A tanév vége felé rengeteg vizsga, teszt, kötelesség terheli le a diákokat, remélem, felüdülésként fogják elkönyvelni a mai könyvklubot. Ha már csak egy tanulón könnyíthettem, segíthettem neki, hogy levezesse a feszültséget, boldog leszek. Meg ennyi büszkeséget még magamnak is megengedek, szuperul éreztem magam, sokakon ezt látom visszatükröződni. Emiatt én egészen sikeresnek érzem jelenleg, Baker is a kezdeti zavarát valamennyire levetkőzve teszi fel a kérdését. A téma, nos… Szívbe markoló. Veszek egy mély levegőt és a feleségem emlékét próbálom mélyre gyűrni magamban. Jenny szőke haja, málna illata, könyvei, a nevetése bugyog fel, de rutinosan megkeményítem magam és a jelenben igyekszem lehorgonyozni a tudatomat. A kérdésre koncentrálok. Néhány évvel ezelőttig egyértelműen azt válaszoltam volna, hogy az író döntése, ha a főszereplőjének halálával üzenetet közvetít, akkor helye van, most viszont nehezemre esnek a szavakat elővarázsolni a hangszálaim húrjairól, és köhécselek egyet. – Szerintem nem szívtelen. – zárom le a témát. Igazságtalan, elkeserítő, gyászos, de a szívtelenség más kategória. A teremtőt lehet-e jónak vagy rossznak gondolni? Szívtelennek vagy jóságosnak? Súlyos kérdések ezek, amikről órákat lehetne még filozofálgatni, de idő szűkében nem akarom felhozni. Tudom magamról, hogy képes vagyok percekig hosszasan magyarázni mindenféléről, de se a diákok, se a vendégünk nem hinném, hogy szeretnének megvárni engem. Néhányan még felelnek, de nem tudok rájuk figyelni. Az ingem ujját piszkálom megint, kigombolom, majd újra be, egyszer majd le fog pattanni róla a gomb, de az legyen a jövőben úszkáló Theo problémája. Látom Bakeren meg a gyerekeken is, hogy mennének már. Mindjárt itt a nyár, az energia és a kialvatlanság időszaka, ők a szabadságot ízlelgetik ilyenkor, én pedig a következő tantervét állítom össze, illetve kísérgetem őket a nyári táborokban. Úgy döntök lezárom a mai napot, nem kínzom tovább főleg a vendégünket, és a diákok is szedelődzködni kezdenek. Elköszönök tőlük, hamar kiürül a terem, és Bakerre nézek, látom rajta, hogy megkönnyebbült most, hogy nincsenek már bent a nebulók. Ha tudtam volna, hogy ennyire retteg az egésztől, nem rángatom el, de hát az idő kerekét nem lehet visszaforgatni, én már csak tudom, bármit megadnék ezért a képességért. Az író kérdése meglep, megrázom a fejem, mielőtt megszólalnék. – Dehogyis! Szuperul sikerült a dolog, kár aggódni ezen. A gyerekek nem olyan kegyetlenek, mint azt mindenki gondolja. Plusz, mindenki ugyanígy gondolkodik, mint ők, csak bennük még nem épült meg a gát, ami a nem tetszésük kifejezését megakadályozná. Szerintem sokkal jobb, hogy tudjuk, mit gondolnak rólunk. – nevetek. Valóban így gondolom, hiába voltam gyerekként halálra szadizva más felnőttek által, legalább tudtam hányadán állunk. Most ránézek egy kollégámra vagy az utcán bárkire és nem tudhatom, mit gondol rólam, hogyan szeretne keresztbe tenni nekem. A gyerekek őszintesége értékes, meg kell becsülni, úgy vélem. - Én köszönöm, hogy eljött! – szólok Baker után, aki szó szerint kiszalad a teremből, majdnem orra is esik. Legszívesebben utána kiabálnék, hogy óvatosan, de tudom, azzal csak még inkább zavarba hoznám. Nem hiszem, hogy még egyszer meghívnám őt, nem amiatt, mert ne lett volna jó a klub, de annyira egyértelmű volt, hogy nem élvezi a helyzetet. Nem szeretném őt kínozni többet. Kár, hogy nem sikerült elengednie magát teljesen. Felkapom a vállamra a táskámat, elrendezem az asztalt, majd lenyomon a terem villanykapcsolóját. A délutáni aranysugarak furcsán beragyogják az üres termet, elnézem pár pillanatig az idillt, majd behajtom az ajtót, hogy hazatérjek a magányos otthonomba.
Többek között azért jöttem Rose Harbor-ba Will bácsikámmal néhány hónappal ezelőtt, hogy kimozduljak a komfortzónámból, új élményeket szerezzek. Azt hittem, a költözéssel egy teljesen idegen városba egy időre megteszi, de aztán sorra jönnek az ilyen-olyan szituációk, melyek mind-mind igyekeznek egyre kijjebb lökdösni azon a bizonyos határon, feszegetik és cibálják azt, mintha muszáj volna. Ez a könyvklub is ilyen, bár így, a végéhez közeledve azt hiszem megállapíthatom, hogy sokkal de sokkal rosszabbul is alakulhatott volna. A diákok egészen kommunikatívak, megvan az összhang köztük Mr. Overstreet-tel is, ügyesen koordinálja a kamaszokat. Nekem ez biztosan nem menne, de hát nem véletlenül nem választottam a tanári hivatást. Nem nekem való pálya ez, de örülök, hogy vannak vállalkozó szelleműek, akik elhivatottan okítják a fiatalságot. Annak is örülök, hogy kapok némi visszajelzést. Bár nem ennek a korosztálynak szólnak a könyveim, az, hogy az ember mit szeret egy-egy karakterben szerintem kevésbé befolyásolja a kor, bár valószínűleg ezzel sokan vitába szállnának. Én mégis figyelmesen hallgatom mindegyik választ, próbálom elraktározni, bár sajnos nem áldott meg a sors túl jó memóriával, így valószínűleg mire innen visszaérek az albérletbe, a felét elfelejtem. De addig is legalább az emlékezet illúziója megmarad. -Igen, ezzel egyet tudok érteni. - bólogatok a férfi szavaira, mikor hozzákerül a labda, és ő is elmondja a véleményét. Összeszedettebb és választékosabb a válasza, mint a diákoké, de hát a rutin meg az évek az ő oldalán áll, ez már csak természetes. -Van még egy általában megosztó kérdés, ami a témával kapcsolatban eszembe jutott. - szólalok meg némi csend után, és mivel a tanár kezében van a labda, így ő tud majd először válaszolni, aztán a diákok is, ha szeretnének. -Mi a véleményetek arról, ha az író megöli az egyik főszereplőt? Belefér, vagy szívtelen húzás? - kicsit lehet sarkos a kérdés, bizonytalanul sandítok Mr. Overstreet-re, vajon hogyan reagál erre. Már megint a halál témájánál járunk, de nem tehetek róla, ebben a műfajban utazom, sok mindenről jut ez eszembe, mikor a könyvekről és a történetekről beszélünk. Hogy Mr. Oversteet észrevette-e, hogy az órát nézem, vagy tényleg lassan véget ér a foglalkozás nem tudom, mindenesetre záráshoz tereli a beszélgetést. Körbenézek, van-e bárkinek még kérdése, de a legtöbben fészkelődni kezdtek már, mennének tovább a dolgukra, így nem érkezik válasz. Amikor távozóra veszik a figurát, sután intek nekik mint valami idióta, és mikor az utolsó diák is elhagyja a termet, megfordulok, két kezemmel megtámaszkodom az asztal szélén, és kifújom a levegőt, amit mintha azóta bent tartottam volna, hogy beléptem az iskola falai közé. -Mennyire volt borzalmas az egész? Nagyon béna volt? - fordítom fejemet a férfi felé. Nem túl professzionális a kérdés, belőlem mégis kikívánkozik. Vannak kétségeim, eszébe jutna-e még egyszer meghívni, vagy ajánlani ismerősöknek, hogy hívjanak hasonló alkalmakra. Csendben várom a válaszát, majd még pár szót ejtünk az alkalomról, de aztán ideje indulnom. Még be kell vásárolnom, megígértem Willow-nak hogy feltöltöm a kongó hűtőnket. -Én...köszönöm a lehetőséget. További szép napot! - köszönök el, majd a kelleténél gyorsabban indulok el kifelé, szépen meg is botlok a küszöbben, majdnem sikerül orra esnem, de még időben bele tudok kapaszkodni az ajtófélfába. Remek kilépő. Inkább nem is fordulok hátra, Mr. Overstreet látta-e, csak már-már futólépésben spurizok a kijárat felé. Nesze neked komfortzóna!
Vendég
Vendég
Vas. 8 Okt. 2023 - 20:57
Thomas & Theo
Written in these walls are the stories that I can't explain
Örülök, hogy az irodalom a mai napig egy igazán fontos része az emberek életének. Még akkor is, ha ők maguk ezt észre sem veszik. Nem gondolják, hogy a falakra firkált sorok irodalom volna, vagy a karakter, akit a közösségi médiára gyártottak magukból irodalmi alaknak számítana. Pedig de – a hosszú-hosszú képleírás, a vitaindító esetek és kérdések, amiket a helyi csoportba írnak, mind irodalom. Nem a szórakoztató regények sora, amire egyből asszociálnak az olvasók, de sosem csak ezek az alkotások voltak az irodalom veleje. Igaz, hogy ez is, mint minden, állandóan változik, más formában él tovább, de rendületlenül lüktet mindenki lelkében. A karakteralkotás igen izgalmas téma. Nem csak a regényekben, de a filmművészeti alkotásokban is talán az egyik legfontosabb lépés, és sokszor az események másodlagosak, a legfontosabb a karakterek kapcsolatai, a fejlődésük, a gondolataik. Egy-egy jó karakter akár a felhőkbe repíthetik a regények minőségét, és csak értük megveszik és elolvassák a talán másodlagos történetszálakat részletező köteteket. A visszajelzés fontos része az alkotásnak, és Baker is megemlíti, hogy a kritikusai is hozzájárulnak ahhoz, hogy a szereplői életre keljenek tintából a papíron. Én is szívesen véleményezem a diákok írásait, bár nem engem szoktak megkeresni ezzel. Én még mindig csak a kockafejű fizikatanáruk vagyok, aki merő egybeesés, hogy imád olvasni, és fejből idéz a Legyek urából. A magyartanárok azért kicsit többet tudnak hozzátenni, jobb meglátásokat, építőbb kritikákat megfogalmazni, szakmai érveléssel alátámasztva, miért gondolják azt, amit. Baker kérdést intéz a diákokhoz, és érdeklődve hallgatom a válaszok tömkelegét. Imádják a gyerekek a labdát, kicsit húzzák is a másik agyát azzal, hogy válaszra kényszerítik egymást, de ez a nyomás még mindig hasznosabb és kedvesebb, mint bármi, amit a folyosókon egymáshoz vágnak. Én is voltam gyerek, a mai világban pedig számos új, ellenőrizetlen csatorna is van, ahol egymást lehet piszkálni, virtuálisan gyepálni. A labda hozzám kerül, újfent bevonnak a társalgásba. Eltűnődöm, majd felelek. - Szeretem, ha egy karakternek jól kidolgozott háttértörténete van, megismerhetjük a múltját, a szokásait, az aprócska részleteket, amik feleslegesnek hathatnak, de ezek a kis rutinok alkotják meg az egészt, egészítik ki és varázsolják valódivá a karaktereket. Ebből következik, hogy utálom, ha valaki feleslegesen rejtélyes. Van annak is helye, meg egy nagyon jó eszköz tud lenni, de nem kell mindenkinek ismeretlennek, rejtélyesnek lennie. – Tényleg idegesít, mikor a modern könyvekben a szereplők álintelligens, introvertált kiismerhetetlen szeszélyek, ahelyett, hogy megismerhetnénk a lelkük legmélyebb sarkait is. Mennyivel hasznosabb, hogyha minden is feltárul előttünk? Látom, hogy Baker az órát lesi, így néhány kör kérdés után sem rázódott bele, amit eléggé sajnálok. Az írás alapja a kérdés, a beszélgetés, a diszkusszió, és rossz látni, hogy egy író zavarban van, mikor a művéről vagy a szakmájáról kell beszélnie. Sok könyves rendezvényre jártam régebben, ott a szerzők sokat meséltek a könyveikről, a karaktereikről, mindig jó élmény volt végighallgatni. Az óralapra pillantok. Jól elszaladt az idő, állapítom meg én is, és alig maradt néhány percünk már befejezni a mai délutánt. - Mindjárt a mai alkalom végéhez érünk. – kezdem, és a labdát nem dobom vissza senkinek, hanem a mögöttem pihenő asztalra helyezem. – Ha valakinek lenne még kérdése, most tegye fel. – Körbenézek, és várom, hogy megszólaljon valaki.
Ha őszinte akarok lenni, számomra már az is valahol meglepő, hogy a mai fiatalok szívesen olvasnak, nem hogy könyvklubba is eljárnak. Otthon, Londonban legalábbis egyre többször azt tűnt fel, hogy sok gimnazista, de már az általános iskolások is inkább a telefonjukat bújják, furábbnál furább, teljesen értelmetlen videókat meg hasonlókat néznek. Azt mondják, ez a kikapcsolódás, ezzel vezetik le mondjuk az iskola, a dolgozatok és hasonló stresszel járó fáradtalmakat, de...nem tudom. Szerintem sokkal jobb, ha egy történetben, egy másik világban mélyed el az ember, minthogy órákon keresztül azon röhög, hogyan pofozzák egymást a macskák vagy ilyesmi. Na mindegy, mondják, hogy furabogár vagyok, tudom is magamról, bár azért igyekszem túlságosan sokat hangoztatni. Mindenesetre ez a maroknyi fiatal velem ért egyet - még ha csak részben is, és mobiljukon ugyanúgy ott a tiktok -, és őszinte érdeklődéssel hallgatják, amit mondok. Ezt viszonylag ritkán tapasztaltam eddig, azt kell mondjam. Sokakat untatok, talán a hangszínem, vagy a nem túl magabiztos kisugárzásom okozza, nem tudom, mindenesetre most ez egy üdítően kellemes változatosság. Ami nem azt jelenti természetesen, hogy ne lennék zavarban, főleg, mikor a készülő könyvemről kérdeznek. Talán megemlíteni is hiba volt, hiszen bár most úgy tűnik, kilábaltam az alkotói válságból, még nem biztos, hogy ez tartós lesz. Willow persze ilyenkor nagyon csúnyán néz rám, de hát erre valók a barátok, és ő mondhatni a legjobb barátommá avanzsált, az utóbbi időben. Nem tudom, hogyan "szerelhetném le" a diákokat, de Mr. Overstreet ügyesen megoldja egy megjegyzéssel, amit én megtoldok még Taryn felemlegetésével is. Belülről ráharapok a számra, és bólogatok - teljesen logikus amit mond. Egy ilyen téma nem könyvklubba való. Itt a belső tartalom számít, nem az, hogy mondjuk hogy néz ki a borító, de hát ez van, amikor úgy beszélek, hogy előtte nem gondolkodnék. Tekintetemmel végigkövetem, ahogyan előkerül a labda, és odarepül az egyik lányhoz. Mr. Overstreet beavat, én pedig bólintok, közben pedig remélem, hogy nem ül ki az arcomra belső rimánkodásom azért, hogy csak ne dobják nekem - úgysem tudnám elkapni, és még nagyobb hülyét csinálnék magamból. A kérdés a leányzótol mindenesetre elhangzik, én pedig államat megfogva, halkan hümmögve gondolkodom el - nem színpadias mozdulat ez, mindössze tényleg át kell gondolnom a válaszomat. -Igazából...nekem nincs igazán bevett metódusom erre... A szereplők csak...megjelennek a fejemben, és ahogy írom, alakulnak. Illetve remek kritikusaim vannak, akik szintén van, hogy segítenek meglátásaikkal. - megnyalom az idegességtől és beszédtől kissé kicserepesedett ajkaimat, azon agyalva, hogy kissé talán nyökögősre sikerült válaszom mennyire elfogadható vajon. -Hallottam viszont olyan íróról, aki szinte az összes szereplőjét valódi alakokról formálja meg. Szomszéd, barát, ex... nem tudom, mennyire jó ötlet ez. Ebből akár sértődés is lehet szerintem, de hát ahány ház, annyi szokás. - megvonom a vállam, ami akár flegmának is tűnhet, bár én nem annak szánom, inkább csak valami érdekesség-szerű információt akartam megosztani velük, ami teljesen random eszembe jutott a témába vágóan. -Ti...mit szerettek egy szereplőben? Vagy mi az a tulajdonság, amit mondjuk...túl sablonosnak tartotok? - kérdezek vissza, és az erre a kérdésre adott válaszok akár segítséget is nyújthatnak majd nekem későbbi alkotásaim során. Ide-oda pattog a labda, ahogyan válaszolnak, elhangzik itt a "túl szép", "túl okos" és egyéb hasonló jelzők. Magam is egyetértek többségükkel, és én is igyekszem az ilyeneket kerülni. Visszakerül a tanárhoz a labda, én pedig érdeklődve fordulok felé, hogy neki vajon mi a meglátása. Ha könyvklubot vezet minden bizonnyal jó pár olvasmányt tudhat már a háta mögött. Válasza után az falon függő órára pillantok - jól elszaladt az idő. Bunkóságnak tűnik megkérdezni, hogy meddig is tart ez az egész, így próbálom észrevétlenül fürkészni az egybegyűlteket, mennyire mozgolódnak, nézegetik esetleg az órát ők is. Lassan egy órája itt vagyunk. Vajon 60 percesek ezek az összeülések? Vagy Másfél óra? Kettő? Jobban kellett volna figyelnem.
Vendég
Vendég
Csüt. 21 Szept. 2023 - 12:11
Thomas & Theo
Written in these walls are the stories that I can't explain
Ez a könyvklub mindkettőnknek nehéz falat, azt érzem. Nekem a kellemetlen emlékek, Thomas számára pedig a szereplés miatt. Látom rajta a zavartság nyomait, nekem se volna kedvem olyan helyzetben helytállni, amiben kényelmetlenül érezném magamat. Viszont végignézve a kíváncsi tekinteteken, a kivételesen nem közönytől olvadozó arcokon, és sikeresnek könyvelem el a délutánt. Más célom nem is volt ezzel, és kijelenthetem, hogy sikerült összehoznom egy könnyed, érdekfeszítő klubot. A tanterem hátuljában pihenő könyvespolcra téved a pillantásom, majd a hátizsákokból kikandikáló, kis cetlikkel bejelölt kötetekre, a hajlott borítójú puhafedelesekre, amiket a diákok szorongatnak, és tudom, hogy sikerült átadni a gyerekeknek a könyvek szeretetét. Ha nem is mindenki vevő erre, kicsit önző mód a magam érdemének tartom azt, hogy a kis csapatunk ennyire lelkesen jön hétről hétre. Baker az új könyvéről titokzatosan mesél. Nem sokat árulhat el, gondolom, talán még ő sem tudja pontosan, hová fog kilyukadni ezzel a pár fejezettel, de remélem, örömét leli az alkotásban. Az írók egy része lelkileg meggyötört ember. A filozófusok sorait olvasva mindig arra jutottam, hogy nem is olyan jó ez az élet nevű tevékenység, a sci-fi írók pedig félelmetes pontossággal tudják a modern idők problémáit, kihívásait egy fényes, lézerfegyverekkel gazdag, látványos világba konvertálni, ahol a különleges helyszín miatt talán az egyszeri olvasó is jobban elborzad az őt körülvevő világtól. A boldog történetek a romantikus regényekben vannak, abban is gyakran elképesztő hosszan szenvednek a főszereplők, hogy boldogságra leljenek a végén. A horror pedig… Nos, a műfaj neve mindent elárul. - Persze, ez teljesen érthető, a folyamatban lévő alkotásról nem sokat tud elmondani. – Zárom le végül a témát, remélve, hogy a gyerekek is észbe kapnak. Gyakran áll be csend a könyvklub alatt. Általában egy igazán frappáns gondolatot követ, vagy az én kérdésemet, miszerint bárkinek maradt-e megjegyzése a délután témájához, esetleg a nehezebb, tesztekkel teletűzdelt heteken, mikor levegőt is nehezükre esik venni a diákoknak. Baker menti meg a hangulatot, és felhozza egy grafikus ismerősét. - Biztosan van, akit érdekelne ez a téma is. Esetleg ha nem itt, a rajzkörben talán szívesen látnák. – A gyerekek arcát vizslatom, de egyetlen leányzó szeme csillan csak fel. Majd valamelyik délután megbeszéljük, hogy miként fogadnák-e a hölgyet. Bár szeretem a vizuális művészeteket is, nem igazán konyítok hozzájuk. Az irodalomhoz még csak-csak hozzá tudok tenni valamit, de az illusztrációkhoz a „szép” és a „nekem nem tetszik” frázisokon felül nem nagyon tudnék megszólalni. Mielőtt leülne a délután végleg, eszembe jut, hogy a tanáriasztal fiókjában lapul a hírhedt labda. A szivacsjátékot szoktuk dobálni egymás között, kérdezni, válaszolgatni, éppen mi illik a szituációba. Előhalászom és felmutatom, a diákok már tudják mi a dörgés. Az egyik lány kezébe dobom, aki lelkesen kapja el. – Kérdező labda. – magyarázom gyorsan Bakernek, de már fel is cseng a lány kérdése. – A karakteralkotásnak hogyan áll neki? Mit vesz figyelembe egy-egy alak megformálásánál? Igen érdekes kérdés, magam is kíváncsian fordulok az íróhoz. Rengeteg irodalmi alkotás a főszereplő miatt lett ikonikus, a cselekmény sokadlagos volt mellettük. Jó volna belelátni egy olyasvalaki fejébe, aki profin írja meg az emberi életeket, sorsokat.
Bár csak véletlenül csúszott ki a számon, hogy nem kedvelem túlzottan a könyvek filmadaptációit, az egyik diák mégis kap az alkalmon, hogy kifejtse a véleményét, én pedig tekintetemmel megkeresem a srácot, aki épp a mutálás közepén járhat, mert van, hogy egy szón belül ugrándozik a hangszíne. Ezzel felidéződik bennem a saját kamaszkorom, és hogy engem mennyit szivattak ezzel, míg át nem lendültem és meg nem állapodott a mutálás a jelenlegi, baritonnak mondható mélységen. -Ez igaz, hasznos tud lenni, de érdemes utánanézni, hogy a film nem tartalmaz-e túl sok rendezői fantáziát. - na jó, ez most elég fennhéjázó vagy kioktató stílus lehetett, inkább megköszörülöm a torkom, és megpróbálok szépíteni rajta egy megtörtént esettel. - Volt egy osztálytársam anno, aki imádta a Rómeó és Júlia színházi musical változatát. Nem olvasta el a Shakespeare művet, mondván látta milliószor a színdarabot, megírja az alapján. Olyan egyest kapott rá, mint a ház.-remek a darab, de nem teljesen fedi a művet, és a tanár természetesen olyanokat kérdezett, ami egyáltalán nem úgy szerepelt a feldolgozásban, vagy egyáltalán benne se volt. Érdemes tehát óvatosan bánni az ilyen adaptációkkal. Hagyom, had fejtsék ki a gondolataikat a témával kapcsolatban, kicsit talán el is kalandozik a figyelmem, a falra kifüggesztett képeket bambultam, akkor tértem vissza a valóságba, amikor Mr. Overstreet hangját hallottam meg mellettem. Egy pillanatra talán össze is rezzentem, de lehet, mindez csupán a fejemben történt. Nem lenne egyedi eset. Talán ennek a zavarnak tudható be, hogy sikeresen elszólom magam az új könyvemmel kapcsolatban, és hiú remény volt csupán, hogy ez majd a diákok figyelmét elkerüli, sokkal szemfülesebbek, mint azt eredetileg vártam volna. -Még...kezdetleges, az első néhány fejezet van meg, az év vége előtt nem hiszem, hogy megjelenik. Mit is mondhatnék róla? - megvakarom a tarkómat, és ki tudja hányadszorra, ismét megköszörülöm a torkomat. -Ismét sorozatgyilkos lesz benne... és...lesz egy visszatérő szereplő valamelyik korábbi regényből. -túl sokat nem akarok, és nem is nagyon tudnék megosztani, ezek az információk is csak olyan apró morzsák, amik nem érnek sokat, és egy-két csalódott morgást és sóhajt ki is váltok a diákokból, mire zavarba jövök, és bocsánatkérő pillantásokat küldök feléjük. Beáll némi (számomra kínosnak ható) csend, amit próbálok azzal elütni, hogy kiiszom a poharamból a kávé maradékát, ami eléggé elhűlt, de visszanyelem a grimaszt, ami az arcomra kívánkozott. -Én...tudom nem kapcsolódik tipikusan egy könyvklub témájához, de nem olyan régen a tudomásomra jutott, lakik a városban egy illusztrátor. Igaz, ő gyermekkönyvekhez készített eddig illusztrációkat, de talán...megoszthat ilyen jellegű kulisszatitkokat, ha esetleg a társaságot érdeklik. - villan be a pár héttel ezelőtti találkozásom Tarynnal, aki kiszúrta, hogy az öcsémnek frissen vásárolt könyvek pont azok, amikhez ő készítette a rajzokat. Az ajánlással talán túlléptem egy határt, elvégre Mr. Overstreet az, aki a forgatókönyveket megszabja, és az is lehet, Taryn bele se menne egy ilyen dologba, de nem tudtam féket kötni a nyelvemre - ahogyan az rám oly jellemző.
Vendég
Vendég
Szomb. 2 Szept. 2023 - 23:53
Thomas & Theo
Written in these walls are the stories that I can't explain
Talán örömmel kéne eltöltenie annak a ténynek, hogy Thomas Bakerről a feleségem jutott eszembe, ahogyan elmerülve olvasgat a kopottas kanapén elterülve, ahelyett, hogy a szörnyű gyilkosság, a vér fémes bűze, a fájdalom jutott volna eszembe alkotásairól. Bele se gondoltam, mennyire nehéz lesz nekem ezekről a könyvekről beszélnem, és itt állok most, nagyokat nyelve, a markomba vájva a körmeimet, hogy visszatartsam a szememben gyűlő könnycseppeket. Valahogy nem a felejtés könnyebbsége simogat most, hanem a gyötrelem erős karjai rántanak le a mélybe, én meg szinte hiába is küzdőm ezellen. Sosem bíztam még ennyire a diákjaimban, hogy megszólalnak, átveszik a gyeplőt tőlem, hiába én vagyok a pedagógus. Igazságtalan rájuk testálnom ezt a feladatot, hiszen ők azok, akiket vezetnem kéne, de ilyen helyzetekre ostoba módon nem készültem fel. Pedig a thriller és krimi könyvek többségének a témája a gyilkosság, a gyilkosok elméje, a kínok és a halál. Tudnom kellett volna, hogy ez nem lesz a legjobb téma most. Túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy a tanulóknak találjak izgalmas vendéget, ahelyett, hogy felmértem volna a határaimat. A torkomat kaparja a gyász, nem is tudnék felelni Thomas-nak, de egy diákom hál’ Istennek megment minket. - Néha azért jól jönnek az adaptációk, mikor nincs kedvem elolvasni a kötelezőket. – Egy fiúhang száll előre hozzánk, oda sem kell néznem, és tudom kié. Engem se foglalt le tiniként minden egyes regény, amit muszáj lett volna elolvasnom, de azért mindig átrágtam magam rajtuk. Ma már csak beírják egy online keresőbe a címet, és szinte mindenről találnak egy rövidített változatot vagy filmet, esetleg audiókönyvet. A hangoskönyvek amúgy is érdekes téma, már szerettem volna erről is beszélgetni velük, vajon könyvnek, olvasásnak lehet nevezni ezeknek a meghallgatását? A gondolataim elterelődnek a feleségemről, és megkönnyebbülök. - A kosztümös filmek egy jó része is adaptáció. Elég korhűek, legalábbis a többségük. – Emily felel a fiúnak, a szívemről végleg leesik a hatalmas tonnás kő, ami kegyelmet nem tanúsítva nyomta lelkem. Végre megragadták a beszélgetés fonalát a gyerekek is, és nem kell nekem kifacsarnom a mellkasom, csak hogy a thrillerekről beszéljünk. - Azért a fantázia szabadságát elveszi tőlünk a képernyő. – teszem hozzá, mikor beáll néhány másodpercnyi szünet. Magam sem rajongok az adaptációkért, de tudom, hogy a filmművészet egy olyan műfaj, amihez nem konyítok kicsit sem, próbálok hát nem túl kritikus és szigorú lenni ezzel szemben. Baker nagyon izgatott, lelkes, mikor a sötétségről beszél. Látszik, hogy szenvedélyesen szereti a gyilkosok és tetteik pszichológiáját, logikáját, nekem pedig a gyomrom szorul össze tőle. Látszik rajta, hogy ő is megrökönyödik, mikor ráébred, gyerekeknek mesél erről. Nincs lelkierőm közbeszólni, hagyom, hogy elhaljon magától a férfi hangja, csupán ezután találom meg a szavakat, amiket kipréselek magamból. – Valóban kicsit más korosztálynak íródnak a könyveid. Sajnos nincs lehetőségünk feldolgozni a regényeidet iskolai körökben, de tudom, hogy vannak itt thriller olvasó klubtagok is. – A kötelezők között is akadnak durvább tartalmú könyvek, amik bőven beleillenének a kegyetlen kategóriába. Nem én írom a szabályokat, nem én szabom meg, mik legyenek az órai anyag alapját adó művek sora, sajnos nincs beleszólásom ezekbe. Azonban ismerem a tagok ízlését, és van amelyikük imádja ezeket a morbid sztorikat. Ha belegondolunk, a gyermekmesék is elképesztően sötétek, aranyos puha állatkákkal, csinos ruhákkal, gyönyörű illusztrációkkal elfátylazott halálok, kínzások, fenyegetések. A félelem az emberi lét része, a lelkünk egy darabkája, amit meg kell ismernünk minél hamarabb, hogy képesek legyünk szembeszállni a sötétséggel. Baker elszólására az egyik figyelmes lány egyből reagál is. – Következő? Esetleg lehet tudni róla már valamit? – A kérdés engem is izgat. Tudom, hogy a feleségem izgatott volna, szerette az ilyesmi műfajú olvasmányokat. Akármennyire is keserédes most ez a téma számomra, igyekszem összeszedni magam. – Azért egy bizonyos határt tartsunk meg srácok, nem lenne izgalmas, ha előre lelőné Mr. Baker ki a tettes, igaz? – kérdésemmel igyekszem eloszlatni az izgalommal teli szemek csillogását. Mint az éhező kóbor macskák, úgy csüngenek ezen a témán a diákok, és bevallom, magam is kíváncsi vagyok minden részletre, amit az író jó szívvel megoszt velünk.
Attól függetlenül, hogy a Londonból Rose Harbor-ba történő költözésem idején súlyos alkotói válságban szenvedtem mint író, még nem jelenti azt, hogy az olvasással felhagytam volna. Otthon számtalan olyan könyv tornyosul a polcaimon, amik régóta (akár 1-2 éve is már) várnak arra, hogy elolvassam őket. Talán ez volt az egyik legnehezebb dolog, hogy nem pakolhattam ezeket is egy bőröndbe, és hozhattam magammal. Be kellett érnem az e-book olvasómmal, legalábbis amíg nem rendezkedtem be itt. Azóta gyakran fordultam meg a városi könyvesboltban, és tértem haza újabb és újabb szerzeményekkel, most már egészen alakul itt is a gyűjtemény. Nem is tudom mi lesz, ha egyszer majd hazamegyek, mit fogok ezekkel csinálni. Majd beadom a könyvtárba őket, vagy elajándékozom, nem tudom. Egyelőre viszont nem kell ilyenen agyalnom, Willow lebeszélt arról, hogy a nagybátyámmal visszaköltözzek Angliába, így ez a jövő problémája. Az, hogy itt helyt kell állnom, az a jelené, így igyekszem erre koncentrálni. -Ó, Agatha Christie. Nagyon szeretem, sok könyvét olvastam. Nekem a kedvenc a Gyilkosság az Orient Expresszen. Film is készült belőle, bár...nem vagyok rajongója az ilyen adaptációknak. - ez lehet egyel több információ, mint amire itt az egybegyűltek kíváncsiak, kit érdekel, mit szeret Thomas Baker? Emiatt természetesen zavarba jövök, de igyekszem azzal leplezni, hogy beleiszom a kávéba. Annyira ideges vagyok, hogy az se tűnik fel, hogy nem egy túl jó ital, de valahogy pont ilyenre számít az ember egy gimnáziumi konyhában. Pedig szerintem kellene a jó minőségű koffein, hogy túlélják a tanárok a diákokat, de hát ez egy olyan megjegyzés, amit inkább megtartok magamnak, valószínűleg azzal járok a legjobban. -A gyilkosságok pszichológiája, meg úgy összességében a kriminálpszichológia szerintem egy iszonyú izgalmas terület. - hangomban talán több lelkesedés is cseng, mint ami etikus lenne, de na, ez a terület tényleg nagyon vonz, ez volt az egyik fő oka, amiért áttértem az ilyen történetek írására. -Beleástam magam a témába, nagyon érdekes forrásanyagok állnak az ember rendelkezésére - megköszörülöm a torkom, mert ebben a pillanatban realizálom, hogy mégiscsak kamaszok ülnek itt, nem felnőttek, így némileg zavartan folytatom. - De nem ezért jöttünk ma össze, pár év múlva akit érdekel, keressen rá. - ismét torokköszörülés, de nem hiszem, hogy túl sokat tudtam volna javítani a helyzeten. Szemmel látható izgatottság csillant a szememben, amit nem tudtam leplezni a diákok előtt, csak azt remélem, Mr. Overstreet nem vette észre. A végén még azt hiszi, benne is ilyen beteg gondolatok kavarognak, és rossz hatással vagyok a gyerekekre, pedig csak...szerencsétlen vagyok az ilyen szituációkban. -Mindenesetre öhm...örülök, hogy tetszett a könyv. Remélem, a következő is legalább ilyen sikert ér majd el. - nem tudom időben elharapni a mondat végét, ezzel most elspoilereztem, hogy már készül egy könyv. Nagyon az elején vagyok, ilyenkor még nem szoktam beszélni róla, csak a szüleim meg Willow tudnak róla. Na mindegy, remélem nem hagyok bennük akkora mély benyomást, hogy erre három perc múlva is emlékezzenek erre. -Na jó, ömh...van még kérdés? - nézek körbe, hátha sikerül elterelnem a gondolataikat, és nem erről faggatnak majd, bár...úgysem tudnék róla sokat mondani, ha akarnék se.
Vendég
Vendég
Pént. 18 Aug. 2023 - 0:37
Thomas & Theo
Written in these walls are the stories that I can't explain
A könyveket, amiket a klub keretein belül feldolgozunk, általában a diákokkal közösen választom ki. Elsősorban szeretném, ha ők élveznék az olvasást, a felkészülést, az elemezgetést, és az nehezen megy, ha semmi kedvük nem volna átrágni magukat az aktuális irományon. Én nem támaszkodhatok csak a saját ízlésemre, még Jenny mondta egyetem alatt, hogy a könyvespolcom csupa kötelezőből áll. A klasszikusok nem mindig nyerik el a gyerekek tetszését, amit valahol meg tudok érteni. Ma már sok száz olyan könyv van, ami az ő nyelvükön íródott, az ő korukban, és élvezhetőbb számukra. Nem gondolnám, hogy rosszabbak lennének ezek az ifjúsági regények, mint mondjuk egy Steinbeck vagy Orwell, egyszerűen csak a mai tinédzserek számára sokkal könnyebben feldolgozható, aktuálisabb referenciákkal dolgozó kötetek is elérhetőek. Van egy tucat tiltott könyv, minden iskola saját listát is ír, az embereket előszeretettel szorítják keretek közé. Nem egyszerű navigálni a diákok kívánságai és az iskolai szabályok között, szerencsére az újdonsült könyveket annyira nem követik nyomon az adminisztrátorok. Mire betiltanák, már el is olvasták a gyerekek. Nem is beszélve arról, amiket online találnak. Lehet, hogy az iskolában nem lehet bizonyos témákat megvitatni, és a szülő sem hajlandó ilyen címeket megvásárolni a gyerekének, de a meg nem jelentetett, csak online frissített rajongói alkotások eléggé, nos… Vadak tudnak lenni. Számos weboldalon lehet ilyesmi tartalmakra rákeresni, és be kell valljam, a diákjaim ajánlásai alapján átfutott történetek egy része igazán igényesen van megírva. Azért nehéz megtalálni ezeket a sok komolytalan bejegyzés között, de amelyiknek a következő fejezetére hétről hétre több százan várnak türelmetlenül, az nem szokott borzalmas lenni. Ezekhez pedig nem járnak figyelmeztetések, függelékek, tiltások. Nincs is, aki utána megbeszélné velük, hogy amit olvastak, vajon helyes-e, elfogadható-e. Nekem az a feladatom, hogy irányt mutassak, hogy amit olvastak, melyik fakkba való. Helyes, helytelen, ebben a helyzetben necces, és a többi. Általában mellőzöm a saját személyes véleményem, és próbálom a tapasztalataimat nem belefűzni a megbeszélésbe, védem a magánéletem. Inkább csak egy külső, morális iránytűként ülök az órán. Gyakran megesik, hogy csak egy-két kérdést teszek fel, és a csapat magától is nekiveselkedik egy hosszú-hosszú beszélgetésnek. Nem volt egyszerű elérni ezt, de pár jól irányzott kérdés, megosztó regény, megjegyzés kihozta belőlük a mini filozófust. A mai napig néha közbe kell szólnom, hiszen ez nem a vitaklub, egymás szavába is vágnak, ha túl hevesek, vagy éppen kukán ülnek, mert nem ért el hozzájuk a könyv igazán. Azért összeségében elég jók szoktak lenni a délutánjaink. Féltem, hogy elmarad az érdeklődés a klub iránt, de egyre duzzadt a tagok száma. Igaz, nem vagyunk harmincan, azonban mikor megemlítettem a fanfictionöket, az online formáját az írásnak, egyre többen lettünk. Végre valaki megértette őket. Azért a kiadott könyvek vannak terítéken így is, de ha látják, hogy nyitott vagyok, a tagok is kinyílnak. Ez a legszebb az oktatásban. Thomas válasza nem lep meg. Sok író maga is könyvmoly, aki nem gabalyodik bele a szavakkal való alkotásokba, az maga sem fog tudni világot teremteni csupán 26 karakterrel. A kérdésére én válaszolok, mint tanár úgy érzem, kicsit nekem szól a kérdés. – Agatha Christie-t olvastunk, Az ABC-gyilkosságok volt Emily ajánlása néhány hete. – nézek rá az egyik lányra, aki szégyenlősen elfordul, szemüvegén megcsillan a terem lámpájából áradó fény. A krimikkel és thrillerekkel óvatosan kell bánnom, hiszen minden szülő máshol húzza meg annak a határát, mennyi erőszakkal találkozhat a gyermeke, meg őszintén, nekem is elegem van a sok bűntényből, magamtól én sem rukkoltam volna elő ilyesmivel. Agatha Christie viszont még a legvasmarkúbb szülő torkán is könnyedén lenyomható, hiszen a krimi királynőjének neve számukra is ismerősen cseng. - Ebben a kötetben a gyilkosságok pszichológiája is nagy szerepet játszik, bár erről talán te többet tudnál mesélni. – mondom Thomas-nak. Igyekszem kiverni a fejemből a gyilkosság tematikáját, az emlékképeket. Várom, hogy valamelyik diákom megmentsen egy következő kérdéssel, de csak nem érkezik hang a következő másodpercekben a gyerekek felől. – Nem sok lehetőségünk van igazi thrillereket feldolgozni, de ez a kötet a legtöbbünk tetszését elnyerte. – mondom végül, hogy a jelenbe horgonyozzam a gondolataimat. Az ingem ujjával játszom, próbálom leplezni a hirtelen zavaromat.
Anno a gimiben nálunk is volt könyvklub - minő meglepő, én is a tagja voltam, hiszen amióta az eszemet tudom, könyvmoly vagyok. Nem tudom, hogy ebben a gimiben, vagy úgy en bloc Amerikában milyen a megítélése az ilyen kluboknak, nálunk Londonban minket cikiztek miatta, ami valahol természetesen rosszul esett, de közben meg tudtam magamról, ígyis-úgyis különc vagyok a személyiségem, a viselkedésem, az öltözködésem miatt, hát az hogy csúfoltak a könyvklub miatt már csak egy olyan mellékes dolog volt, amivel együtt tudtam élni. Mi anno talán hatan voltunk, itt azért többen vannak, ami meglep. Talán itt nem ciki. Vagy már nem ciki, esetleg ezeket a diákokat nem érdekli. Akárhogy is, én kevesebb emberre készültem, hiszen minél alacsonyabb létszámban vannak jelen, annál kevesebb személy előtt égetem le magam. Na mindegy, ebből kell megpróbálnom kihozni a maximumot. A kérdezz-felelek talán jobban fog menni, mintha monológot kellene előadnom. Valamennyit segít rajtam Mr. Overstreet bíztató mosolya, de azért a stressz felhőjét épp csak meglengeti, de el nem fújja. Az még lehet, hogy azután is hűséges követőm lesz egy ideig, ha innen szabadulok. Bólogatok a válaszokon, amiket a diákoktól kapok, igazából valami ilyesmire számítottam, sablonválaszok, de sebaj, addig is telik az idő, jó az, bár így, hogy azt látom egészen kooperatívak, kezdek picit felengedni, de azért a lazaságtól még olyan messze vagyok, mint Makó Jeruzsálemtől. A tanár válaszára is kíváncsi vagyok, akit mintha meglepett volna, hogy felé fordultam, ettől pedig kicsit zavarba jövök. Gondoltam ő is részt akar venni a beszélgetésben, de mintha meglepődött volna. Oké, akkor ezt próbáljuk meg megjegyezni a következő kérdésnél, ő inkább néző akar lenni, mint résztvevő. Nem cserélhetnénk? Aprókat bólogatok a válaszára, valóban fontos az üzenet, és ez az, amit én nem igazán találtam az utóbbi hónapokban, bár hála Willow-nak, már körvonalazódott bennem több dolog. Nem is tudom, mihez kezdenék nélküle de tényleg, ő az aki kvázi a lelket tartja bennem mikor rám jön a depi meg úgy érzem hogy a nyakamba szakad a szarcunami. -Tök jó válaszok, köszönöm mindenkinek. - szólalok meg végül némileg talán esetlenül, és inkább a kávémmal foglalatoskodom, amíg el nem hangzik a következő kérdés. Arra koncentrálok, ne borítsam a nyakamba a forró italt, az azért elég kellemetlen lenne. Mikor felém intéződik a kérdés, nagyon fura, hogy magáznak, így miután letettem a csészét, pár másodpercre felemelem a tenyeremet. -Tegeződjünk, jó? - vigyorodom el esetlenül, majd veszek egy mély levegőt. Bármennyire udvariatlan, próbálom elkerülni a kérdező tekintetét, mert...nem is tudom mi a legjobb szó rá, talán a creepy. Na ő talán még nálam is nagyobb furabogár, de aztán ki tudja. Mindenesetre olyan kérdést tesz fel, amit már számtalanszor megválaszoltam, így csak elő kell hívnom az agyamból a relatíve jól begyakorolt választ. -Olyan 16-17 éves lehettem, kábé mint ti, mikor hasonlóan ehhez, tagja voltam a gimis könyvklubnak. Ott kaptunk egy feladatot, hogy írjunk egy novellát, én pedig akkoriban nagyon rá voltam kattanva a detektívregényekre, így ebben a témakörben írtam. A tanáromnak annyira tetszett, hogy a segítségével regénnyé bővítettük, és sikerült egy kiadót találni. - a diákok feje fölött nézek el, mintha mögöttük a falra lenne írva mindez, a korábbiakhoz képest szinte teljesen normális tempóban és hangerővel sikerült végig mondanom, ami lássuk be, apró siker, de mégis csak az. -Azóta mint azt páran talán tudhatjátok, műfajt váltottam, de még a krimi vonal szeretete azért megmaradt. Dolgoztatok fel ilyen könyvet? -kérdezem félig a diákokhoz intézve a szavaimat, de oldalra pislogok a tanárra is, remélve, hogy egy kicsit megint lekerül rólam a reflektor, és van időm felkészülni a következő "rohamra".
Vendég
Vendég
Hétf. 7 Aug. 2023 - 16:48
Thomas & Theo
Written in these walls are the stories that I can't explain
Izgultam ma reggel, mikor bejöttem dolgozni, hogy vajon milyen lesz a klub. Sokat jelent számomra az irodalom, és ezt az érzést akarom átadni a diákjaimnak is. Igaz, a szakjaimnak köze sincsen ehhez a művészeti ághoz, de a magánéletem meghatározó része volt mindig is. A könyvszeretethez fogható nincsen. Eddig sikerült feldolgozni a Legyek urát, a Fahrenheit 451 című könyvet, Orwelltől néhány regényt, illetve egy tucat, a diákok által választott ifjúsági történetet is. A saját szabadságukat kihasználva nem csak John Greent, de komolyabb témákat felvető, felnőttekhez szóló könyveket is ajánlottak. Elég színes a gyerekek ízlése, van itt sci-fi rajongó, akinek mindig Asimov van a kezében (kigyűjtöttem neki más írót is már, de egyelőre az Asimov életművet rágja még mindig a srác), van thriller- és drámarajongó klikk is, de a történelmi és történelmiromantikusok is szeretetre leltek nálunk. Nehéz lépést tartanom az ajánlataikkal, hetente körülbelül öt könyvet kell elfogyasztanom, de nem panaszkodhatok, legalább elfoglaltságot biztosítanak nekem. A gyerekek hangulata elég ígéretesnek tűnik, mikor belépek, Thomas viszont kicsit feszültnek mutatkozik. A klub tinikből áll, szóval nehéz a kedvükben járni, de talán most sikerült eltalálnom, mire van szükségük. Thomas pedig hálásan fogad engem, és kissé megkönnyebbül, ha jól olvasom a testbeszédét, mikor átveszem a szót. Tudnék mesélni a depresszióról. Hátrébb is lépek, nem akarom, hogy elöntsenek az érzelmek, és úgy teszek, mintha keresnék valamit az íróasztalon. Átfut Jenny arca a gondolataim között, és a boldogság régmúlt érzése csiklandozza játékosan a szívemet. Persze azonnal hazatér a fájdalom erre, a megszokott rutint követve. Mindig emlékemet megmérgezte a feleségem halála, és már nem tudok úgy gondolni rá, hogy ne érezzem azt, hogy én is meghaltam, és csak a testem járja e földet már. Kell néhány másodperc, míg összeszedem magam, kitartóan zörgök a sok kacattal addig. Thomas inkább a kérdéseket választja, és kicsit megsajnálom. Talán túl rámenős voltam, mikor meghívtam, egészen jól látszik, hogy kényelmetlenül érzi magát. Bíztatóan rámosolygok, mikor felteszi a kérdést, és kíváncsian hallgatom a gyerekeket. Ez még csak bemelegítés, a diákok is elcsépelt frázisokkal válaszolnak. Ők sem veszik komolyan még az írást, szerintem sokaknak csak hobbi, amivel elmegy az idő. Mindenképpen hasznos megismerkedni az irodalmi sablonokkal, nem tagadom. Akkor is, ha már megírták ezerszer ugyanazt, amit ők otthon írnak maguknak, nem tartom feleslegesnek, hogy maguk is kipróbálják, milyen felépíteni egy történetet. Tudom, hogy az írók többsége fiókirományokkal kezdi. Kafka például meg se akarta jelentetni a remekműveit. Az öncélú írás szerintem a legértékesebb, akkor is, ha nem születnek belőle best-sellerek és klasszikusok. Mikor az író rám néz, megáll bennem az ütő. Nem terveztem, hogy én is kiöntöm a szívemet, de sarokba vagyok szorítva. Ha most nem válaszolok, a diákok se fognak részt venni a beszélgetésben. Mély levegőt veszek, és körbenézek a csoporton. A könnyebb részével kezdem a válasznak. - Szerintem attól lesz jó író valaki, ha tudja, milyen üzenetet akar közvetíteni. A többi csak köntös – mindenkinek az fog tetszeni, ami megfelel az ízlésének. – Én mindig a könyvek célját szeretem megfejteni. A stílus is fontos, persze, kár lenne tagadni. Az olvasást csak akkor lehet élvezni, ha szórakoztató. Viszont, ha valaki ír, annak legyen célja, anélkül csak szósaláta az egész. Se az író, se az olvasó nem tudja majd, miért volt értelme ennek a történetnek létrejönnie. A kérdés második felére habozva adtam feleletet. Mindig is imádtam olvasni, de sosem jutott eszembe tollat ragadni, vagy billentyűzet elé ülni. A terápia során került elő a vastag, fekete bőrborítású napló, amiben lejegyeztem a napjaimat. Mit érzek, mire gondolok, mennyire hiányzik a feleségem. – Az írás számomra… a remény. – Bugyuta válaszomra nem hagyok időt reagálni a résztvevőknek, azonnal összecsapom a tenyereim, és a diákokhoz intézem a szavaimat: - Valakinek kérdés? Az egyik srác magasra emeli a kezét, előredől, és még mielőtt leeshetne a székről, rámutatok. - Mi ihlette az első könyvét? – Thomasra néz, tágra nyílt, kíváncsi szemeitől még én is zavarba jönnék.
Kezdőlap
