A legkevésbé sem volt ínyemre az ötlet, hogy én majd csali legyek, és kicsit sem töltött el megnyugvással, hogy Haise olyan zsigerből kérdezett vissza, mégis mi másra gondolhatott volna, de szerencsére nem fagyott le a fejemben a rendszer és a félelem is csak annyira lobbant fel bennem, hogy inkább válaszadásra ösztönözzön. Az eredeti kérdésre. A válaszom persze így is távol maradt a tökéletestől, mert inkább csak összefüggéstelenül pakoltam egymás után az információkat, de... legalább megpróbáltam.
Persze az összeszedetlenségemet ő sem értékelte sikernek, viszont nem is az lett a végkövetkeztetés, hogy akkor marad a csali-dolog, hanem kaptam még egy esélyt. Nyeltem egy nagyot és sűrű bólogatással fogadtam el a feladatot.
Az ezután kialakuló párbeszéd közben több ponton sem voltam biztos abban, hogy nem fog-e mégis inkább végezni velem – vagy valami annál rosszabbat is tenni –, főleg, hogy hosszabban ki mertem fejteni a gondolataimat, mint az elmúlt években valaha. Magam sem gondoltam volna, hogy a végén egyetértésre jutunk, mégis így történt. Én már ennek is örültem volna, Haise azonban kimondta, hogy eddig egész jól teljesítek, és ettől akaratlanul is egy örömteli mosolyra görbültek az ajkaim.
Azért nem bíztam el magam, a mosoly nem is tükrözött önelégültséget, csak egy apró sikert könyveltem el vele, és gyorsan le is vakartam az arcomról, mielőtt még feldühíthettem volna vele.
Hiába hittem viszont, hogy a kínjaimnak itt vége is szakadt – egyelőre –, még a hamarosan érkező pizzáról is sikerült elterelnie a figyelmemet olyannyira, hogy nemsokára ismét egész testem megfeszülve és kissé reszketve álltam vele szemben. Vagyis, néhány lépéssel már hátrébb. Persze fikarcnyit sem segített rajtam, hogy ő folyamatosan vigyorgott, a végén pedig már nevetett is, majd közölte, hogy komikus a szenvedésem. Megrándult az arcom, aztán ez meg is ismétlődött, amikor a szavai újra az elevenembe vájtak. Megint igaza volt.
– Úgy tűnik, a rosszabb napomon kaptál el... – dünnyögtem elfordítva a tekintetem.
Kár lett volna tagadni, hogy igaza volt, mert szerintem ő is tudta volna, hogy hazudok, de hát épp az előbb mondtam neki, hogy voltak rossz napok, meg rosszabbak. Csak akkor mosolyodtam el keserűen és minden örömöt nélkülözve, amikor az okfejtését azzal zárta, hogy mindenki más könnyűszerrel megölheti. A Zofiával kapcsolatos emlékeim méltó igazolásai voltak ennek.
– És meg is tették – fűztem hozzá ennyit csendesen.

Szinte hihetetlennek tűnt, hogy mégis eljutottam az evésig, de sikerült, és ó, jóságos ég, alaposan meg is tömtem magam a zsíros, egészségtelen, de ínycsiklandozó és imádnivalóan kalóriadús pizzával. A méreteimre rácáfolva takarítottam be egy szelet híján az egész dobozt, Haise viszont szerencsére nem irigyelte tőlem. És még csak a kellemetlen témák sem tértek vissza, sőt, kiderült, hogy holnap kávézóban fogunk reggelizni, mert én is kimozdulhatok vele. Azt is megígérte, hogy meg fog védeni, nekem pedig ezen a ponton groteszk módon már túlcsordult a hála-küszöböm. Egy normális ember valószínűleg nem tudta volna értékelni az eddig kapott dolgokat, de számomra ég és föld volt ez és az, ahogy eddig éltem. Még a köszönetemre adott durva reakció sem tudott ezen csorbítani.
Amikor megkaptam tőle a takarómat és egy üveg vizet, ugyanezzel a hálával a szemeimben néztem föl rá, megköszönni viszont nem mertem még egyszer.
– Persze! – vágtam rá sietve, amikor emlékeztetett a leckémre, azaz az elmaradásomra.
Figyeltem, ahogy a hálóba ment, és őszintén szólva kicsit meglepett, hogy csak résnyire hagyta nyitva az ajtót. A vízért nyúltam, benyakaltam majdnem a felét, aztán vártam még néhány percet, hogy úgy-ahogy ülepedjenek a dolgok, csak ezután igazítottam el a takarót a kanapén. Lekattintottam a lámpát, aztán elfeküdtem és magamra húztam a takarót.
Sokáig nem jött álom a szememre, mert meg kellett emésztenem a napot, a beállt változásokat, Haisét, és gondolkoznom kellett azon is, hogy másnap mit feleljek a kérdésére. Csodálkoztam, hogy a testemnek maradt energiája a kaját megemészteni ennyi dolog mellett, de talán pont ez segített végül álomba merülni. Nem mintha az álmaim szépek lettek volna...
Többször is felriadtam és mindannyiszor hosszú ideig tartott, mire felidéztem, hol vagyok és miért, hogy ennek köszönhetően – csodák csodájára – valamelyest meg tudjak nyugodni. Furcsa érzés volt biztonságban érezni magam, de leginkább ehhez tudtam volna hasonlítani az érzést. Csak ezért tudtam minden alkalommal visszaaludni.
És már csak ezért sem fordult meg a fejemben a szökési kísérlet gondolata sem.

Először csak az állkapcsom, aztán az egész testem megfeszült Haise okfejtését hallgatva – mert tudtam, hogy igaza van. Addig örülj, amíg „jutalmamnak” hívlak és nem pedig „szemétnek”, akitől minden áron meg akarok szabadulni. A szavak az elevenembe vágtak, ugyanis pontosan tudtam, a saját szemeimmel láttam, milyen az, amikor meg akar szabadulni valakitől... És ezekben a körökben a halál még kegyességnek is számított. Afelől ugyanis kétségem sem volt, hogy ő is ugyanazokban a körökben mozog; ő maga sem tagadta és mi másért lettünk volna itt és beszélgettünk volna erről?
Inkább nem is válaszoltam, csak nyeltem egyet és lesütöttem a szemeimet, mert minden szava igaz és jogos volt. Hatalma volt felettem. Tagadhattam volna, de minek? Az nem változtatott volna a tényeken. Megpróbáltam hát inkább a kérdését megválaszolni, csakhogy teljesen ötlettelen voltam a hasznosságomat tekintve. Eddig egyetlen hasznom volt, az pedig – hál'istennek – nem kellett neki.
Neki mondjuk rögtön támadt ötlete, ráadásul olyan, amitől görcsbe rándult a gyomrom.
– Csalinak? – kérdeztem vissza rosszul leplezett félelemmel. – Úgy érted... férfiaknak?
Nem akartam pánikba esni, de nem igazán voltam ura az érzéseimnek, mert elég volt elképzelnem, mit jelenthet ez, főleg azzal a megjegyzéssel, hogy talán nem is maradnék életben. Ugyanazt csinálni mint eddig és majdnem biztosan belehalni? Tettem még egy lépést hátra és még szerencse, hogy ott már ott volt a háló nyitott ajtaja, mert így neki tudtam dőlni egy kicsit és leplezni tudtam a kezeim remegését, ahogy a hátam mögé rejtettem őket. Kétségbeesetten kutattam valami használható válasz után, amivel elfeledtethettem vele ezt a csali-dolgot.
– N-Nem tudom... Mire lenne szükséged? Meg tudok csinálni bármi – kezdtem bele szinte hadarva. – Biztosan laksz valahol. Rendben tudom tartani a házat. Nagyon ügyesen ki tudom mosni a vérfoltokat! Mindent megcsinálnék, amit mondasz és rám bízol. Elélek akár a pincében is, ha be akarsz zárni. Meg sem szólalok, ha nem akarod, nem is vennéd észre, hogy ott vagyok – soroltam gyors egymásutánban a néhol talán összefüggéstelen mondatokat. Valójában fogalmam sem volt, lakik-e valahol és abszurdnak tűnt érvként felhozni a vér kimosását, de tudtam, hogy gyakorlatiasnak kell lennem, különben csak kinevet és talán átsorol a "szemét" kategóriába. Ha már idáig kihúztam, nem most akartam meghalni. – Beszélek spanyolul és franciául. És jó vagyok a számokkal is! Ha... van egyáltalán szükséged ilyesmire – halkultam el, mert még mindig nem tudtam, hogy vaktöltényekkel lövöldözök-e a semmibe. Nyilván nem könnyítette meg a dolgom és nyilván szándékosan nem tette.
Ugyanígy nem hozott könnyű helyzetben akkor sem, amikor elkezdte azokat a pontokat nyomkodni, azokat a sebeket tépni, ahol a legjobban fájt, ráadásul beleszőtte azt is, hogy mit gondolok róla. Nem tudtam követni a gondolatmenetét, fogalmam sem volt, hová akar kilyukadni mindezzel, de nem mertem volna hallgatásba burkolózni... A válaszom pedig mintha elgondolkodtatta volna. Nem mertem volna pozitív fogadtatásnak elkönyvelni, de haladásnak értékeltem, hogy hümmögött és csak felvonta a szemöldökét, nem csattant fel megint, hogy szánalmas vagyok. Ráadásul amit ezután mondott, azzal tökéletesen tudtam azonosulni, és amikor ismét a jutalom szót használta, fogalmam sem volt, ez most jót jelent-e vagy rosszat.
– A mesékben, a filmekben és a képregényekben vannak – mondtam egy egyetértő biccentéssel. – Biztosan vannak a felsorolásból, akik számára a hivatás tényleg hivatás, de hosszútávon senki nem ennyire... emelkedett erkölcsű. Hivatástudattal nem lehet fizetni a boltban és még soha nem mozgatta annyira a pénz a világot, mint most. – Egy kicsit elhallgattam, mert nem tudtam, mennyire díjazza, ha kifejtem a gondolataimat, de ha nem szólt rám, hogy fogjam be a szám, akkor folytattam. – Viszont nem mindenki antihős. Az antihősök olyan tetteket visznek véghez, amit tipikusan hőscselekedetnek tartanánk, ha nem motiválná őket valamilyen... jutalom. Vannak, akik csak élik a maguk életét, legyen az sivár, fennkölt, vagy maga a pokol.
Már-már szürreálisnak tűnt, hogy ilyen párbeszédet folytatunk, de úgy ítéltem meg, hogy legalább ameddig érdeklik a válaszaim, addig talán hasznosnak is tart. Vagy legalább... nem teljesen feleslegesnek. A pofon persze nem váratott magára sokáig, mert legközelebb már azt kezdte el fejtegetni, miért élek egyáltalán, mindezt olyan naturalista szókimondással, hogy a kezeim újra remegni kezdtek, a szám pedig egyetlen feszült vonallá préselődött. Dühített, hogy ilyen szenvtelen stílusban beszélt erről, úgy állítva be az életem, mintha csakugyan nem igazán lett volna értelme a folytatásának.
Felszegtem az állam és megpróbáltam megőrizni a maradék méltóságomat.
– Voltak napok, amikor én magam sem tudtam, de aztán másnap úgy keltem fel, hogy ha már eddig kibírtam, akkor mi értelme lenne épp most meghalni? – Szemeimet újra az arcára szegeztem. – És ne tegyél úgy, mintha nem tudnád, hogy az öngyilkosságot a legkevésbé sem lett volna egyszerű kivitelezni – tettem hozzá. Azok a rohadékok soha nem törődtek velünk, de jelentős pénzkereseti forrást jelentettük számukra, ezért nem csak elzárva tartottak minket, de őriztek is a hét lakat alatt. Elég szegényes befektetés lettünk volna, ha hagynak minket hullani, mint a legyeket; márpedig sokan kihasználtuk volna az adódó lehetőséget gyenge pillanatainkban.
Nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy amikor kimondtam, mit éreztem Pablo teste felett állva, olyan elégedett mosolyra húzta az ajkait, mint akivel valami nagyon jó hírt közöltek. Feszültséggel töltött el ez is, és a szinte megvillanó szemei is, a vérszomj kifejezésre pedig alig láthatóan megborzongtam. A kérdésére elfordítottam a tekintetem.
– A lázadást sosem büntették halállal, mert ők is tudták, hogy van annál rosszabb. – Nem mondtam el neki, hogy én is gyakran lázadtam, még az elején, szóval mélyrehatóan ismertem minden egyes betörési módszerüket. – Viszont ha már úgyis emlegetted az öngyilkosságot, olyan volt. Megadták neki, amit akart. Egy idő után.
Megrázkódtam, ahogy ismét eszembe jutott Zofia. Nevelési célzattal velünk is végignézették az egészet, pedig egyáltalán nem volt rövid. Eltartott egy darabig, míg mindannyian végigmentek rajta, többször is, épp ahogy kedvük tartotta, aztán pedig ugyanilyen komótosággal nekiálltak összeverni. Még hallottam a fülemben az ütések hangját, a csontok roppanását, a fájdalom hangjait, ami a végén csak felületes zihálássá változott, mert a testben annyi erő sem maradt, hogy küzdjön az életben maradásért. Nem tudtuk, hogy amikor végül golyót eresztettek a fejébe, élt-e még egyáltalán.
Talán ezért is volt viszonylag egyszerű megválaszolni azt, hogy milyen kép alakult ki bennem róla. Ismertem olyanokat, akikre bátran rá mertem volna aggatni azt a bizonyos jelzőt, de Haise egyelőre felülemelkedett rajtuk, hangozzék ez akármilyen hihetetlenül és nevetségesen. Főleg a beteges jelzőn volt a kétség hangsúlya.
– Én úgy gondolom, hogy sok múlik a motiváción – feleltem az iróniájára, újra az arca és a szemei felé pillantva, még ha utóbbit nehéz is volt állni. Pablo és az emberei élvezték azt, amit velünk tettek, minden fajtáját, és ez az én szememben gyomorforgatóbb volt bármi másnál. Talán szubjektív megközelítés volt, de ha az én véleményemet kérdezte, nálam a beteges valahol itt kezdődött.
Annak mondjuk így is kimondottak örültem, hogy ezután nem szegezett nekem több kérdést és nem kényszerített rám több emléket vagy szembenézést, hanem hagyta, hogy az embertelen mennyiségű betakarított pizza maradjon az egyetlen, ami megüli a gyomromat. A másnapi, kávézóban elfogyasztott reggeli ígérete már-már túlságosan is mézesmadzagnak tűnt, de amikor visszakérdeztem, nem nevetett  ki és szívta vissza. Sőt.
A szemeim egy kicsit tágabbra nyíltak a megrökönyödéstől, amikor kijelentette, hogy meg is fog védeni, akkor is, ha Pablo esetleges barátai felbukkannának és/vagy felismernének. Újabb ponttal egészítette ki a listát, ami megkülönböztette őt tőlük. Persze nézhettem volna úgy, hogy mindenki a befektetését, jutalmát, vagy akármicsodáját is védelmezte, de... Haise nem vett el tőlem semmit, amivel eddig rendelkeztem volna, hanem még vissza is adott belőle jó párat. Az emberi méltóságomat, például.
– Köszönöm – mondtam halkan, őszinte hálával, és sokadszorra is megfogalmazódott bennem, hogy egyáltalán nem tűnik hülyeségnek betartani a szabályait.
Talán még jól is járhatok.

Az a tipikus, pozitív szempontból furcsa jelenség volt, amikor Haise elsütött egy ironikus poént, és amikor erre felhívtam a figyelmét, mintha hirtelen ő sem tudott volna mit kezdeni a helyzettel, de nem tagadta. Persze utána jött is egy majdnem-felcsattanás, hogy azért ne szokjak ehhez hozzá, mire gyorsan eltüntettem a mosolyt az arcomról és inkább csak bólogattam.
Amúgy sem volt túl sok kedvem tovább mosolyogni, amikor elkezdte fejtegetni, kezdenie kell majd velem valamit, és hogy Pablo talán már el is adhatott valakinek, csak mi nem tudunk róla. A lehetőség nyilván meg is volt, nekem viszont görcsbe rándult a gyomrom a gondolatra... és ez csak rosszabb lett, amikor Haise rám nézett, a tekintete pedig hirtelen ravaszul csillant meg, hogy aztán nekem is szegezze a kérdéseit. Nyeltem egyet. Ahogy megállt velem szemben, a mellkasán keresztbe font karokkal, számító kíváncsisággal várva a válaszomat, még az a kard sem kellett a kezébe, hogy hangsúlyozza a hatalmát felettem.
– Azt mondtad, nem akarsz eladni – emlékeztettem halkan. Vagy azt mondta, nem fog, de attól még lehet, hogy akarna...? – Nem lehetek a jutalmad. Nem tudhattad, hogy ott leszek – ráztam meg aztán a fejem, bár hirtelen szöget ütött a fejembe gondolat, hogy mi van, ha neki adtak el, és ez most csak valami kegyetlen macska-egér játék? Sok minden megéltem már Pablo kezei alatt, de a tudatos pszichológiai hadviseléshez még nem volt szerencsém és nem tudtam, mennyire lenne ínyemre.
Már csak ezért is meg kellett erőltetnem magam, mert a kérdésére még nem válaszoltam.
– Én... – kezdtem bizonytalanul, és hogy nyerjen egy kis időt, megköszörültem a torkomat. – Én biztosan keresnék valami módot, hogy... hasznos legyek számodra – böktem ki végül, és összevontam a szemöldököm, mert ez logikusan hangzott, de elképzelésem sem volt a mögöttes tartalomról. – Persze, az evidens megoldást már elutasítottad, szóval... – Vállat vontam, mert tényleg elképzelésem sem volt, mihez kezdhetne velem, ha használni nem akar. Valahogy nem néztem ki belőle, hogy megtartana azért, hogy legyen társasága a motelszobáiban. Azt sem tudtam, rendelkezik-e egyáltalán fix lakóhellyel, hogy mondjuk elsüthessem, hogy ha szüksége van saját Consuelára, akkor biztosan feltalálom magam.
A helyzet pedig egyre rosszabbá vált. Még ha látszólag túl is léptünk a pszichológiai hadviselés következő fokán, és el is indult egy életmentő pizza az irányunkba, a semmiből érkező kérdés gyomorszájon vágott. Csak úgy, mint a nyilvánvaló elégedetlenség, ami a válaszom hallatán az arcára ült. A visszakérdezésére védekezőn összefontam magam előtt a kezeimet, és hirtelen fogalmam sem volt, mit mondjak. Nem ismertem őt, és abból, amit eddig láttam belőle, a hős egy elég túlzó jelző lett volna, de... tagadhatatlan, hogy akiktől megszabadította a világot, azok nem is igazán érdemelték ki az életet. A hogyan mondjuk kérdéses volt. Számított egyáltalán ebben a kérdésben...?
– Antihős – javítottam ki egy hirtelen ötlettől vezérelve, és bár a tekintetem a szőnyegre szegeztem, a szemem sarkából óvatosan felpillantottam rá. – A hősök feddhetetlenek és csak az vezérli őket, hogy jobbá formálják a világot és az igazságot, az igazságosságot képviseljék. Te... épp az előbb mondtad, hogy profitálni akarsz abból, amit tettél. Ez az antihősök jegye – fejtettem ki halkan.
Fogalmam sem volt, hogy ez most jó vagy rossz válasz, de úgy sejtettem, hamarosan meg fogom tudni. Amikor még több kérdést zúdított rám és egy ponton a hangját is megemelte, összerezzenve hátráltam egy lépést, de a szavai így is beleivódtak az elmémbe. Az érzés elszorította a torkomat. Eszembe jutott minden egyes alkalom, amikor a lehető legkülönbözőbb módokon összetörve, a szobámnak csúfolt koszos lyuk sarkában összegömbölyödve azon gondolkoztam, mennyire szeretném ezt visszaadni mindenkinek. Amikor világossá vált, hogy szó sem volt semmiféle félreértésről, Ricco pontosan azért hozott ide, hogy a kezükre adjon. Amikor már annyira gyűlöltem az egész világot és benne mindenkit, hogy már a szüleimet is hibáztattam azért, mert hagyták, hogy elszökjek.
– Gondolatban mindennap – suttogtam magam elé az igazságot. Nem volt olyan alkalom, hogy ne kívántam volna legalább egy szívrohamot a felettem lihegő vagy épp engem ütő-verő alakoknak, de még az infarktus is túl kegyes és gyors halálnak tűnt.
Bezzeg, ha karddal vágnák őket darabokra. Nagyot nyelve néztem fel újra Haise arcára és nem tudtam nem észrevenni, hogy a szemei mintha még ijesztőbben kavarogtak volna
– Nem tudom, meg tudtam volna-e tenni azt, amit te – kezdtem, és ez nem volt hazugság, hiszen a módszerei elég... brutálisak voltak. – Nem is ismerlek, ezért fogalmam sincs, kimerítheted-e a "beteges gyilkológép" fogalmát. Az viszont biztos, hogy amit ma tettél... Egyiküket sem sajnálom. Mind megérdemelték. Amikor ott álltam Pablo fölött... elégtételt éreztem.
Tessék, kimondtam. Fogalmam sincs, ezt a választ várta-e tőlem, de akármik is voltak az elvárásai, bennem ezek a gondolatok fogalmazódtak meg, így ezzel tudtam szolgálni. A lenyomata ezeknek sem volt kellemes, most már az étvágyam java részének is búcsút inthettem, mert fogalmam sem volt, ez milyen emberré tesz engem, de egy ponton arra jutottam, hogy ez talán nem is számít. Eddig sem érdekelt senkit, nem azért tartottak, hogy milyen ember vagyok, és bár továbbra sem tudtam, mik Haise szándékai, úgy sejtettem, ez a része nem igazán fog változni. Egyébként is... rossz az, ha a lányokkal ugyanazt kívántuk az erőszaktevőinknek, amit ők tettek velünk? Létezik bárki, aki ilyen esetben élne a felebaráti megbocsátással?
Nem hiszem.
A bennem dúló feszültséget és érzelmi vihart csak a pizza tudta eloszlatni, de az nagyon hatásosan. Úgy vetettem rá magam, mint éhező kisgyerek, de azért szorult még belém annyi udvariasság, hogy hajlandó legyek megosztani Haiséval... azt, amit ő vett nekem... na mindegy. Elég éhes voltam ahhoz, hogy ne vegyem észre a pillanatnyi dermedtségét, nekem elég válasz volt, mikor elvett egy szeletet. A többit így is elpusztítottam.
A megjegyzésére egy pillanatra abbahagytam a falat rágását és a szemem sarkából ránéztem, aztán megvontam a vállam.
– Voltak sokkal rosszabb dolgok is az éhségnél – feleltem végül egyszerűen, mert ez tény volt. A pizza viszont rohadt jól esett még akkor is, ha kész lettem volna legurulni a kanapéról, mire kivégeztem.
Most még az sem tudott kiábrándítani, hogy Haise megint a szemeit forgatta. Meleg vízben fürödtem, nagy ruhák voltak rajtam, nem nyúlt hozzám senki és még meg is etetett. Eldöntöttem, hogy nem fogja tudni elrontani a hangulatomat. Főleg, hogy ezután még kávézót is emlegetett! Próbáltam nem túl lelkesen felkapni a fejemet, mondjuk utána rögtön el is bizonytalanodtam.
– Beülhetek veled valahova? – kérdeztem vissza bizonytalanul.
Ez megint új volt, eddig az utcára is csak akkor mehettem ki, ha épp pénzt kellett keresni, és legalább hat szempár felügyelte, hogyan veszem a levegőt. Sikerült megint megzavarnia, mert én úgy gondoltam, a hozzá hasonlók nem akarnak magunkfajtákkal mutatkozni nyilvános helyen. Persze... Haise eddig sem volt olyan, mint a többi, ugye, és nekem sem volt a homlokomra írva, hogy szajha. Főleg nem az ő ruháiban, bár holnap lehet vissza kell majd vennem a "sajátomat".
Mindenesetre nem akartam feldühíteni értetlenkedéssel vagy akadékoskodással, szóval egyszerűen csak elfogadtam. Egyébként is alig bírtam már nyitva tartani a szemem, szóval ha kellett, elmentem az előszedett takaróért, de ha ő hozta ki nekem, akkor megköszöntem, aztán ahogy voltam, eldőltem a kanapén, alvásra készen.

Nem feltétlenül értettem, mire megy ki a játék, de fenyegetőbbnek tűnt a lehetőség, hogy ne vegyek részt a férfi játszmáiban, mint az, hogy hagyjam, hogy talán a bolondját járassa velem. Erre ugyan nem vonatkozott szabály – egyelőre –, viszont ha abból indultam ki, hogy megérzéseim szerint ő nem az a típus lehetett, aki feleslegesen jártatja a száját... és az sem lehetett véletlen, amikor szinte mosoly játszott a szája sarkában. Az más kérdés, hogy ezt éppen akkor láttam rajta, amikor én a legjobban szenvedtem az engem megrohanó érzésektől és emlékektől. Talán élvezte, hogy fájdalmat okozhat. Talán csak elcseszett módon tanítani próbált.
A válasza hallatán kissé összehúztam a szemeimet és őszinte kétkedéssel tanulmányoztam a vonásait. Nem hittem volna el neki, ha azt mondja, hogy szabadon távozhatok. Akkor nem, ha ki tudja hány ember vére csöpögött épp a kardja pengéjéről arra a szőnyegre, amit miattam is kellett már kitakarítani. Nem is egyszer.
A többiek említésére alig észrevehetően megrándultam, ahogy a lelki szemeim elé villantak a képek, amelyeket makacsul igyekeztem nem észrevenni, miközben olyan könnyen sétáltunk ki abból az elátkozott épületből, mintha előtte bármikor megtehettem volna. Próbáltam nem odanézni, de a periférikus látásom nem szűnt meg kegyesen létezni.
– Nem tudom, ők tanúknak számítanak-e... – mormoltam.
Az én olvasatomban csak összeroncsolt testek hevertek szerte-szét a folyosókon, és egyiknek sem jósoltam volna hosszú jövőt. Ha éltek még egyáltalán. Megborzongtam, amikor belegondoltam, hogy belőlem mi maradhatott volna, ha Haise másképp dönt a sorsomról, és egyszeriben fejbe vágott a felismerés, vagy inkább a jogos kérdés, hogy mégis mibe keveredtem már megint, de mégsem tudtam teljesen kétségbe esni. Lehet, hogy már immunis voltam... de az is lehet, hogy ott motoszkált az elmém hátsó részében a bűnös és bűzös gondolat: nem sajnáltam őket. Egyiküket sem.
Összességében úgy tűnt, hogy ameddig Haise nem gondolja meg magát a testi épségemmel kapcsolatban, még mindig jobban jártam.

Amikor a zuhanyt követően feltettem a magam talán kissé merész kérdését, a válasza is ezt tűnt igazolni. Ki tudtam békülni azzal a lehetőséggel, hogy még mindig szabályok szerint éljek, de legalább kapjak is cserébe olyan dolgokat, mint amiket ez alatt a röpke néhány óra alatt is megengedett. És még enni is akart adni! Persze, nyilván eddig is kaptunk enni, de az inkább csak azt a célt szolgálta, hogy maradjunk életben és a magunk módján használhatóak is; a csont és bőr lányokat senki nem szerette.
Talán nem is volt csoda, hogy a sült húsok, hamburgerek, gyrostálak, pizzák, és a még több egészségtelenül zsíros étel gondolata olyannyira beindította a testem ösztönös reakcióit, hogy még a kérdésére is zsigerből feleltem, és egyáltalán nem azzal, amire kíváncsi lett volna. Erre magamtól is rájöttem, de akkor már késő volt, így egy kicsit lógott köztünk a levegőben a kissé mulatságosnak ható válasz.
Csak akkor kaptam fel a fejem, amikor válaszolt, és egyáltalán nem úgy, mint aki épp helyre akar tenni, amiért nem tudtam normálisan válaszolni a kérdésére.
– Te most humorizáltál? – kérdeztem a szám sarkában játszó kis mosollyal, szinte lenyűgözve attól, hogy erre is képes. Mondjuk tény: nem néztem volna ki belőle.
Mindenesetre nem akartam kísérteni a sorsomat azzal, hogy ezen a témán lovagolok és figyelmen kívül hagyom az eredeti kérdését, szóval újra a szólólapra tekintettem és a sarkát piszkálva igyekeztem összeszedni a gondolataimat, hogy elmondhassam neki, mit érzek – az éhségen kívül. Fogalmam sem volt, miért érdekli, de gondoltam, hogy az amolyan íratlan szabály lehet, hogy ha ő kérdez, akkor én válaszolok. Figyeltem, ahogy a szekrényhez lépve elővesz egy takarót, és közben az ő szavait emésztettem.
Aztán döntök a sorsodról. Nem tudtam elrejteni a szemeimben villanó félelmet, amikor ezt kimondta, de csak nyeltem egy nagyot. Legalább az éhségem csitulni kezdett a görcsbe ugró gyomrom miatt... aztán ez fokozódott is, amikor azt kezdte pedzegetni, hogy Pablo talán már el is adott, csak mi nem tudunk róla.
– Kétszer biztosan nem fizetnének ugyanazért a csomagért – leheltem, bár ezzel inkább magamat próbáltam meggyőzni, mint őt. Semmi logika nem volt benne. Értékem sem volt, de ha lett is volna, annyira nem lehettem fontos senkinek, hogy kétszer fizesse ki.
Nem, Haise biztosan téved, döntöttem el, és inkább a feszült félelemtől összegyűrt szórólapra tereltem vissza a figyelmem. Kisimítottam és ráböktem egy gazdagon megpakolt pizzára, ő pedig a telefonhoz lépve intézkedett is. Egy kicsit megkönnyebbültem. Éhen már biztos nem maradok. Ez a nap rosszabb már biztos nem...
A kérdése még a gondolataimat is kiűzte belőlem. Megmerevedtem a hirtelen nekem szegezett szavaktól, újra a kezemben éreztem a pisztoly langyos fémét – nem volt hideg, mert előtte Pablo kezében volt –, hallottam a fülemben a lövések hangját, éreztem a csuklómban a fegyver visszarúgását. Katt, katt, katt. A fémes, üres hang, amikor nem maradt több golyó a tárban.
– Már halott volt – suttogtam magam elé, tekintetemet mereven a szőnyegre szegezve valahol kettőnk között. Nem lőttem szitává. Már halott volt. Nem én öltem meg, nem éreztem megkönnyebbülést és keserédes ízt a számban...
Vékony vonallá préseltem az ajkaimat és összeszorítottam a szemeimet. Örültem. Akkor, abban a pillanatban elégtételt éreztem. Mert végre nem én véreztem össze azt a rohadt szőnyeget. Végre nem én feküdtem rajta magatehetetlenül. Végre nem én voltam kiszolgáltatva neki.
Kinyitottam a szemem és elfordultam.
– Bármelyik lány ezt tette volna a helyemben – mondtam színtelen hangon, de nem voltam teljesen biztos a saját igazamban.
Szinte sajnáltam, hogy a vihar már alább hagyott, mert bennem még csak most kezdett el igazán dúlni, de így szerencsére nem kellett sokat várnunk a futárra. Amikor felhangzott a tompa, recsegő csengetést, úgy tettem, ahogy Haise korábban utasított: a fürdő felé indultam. Nem kapcsoltam fel a villanyt, egy kicsit vártam, hogy a szemem megszokja a félhomályt, aztán jobbára a vécé és a zuhany között ültem le a földre. Elég kicsi voltam ahhoz, hogy ott el is tűnjek, bár valahogy nem számítottam arra, hogy szükség lesz rá. Eszembe sem jutott, hogy Haise esetleg hívatlan vendégekre számít, én úgy voltam vele, hogy csak nem akarja, hogy meglássanak.
A felszólítására felkeltem a földről és kimentem, éppen akkor, amikor letette a papírdobozt az asztalra. Megcsapott a pizza erőteljes illata, a nyál újra összefutott a számban, a gyomrom pedig megkordult. Szinte éhező vadként vettem célba a kanapét, ültem le rá, és mire Haise elhúzta a függönyt, én már felnyitottam a dobozt és egy méretes szeletet egyensúlyoztam a kezeimmel. Olyan forró volt, hogy égette a bőröm, de nem érdekelt, már bele is haraptam. Megégette a számat és a szájpadlásomat is, de így is fel tudtam volna nyögni a gyönyörűségtől. Haisa szavaira kinyitottam a szemeimet, de tele szájjal egyelőre csak egy mm-hmm hanggal tudtam kifejezni az értésemet. Nagy nyeléssel tüntettem el az első falatot, de kényszerítettem magam, hogy még ne tömjem a számba a következőt.
– Te nem eszel? – kérdeztem.
Nem emlékeztem rá, hogy láttam volna enni, de aztán lehet, hogy túl sokáig zuhanyoztam. Mondjuk akkor is éreznem kellett volna az étel illatát, nem? Mindegy. A pizza illatát nagyon is éreztem, ezért inkább folytattam is a szelet behabzsolását. Aztán a következőét. Aztán még egyet.
Azt hiszem, annyit ettem, amit ki sem nézne senki egy akkora emberből, mint én vagyok, de ez sem tudott érdekelni. Egyszerre kínlódó, de elégedett nyögéssel dőltem hátra a kanapén, tenyereimet a hasamra simítottam, és nem emlékeztem, mikor éreztem utoljára ennyire tele magam. Fantasztikus érzés volt. Még annak az érzésnek is örültem, amit mások utálni szoktak, ha túleszik magukat.
– Mindjárt kipukkadok. Mesés érzés – mosolyodtam el.
Ha eddig hálás voltam a férfinak, akkor most aztán a föld felett lebegtem az érzéstől. Azért igyekeztem levakarni a mosolyt az arcomról, ha neki nem tetszett a túlzott elégedettség, mert nem akartam magamra haragítani, és még kevésbé akartam, hogy felhívásnak vegye keringőre és esetleg belekezdjünk olyan témák boncolgatásába – megint –, amitől talán tényleg kidobnám a taccsot.
– És akkor most... alszunk? – kérdeztem némi bizonytalansággal, és igyekeztem nem túl reménykedő hangszínt megütni. Megpróbáltam elnyomni egy ásítást is, nem sok sikerrel, hiszen már a kocsiban fáradt voltam, és erre most úgy bezabáltam, hogy még kevesebb energia maradt az agyamban ahhoz, hogy ébren tartson.

Nem tudtam hová tenni az érzést, hogy amikor a férfi rám nézett, mintha a vesémbe látott volna. Talán szó szerint is. A szemei nagyon ijesztőek voltak, nehéz volt állni a tekintetét, vagy inkább egyenesen lehetetlen, és még csak meg sem tudtam volna fogni, pontosan miért. Mindenesetre ha azt mondta volna, hogy tud olvasni a gondolataimban, nem vontam volna kétségbe a szavait, egyszerűen csak elhittem volna neki.
Nem hittem, hogy válaszolni fog majd a számon kicsúszott kérdésre, mégis megtette. Egy pár pillanatig még figyeltem, de végül nem kérdeztem vagy mondtam semmi egyebet; Japán hihető volt, amennyi közöm ahhoz az országhoz vagy kultúrához volt, de ennyiben maradtam magammal. Rácáfolt ugyan néhány férfiakkal kapcsolatos berögződésre, de az volt az érzésem, hogy a kéretlen vájkálás neki sem tetszett volna jobban, mint az összes többinek, akivel eddig találkoztam.
Mondanám, hogy jóvá tettem a kérdésre készséges megválaszolásával, de az őszinteségem aligha fizetődött ki, ugyanis információtartalma nem volt. Fogalmam sem volt, miért mondta azt Pablo, amit, és ezt Haise tudomására hoztam – talán ezért is döntött úgy, hogy ha választ nem kapott, akkor majd egy kicsit megaláz.
Ajkaimat szigorú vonallá préselte a dühöm, miközben olyan könnyedén beszélt a hozzám hasonlókról, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga, és még mosolygott is. Persze igaza volt, már megint. Ez tényleg természetes dolog volt a világban. A mellkasomra mintha vaspántokat kötöttek volna és meghúzták volna a csavarokat, amikor eszembe jutottak azok a sorstársaim, akikkel én is találkoztam. Volt, aki régebb óta tartózkodott ott, és volt, aki utánam jött. Volt, aki túlélte, és volt, aki nem. Amikor eszembe jutott Zofia, az a szelíd, tejfölszőke hajú teremtés, akit a családi nyaralásukról raboltak el, és alig két hónap alatt a betonfolyosón végezte, egy lyukkal a szemei között, elfordítottam a tekintetem a férfiról.
Nem kommentáltam a szavait, inkább halkan igazat adtam neki a magam módján, de amikor szinte vidám hangszínen visszakérdezett, szemeim visszafordultak felé. Néhány másodpercig mérlegeltem a válaszomat. A naivitás hozott ide? Aligha. Inkább a félelem és a túlélési ösztön keverékének neveztem volna, de ettől még nem tagadhattam, hogy ott volt a lehetőség: ezúttal is hatalmas bakot lőttem, amit nemsokára nagyon meg fogok bánni. Azt hiszem, végül ezért sem válaszoltam a kérdésre egyenesen, csak egy újabb kérdéssel.
– Ha letagadtam volna, hogy én vagyok Cristina, életben hagytál volna? – kérdeztem őt figyelve.
Semeddig nem tartott volna rajtam is keresztülszúrnia azt a hosszú, éles fémdarabot, vagy engem is megfosztania valamilyen módon attól, hogy normális életet élhessek. Végignéztem, mit csinált, és tapasztalataim alapján a magafajta nem szerette a szemtanúkat. Talán ha ott maradok elbújva az asztal alatt, nem vett volna észre. Talán úgy csak még inkább szomjazott volna a véremre. Sok lehetőség volt és annál is több buktató; ez nem olyan döntés volt, mint amikor eljöttem Ricco-val New Yorkba. Azt soha nem tettem volna meg még egyszer.

A zuhany lehetősége amilyen meglepő volt, annyira hosszan használtam ki. Nem értettem, miért törődött egyáltalán Haise azzal, hogy tudjak meleg vízben fürdeni, de olyan sok kérdőjel volt a fejemben, hogy inkább nem is álltam neki válaszokat keresni. Sokkal jobban lefoglalt a zuhany, a forró víz, és az, hogy olyan sokszor és olyan erősen dörzsöljem át az egész testem tusfürdővel, míg el nem kezdtem érezni a tisztaságot. Nem teljesen, de legalább annyira, mint eddig még soha.
Talán ebből is nyertem erőt ahhoz, hogy amikor végül felöltözve visszatértem a hálószobába, minden bátorságomat összeszedve egyenesen Haise szemeibe néztem. Furcsának találtam, hogy hagyta, de természetesen ő volt az erősebb. Az íriszei nem pusztán feketének tűntek, de mintha kavargott volna bennük a sötétség, olyan mélyen, hogy úgy éreztem, mintha egy örvény akarna beszippantani, és szinte tudtam: ha hagynám, megfulladnék. Pislognom kellett, hogy megakadályozzam a veszélyes vonzást, de ő is megkönyörülhetett rajtam, mert megválaszolta a kérdésemet.
Bólintottam egy aprót, mert a szabályok betartása eddig is a túlélésem kulcsa volt, de ha most a szabályok betartásáért cserébe tiszta – és normális – ruha, érintetlenség és meleg zuhany járt, én már nyertesnek éreztem magam. A gondolat talán nevetségesnek hathatott volna, hiszen vágyhattam volna ennél sokkal többre is – mondjuk szabadságra –, de ő maga mondta: remény egyszerűen nem létezik. Remélhetném, hogy kinyitja az ajtót és szabadon enged, de mit érnék el vele? Ettől nem nyílna ki az ajtó.
Amikor a keze az enyém után kapott és megszorította, kissé félve pillantottam rá, mert nem tudtam, most jön-e még egy hangsúlyos de, ám csak a kezembe nyomott valamit. Lenézve egy étterem szórólapját pillantottam meg, rajta a miniatürizált étlappal, és én megint nem tudtam, mit gondoljak, de úgy voltam vele, hogy valószínűleg eddig betartottam a szabályait és megérdemlem. Megmarkoltam a szórólapot, de maradt még egy kérdésem.
A válasza igazából nem csalt ki belőlem érzéseket, mert ahogy azt be is láttam magamban, a kanapé is luxusnak számított, mert mondhatta volna azt is, hogy aludjak a sarokban a földön. A takaró említésére megengedtem magamnak egy halványt mosolyt, de ha már ki lett jelölve nekem a kanapé, nem ültem vissza az ágy szélére, hanem tovább ácsorogva emeltem magam elé a szórólapot és kezdtem átböngészni a sorokat.
Úgy éreztem, mindent fel tudnék falni szép sorjában, összegyűlt a nyál a számban, a gyomrom pedig másodpercek alatt a korgás szélére került. Talán ezért is válaszoltam ösztönből a feltett kérdésére.
– Éhes vagyok. – Persze ahogy kimondtam, már tudtam, hogy egyáltalán nem erre volt kíváncsi, így mulatságosnak találtam a válaszomat, de igyekeztem elnyomni a mosolyomat az arcomról. Megköszörültem a torkom és megpróbáltam összeszedni magam, bár tényleg minden gondolatom a kaja körül forgott a szórólap olvasgatása miatt. Eddig észre sem vettem, mennyire éhes voltam.
– Bizonytalanságot – feleltem végül lassan, miután alaposan megfontoltam, pontosan mi is lehet az, ami a fejemben kavarog – az éhség mellett. A szemem sarkából felnéztem rá. – Nem tudom, mi a célod velem. Azt mondtad, nem akarsz eladni, de nem kellek neked sem, és közben... egyáltalán nem hasonlítasz azokra, akikkel eddig körül voltam véve. Vagyis... nem nagyon – helyesbítettem. Az ő kardja sem volt bizalomgerjesztőbb, sem az a kegyetlenség, amivel képes volt rá, de tény, hogy ha azt néztük, hogyan bántak velem ők és hogyan bánik most velem Haise, jobban jártam. Határozottan.
Mivel tényleg képes lettem volna felfalni a fél étlapot, végül találomra választottam. Haise felé tartottam a szórólapot és ráböktem egy extra sajtos, sonkás, kukoricás pizzára. Utoljára Veracruzban ettem pizzát és azóta mintha egy élet telt volna el.
– Ezt szeretném – szólaltam meg, mielőtt a néma mutogatást akaratosságnak könyvelte volna el. Gyanítottam, hogy a rendelést és az átvételt úgysem én fogom lebonyolítani, sőt.
Talán el is kell majd bújnom a fürdőszobában, vagy ilyesmi.

Nem volt más, amiből táplálkozhattam volna, csak a saját tapasztalataim, azok pedig meglehetősen egysíkúnak bizonyultak. Hiába a bizalmatlanság, hiába nem tudtam, mit akar tőlem ez az alak pontosan, az életemet megkímélte... és férfi volt. Márpedig én egészen idáig csak egyféle férfit ismertem meg, és az a típus elvárta, hogy kimutassam a hálámat. Az a típus rendelkezni akart felettem, mert ő ettől érezte hatalmasnak magát.
Amikor a férfi előjött a fürdőszobából és alig volt rajta valami, miközben engem bámult, biztosra vettem, hogy ő is ugyanolyan, mint a többi. Eddig ugyan nem erőltette rám magát, de most valószínűleg eljött az idő, én pedig nem akartam megvárni a türelmetlenség fázisát – akkor már félig dühös parancsok csattantak és általában nem maradtak el a fizikai bántalmazás sem. A testem épp csak felépült a legutóbbi verésből, nem akartam újra abba az állapotba kerülni, ezért inkább elébe mentem a dolognak.
Hiába vetkőztem viszont le előtte, a dühös felcsattanás egyáltalán nem az volt, amire számítottam.
Épp elengedtem volna a testem és az elmém a szokásos módon, amikor elértek hozzám a szavai és ez visszarántott a valóságba. Őszinte értetlenséggel és talán némi döbbenettel emeltem fel a tekintetem az arcára, és... hirtelen fogalmam sem volt, mi történik. Nem akar engem? De akkor miért vagyok itt? Szóra nyitottam a számat, de fogalmam sem volt, mit mondjak. Nem akartam megkérdezni, miért, vagy inkább nem mertem, szótlan megrökönyödéssel figyeltem, ahogy a ruháihoz lép. Amikor szó szerint hozzám vágott két ruhadarabot, automatikusan kaptam el azokat és szorítottam őket a testem elé, miközben igyekeztem elrejteni a megkönnyebbülésemet, amiért eltakarhatom magamat.
Furcsamód nem vettem magamra a dühét, mert azzal egy egészen más fajta megalázottságtól kímélt meg; attól, ami tönkretette az életem.
Nem kellett kétszer mondania, hogy öltözzek fel. Kapkodva húztam magamra a ruhákat, és amikor a testem érintetlen maradt és még takarva is volt, a megkönnyebbülés hullámokban kezdett elárasztani. Ezzel együtt a hálám is csak tovább nőtt, viszont... fogalmam sem volt, hogyan mutassam ki. Egyetlen módját ismertem csak ennek, egyetlen fizetségem volt, de abból nem kért. A póló aljának anyagát kezdtem idegesen gyűrögetni a kezemben; a ruhái értelemszerűen nagyok voltak rám és jócskán lelógtak, mert magasságban és testfelépítésben is jócskán rám vert, de valahogy nem zavart az érzés, hogy minden anyag túltakar.
Amikor még be is mutatkozott, méghozzá azért, hogy kvittek legyünk – mikor törekedett erre bárki is? –, újra döbbenten meredtem rá. Ha eddig nem értettem, mit akar tőlem, most már nem ismertem kifejezést a zavarodottságom szintjének leírására.
– Honnan származol? – A kérdés még azelőtt kicsúszott a számon, mielőtt meggondolhattam volna. Elkaptam róla a tekintetem és megköszörültem a torkom. – Sajnálom. Nem hallottam még ezt az akcentust. Kellemes a fülnek – tettem hozzá egy kicsit kínosan. Semmi jogom nem volt kérdéseket feltenni neki, de a férfiak szerették, ha dicsérik őket, ezért reméltem, hogy elnézi nekem a dolgot.
A cigi egyáltalán nem zavart, hozzászoktam már. Ha kaptam volna egy ötdollárost minden alkalommal, amikor a közvetlen közelemben cigiztek, már kivásároltam volna magam Pablo-tól. Ha hagyta volna... Megborzongtam az emlékétől is, még nem igazán fogtam fel, hogy tényleg meghalt, pedig láttam. Én is búcsút vettem tőle a magam módján.
Amikor a férfi – Haise – újra megszólalt, a tekintetem ismét ráemeltem. Nem lepett meg a kérdés, hiszen pontosan tudtam, hogy talán csak emiatt vagyok még életben, de a válasz tekintetében nem lettem okosabb.
– Nem tudom – feleltem őszintén. Csak remélni tudtam, hogy nem dühítem fel ezzel, de ha tudott olvasni az emberekben, látnia kellett rajtam, hogy nem hazudok. – Sosem hallottam erre célzást és öt év alatt egyszer sem próbáltak meg túladni rajtam. Tudtommal – tettem hozzá óvatosan, hiszen nyilván velem nem tárgyalták volna meg a kérdést, de azért a szóbeszéd a koszos lebujokban is gyorsan terjed. Az egyetlen tippem az lett volna, hogy a szüleim vagyona elég magasra rúgott, mikor legutoljára láttam őket, de nem tartottam valószínűnek, hogy keresnének, vagy hogy egyáltalán fizetnének értem. Talán már rég csődbe is mentek azóta. Lehet, hogy született új gyerekük és rám már nem is emlékeznek. Ha igazán kerestek volna, biztosan megtalálnak. Főleg, ha Pablo ebben mérte volna az értékemet.
Haise folytatta, nekem pedig most először kellett odafigyelnem, mit csinálok. Megfeszült az állkapcsom, ujjaim is görcsösebben markolták a pólója alját, mert a szavai feldühítettek. Vagy talán a mögöttük rejlő igazság fájt túlságosan.
– Azt hiszed, én akartam ezt? – kérdeztem vissza, mert nem tudtam csendben maradni. Igen, elhittem Ricco-nak, amit mondott, de az nem csak az amerikai álomról szólt, hanem rólunk. Mert azt is elhittem neki, hogy létezik olyan. A düh, amit iránta éreztem és amit az elmúlt évek minden egyes pillanat csak egyre táplált, most átjárta a testem... de még így is be kellett látnom, hogy a férfinak igaza van. Elfordítottam a tekintetem. – Vannak, akik kisebb leckéket kapnak naivitásból és vannak, akik a létezésükkel fizetnek érte – adtam neki igazat halkan.
Az azért nem kerülte el a figyelmemet, hogy Haise úgy dobálózott a szavakkal, mint aki számára ez a természetes közege. Épp most végezte ki Pablo-t és tette tönkre minden emberét, mégis mi más lenne számára a természetes közeg? Nyeltem egyet.
– Nagyon sokat tudsz ezekről – jegyeztem meg óvatosan, szemeimmel bizonytalanul méregetve a férfi vonásait. Még csak csúnya sem volt, de az a sötétség, ami mintha feneketlen lett volna a szemei mögött, még mindig hátborzongató látványt nyújtott.
Összerezzentem, amikor a szoba csendjét egy kintről érkező hangos dörrenés törte meg, aztán felpillantottam a plafonról lógó lámpa bizonytalan pislákolására. Mielőtt még elgondolkozhattam volna azon, mennyire ismerős ez a jelenet, Haise ismét megszólalt, én pedig megint nem győztem döbbenettel vegyes értetlenséggel ránézni. Ez cseppet sem volt ismerős. Ott nem törődtek az ilyesmivel, ha jeges vízben kellett fürödnöd, így jártál. Pislogtam egyet, majd még egyet, aztán lassan bólintottam egyet.
– Köszönöm... – szólaltam meg érezhető bizonytalansággal. Vártam még két pillanatot, arra számítva, hogy meg fogja gondolni magát, de amikor nem tette, fürgén sarkon fordultam és besiettem a fürdőszobába, hogy már ne is tudjon visszakozni.
Még a ruhákat is kapkodva dobtam le és a vizet is rögtön megnyitottam, hogy ha mégis kirángat a zuhany alól, legalább egy kicsit kiélvezhessem a meleg vizet... de nem történt ilyesmi. Idejét sem tudtam, mikor fürödtem utoljára ilyen kellemesen forró vízben és ilyen hosszan, pláne egyedül, zárt ajtó mellett és figyelő tekintetek nélkül – hacsak nem szólt rám, hogy hagyjam nyitva az ajtót, ha ezzel esetleg túl messzire mentem. Bőven használtam a tusfürdőből, háromszor is lecsutakoltam magam, addig dörzsölve a bőrömet mindenhol a forró víz alatt, míg fájni nem kezdett, de amikor végeztem, sírni tudtam volna a megkönnyebbüléstől.
Évek óta nem éreztem ilyen tisztának magam.
Míg megtörölköztem, egyszer elment az áram, én pedig visszatartottam a lélegzetem és meg sem moccantam, míg vissza nem jött, aztán kapkodva befejeztem a szárítkozást és visszavettem magamra a kapott ruhákat. Finom léptekkel közelítettem meg a szobát, és ha Haise még mindig ott volg, néhány pillanatig csak figyeltem őt.
– Miért vagy jó hozzám? – kérdeztem, és megacélozva magam belenéztem azokba az ijesztően sötét szemeibe. Valami ösztönösen görcsbe ugrott a gyomromban, de nem foglalkoztam vele. A "jó" jelen esetben nyilván szubjektív volt, de az én felfogásomban jobban bánt velem, mint akárki az elmúlt évek során. Akkor is, ha ez csak ruhákat, meleg fürdőt, tisztaságot és érintetlenséget jelentett.
– A kanapén aludjak? – kérdeztem aztán, hátrapillantva a vállam felett. A kérdés tárgyilagos volt, nem mérlegeltem a kényelmet, csak abból indultam ki, hogy ha nem akart hozzám érni, akkor nyilván arra sem vágyott, hogy odafeküdjek mellé, azt pedig természetesnek vettem, hogy az ágy az övé. A kanapé igazából luxus volt; alhattam volna a földön is.