Egy testvéri ölelés más mint ha az ember szerelme karjaiban találja magát. Nikko testének közelségétől valami megbénított, míg Loláéban a vágy feltüzelt és élénkített. Öcsém illata megtelítette orromat és a pézsmával keveredett furcsán ismerős szag paplanként borult rám a szomorúság hidegében. Talán csak a meglepettségnek köszönhetően nem toltam el magamtól - talán azért, mert gyerekkorom óta nem ölelt át más úgy mint hozzátartozóját. Több volt ez baráti vállon veregetésnél, bajtársi baracknál a fejemen vagy épp érdes kézfogásnál egy végigdolgozott nap végén.

Belebámultam Nikko nevetségesen gyerekes könnyáztatta arcába és az utolsó cseppek úgy szánkáztak végig arcomon a borostámig, ahogy szánkózók a tél végén lesiklanak a dombról, de mire leérnek a tél elfogy és a hó eltűnik mintha ott sem lett volna. Szavai józanítóan taszítottak egyet rajtam.

- Na, ne szórakozz itt nekem! - dugtam a képébe a papírzsebkendőt, hogy a taknyos orrát meg minden más nem kívánatos csöpögést inkább oda trombitáljon és nevetős magyarázkodására csupán hessegető mozdulattal űztem el fizikai közelségét.

- Azért egymás golyóit nem ma fogjuk lenyalogatni, Nikko - zöttyentem vissza a tisztességes távolságot jelentő padra az asztal túloldalán. Hálát éreztem amiért esetlenségével keresztbe metszette a kabint betöltő melankóliát és eszembe juttatta, hogy a hajó továbbra is némi rendtevésre, takarításra és mosogatásra szorul. Apám - apánk - a falka, meg ezek a nevetségesen bonyolult és jelenleg felesleges kérdések már létjogosultságukat vesztették beszélgetésünkben. Legszívesebben kiszellőztettem volna őket a rendrakással együtt.

Szemöldököm megindult hajvonalam irányába és ezernyi mély barázdát szántott a napcserzette bőrbe. Szinte fájt a feszítő mimika ami elvetette a barázdákba a hitetlenség magvait és termésük ajkamon szökkent szárba:

- Na, elég, nekem dolgom van! Maradj a seggeden és legyél jó fiú! - fenyegettem meg a mutatóujjammal. Felálltam és némi morgással összeszedtem előle a teletrombitált zsebkendőket és bedobtam a kukába, majd a mosogatóba tettem a lasagnés edényt és karomat a mellkasom előtt összefűzve megálltam előtte.

- Van elég bajom így is, szóval ha valamivel segíteni akarsz akkor menj és szerezz valahonnan valami ehetőt - mielőtt fellelkesülve ajánlkozott volna segédnek a rendrakáshoz, felállítottam a vállát megragadva és egyértelmű mozdulattal a kivezető úttal kínáltam meg - Itt csak homokot öntenél a homokozómba. Egy óra múlva gyere vissza ha találtál valami emberi kaját.

Szinte még fel sem fogtam, hogy elérkezett az a nagyon is meglepő és váratlan pont ahol öcsémet be kell avatnom szerelmi életem hirtelen fordulataiba és ez kinyitotta Pandóra szelencéjét amit izomfeszítve tartottam csukva majd' egy éven át. Még nem is érthettem meg, hogy egyáltalán szükséges, hogy Nikko meg tudja, életem új színekkel gazdagodott Lola tényleges és képzelt ecsetvonásai nyomán, pár perc elteltével fátyolos szemmel ültünk a koptatott asztalnál, a helyiséget betöltötte a hideg lasagne és a könnyek sós szaga. Az utóbbit talán nem is éreztem volna ha nincs a vérembe injektálva a farkasok vére. Nem. Nem is lettem volna itt, ha véremben nincs ott a farkaskór. Sem Nikko, sem Lola, de még Rose Harbor sem létezett volna.

Szám kiszáradt, nyelvem a szájpadlásomra tapadt mert a szememből kicsurduló nedvesség elrabolt minden vizet a testemből. Nem várt fáradtság zsibbasztotta le testemet és dobhártyámban Nikko szavai doboltak. Jóérzésű... önfeláldozó... erős... bölcs... Az apám egyik napról a másikra elhagyott minket, bassza meg! Egyik nap nem jött és soha többé nem jelent meg. A nagyapám nem talált több mancsnyomot az erdőben és a többi fakitermelő is azt mondta, hogy az erre tanyázó falka északra költözött. Nem tizedelték többet a szarvasállományt.

Már épp megráztam volna fejem, hogy Nikko utolsó szavait mégis elutasítsam, elvégre nem engedhettem meg magamnak sem a felismerést, sem a mögötte rejlő igazságot, mikor fürgén feltápászkodott romjaiból. Tágra nyílt szemmel konstatáltam milyen céllal tart felém és megmerevedtem a szenvedélyes lendülettől. Karjai körém fonódtak. Kifeszült pupillám a fa mennyezetre tapadt és ajkam elnyílt a gejzírként feltörő fájdalom, veszteség és elhagyatottság érzésére. Nyakam bőre máris átnedvesedett testvéreim könnyáztatta arcától.

Reszketve eresztettem ki a régóta bent tartott levegőt, majd karjaim megtalálták vállát és elernyedve végül elfogadtam az ölelést. Szavai elbizonytalanítóan zengtek bele az üres kabinba. Eltolt magától és döbbenten nyirkos arcára meredtem. Még az sem taglózhatott le, hogy taknyát egyenesen felsőjébe törölte míg kipislogtam az utolsó könnycseppet is. A rettegés felrázta a csendesen nyüszítő farkast és gerincét sörénnyé változott a felborzolt szőr.

Alsó ajkam bénultan biggyedt le és azon morfondíroztam Nikko fenyegetésnek vagy ígéretnek szánta-e határozott kijelentését. Ismerős vonásain pontról pontra ugrált riadt tekintetem és még mókásnak tűnő kérdése sem juthatott el teljesen használhatatlan agyamig.

- Ő nem akar látni engem, Nikko - szólaltam meg furcsa félelemmel és kimeredt szemmel megráztam a fejemet, mint mikor valaki téves információt korrigál - És nem vagyok benne biztos, hogy találkoznék egy olyan falkával amelyik eltiltotta őt tőlem addig ameddig nem voltam én is farkas.

Szerettem volna tompítani szavaim metsző élén, mert nem tudhattam, hogy Nikko megérti-e: nem neki szánom a tartózkodást és a bizalmatlanságot. Szögletes mozdulazokkal felkeltem és a lépcső melletti fiókból elővettem egy jó maroknyi zsebkendőt, majd felé kínáltam.

Hitetlenkedve rándult meg a szemöldököm Nikko szavaira. Nem hittem neki, de nem adtam hangot kétkedéseimnek. Még az a tény sem tudott meggyőzni, hogy ő lényegesebben több időt töltött el apánk mellett mint én és nos, így talán rálátása nyílt az enigmává vált férfi viselkedésére, harcaira. Nem, saját apaképembe nem fért bele sem a félelem, sem a gyengeség és ezen tabukat olyan messzire hessegettem magamtól, hogy eszembe se juthassanak ha véletlenül rá gondolnék. Ha rá gondolnék...

Végigfutott rajtam egy ismeretlen erő. Nem a hideg volt, nem is áramütés. A közös emlékezet. Miféle kollektív tudat az ahol nekem és neki ugyanazok az emlékeink apánkról...? Habár kezemet minduntalan az asztallap és ölem között vándoroltattam, most körmöm úgy kapart bele a farkasfog-nyomokkal cakkozott fába mint aki épp most sodródik el végérvényesen a szilárd kapaszkodóktól. Képtelen voltam visszatartani magam, visszafogni ezt a harang- vagy cintányérszerűen kongó húzást ami kihajtotta belőlem a kérdéseket. Félve konstatáltam, hogy a szokásos elzárkózás helyett úgy hajolok sürgetően az apánkhoz legközelebbi forrás - Nikko - felé fülemmel és teljes elhagyatott lényemmel, hogy nem maradt helye a leplezésnek, az elzárkózásnak. Tudni akartam. Tudni akartam, hogy milyen. Hogy miért hagyott el. És hogy őt miért nem.

Sóhajtottam és vállam vagy tíz centit veszített szélességéből. Hát, persze, hogy nem... Az ember csak a vágyódásban veszi sorra, hogy milyen is a vágyott személy. Tapasztalhattam, hiszen épp elég ideig ácsingóztam Lola után ahhoz, hogy tudjam, ami nem adott azt a képzeletével és emlékezetével festi meg és realizálja az ember. Nikko-nak még most egy csupán egy telefonhívásra volt valaki akit én már harminc éve nem láttam, nem ismertem.

Nikko ujjai hajába túrtak ami annyira hasonló volt ahhoz amilyen az enyém. A szavak akadozva, de bizonyossággal bugyogtak elő belőle és egyszeriben nem maradt több hely a mellkasomban a friss oxigénnek. Nem, amikor a bordaketrec megreszketett, rekeszizmaim megfeszültek... jóérzésű... önfeláldozó... körmöm alá egy szálka csusszant amint elemi erővel martam az asztalt fogódzóért... erős, bölcs... Apa arcvonásai tisztává váltak, szakálla szálai erősen különültek el elhomályosuló tekintetem előtt... Te jobban hasonlítasz rá, mint én... egy-egy hízott könnycseppet pislogtam le arcomra, amely rögtön megindult sűrű borostám felé... Nem tudnád letagadni, hogy Colby vagy...

Ajkam elnyílt és fájdalommal telve meredtem Nikko-ra. Tekintetét könnyfátyol fedte míg meg nem dörzsölte szemét és megsemmisültem szavaitól. Számat ellepte a só és szemem lüktetve pulzálta ki magából a visszafojtott könnyekből duzzasztott óceánt, melyen mostanáig hajóztam.

Szaggatottan levegő után kaptam, ujjaim elernyedtek az asztallapon. Kicsinek és rendkívül jelentéktelennek éreztem magam. Nyelvem alsó ajkamat nyálazta és azt kívántam, hogy bárcsak eszembe jutna valami amivel Nikko utolsó mondatát tompíthatom, háríthatom. Visszautasíthatom. Szörnyű lett volna? Nem engedtem meg magamnak, hogy szörnyűként tartsam számon. Nikko zavart, halk, gyermeki nevetése azonban dobhártyámra verte: igen, szörnyű volt. Ezért is kellett elfutnom előle.

Hálást mosolyt küldtem Nikko felé és tekintetem egy időre megállapodott arcán, mely jobban az én arcom volt mint a sajátom. Lassan derengeni kezdett, körvonalakat kapott, végül teljesen a fényre lépett félelmem tárgya és nem csak felismerhetővé vált, de a villám csapott át rajtam: azért zártam el a Lola iránt táplált érzéseimet és hagytam ki a szerelmi életem egészéből az öcsémet, mert végig apám és a falkájuk képviselőjeként, szócsöveként és kabalájaként tekintettem rá. Annyi előfeltételezés és ítélet lakozott bennem a hírhedten tradicionalista és vaskalapos vérfarkasok képével kapcsolatban, hogy készpénznek vettem, hogy az öcsémet is pontosan ezen elvek szerint vágták formára és eresztették szélnek. Mikor kinyitotta száját meg voltam győződve arról, hogy nyelve majd apám szavait formálja, ajkáról ő szól hozzám, tekintete engem lát és elér hozzám ennyi év távlatából is. Az, hogy hátrahagyott engem mikor a falka elköltözött a környékünkről és elfordult mindenkitől kik nem vérfarkasok voltak, jel volt és a fájdalom billogát szívemben őrizve cipeltem magammal harminc éve. Apám gyűlölte volna Lolát. Gyűlölte volna, hogy egy boszorkányt szeretek és az viszont szeret engem. És gyűlölt volna engem is... de annyi bizonyos, hogy sosem szerethetett ha elhagyott és sosem keresett azután sem.

Mélyet sóhajtottam de mintha nem tudtam volna kilehelni a bennem feszülő szén-dioxidot, az pedig súlyosan nyomta tovább tüdőmet. Kezem megremegett az asztallap felett, így inkább elhúztam és az ölembe ejtettem. De számomra ugyanúgy fojtogató ez a merevség, akármennyire is szeretem őket. Most már kerültem Nikko meleg és biztató pillantását és a félelem köpönyege ismét vállaimra terült, egészen összenyomorított ültömben. Miért számít? Miért számít ennyire? Úgy bámultam nadrágom szürkés anyagát, hogy valójában összemosódtak előttem a szálak. Igen, biztosan gyűlölne. Azt mondaná, hogy a farkas nem hajóra való. Nem egy boszorkány karjaiba. Nem egy idegen falka megtűrtjeként.

Nikko csámcsogására elnevettem magam és két ujjammal megdörgöltem orrnyergemet. Csak ez tartott vissza attól, hogy a szemhájam alatt készülődő kövér könnycsepp megformálódhasson és legördüljön arcomon. Aztán nesztelenül elvettem arcom előtt tartott kezem és csak bámultam a hideg lasagnát zabáló öcsémet. Örültem, hogy lehorgasztott fejjel tömte magát a paradicsomszószos tésztával, mert olyan elkeseredett hitetlenséggel bámultam szőke fürtjeit, hogy kellemetlenül éreztem magam saját ostoba ábrázatomtól.

- Fél - visszhangoztam halkan és ez olyasmi volt amit sehogy sem tudtam összeegyeztetni alakjával. Hiszen milyennek képzeli az ember élete legfontosabb férfi szereplőjét, azt akitől az életét kapta, ha magának kell megrajzolnia: magasnak... erősnek... rettenthetetlennek és legyőzhetetlennek. Bátornak... egy édesapa nem fél. Egy apa nem fél és nem megfélemlíthető. Egy apa óriás a törpök között és fején koronát visel. Halhatatlan.

A hajó lambériájára bámultam és ajkam lebiggyedt amint a szavakat kerestem. Egy ideje levegőt is elfelejtettem venni.

- Tudom, hogy van a jobb alkarján egy vágás - fogalmam sem volt, miért jutott eszembe az amire egészen idáig emlékezni sem voltam képes - Mindig azt mondta, hogy farkasfog nyoma... Addig nem hittem neki ameddig nem találkoztam Ashok falkájával a szigeten.

Tudtam, hogy ha Nikkóra nézek, nem fogom tudni befejezni a megkezdett gondolatot.

- Szeretett játszani és szakálla volt akkoriban. Nagynak tűnt. Erősnek.

Megráztam a fejem mint aki rossz gondolatokat kerget el.

- Miért... - a félelem szinte méregként spriccelt szét testemben ahogy az öcsém szemébe néztem - Milyen ő...?

Csak bámultam és bámultam bele Nikko arcába, ahogy oly' sokszor tettem mikor rácsodálkoztam öcsém kicsavart és képtelenül infantilis (érzelem)világára, majd megráztam a fejem, hogy felocsúdhassak. Oké, nyugtáztam magamban az elhangzott szavakat és ezúttal még azt is lenyeltem és gyomromban mélyre süllyesztettem, hogy visszaélt távolinak tűnő, de valójában egy éve még nagyon is ilyennek aposztrofálható énem titkaival. A titkoknak pedig olyan természete volt, hogy az ember bármilyen szögből is ragadta meg és rántotta őket elő egy beszélgetésben, nos, biztos, hogy az ember felé állt a szarosabbik fele... A fejrázással és halk nyögéssel végül az öcsémre hagytam minden kiforratlan és puha illúziót és tekintetem még egyszer végigsiklott az együtt élésünk időszakának intenzív emlékét őrző asztallapon. A tüdőm vitorlaként megtelt levegővel, de gondolatmenetem mégsem indulhatott meg vitorlásként az előrehajtó erőtől. Most erre mégis... mégis mit kéne mondanom? Nikko fényéves sebessége olyan lehetséges következményekről libbentette fel a szerelem édeskés szagú és kalóriadús vásznát melyekről szinte fel sem foghattam, hogy létezhetnek, míg a cukorsokktól eltelt gyomorral még csak Lola létezésének tényében dagonyáztam. Muszáj volt mégis megszólalnom... és az öcsémre emelnem tekintetemet, kit minden elhallgatott szóval úgy véltem, hogy megvezetek.

- Ezt... nem tudom... - dünnyögtem idegenkedvén a bizonytalan szavaktól és Nikko belső logikáját jól ismerve inkább megtoldottam mondandómat, mielőtt kellemetlen konklúzióba ugrott volna, méghozzá a boldog tudatlanok fejesével - Egyelőre örülök annak ami egyáltalán megadatott. Annyira törékeny ez az egész... Te... - elharaptam a mondatot és végül egy morgással elütöttem eredeti mondandóm fájdalmasságát - Szóval ez is hosszú út volt.

De mennyire hosszú... Mert a bennem megfogant és veszélyeztetett terhességgel kihordott szerelem nem tavaly kezdett munkálkodni bennem. Lola élettörténete a fájdalom és lemondás szögesdrótjával volt körülhatárolva, én azonban nem olyasvalaki voltam Rose Harborba érkezésem előtt, ki a drótokat finom vágóval levagdosta volna, hogy ezzel felszabadíthassa ezt a szeretetre és felszabadulásra teremtetett és vágyó lelket. Oh, de még mennyire, hogy nem...

A bennem pulzáló feszültség alattomos és észrevétlen munkával keményítette meg az imént felvett póló alatti összes izmomat, ujjaim pedig karomszerűen ökölbe záródtak az asztal fáján. A falka... a gyilkosság... a tárgyalás... boszorkányok... belső farkasom ínye megrezgett csillogó és halálos agyarain, nyakamon keresztül pedig jókora adag pézsma pöffent a hajóbelső már így is illatoktól nehéz levegőjébe. Finoman megborzongtam. Szólásra nyitottam számat és talán a szavak nyílhegyként záporoztak volna mindenkire és különösen a jelenlétével szerencsétlenségét borítékolható Nikkóra, de... ajkam szétnyílva maradt az elhangzó történetre. Tekintetem úgy ugrált pontról pontra testvérem arcát, hogy azt vártam: igen, egyszer csak majd elneveti magát, kigúnyolja minden felszínre bukó gyengeségemet, kiszolgáltatottságomat, mint fuldoklóét ki hosszú víz alatt töltött percek után először jut oxigénhez, azonban... Nikko elmosolyodott. Visszacsuktam lefittyedő alsó ajkam az őt megillető pozícióba és megköszörültem torkomat, hogy az ott felgyűlő kétségbeesést egyszer és mindenkorra kidörzsölhessem onnét.

- Tényleg?

Bután hangzott a szó a számból, de nem bántam, hogy ezzel elárultam magam.

- Hát, ez nagyon... nem olyan mint amilyennek a falkátokat leírtad. Meg... szóval amilyenként én emlékeztem rá.

Egyszeriben papírvékonnyá vált lábunk alatt a jég. Úgy kerültem annak témáját, mikor apám még titokban részt vett életemben, elszökött a falkától és együtt töltötte velem minden percét melyet csak tudott és anyámat szerette úgy mintha az vérfarkas lett volna, ahogy macska kerüli a vízzel teli fürdőkádat. Szinte elhittem, hogy ha beleesem, hát meghalok. Soha nem éreztem magam olyan erősen "elhagyott fattynak" mint akkor, mikor öcsém szemébe nézve azt kellett a számra vennem, hogy édesanyja előtt apánk mást szeretett, mással hált, más szült neki fiút... ez a valaki pedig én voltam aki helyére aztán más lépett, de nyomom mégis kitörölhetetlen maradt.

Bűntudat áradt szét bennem. Nem, nem szabad arról beszélnünk, hogy apám más nőt szeretett, mással hált, lettem én és néhány évig a fiaként bánt velem. Ez nem az az apa volt akit ő ismert. Ez szentségtörés, zubogott fülemben a vér.

Darabos mozdulattal az öcsém elé tettem az ételt, majd a felső fiókból kihúztam egy villát és a kezébe nyomtam.

- Nesze - paskoltam meg a vállát és szintén darabos mozdulattal visszaereszkedtem vele szembe. Korábbi mondandója szinte elfeledtette velem, hogy Nikko vacsorára invitálta magát.

- Apá... ő... - apád? apánk? fenébe... inkább elharaptam a szó végét - Azóta hogy viszonyul a boszorkányokhoz?

Nem tudtam miért érdekel, de bosszúsan harapdálni kezdtem szám puha belsejét.