét csinálni magamból Charlie előtt, akinek a kérdésére felnevetek. -Van ám, bár nekem még így is kínai volt. - szelidül mosollyá a nevetés, majd megkerülve őt kihalászom néhány alkatrész után a papírt, ami elvileg az összeszerelést hivatott megkönnyíteni, de engem csak jobban összezavart. 
-Csináltál már ilyet? - kérdezem félrebiccentett fejjel, csípőre tett kézzel nézegetve a kupacot és az ábrát, de nekem továbbra is kínai. A férfiak ügyesebbek szoktak lenni ebben, így feltételezem, Charlie is azért ajánlotta, mert van tapasztalata. Megrázom a fejemet, elengedve, hogy megértsem az összeszerelési rajzot, majd inkább az előszobai szekrényhez lépek, amin számos étterem szórólapja hever. -Mit ennél? - kérdezem, legyező alakban felé mutatva a papírokat. Van itt görög, kínai, hamburgeres, indiai, szerintem nem tud olyat mondani, ahonnan nincs legalább egy menü. Lustaság fél egészség, ahogy azt mondani szokták ugyebár. 

Zavartan heherészve vakarom meg a tarkómat Charlie vicceskedő megjegyzésén, amit tudom, hogy nem sértésnek szánt, és értem is a poént, de akkor is kellemetlenül érzem magam, hogy relatíve friss ismeretségünket ily' módon kihasználom. Kezd teher lenni ez az egész babavárás, bármennyire is utálom, egyre többször szorulok ebben-abban segítségre, és a függetlenséghez szokott személyiségem ezt igen nehezen viseli. Na de kitartást, hamarosan vége lesz, onnantól meg jöhetnek a másfajta kihívások.
-Hogy ez nekem nem jutott eszembe! - csapok a homlokomra, ami a kis lakásban hangosat csattan, aztán az előszobából nyíló kis kamrából elővadászom a seprűt. -De nem engedem hogy te söpörj, hát hogy nézne az ki? - jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon, majd a kiszórt kupacot azért kikerülve (hiszen ott tuti nincs a hiányzó csavar) végighúzom az asztal, a székek és a szekrény alatt. Kicsit bénázok közben, de a büszkeségem akkor sem engedi, hogy Charlie vendégként nekiálljon itt házimunkát végezni, így is elég ciki, hogy mekkora porcicák, sőt! ezek már portigrisek, amik kupacot alkotnak most a szoba közepén. Mikor előkerül a hiányzó kis alkatrész, a port nemes egyszerűséggel kicsit távolabb, a fal mellé söpröm, "letakarom" a seprűvel, majd felszenvedem a lapátra és kidobom, de egyelőre a "jóvanazúgy" álláspontot képviselem.
-Köszönöm. Tényleg adnak egy pluszt hozzá? Ó ha ezt tudom! - nyűgösen nyüsszenek fel, cseppet sem felnőttesen, de aztán megrázom a fejem, és felnevetek. Egy rakás szerencsétlenség vagyok jelenleg, nincs mese, ezzel is most csak hozzáadtam egy dolgot ahhoz a listához, hogy "mit nem tud Aurora". 
-Ah, szinte egész éjjel fent voltam. A pihenés azt hiszem az a luxus, amiben a következő minimum 18 évben nem igazán lesz részem. - sóhajtok, majd közelebb lépek, lemondó grimasszal szemlélve az ilyen-olyan alkatrészeket, amikből számtalan azt se tudom, hogy fog majd passzolni, halvány lila gőzöm sincs, a babaágy melyik részét fogják alkotni. Nagyon remélem, hogy ez nem valami trükkös csomag, amikbe beletesznek x darab teljesen felesleges bigyót meg izét, amiről csak közben derül ki, hogy nem is kell sehova, csak a készítők úgy gondolták, ez milyen jó móka.
Felajánlására először reflexszerűen tiltakoznék, de csak addig jutok, hogy kinyissam a számat, de hangok helyett csak egy óriási sóhaj hagyja el az ajkaimat, és fáradtan, lemondóan rogyok le a kanapé karfájára. - Utálom, hogy ezt mondom, de... - mély levegőt veszek és gyorsan folytatom, mielőtt meggondolhatnám magam. - Azt hiszem örökre leköteleznél, ha segítenél. Lassan ott tartottam, hogy nyaljon sót a bababútorgyár, a gyerek majd alszik mellettem az ágyon, bármennyire is nem ajánlja a szakirodalom. - nem akartam nyavalygósnak tűnni, de a sorozatos álmatlan éjszakák nincsenek rám jó hatással, ettől függetlenül igyekszem összeszedni magam, elvégre muszáj egyedül boldogulnom majd, nem lehet ott mindig valaki, hogy kisegítsen, de ez most...úgy érzem túlnőtt rajtam kicsit. Nem kellett volna eddig húzni.
-Cserébe fel tudok ajánlani ebédet. Nyugi, nem én főznék, de remekül tudok házhoz rendelni. - teszem hozzá egy mosoly kíséretében, mert azt hiszem, a múltkor ecseteltem neki, hogy nem vagyok egy Martha Stewart a konyhában, pont ezért az összes jó kiszállítás helyet feltérképeztem már az elmúlt hónapok során. 

Sosem voltam az a túlzottan piperkőc nő, aki órákat tölt a fürdőszobai tükör előtt sminkeléssel, hogy belője a haját, aztán meg hasonló időmennyiséget a szekrény előtt, hogy mit is vegyen fel. Félreértés ne essék, odafigyeltem magamra, de szerettem mindig is hasznosabb dolgokkal tölteni az időt, mint ilyesmivel. A fél-egy évvel ezelőtti Aurora azonban mostani külsőmre valószínűleg megvető tekintettel nézve, mert így mégse igazán illene vendéget fogadni, de hát néha annak is örülök, ha a saját nevemre emlékszem. Ez a terhesség a memóriámra is kihatással van, de utánaolvastam,ez teljesen normális, így nem aggódom miatta, ettől függetlenül azért bosszant.
Na mindegy, félsiker, Charlie-t elsőre nem ijesztem el, de azért a szégyenlős mosoly nehezen költözik el arcomról, ahogy beljebb terelem a lakásban, ahol a tőle legutóbb is gyakran tapasztalt óvatos udvariassággal lép be és méri fel a terepet. -Ó, hát valóban nem unatkozom, de akkor sem túl szép dolog, hogy téged ugráltatlak. - Charlie olyan kedves és előzékeny, de én tényleg nem érzem magam annyira jól attól, hogy ilyen szívességre kellett megkérnem. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha mondjuk az ember lányának olyan testvérei lennének, akikre számíthat! Nem egy beképzelt sznob meg egy nagyra nőtt óvodás...Na mindegy, emiatt megfogadtam, hogy már nem bosszankodok többet.
-Padlófényezés? Azt se tudom mikor láttam utoljára a padlót. - lefelé fordítom a fejem, ahol tekintetem egyből beleütközik a hatalmas gömbbe, ahol Sofia vígan nődögél, kiélvezve a pocak-hotel utolsó heteit, majd felnevetek. Addig jó, míg tudok nevetni a helyzetemen, nem? Legfeljebb Charlie néz kattantnak kicsit. Vagy nagyon.
Az utolsó pillanatban állítom meg, hogy a homlokomra csapjak. Megkínálom Charlie-t itallal, aztán nekiállok pakolni, ahelyett, hogy kiszolgálnám. Teljesen szétszórt vagyok. Hálás pillantást küldök a férfi felé. - Igazán nagylelkű vagy, én meg természetesen szörnyű házigazda. A csepegtetőn szerintem találsz is poharat, úgy rémlik reggel pont mostam párat.- nevetek fel kissé zavartan, majd a konyha felé mutatok, bár mivel nem egy nagy lakás, látszik is a nappaliból nyíló kis helyiség, aminek ajtaja sincs, csak egy boltív, amin egy ember fér át kényelmesen. Odabent nem nagy maga a konyha, egy konyhapult, gáztűzhely, hűtő, faliszekrények, mosogató, a falon pedig a mikró és a fűszerespolc, ami tele van olyan fűszerrel, amiknek épp csak a nevét ismerem, hogy milyen ételekben használható, azt viszont abszolút nem tudom. Csak beköltözéskor megvettem abbéli lelkesedésemből, hogy megtanulok főzni, de ez a mai napig kimerült a legegyszerűbb ételekben. 
-Egy pohár vizet én is kérek, köszönöm! - küldök felé egy mosolyt, majd rákoncentrálok a papírokra, hogy mindent összeszedjek, ami kell. Szerencsére hajnalban a nagyját megcsináltam, így már csak be kell suvasztanom a mappába, majd azért még egyszer átforgatom a kupacot, mindent elraktam-e, de úgy tűnik, igen. Kábé egyszerre végzek Charlie-val, akitől egy hálás pillantással veszem át a poharat, és iszom is pár kortyot, mielőtt az asztal szélére tenném - tisztes távolságban a papíroktól, mielőtt még rá találom borítani. Akkor tuti hogy nagyon hisztis leszek.
-Ó ugyan! Nem fogom még jobban keresztbe húzni a mai terveidet, biztos neked is van sokkal jobb dolgod. De igazán köszönöm a felajánlást!- legyintek, és tényleg jól esik, hogy felveti. Tekintetem a készülő babaágy felé siklik (amiről még csak a kiterített összeszerelési rajz alapján lehetne megmondani, mi akar lenni), és nem tudom elfojtani a szenvedős grimaszt, ami az arcomra kiül. Nem vagyok egy ezermester típus. Késő már kihívni a bútorüzletet, hogy szereljék össze inkább ők? Nagyot sóhajtok.
-Na jó, egy kérésem mégis lenne. Nem látsz egészen véletlenül egy csavart valahol? Ekkora -hüvelyk- és mutatóujjammal kb. két centi hosszt mutatok - valahova leesett, de az istenért se találom, anélkül meg ez a szar...pardon...pompázatos babaágy sosem készül el, legalábbis az útmutató szerint. - szinte szempilláim között pislogok fel Charlie-ra. Olyan kínos ez az egész, ha eddig nem tartott szánalmasnak, majd most. Hirtelen idegesíteni kezd a hajam is, így míg a férfinak hagyok időt, hogy udvariasan kivágja magát ha szeretné, a csuklómról levadászok egy hajgumit, és laza kontyba kötöm a hajamat. Szerintem ma még nem is fésülködtem...na mindegy, így talán kevésbé hasonlít barna szénaboglyára a fejem. 

-Óóóó, hogy az a... - idegesen toppantok egyet a lábammal, miután leejtettem egy csavart a földre. Megint. Hivatalosan 3 hét múlva szülök, és a hasam már akkora, hogy elértem azt az állapotot, hogy ha valami leesik a padlóra, akkor az ott rohadjon meg, én le nem hajolok érte. Majd felveszem miután hazajöttem a kórházból, vagy ha addig átjön bárki aki elég segítőkész, akkor őt megkérem. Bár, legtöbbször Jet a vendégem, aki hasonló méretekkel rendelkezik, így természetesen ő nem opció.
Mostanában nem volt nem várandós vendégem, ez látszik is, mert a barátságos, 50 négyzetméteres, másfél szobás kis lakásom padlóján hever már két vagy három toll, egy tekercs papírtörlő a konyhában, egy női magazin, de szerintem itt-ott van egy-két kanál vagy villa is. Már magam sem tudom. Aláírom, kisebb káosz van, de mikor egyedülálló anyaként, 37 hetes terhesen próbálod berendezni a babaszobát, dolgozni az alapítványnak, hogy pénzt keress annak érdekében, hogy el tudd látni magatokat és ne kelljen Aspen-től, mint a West család fejétől kérni, az nem a legegyszerűbb, így a rendrakás, mint olyan, van, hogy elmarad. 
Nem tudtam éjjel aludni rendesen, meleg is van, Sofiának is egyre kevesebb a hely odabent, így két óra forgolódás után kikeltem, és az ebédlőasztalon kialakított kis dolgozósarkomban befejeztem a papírmunkát, ami tegnapról elmaradt. Ezeket még ma el kéne juttatnom Wilmingtonba, de nincs az az isten, hogy én elvezetek addig. Eszembe jut Charlie, akivel néhány üzenetet váltottunk a legutóbbi találkozásunk óta, majd hosszas vacillálás és ajakrágcsálás után úgy döntök, teszek egy próbát, hátha ráér. Mázlim van, egy kincs ez az ember, de tényleg, bevállalta a plusz fuvart.
Épp az előbb leejtett csavart próbálom felvadászni a földről (épp a babaágyat próbálom összeszerelni, kevés sikerrel, nem kellett volna sajnálnom a plusz költséget, hogy a kiszállító srác összerakja), amikor megszólal a kapucsengő. Te jó ég, máris ennyi az idő? Átfut rajtam a pánik ahogy végignézek a lakáson, majd magamon, ahogyan egy sötétkék leggingsben és egy kinyúlt, szürke pólóban és mezítláb állok. Se összepakolni se átöltözni nincs időm, de hát ez nem is randi vagy ilyesmi, így végül egy beletörődő vállrándítás és sóhaj kíséretében csak beletúrok kissé kócos barna, hullámos tincseimbe, majd az ajtóhoz döcögök, kábé pont akkor érve oda, amikor Charlie is megjelenik a második emeleti lakás előtt. Kopognia sem kell, én már nyitom is a reteszt, és kitárom előtte az ajtót. Fejemet felemelem, el is felejtettem, milyen nagyon magas, arcomon kissé talán szégyenlős mosoly jelenik meg. 
-Szia Charlie, hálás köszönet, hogy ezt bevállaltad! Öhmm... gyere be, összeszedem egy mappába a dolgokat, addig kérsz esetleg valamit inni? Van savas víz, csapvíz meg talán narancslé. De lehet valahol vaníliás kóla is van, ha ráfanyalodnál. - egy játékos mosoly kíséretében utalok vissza a korábbi találkozásunkra amikor nem kicsit kaptam megvető pillantásokat tőle, amiért a terhesség miatt azt kívántam meg. -Ne haragudj a káosz miatt, kicsit a feje tetejére állt minden. - zavartan vakarom meg a tarkómat, majd kis téblábolás után az asztalhoz lépek, hogy egy citromsárga dossziéba pakoljak mindent, amire az alapítványnak szüksége van.