Tényleg ilyennek lát?, formálódott meg bennem nyersen és félelmet keltően a kérdés, tenyeremmel pedig végigsimítottam pár napos borostámon. A válasz egy szóban kifejezhető volt. Kapcsolatunk elején röviden, tömören és olykor meglehetősen vulgárisan adtam tudtára "szerelmi" szokásaimat, melynek közlését szükségesnek és célszerűnek tartottam annak érdekében, hogy Nikko ne csöppenjen bele olyan jelenetekbe ahol kettő még társaság, három már tömeg. Vagy éppen teher - az én ízlésem szerint legalábbis mindenképp. Aztán eltelt néhány hónap, megismertem Lolát, a vágyakozás roppant rövid és intenzív időszaka után gyászoltam Lolát, most pedig ostoba szerelemmel szerettem Lolát. Nem fűlt a fogam hozzá, de el kellett ismernem, hogy nem vettem a fáradtságot arra, hogy tájékoztassam az öcsémet preferenciáim változásáról, teljen el bármilyen kevés idő is szilveszter óta. A ráutaló magatartás, valamint a korábban nem jellemző úriemberi utalás valaki olyan gyermeki és naiv lélek számára mint Nikko talán nem volt elegendő, hogy felülírja az egy évvel korábban kinyilatkoztatott letaglózó kijelentéseimet.
Csak morogtam egyet a bajszom alatt amíg elfelhősödött homlokkal hátat fordítottam a hideggel metsző ajtónyílásnak, karomat pedig összefontam mellkasom előtt. Itt volt a sor, hogy összetakarítsam a magam mögött hagyott romot mely egykor "a régi Finch Colby" néven forgott közszájon ismeretségi körömben... és hiba volt a legnehezebbet, a testvéremet hagynom utolsónak a sorban.
Leplezetlen feszültséggel pásztáztam Nikko nyílt és barátságos arcát és a zord, szürke januárban egyszer csak kisütött a tavaszi nap amikor elmosolyodott. Nem viszonoztam a gesztust, nyomok után kutattam a szeme sarkában, arcának gödreiben, szája szegletén. Még sosem kaptam hazugságon Nikkót, genetikailag hiányzott az az összetevő amely képessé tette volna rá. Mégis volt a lelkem mélyén egy halkan pendülő húr amely elővigyázatosságra intett a hamar levont következtetések és megkönnyebbülés terén.
Szemöldököm a magasba rándult, arcomon egy mosollyá görbülő mosoly jelent meg, orrom körül ráncba szaladt a bőr. Egy rövid "hű" hagyta el a számat, hiszen habár felkészítettem magam a jogosan feltett kérdésekre, Nikko erőfeszítés nélkül tenyerelt bele a téma legérzékenyebb pontjába.
- Pontosan hol hallottad ezt a bölcsességet? - kérdeztem némi érezhető szarkazmussal a hangomban és ezzel időt adtak magamnak a válaszadás előtt - Szilveszter óta... - ismertem végül be a kapcsolat kezdetét és néhány dekával máris könnyebbnek éreztem magam - De már azóta ismerem, hogy tavaly ideköltöztünk.
Egy élettel ezelőtt, néztem vissza a múltba, majd leengedtem karomat és kissé hátradőltem, derekam lejjebb csúszott a támlán, míg bokánál összefontam lábaimat az asztal alatt.
A következő másodpercbe Nikko orrcimpái megrezdültek, szinte látni véltem a feromonokat amint részecskénként áramlanak be a levegővel együtt, majd a következő kifújt lélegzettel már érkezett is a következő ágyúgolyó.
- Igen - vágtam rá szinte az utolsó szóval együtt, a szóban megint összesűrűsödött az a feszültség mely az imént már épp ernyedni látszott, majd szemöldököm összeszaladt a homlokomon - Mert...?
Talán udvariasabbra is sikerülhetett volna a felelet, de fészkelődhetnékem támadt az asztalnál. A baljós ősz eseménytelen téllel hozta el a megkönnyebbülést valamennyi falkatag számára. Épp csak annyira törődtem a vének és vaskalaposak körében felszikrázó boszorkányellenességgel amíg megbizonyosodtam róla, hogy az erdőben fekvő Tucker-Snyder ház nem háborús front, de a járőrözések és ellenőrzések miatt az egyik legbiztonságosabb és védettebb pont a városban, Duncan irányítása alatt pedig egyetlen mágiabirtoklóra sem emelhet kezet egyetlen reumás farkas sem. Nikko meglátása mindazonáltal nem hagyott nyugodni. Körmeim az asztal farkasfog-koptatta lapját karistolták és magamba szívtam a rövid tanácsot, míg a közlendő második fele csak lassan, nagyon lassan érte el a tudatomat... Vonásaim úgy engedtek ki mint aki egyszeriben képtelen megfeszíteni többé az arcizmait.
- Tényleg...?
A hitetlenkedő szó szinte visszhangot vert a kabinban. Ajkam többször összerándult, fogam belülről végigkaristolta, míg valahogy mozgásra bírtam a nyelvem.
- Azt hittem a ti falkátok utálta a boszorkányokat. Hiszen sokkal tradicionálisabb és vadabb mint az itteni.
Hangomban őszinte kíváncsiság csendült. Az öcsémnek úgy sikerült meglepnie, hogy sem a "köszönöm" sem a testvéri kézfogás ötlete nem villant fel opcióként végleg elbizonytalanodó elmémben. Megráztam a fejem, de ezzel nem sikerült kitisztítanom. Ujjaim végigszántották zilált hajkoronámat, majd kissé előre dőlve megtámaszkodtam alkarommal az asztalon és Nikko vidám, szeretetteljes vonásait fürkészve halványan elmosolyodtam.
- Ez... rendes tőled... - nyögtem ki hatalmas erőfeszítések árán - Pedig még nem is ismered - szinte elnevettem magam, de lenyeltem a késztetést - Mondjuk ha megtudod, hogy milyen istenien főz... - feltoltam magam az ülőhelyzetből, a hűtőhöz léptem és kivettem egy fóliával letakart edényt, majd az öcsém orra alá dugtam a lasagne maradékát, hogy megszagolhassa.

Volt valami Nikkóban - tulajdonképpen elég sok ilyen dolog volt - ami belőlem teljes mértékben hiányzott. Ilyen volt az a képessége, hogy arca még akkor is jó kedvűnek látszott ha tulajdonképpen nem is mosolygott és szemeiben folyton egyfajta csibészes és gondtalan vidámság játszott amitől a nagyon is felnőtt öcsém kortalannak és egyben gondtalannak tűnt. Szinte lehetetlen volt felfognom, hogy alig néhány évvel fiatalabb nálam és valahányszor megpillantottam napszítta, kissé cserzett és szarkalábas ábrázatomat keresnem kellett a magaméban az ő arcát, hogy megleljem a hasonlóságot.
Persze néhány lopott pillanatban felfedeztem az árulkodó jeleit annak, hogy ugyanaz a vér csörgedezik az ereinkben. Ha nem vette észre, hát elmerülve figyeltem kéztartását és fejének oldalra biccentését, s volt benne valami ismerős és magától értetődő amit sehogy sem tudtam szavakba önteni. Megborzongatott, aztán ellazított. Talán a vártnál hamarabb értettem meg, hogy milyen is ha az embernek testvére van.
Most is önfeledt és közvetlen pofával töltötte ki a nem túl tágas ajtónyílást, ezúttal azonban semmilyen egyezést nem fedezhetett fel kettőnk testbeszédében. Még mindig jéggé fagyott tagokkal ácsorogtam amikor egy lépéssel bent tudta magát, nyomában pedig betódult a zord és hajósokat rendszerint az egyenlítő irányába terelő tél fuvallata.
- Neked is - motyogtam a barátságtalan borús égboltot fixálva amelynek helyén az előbb még a félnótás magasodott, majd darabos mozdulattal bevágtam mögötte az ajtót.  A Lola nyomainak eltüntetésére vonatkozó szándékom egyszeriben szánalmasnak és kudarcra ítéltetettnek tűnt, öcsém pillantása pedig jobban égetett mint a déli órák az óceán kellős közepén. Szélcsendben.
Igen, talán következő igen csak szembeötlő különbözőségünk az lehetett, hogy Nikko sosem zavartatta magát. A sosem alatt pedig a sohát, ha piros hó esik felfelét, ha a Nílus visszafelé folyikot és a nyári napokon mindig hűvös párnákat értem. Egy év elteltével még mindig megbotránkoztatott az a könnyedség és barátságosság amivel térdig gázolt a másik ember privát szférájában és noha sanda gyanúm volt arról, hogy mi történt volna ha úgy sétál be, hogy Lolát még itt találja, nem szerettem volna annak tárgyi bizonyítékát is látni.
Lassított felvételként fordultam meg, hogy a hidegtől pirosra csípett Nikkót még éppen lássam levetni magát a konyhaasztalhoz és csak farkasreflexeimnek köszönhettem, hogy a villanásszerűen felém lendülő, majd a mellkasomon csattanó fehér pólót még épp idejében kapjam el mielőtt az a padlón landolt volna. Ajkaimat egymáshoz préseltem ami a hála megmagyarázhatatlan és sehogy sem ideillő érzése egy pillanatra megkörnyékezett az elveszett ruhadarab megtalálására, majd fogamat összeszorítottam, ajkam lebiggyedt és tekintetemet elfordítva magamra húztam a tegnapi felsőt. Igyekeztem összeterelni gondolataimat amelyek halrajként spricceltek szét a ragadozóként megjelenő kérdésre, de a próbálkozás meddő maradt. Nem azért mert ne lett volna válaszom arra, hogy pontosan Nikko "miről is maradt le...", hanem mert nem találtam ártatlan lelkéhez és a helyzet groteszk komikumához megfelelően kozmetikázott szavakat.
Szerencséjére mire áthúztam a fejemen a pólót beszélőjéke megmentett attól, hogy valóban feleletet kelljen adnom az inkább költői, de nagyon is bosszantó kérdésre.
Szokásos tiltakozásom elmaradt mikor ruhadarabjait szanaszét szórta a bútorokon, helyette borostámat megdörgölve igyekeztem kitörölni a fejemből a hasonlóságot, hiszen jó tizenkét órával korábban hasonló intenzitással és nem kevesebb lelkesedéssel vetkőztettük egymást azzal a nővel akit bolondulásig szerettem és ezen képben hirtelenjében lohasztó gyorsasággal férkőzött be öcsém és vetítette magát hologramként szerelmes éjszakánkra.
Végül negyedik megszólalása bírt rá az azonnali és őszinte reakcióra, még a mutatóujjamat is a levegőbe emeltem és homlokomon ráncokba tolta a bőrt két szemöldököm.
- Hé! Vigyázz a szádra! - morogtam és belső farkasom a szőrét borzolva villantotta szemét öcsémre. Lola és a"kaland" szó egy mondatban való említése mély ösztönt szított fel.
Nikko őszinte és - annyira már kiismertem, hogy tudjam, hogy - kedvesnek szánt érdeklődéssel igyekezett megpuhatolni a misztikus nő kilétét és ekkor átrohant rajtam az érzés: vége. Nem rejtegethetem tovább legédesebb és legféltettebb titkomat. Többé már nem tudom megóvni őt ezzel.
Ujjaim végigszántották hajamat a tarkómon és tekintetem megannyi érzelemtől telve függött öcsémen. Mellkasom dagadni kezdett a lassan beszívott levegőtől és a kieresztéssel együtt foglaltam helyet az asztal másik oldalán. Tépelődve babráltam ujjaimmal a farkasfog koptatta asztallapon, amely a testvéremmel eltöltött közös lakás lenyomata volt és pillantásom még utoljára végigrohant a rendetlen helyiségen, hogy megbizonyosodhassam róla: igen, tényleg nem volt már visszaút, tagadás és hazugság. Nem, amikor a legrosszabb opció az volt, hogy valóban kalandként tüntetem fel Lolát annak érdekében, hogy Nikko ne szerezhessen tudomást. Ideig óráig.
- Van valakim - szakadt ki belőlem a két szó, gyomromat pedig az idegesség és izgalom pillangói bolygatták fel. Jólesően megborzongtam. Még sosem mondtam ki ezt hangosan egy másik ember előtt.
- Nem kaland - vontam fel szemöldökömet és jelentőségteljes pillantást vetettem a túloldalt ücsörgő vérfarkasra, melybe benne foglaltatott az az üzenet is, hogy észleltem a célzást korábbi életvezetésemre vonatkozóan - Nem csak kávézni szokott, de fogkeféje is van. Azt hiszem felesleges tovább tagadni... úgyis rájöttél volna - paskolgattam meg a fát komolyan, majd belefúrtam tekintetem Nikkóéba. Nem tudtam mire számíthatok felőle - a millió kérdésen túl melyeket a gázolási tevékenység folytatásaként rám zúdít majd.

Szinte még az ajkamon éreztem Lola édes csókjainak nyomát mikor a lépcsőről a hajó belsejébe szökkentem és egy elnyújtott, boldog sóhaj távozott az orromon keresztül. A Whānaut átjárta a boszorkány édeskés, erdőre és vadvirágokra emlékeztető illata. A konyhaasztalon ott pihent kávéscsészéje, szinte láttam a kerámia peremén ajkainak nyomát, a fürdőszobában pedig még nedves volt fogkeféje sörtéje, törölközője pedig a földön landolt - ki tudja már pontosan mikor és hogy sodortuk le az akasztóról.
Ráérősen leereszkedtem a konyhaasztalt körülölelő padra és ujjaim keresztülfutottak zilált, kócos tincseimen. A reggeli kávé melegén kívül valami egészen más, valami egészen új, valami egészen megfoghatatlan zsibbadás vonta körbe gyomromat és kellemes, szorongató gombócot dagasztott torkomban is. Nem tudtam visszafojtani mosolyomat, s tekintetem a padlóról a térképasztal fölé kihelyezett festményre vetődött, mely Lola ecsetvonásainak munkája volt. Mely végre elfoglalta méltó helyét, s a karácsonyi ajándék kiakasztásával valahogy a kirakós többi darabja is megfelelően illeszkedett és kapaszkodott egymásba.
Persze a szerelmi fészek alapos kozmetikázásra szorult a fülledt hangulatú éjszaka után, gyomrom pedig parancsoló korgással adta tudtomra, hogy mindezek előtt illene némi reggelit is a szervezetembe juttatnom, mely Lola megjelenésével egyre gyakoribb szokássá vált mindennapjaimban, de nem kellett tudnia azokról az ígéretekről amelyeket távozása előtt tettem neki és amelyeket utána nem tartottam be az eledelbevitelt illetően. Fürödtem a gondoskodó szeretetben és úgy tisztítottam ki a tányért mikor a nő ételt rakott elém mint halálra ítélt utolsó vacsorájának maradékát, azonban ha saját magamra utalva maradtam... na, akkor jött a kétszersült és halkonzerv.
Szusszanva emelkedtem fel a padról, szürke melegítőnadrágom zsinórját kissé szorosabbra húztam, hogy a takarítás közbeni hajlongásban el ne hagyjam magamról, majd megindultam tegnapi pólóm keresésére, amely az ágy alatt, az ajtókilincsre dobva, de akár a térképasztal alá rúgva is megbújhatott.
Küldetésemet még nem koronázta siker amikor a Whānau finoman jobbra billent, aztán visszakompenzálásképp balra, majd két finoman dobogó láb hangja ütötte meg a fülem, valaki pedig célirányosan a lépcsőt rejtő ajtó felé vette az irányt. Mozdulatlanná dermedten füleltem, a megdőlés mértéke és lendülete ugyanis nem Lola súlyához illett. Ez valaki más volt. Nikko.
Halálra váltan siettem az ajtó felé, hogy lelakatolhassam azt míg a boszorkány nyomait - és legfőképp illatát - eltüntetem a belső helyiségekből, de próbálkozásom hasztalannak bizonyult. A kilincs lenyomódott, a nyílásban pedig öcsém alakja rajzolódott ki a háta mögül érkező borongós januári fényben.