Muzsikaszámba megy, ahogy együtt nevetünk. Persze, a körülöttünk nyüzsgő Sarokban senki fülét nem üti meg igazán, mert ez nem hagyományos fajta zene. Csak a mi fülünk fogja el a lényeget. Egyszerre lett úrrá rajtunk és egyszerre leszünk úrrá rajta, régi jól bejáratott összhangunk észrevétlen készséggel tér vissza. Elfogódott ragaszkodással figyelem a vonásain elömlő vidám nyíltságot, amelyről egy ideje meg is feledkeztem, mennyire otthonos és jóleső nyugalmat, mennyi biztonságérzetet okozott valaha. Maxnek már akkor meg tudtam nyílni sok mindenről, amikor a fájdalmaim egy része még frissen tátongó seb volt, és a közöttünk lévő egykori kapocs időtálló erejét bizonyítja, hogy most sem érzek késztetést menekülőre fogni... pedig a sötét, csupa fény szempárban annál is több vesébe látó eszesség lapul, mint amennyire emlékeztem.
És sokra emlékeztem.

A leplezetlen döbbenetére aztán nevetnem kell. Ezúttal csak rövid és kérkedő 'na ugye hogy?' az íve, aztán biccentek. Jelentőségteljes fennhéjázással.
- Beházasodtam oda - fűzök rövid magyarázatot a felfoghatatlan ugráshoz annyi társadalmi osztályon át, amennyi csak létezik. Lenézek a kezemre, amelyen az övével ellentétben egy ideje már nincs ott az arany karikagyűrű. A helye sem látszik már. - Tizenhétben váltunk el. Kerek tizennégy évet bírtunk együtt.
Gyengéd, de ugyanolyan fürkész pillantással kísérem, ahogy ő engem s a figyelmemet nem kerüli el rezzenése sem: a lélegzetvétel mély lassúsága és a mosoly, mellyel végül válaszkezdeményt bök ki, beszédesek, de nem mondanak sokat. Ehhez keveset tudok róla - arról, aki most Max, tulajdonképpen semmit. Mégsem érzem távol magamtól. Sőt. Nem forszírozom hát, hogy mélyen menjen bele bármibe. Igazság szerint azt sem tudom, miről kérdezném a bőség zavarában, ha kérdezni akarnám. Helyette csendben hagyom a megérkező reggeli illatát elterjedni körülöttünk.
- Ha jól emlékszem, nyertél.
Cinkos pillantást vetek a szemben ülőre, egy srófra jár az agyunk és ő nevén is nevezte az emléket. Belül régi káröröm csiklandoz ahogy eszembe jut a nagy, krokodilkönnyes rimánkodás, amit kölyökkorú szélhámosokként csaptunk annak idején a zsíros pult előtt, hogy aztán marékszámra gyűrjük befelé a francia pirítóst meg a rántottát. Én is és ő is úgy fogtuk marokra a villát mint egy-egy barlangi ember, futni viszont úgy futottunk akár a legdrágább agarak a versenypályán. Igazság szerint csodálom, hogy rohanás közben lent tudtam mindent tartani, új farkasérzékeimmel azonban már értelmet nyer, miért volt mindenben Max a gyorsabb és az erősebb. Persze idősebb és nagyobb is volt, ami akkoriban éppen elegendő magyarázatnak számított. Általában jó néhány yarddal lemaradva loholtam a nyomában, és a tűzlétrák meg drótkerítések is lassabban fogytak alattam, mint őalatta. Mindössze egyetlen olyan versenyszám volt, amelyben egyszer sem rúghatott labdába mellettem - sokkal gyorsabban ettem nála.
Úgyhogy rásandítok, félig-meddig nevetős grimasz mögül tekintve kifelé.
- Én nem hiszem, hogy kihűl.

Azért hozzálátok. Én sem várnám tőle, hogy üljön a tányér felett, ennyi idő távlatából sem. Igyekszem minden háziasítást szemléltetni, amiben csak részem volt, viszonylag emberi tempóban és elég jólnevelten is eszem, amúgy késsel-villával. Még csak nem is szűrök semmilyen mondanivalót át a lefelé gyűrődő falatokon, egy pillanatra nehéz is lenne, mert leköt a látvány, ahogy forgatja az ékszert az ujján. Szép gyűrű, de nincs szemem az ilyesmire - ráadásul az az igazság, hogy sokkal jobban leköt az arca meg az ujjai és a kellemesen határozott vonalú tenyere, mint az. Erő látszik a kezén. De amit mond, abban nincsen.
Abbahagyom az evést. Összetalálkozik a tekintetünk.
- Nem a te hibád volt - felelem, elfojtva a nagyon is eleven emléket, amelyben haragos könnyek közt szidom őt, ahogy csak a torkomon kifér, a saját fekhelyem mellé hordott cuccait átrugdalva a szomszéd helyiségbe. - Én is sajnálom, hogy hiába kerestelek.
Örülhettem is volna, mert ha lelépett, az azt jelentette, hogy a sorsa talán hirtelen jobbra fordult, de a magunkfajta sorsa soha nem fordult csak úgy hirtelen jobbra; sokkal valószínűbb volt, hogy valamilyen bajba keveredett és elkapta a rendőrség vagy a gyámhatóság. Vagy esetleg túl nagy kockázatot vállalt és rajtavesztett, lelőtte valaki a kertjében, elgázolta egy autó, megverték vagy annál is rosszabb történt vele. Vagy csak tőlem akart megszabadulni, és egyszerűen lelépett másik városba. Emlékszem erre a gondolatra is. Miért ne? De a legerősebb mégis a félelem volt. Elsősorban attól, hogy nem látom már viszont soha többé.

- Egy darabig még ott voltam a házban - avatom be kis sóhajjal. A villát forgatom egy szívdobbanásnyi ideig csak úgy. Az omlásveszélyes társasház öreg csontvázára gondolok, ahová bevettük magunkat a parkolóházas fiaskó után. - Aztán kis időre rá elszegődtem az egyik autószervizbe a keleti oldalon. Apró dolgokra. És nem sokra rá lebuktam, de csak engedték, hogy meghúzzam magam a raktár egyik hátsó szobájában. Visszajártam utána is, először még gyakran, aztán ritkábban... hátha jössz. De akkor már nem kerestelek. Rendesen nem. Minden nap nem. - Persze: akkorra már tető volt a fejem fölött, és nappal kerekeket meg olajat cseréltem, esténként meg gimnazista lányoknak udvaroltam. Ahányat csak értem. És a félelem, hogy Maxine talán halálos veszélybe került meg a féltékeny harag, hogy talán csak otthagyott és akkor megérdemli a sorsát elég is volt hozzá, hogy inkább az új, úri dolgommal törődjek. Akkor is, ha belül hosszú-hosszú ideig nem értem a gyászfolyamat végére. Az is lehet, hogy mindmáig nem.
- Bocsáss meg. Te nem hagytál volna a sorsomra.
Én meg csak kirugdostam a cuccodat a lépcsőkre, ahol nem látszott.

Tétován ácsorog az asztal mellett. Szava sincs, de ide hallom a szíve nehéz dobogását. Csak a cipőjét kéne bámulnia a térdét ölelve ahhoz, hogy éppen ugyanolyan legyen, mint amikor sok évvel ezelőtt először felvert a számkivetettekre oly' jellemző felületes álmomból, és maradni akart - ha eddig nem ismertem volna rá, ebből azonnal rájönnék, kicsoda. Megreszket a szívem, rövid időn belül másodszorra is. A nagyfeszültségű viszontlátásnak, úgy látszik, nem egyenáramú a sokkja és az is világos, hogy Max meg én ugyanarra az áramkörre vagyunk kötve; mert látom rajta, hogy szólna, de hang az nem jön ki a száján.
Legszívesebben magamhoz szorítanám teljes erőből, de egyikőnkből sem akarok bolondot csinálni a kávéház kellős közepén. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg idő eltelt. Félig-meddig talán idegeneknek is számítunk már. Az érkező kávé mentőövet dob mindkettőnknek, egy pillanat múlva már ülünk is az asztalnál, szemben egymással, úgy összerakva mind a ketten, mintha nem is egyszerűen más évet írnánk, hanem az egész világ állt volna a feje tetejére. Abszurd nevethetnékem támad, csiklandozását egy korty vízbe fojtom, kicsit udvariatlanul, mert a vendégem előtti pohár egyelőre felfordítva áll. No de ennyit már igazán elnéz nekem. Látott tőlem nem kevés rosszabbat, és ha a hatodik érzékem nem csal, akkor a kelleténél gyanútlanabbul éltem mellette egy ideig anélkül, hogy sejthettem volna, alakváltóként milyen orra meg füle van a környezetére.

A gondolatra, mi mindent kellett volna másként csinálnom, néhány elborzadt fokot hűl bennem a vér, Maxine pedig ezt a pillanatot választja, hogy föltekintsen és újabb levegőt vegyen. Megint akadozunk kissé, bámuljuk egymást és bár ebben semmi neheztelés nincs, mégis csetlünk-botlunk tőle, egyelőre csak fejben, aztán Max kiböki az első gondolatát és nekem rövid, villámsújtotta csönd után visszatér a nevethetnékem. Az én első gondolatom épp olyasmi, amiről olyan felismerhető leszek a számára, amilyen az imént ő volt énnekem. Tanácstalanul végigmérem, de a mosoly már ott bujkál a szemem meg a szám sarkában.
Aztán:
- Nos, tudod. Éhen halok.
És nevetni kezdek, most már tényleg, nem valami hangosan sőt félig némán inkább, a könyököm megtalálja az asztal lapját és majdnem a kávét is, hajszál híja van de tiszták maradunk mind a ketten, újabb szürreális részlet. Kell néhány hosszú másodperc, hogy lecsillapodjak, megdörzsölöm az arcomat két tenyérrel. A frissen borotvált, tinédzser macskabajusz szálaitól rég mentes ábrázatom, a tiszta ruháim meg a szagom - bergamot-zöldcitrom! - megtéveszthetnék, a rég bejáratott panaszt ezen a hangon azonban legalább tízezredjére hallja. Nincs az a kihagyás, ami képes lenne kiradírozni az agyából a lenyomatát. Horkantva fékezem meg magam, hogy egy sóhajjal visszarendezzem magam méltóságteljes felnőtt férfivá. A tekintetem az egyetlen, mely ugyanazzal a gyengéd, beszédes ragaszkodással fordul felé, mint annak idején egy-egy hosszúra nyúlt túl hideg, éber éjszakán. Nem felejtettem el, hogy volt idő, amikor csak te álltál közöttem és az árvaság között. Megfogom a bögrét, egy pillanatra kiélvezve a belőle áradó intenzív meleget.

- Jól - felelem végül kissé elfogódottan, belül vívódva rajta, igazat mondok-e neki, mert elsőre szinte nem is tudom. De fontos lenne. Maxnek nem hazudnék, ha nem életbevágóan fontos. - Mostanság jobban, megint. Az elmúlt négy év óta itt lakom. Tíz perc sétára innen. Előtte végig Wichitában. North Woodridge Drive. Ha hiszed, ha nem.
Mondhatnék ennél sokkal többet is, többet és hosszabban, neki valamiért soha nem volt olyan nehéz elárulni dolgokat, mint másoknak, egyelőre mégis hagyom, hogy megeméssze ezt a mennyiséget. Lágy mosollyal figyelem, belső receptoraimat a pult felé fordítva egy pillanatra, mert a steak tojással nem olyasmi, amiről könnyen megfeledkezem hosszú időre.
- Na és te? - billentem félre a fejemet kérdő kutyamozdulattal. Pillantásom aprólékosan végigvizsgálja őt: részben kíváncsiság, részben megszokás vezérel. - Hogy vagy?

Alec Ward négy éve próbál rászorítani, hogy használjam az orromat - legalább annyira, mint a fülemet -, nekem azonban mindig volt és van jobb dolgom a gyakorlásnál. Ennyi idő alatt persze így is sokat edződtem, a bestia finom szimata játszi könnyedséggel igazít el sok tekintetben, annyira azonban, amennyire illene, nem tudok reá hagyatkozni ma sem. Ennek tudható be az is, hogy nem különösebben figyelek fel a körülöttem bekövetkező szagbéli változásokra - Rose Harboron kívül talán feltűnne, ha természetfelettit érzek ki a levegőből, itt azonban túlságosan is hozzászoktam már, semhogy felkeltse az érdeklődésemet. Még úgy is, hogy ezt az illatot soha életemben nem éreztem korábban.
Szinte biztos.
Mindez persze csak az elmém leghátsó traktusában kaparászik. Olyan aprócska érzék-gondolat páros csupán, akár egy fellobbanó gyufa lángja, amelyet aztán nyomban el is fúj a szél. Ahhoz is kevés, hogy felpillantsak, a kávéház reggelijei túlságosan elfoglalnak, no nem mintha ne tudnám fejből, mik a választási lehetőségeim, éppen csak van valami mágneses vonzereje az étlapnak, különösen akkor, amikor még alig vagyok ébren. Mint ma. Sokáig aludtam, mert későn értem haza Wilmingtonból tegnap: az ágyból előmászva ahhoz sem találtam magamban elég motivációt, hogy egy sajtos szendvicset a serpenyőig eljuttassak, így inkább vettem a fáradságot felöltözni és lejönni idáig. Ilyenkor jót tesz, ha megmozdulok. A kávéillat máris felélénkített egy cseppet, amikor valaki megáll mellettem.
- Charlie?

A hangja mintha bizonytalan lenne, de ez szinte fel sem tűnik. Ösztönösen pillantok felé, hogy rögtön olyan éberré váljak, mint akit egy vödör hideg vízzel öntöttek nyakon. Szemöldökeimet egymás felé moccanni érzem, köztük apró kérdőjel is megjelenhetne, orrnyergemen pedig máris ott a fenti ráncocska sekély, tünékeny ikerpárja, mely néhány év múlva alighanem ott ragad majd és nem megy többé sehová. Aki megszólított, magas és vékony, délceg termetű nő, sudársága mögött jellegzetes, ruganyos erő lappang, ami Aurora párducára emlékeztet. Alakváltó. Idegen alakváltó, súgja az orrom - az a megbízhatatlan orrom - valahogyan mégis vonakodom elhinni: az illat idegen ugyan, a hang és a kisugárzás mégis bensőségesen ismerős. A nevemet is tudja. Nyíltan az arcába nézek, szép, előkelő macskapofa-arca van, hegyes álla meg mély szemgödrei tele árnyékokkal; a haja, a szemöldöke sötét és sűrű, mint nekem, a nagy sötét szeme is akár az enyém, mintha testvérek lennénk, csak a bőre más de az meg annyira, mintha szándékosan festettek volna meg minket ilyen különbözőre.
Egyetlen ilyen embert ismertem egész életemben. Nem is tűnik fel, hogy a lábaim gépiesen kiegyenesednek, felnyomva engem az asztal melletti padról: mintha úgy lenne való, hogy ha az ember kísértetet lát, fölálljon ültéből. Kevés köztünk a magasságkülönbség: mindig kevés volt, éppencsak annak idején az ő javára. A kezemet a szám elé kapnám, ha nem lenne annyi lélekjelenlétem, hogy az utolsó pillanatban mégis a hajamba túrjak vele.
- Te vagy az, Max...?
Inkább kijelentés, mint kérdés, de a kimondott szó luxusa, hogy nem kell írásjelet választani. Nem is tudnék. Megrohan valami fájdalom, régről maradt szilánkja mindannak, amit akkor éreztem, amikor egy nap hiába kerestem őt többé. Tűvé tettem érted a várost, akarok felcsattanni, nem is annyira haragosan, inkább esküdözve, hogy ha várt, akkor nem hiába várt. Mindenki másra igen. Rám nem. Azt hittem, meghaltál, jön a nyelvemre rögtön utána, de ez meg számonkérésnek tűnne. Talán az is. Úgyhogy visszanyelem. Helyette pislogok csupán, egyszer, kétszer, háromszor: végül a kedves mosoly társaságában érkező, teli kávéskanna zökkent ki a szívdobbanásnyi rövidzárlatból. Kutakodón tekintek a látogatómra.
- Gyere. Ülj le - találom meg a hangomat, bár a szokásosnál most is lágyabban szól. Hallom. - Reggeliztél már?