Ingatni kezdem a fejem, tényleg nem kellett volna az a fajta felhajtás. Valahol abszurd hogy erről beszélünk, de egy ilyen kis nonszensz kitekintés az egyébként cseppet sem egyszerű - mégis teljesen gördülékenyen alakuló - szituációból pont jól jön. Utána úgyis jön a nehezebb téma, de nem akarok túl sokat rajta lovagolni. Hiába változtak meg valamelyest a vonásai az elmúlt évek alatt, annyival nem lett másabb, hogy ne lássam azt az Archie-t, akit régen ismertem. És arcáról, szeméből de még a gesztusaiból is látom, kényelmetlenül érinti a téma. Zavarja, és talán utálja is, hogy ez történt vele. Nem akarok tehát belepiszkálni olyan dologba, amihez nincs közöm.

Nem hozom fel azt sem, hogy a falkának biztosan fel fog tűnni - ha nem tűnt már fel, hogy itt van. Zane talán személyesen keresi majd fel, mert Emily esete óta a helyi falkában sokan szkeptikusak az omegákkal szemben. Saját magamat lepem meg azzal a hirtelen agyamat ellepő gondolattal, hogy ha arról van szó, gondolkodás nélkül kiállnék Archie mellett, pedig számomra a falka érdekei voltak az első helyen mindig is. Furcsa tehát ez a néhány pillanatra megrohamozó érzés, nem is baj, hogy Rick-re terelődik a szó. Ez az egész egy érzelmi hullámvasút, de tényleg.

-De amúgy jó apa ám, sokat foglalkozik Lily-vel, csak...még nem nőtt be a feje lágya még így 35 évesen sem. - szükségét érzem most, hogy kicsit megvédjem a bátyámat, talán túl felelőtlen képet festettem róla, és nem szeretném, hogy Archie így ismeretlenül is túlságosan is rosszat feltételezzen róla. Érdekes belegondolni, hogy közte és Rick között alig van korkülönbség, mégis mennyire különböznek - Archie sokszor sokkal felelősségteljesebbnek tűnik annak ellenére, hogy ő a fiatalabb kettejük közül. 

Régen sem értettünk teljesen egyet a háborúval és annak eszméivel. Nem voltak parázsviták ebből, felesleges lett volna megpróbálni meggyőzni a másikat a saját igazunkról és véleményünkről. De tény, a nézeteim nem sokat változtak az elmúlt 3 évben. -Van benne valami. Te teszed a dolgod, én is az enyémet. - Aucs. Ezt nem akartam ennyire sarkosan megfogalmazni, főleg nem esetleges múltbéli sebeket feltépni - elvégre ez volt a legfőbb indoka annak, hogy ami köztünk volt, véget ért. Nem gondoltam át ezt a mondatot előre, szóval még valahogy hálás is vagyok Rick kitartó hívásainak, hogy kizökkent ebből egy kicsit.

Ideje menni, így amíg Archie visszaviszi a poharakat, én is felállok, és magamra kanyarintom az érkezéskor levetett farmerkabátomat, végül az ajtónál várom be őt. -Ó, természetesen. Szoktam aludni is. -röviden felnevetek - valójában tényleg kevés időm van magamra, de hát ha annyi minden a tennivaló, akkor nincs mit tenni. Amúgy meg múlt pénteken elmentem egy bárba pár órára, az számít, nem? Mondjuk valahol utána rosszul éreztem magam, hogy nem a családommal töltöttem a szabadidőmet.

Tekintetem önkéntelenül ugrik a kezünk felé amikor a másodperc törtrészéig összeér, már magát az érintést nem is látom, csak az ajtónyílást, amin pillanatnyi fáziskéséssel ki is lépek. Csak egy véletlen mozdulat volt az egész, beleütközött a keze az enyémbe, bárkivel megeshet. Viszont akkor miért érzem úgy még mindig, hogy azon a ponton ég a bőröm? Szedd össze magad Mara! rá kell szólnom magamra, a kinti kicsit hűvösebb levegő szerencsére segít egy kicsit kiszellőztetni az agyam, amíg visszaérünk az eü központ parkolójába. 

Gyorsabbnak tűnik az út, mint a kávézó felé, hamarosan ott állunk a szürke Opel Astrám mellett. Egy csippanással nyitom ki a központi zárat, majd a sofőrülés ajtaját, ezzel kis friss oxigént juttatva az utastérbe. -Én...örülök, hogy összefutottunk. - pillantok fel rá, szám szélén félmosoly bujkál. Jelenléte és az elmúlt kábé fél óra összezavart ugyan, de amit mondtam, tényleg őszinte volt. -Hihetetlen, hogy tényleg itt vagy, Archie. - ez viszont már csak gondolataim kihangosítása volt, amit nem fogtam vissza időben - ahogyan azt sem, hogy tenyeremet egy pillanatra a válla-kulcscsontja környékére teszem, majdnem hasonlóan ahhoz, mint mikor nem olyan régen a bejáratnál azért értem hozzá, lássam, tényleg nem szellem. Foghatnám most is erre, de tényleg nem tudnám megmondani, ez-e az ok. 

Zavartan húzom vissza a kezemet egy másodperc után (ami lehet van 2-3 is, fogalmam sincs), majd néhány sűrű pislogás után picit megrázom a fejem. Vissza a jelenbe. Búcsúzóul intek neki, majd bepattanok a kocsiba, és a kelleténél kicsit talán hangosabban csapom be az ajtót. Kell pár mély levegő, miután harmadjára betalálok a kulccsal az indítóba, mielőtt kihajtok a parkolóból. A menetszél ellenére le kell húznom az ablakot. Ki kell tisztítanom a fejem még mielőtt hazaérek. Apáék nem láthatják, hogy egy kicsit szétestem. Még ha így is van kicsit. 

Zsigerből jön, hogy vicceljem meg Archie-t azzal, hogy van egy közös gyerekünk. Azelőtt történik minden, minthogy átgondolhatnám, mennyire okos ötlet kb 20 perccel az újra-találkozásunk után pont egy ilyennel fogadni a másikat. Vele viszont mindig könnyű volt elengedni magam, és önmagamnak lenni, én pedig az a fajta vagyok, aki szeret heccelni másokat. Természetesen az egyik legnagyobb "elszenvedője" ennek a bátyám, illetve a közelebbi barátaim, de anno Archie is találkozhatott ezzel.

Abba nem gondolok bele, hogy mi lenne ha ez az egész nem csak hecc lenne, hanem tényleg lenne egy gyerekem tőle - az teljesen borította volna az elmúlt három évet, és nagyon sok minden máshogy alakult volna. El is hessegetem a kósza gondolatot, ne is gondolkodjak ilyenen. Elég zavaros ez az egész anélkül is, hogy "mi lett volna ha" forgatókönyveken kattog az agyam. A szivatás működött, ez a lényeg. Jót derülök reakcióján.

-Mit szóltam volna ha te közlöd be, hogy szültél egy gyereket? Minden bizonnyal hívnám a sajtót hogy csoda történt. - elnevetem magam ismét, szándékosan csavarva egyet a válaszon, közben pedig öntudatlanul tükrözve le az ő mozdulatait, ahogyan kihúzza magát és a vigyorgást próbálja visszafogni. Ez az egész találkozó azonban egy kisebb érzelmi hullámvasút, ahogy a mókáról átnyargalunk kicsit komolyabb témákra.

-Igen, a családom és a környezetem is sokat tudott segíteni. Egészen más, ha születésétől fogva készül rá az ember, mint amikor...az élet szól közbe. -kevés harapott farkassal volt dolgom az elmúlt 4 évben, Charlie volt az első, azóta talán 1-2 esettel találkoztam, viszont Charlie volt az, akinek köszönhetően sokat tanultam arról, hogy hogy éli meg az ember, amikor már van egy kialakított élete, aztán az fenekestül felfordul. Nem tartozom azok közé, akik kevesebbre tartják a harapott farkasokat mint a született vérfarkasoknak. Sőt, van egy részem ami jobban tiszteli őket - hiszen nekik sokkal nagyobb harcot kell megvívni, mint másoknak. Sajnálom, hogy Archie-nak valószínűleg egyedül kellett és kell ezzel megküzdenie, de nem erőltethetem rá a segítséget. Amíg az ember nem kéri, nem nagyon lehet rajta segíteni még a legnagyobb jó szándékkal sem.

-Igen, neki is meglepetés volt, Lily már néhány hónapos volt, mikor egyáltalán megtudta, hogy van egy lánya. Az édesanyja sajnos...meghalt. - szomorúan sóhajtok, hogy ez a tündéri kislány sosem ismerheti már meg az anyukáját. Viszont ha rajtam múlik, nem fog hiányt szenvedni semmiben, mert úgy figyelek rá, és úgy szeretem, mintha saját gyermekem lenne. -De tiszta haszon neki hogy ott vagyok, így annyira azért nem kellett megjavulnia, hogy ne másszon azóta is a hölgyek bugyijába a szabad estéin. - elmosolyodom, hogy elűzzem a Lily anyukája alkotta felhőket a fejemből. Nem tartok attól hogy túl rossz fényt vetek a bátyámra - ő is tudja magáról, hogy ilyen javíthatatlan. Azt azonban el kell ismerni, hogy jó apja a kislánynak, és azért szorult belé felelősség is. 

Felteszek egy kérdést, nem törődve azzal, hogy hallom a mobilomat rezegni a táskámban. Úgyis sejtem, ki keres. Igyekszem megregulázni az érzéseket és emlékeket amik megrohannak - azonban az előbb is kiderült, hogy nem vagyok a legjobb színésznő. Ha azonban Archie észre is vett bármit, nem ad neki hangot, amiért azt hiszem, hálás vagyok. Elég bonyolult ez anélkül is. -Adj magadnak időt. Könnyebb lesz. - semmitmondó vigasznak tűnhet, de tényleg teliholdról teliholdra egyszerűbb lesz majd kontroll alatt tartania a benne élő fenevadat. Nagyon érdekelne, hogy az utóbbi fél évet hogy élte meg, ráadásul egyedül. Valószínűleg a katonai képzés erősítette meg testét és szellemét annyira. Ez azonban nem fog kiderülni számomra - talán sosem. 

-Nem arról van szó, hogy nem szívlelem, inkább...- a mondatomat ismét félbeszakítja a telefonom rezgése. Belenyúlok a táskámba, és megnyomom az oldalsó gombot, hogy némán csörögjön tovább. -Inkább arról van szó, hogy nem értem. Én ápolónőként a gyógyításra és mások segítésére tettem fel az életemet. A háborúk pedig... - nem fejezem be. Nem akarnám megbántani feleslegesen, de nem tudom elfelejteni, hogy talán soha addig és azóta annyi szenvedést nem láttam még, mint akkor a katonai kórházban. Láttam mit művelnek a fegyverek, mennyire tud fájni egy lőtt seb vagy egy gránát okozta hallásvesztés. Néha rémálmaimban még mindig kísértenek a fájdalmas kiáltások. 

A telefonom újból csörög, most már előveszem és megnyomom a zöld telefont. -Rick, igen, minden oké. Mindjárt indulok haza. Igen, viszek pelenkát. Szia! - sóhajtva dobom vissza a mobilt a táskámba. -Bocsánat, de nekem lassan indulni kell. Ilyenkor már otthon szoktam lenni, és Rick menne meccset nézni a haverokkal, kell neki az ingyen bébicsősz. - nézek rá kissé talán bűnbánóan, amiért ilyen hirtelen kell véget vetnem ennek a beszélgetésnek. De talán valahol nem is baj, hogy így alakult - azt hiszem lesz mint gondolkodnom. Meg voltam róla győződve, hogy teljesen lezártam életem Archie-ról szóló fejezetét, most azonban össze vagyok zavarodva. Az arcát fürkészem, mintha onnan próbálnám leolvasni, legalább egy kicsit is átérzi-e a dolgot, vagy neki ez semleges terep. Közben viszont muszáj vagyok az utolsó korty kávét is meginni a csészéből, és induláshoz készülődni. 


 

Abban a néhány hónapban, amit együtt töltöttünk meséltem neki a családomról. Arról, hogy a bátyám mekkora nőcsábász, de közben tök jó testvér. Hogy anya sok évvel ezelőtt meghalt, amibe apa majdnem belerokkant, így sosem költöztem el a családi házból. Megosztottam vele pár gyerekkori sztorit - eleinte főleg azért, hogy eltereljem a figyelmét a fájdalmáról, mikor még lábadozott. A felettesemtől volt, hogy meg is kaptam, túl sok időt töltök egy bizonyos beteg mellett. Valahol jogos volt, de emlékszem, akkor valahol egy kicsit jól esett lázadni a rendszer ellen. Persze elláttam mindenkit, aki rám volt bízva, de amikor volt egy kis időm, valahogy mindig Archie-nál kötöttem ki.

Bólintok - pontosan olyan választ adott, mint amire számítottam. Nem sértődök meg rajta, nem veszem magamra. Tudom, hogy büszke férfi, emellett pedig elég jól fel is tudja találni magát, szóval ha azt mondja boldogulni fog, akkor bizonyára így lesz. Ettől függetlenül tartom, hogy segítek neki, ha arra lesz szüksége. Mert ezt érzem helyesnek.

Meg azt, hogy játszak egy kicsit az idegeivel. Szinte látom a hajszálait az égnek meredezni, és bár a kávézó nyüzsgésében valószínűleg csak bemagyarázom magamnak, de mintha még azt is hallottam volna, hogy a szíve kihagy egy-két ütemet. Nagyon nehéz visszafogni még kortyolás közben is a nevetést. Cseppet sem lenne elegáns jelenet ha beleprüszkölnék a cappuccino-ba, és teljesen beteríteném az asztalt és valószínűleg Archie-t is.

Tartottam vele a szemkontaktust amikor fixírozni kezdett, igyekezve megőrizni a hidegvéremet. Azonban előbb látom meg rajta, hogy csatàt vesztettem, minthogy ezt szavakba is öntené, belőlem pedig ekkor robban ki a kacagás - mindezt persze csak azután, hogy az italomat biztonságba helyeztem a kistányéron. -Látnod kellett volna a reakciódat. Így csináltál…- ezzel eltúlzó színészi játékkal prezentálom iménti rövid ideig tartó sokkos állapotát.

Széles mosollyal hallgatom, mi buktatott le. Egy részem meglepődik, egy másik részem pedig kissé zavarba jön amiatt, hogy nemhogy régen megfigyelte ezeket, de még emlékszik is rá. -Hát igen, lebuktam. Sajnos nem vagyok jó színésznő. De egy próbát megért. - egyszerre furcsa, és mégis természetesnek ható, ismerős közeg és szituáció ez. Nevetni és viccelődni a másikkal. Azt hiszem az agyam teljesen össze fog zavarodni a nap végére.

-Igen. Születésem óta ide tartozom. - bólintok feltevésére, amit gondolom gyanított azóta, hogy rájött, immár egy fajhoz tartozunk. Ez nem az a hely azonban, ahol erről nyíltan tudnánk beszélni. Elég a levegőbe szippantani, hogy a szakavatott orr felismerje, nem mi vagyunk itt az egyetlen képviselői a természetfelettinek ezen a délutánon. Meg talán egyébként sem ez az alkalom a legmegfelelőbb ennek kitárgyalására. Talán egy másik alkalommal. Ha lesz másik. Egyáltalán akarom, hogy legyen másik?

-És csak a tisztánlátás végett, Lily 1 éves, és  nem az én lányom, hanem Rick-é, én csak besegítek. - nem tudom miért tartom fontosnak ezt külön kiemelni. A kezemre nézve egyértelmű, hogy nem vagyok férjnél, de még csak menyasszony se vagyok. Ebből nem következik egyenesen arányosan, hogy gyerekem se lehetne, de valamiért inkább tisztába tettem a dolgokat. Iszom egy kortyot, majd a széken kicsit jobban előredőlve jobb könyökömre támaszkodom.

- Visszamész még? A frontra? - kérdezem, inkább csevegő, mint faggató hangszínen, és elhessegetem a feltolulni kívánó emléket arról, amikor cirka 3 évvel ezelőtt hasonló kérdést tettem fel. Viszont ahogy akkor sem tudtam pontosan, milyen választ várok, most sem vagyok benne biztos. Inkább ismét a számhoz emelem a poharat, hogy lekössem az agyam.

 

Oldja a bennem lévő kis feszültséget az, hogy a helyi rendőrfőnökről beszélünk egy rövid ideig. Valamennyire segít rendezni a gondolataimat, hogy egy ilyen mondhatni semleges témáról csevegünk. Kérdésére aprót vonok a vállamon. -Sajnos nem nagyon ismerem a részleteket. Valami rajtaütés ment félre, a gyanúsított random lövöldözni kezdett és az egyik golyó a kulcscsontjába fúródott, műteni is kellett. - nem szegek meg ezzel szerintem semmilyen titoktartást, sem a beteg személyiségi jogait nem sértem - szerintem kevés olyan ember van a városban, aki ne hallott volna Duke balesetéről - főleg, hogy körülbelül 2 hétig felkötött karral mászkált, és a szokásosnál is többet morgott.

Elmosolyodom. -Ó, engem már nem kóstolgat, rájött, hogy ellenem nincs esélye. Ha valaki olyan bátyj mellett nő fel, mint Rick, akkor bizony megedződik az idegrendszere. - ezzel a ténnyel ő is tisztában lehet, elvégre sokszor tette ő is próbára anno. Általában jól kezeltem, de azért volt az a szint, hogy sikerrel forralta fel az agyvizemet. És nagy összegben mernék fogadni rá, hogy legtöbbször élvezte is. Szemtelenségért nem kellett a katonatársaihoz menni. 

Nem akarom, hogy úgy érezze, túlzottan megbámulom, és magamra is rá kell szólni, de szerencsére átmenetileg jó ürügy a kávé, hogy azzal kössem le a figyelmemet. Megjegyzésemre való válaszát hallva egy pillanatra bennem ragad a levegő, amit kicsit később az orromon fújok ki, miközben néhány másodpercig feszült vonallá préselem alsó és felső ajkaimat. Vannak nagyon kemény szakmák és foglalkozások - a hadseregben szolgálni is ilyen. Sokáig nem értettem, miért választaná ezt valaki önként. A háborút, a fegyvereket, az erőszakot. Nem mondom, hogy miután a katonai kórházból visszatértem, már minden világossá vált, de már tisztábban láttam. Csak halkan hümmögök, nem tudom, hogy erre a kissé keserűnek ható megjegyzésére mit reagálhatnék - pedig én általában ritkán fogyok ki a szavakból.

Megégetem a nyelvem, és bár próbáltam leplezni, észrevette. Hozzá kell szoknom a gondolathoz, hogy már neki is fejlettebbek az érzékei. Olyan fura ez az egész. Persze nem hagyja szó nélkül, beszól, sőt vigyorog. Tartva a szemkontaktust, csak játékosan kinyújtom rá a nyelvem, és az én arcomra is mosoly kerül. Egy pillanatra majdnem olyan érzés, mint régen. De csak majdnem, ezután pedig a jókedvet megszakítja a kérdésem, és az, hogy szemmel láthatóan kényelmetlenül érzi magát tőle. Látnia kell azonban rajtam, hogy nem erőltetem a válaszadást, csak annyit és arról beszél, amiről akar. 

-Ha kell valamiben segítség, szólj. - mondhatni ösztönösen hagyják el a szavak az ajkaimat. Ilyen a természetem, szeretek segíteni másoknak, ha úgy érzem, rászorulhatnak. Bár lehet aztán Archie tökéletesen megvan egyedül. Ha pedig mégsem, akkor is közel sem biztos, hogy pont hozzám fordulna. Valószínűleg kicsit el is pirultam, hogy ezt leplezzem, zavartan vakarom meg az orromat, és söpröm ki az arcomba hulló egyik szőke tincsemet. Nem bolygatom tovább a témát, nem szeretném, ha sarokba szorítva érezné magát. Fél éve harapták meg, az még közel sem elég idő, hogy feldolgozza az ember, láttam rá az élő példát. Ráadásul még át is helyezték. Hirtelen sajnálni kezdem Archie-t, de elhessegetem az érzést, mert tudom, hogy az utolsó, amire most szüksége lenne, hogy szánakozzak rajta. Inkább hagyom, had terelje rám a témát.

-Csupa titok? Kvázi nyitott könyv vagyok. - lerázom magamról az előbbi gondolatokat, ahogy oldalra kitárom pár pillanatra a karjaimat, mielőtt visszatenném az asztalra. -Mit szeretnél tudni? Sokat dolgozom, aztán megyek haza, ott a háztartás, meg gyereket nevelek. - sorolom nagyvonalakban, az utolsó két szó után azonban elkezd suttogni a kisördög a fülembe, így még hozzáteszek egy mondatot. -Lily most lesz három éves. - nagyon vissza kell fognom magam, hogy ne nevessem el magam, azt az apró mosolykezdeményt is ami a szám szélén próbálna előbukkanni, egy korty kávéba folytom, így nem veheti észre. Ellenben én az arcát fürkészem, vajon úgy érti-e a dolgot, ahogy terveim szerint értenie kell. Egyelőre nem világosítom fel, hogy az 1 éves unokahúgomat nevelem, ráadásul nem egyedül, hanem a bátyámmal és apával. Így viccesebb. Már ha összerakja a képet.  

Van valami hűvös távolságtartás Archie-ban, legalábbis én úgy érzem. Vagy csak a saját érzéseimmel és gondolataimmal nem tudok dűlőre jutni, ezt még nem döntöttem el. Szerettem azt a néhány hónapot, amit egy kicsit az itteni közegből kimozdulva egy teljesen más helyen és helyzetben tölthettem. Úgy gondolom, hogy az ott megélt szakmai tapasztalat sokat hozzám tett, mint ápolónő, és az ott tanultakat kamatoztatni tudtam az azóta eltelt időben. Azonban míg maga az utazás tervben volt, és felkészültem az esetlegesen azzal járó bonyodalmakra, egy valamire nem számítottam; mégpedig hogy nem csak a karrierem, de a magánéletem is felrázódik abban a rövid időben. Azt is mondhatnám, hogy bonyolódott, bár ez nem lenne túl fair, már csak Archie-ra nézve sem.

Könnyen lehet, hogy tovább bonyolítom az egyébként sem teljesen stresszmentes életemet azzal, hogy kávézni hívom őt, de nem bírom ki. A helyemben szinte mindenki ezt tette volna, vagy nem? Lehet, hogy nem túl normális, hogy valaki önként tölt időt az exével, de mi speciel nem haragban váltunk el. Hogy össze voltam-e zavarodva? Igen. A hazaérkezésem után elgondolkodtam-e azon, hogy jó ötlet volt-e ez az egész. Szintén igen. Változtatni azonban nem tudtam - lehet nem is akartam volna - , így szépen visszarázódtam a Rose Harbor-i életembe, szépen elzárva a fejemben azt a fejezetet.

Mintha vonakodna az ötletre, ám végül elindulunk. Bólintok egyet a válaszára - egy hét valóban nem sok idő. Még az se furcsa, hogy nem futottunk eddig össze hiába kisváros - az elmúlt napokban nagyon sokat dolgoztam. Talán a szokásosnál is többet, de már nem tartom számon. -Duke? Ő valóban érdekes figura. Az elmúlt egy hónapban sokat járt nálunk mert augusztus végén meglőtték. Hogy mennyit tud morogni! - röviden felnevetek, épp a múlt héten járt nálunk kötözésen. Velem mondjuk speciel pont normális, mert én jól kezelem a dühös pácienseket is, de van olyan kolléganőm, akit a pokróc stílusával megsiratott. -Mondjuk téged nem féltelek, simán helyre rakod. - önkéntelenül csúszik ez ki a számon, mindez múltbéli tapasztalatokra alapozva. Lehet, hogy azóta megváltozott - én sem vagyok már ugyanaz. Valamennyivel komolyabb lettem, ha lehet még felelősségteljesebb - többek között az unokahúgom megjelenése nagyban befolyásolt e téren.

A kávézóban megköszönöm a meghívást, és egy sima cappucino mellett döntök, majd ha mindketten megkapjuk a rendelést, akkor egy hátsóbb asztalt választok. Nem azért, mert nem akarom, hogy vele lássanak - ennyire felszínes nem vagyok. A pultos ha akarja úgyis elpletykálja mindenkinek hogy egy férfival voltam itt, mivel közel van az EÜ központhoz, így sokat járok ide, névről ismernek mindannyiunkat. Nem, szimplán nyugodtabban tudunk beszélgetni, ha nem rögtön a bejáratnál ülünk le. 

Egymással szemben ülünk. Tiszta szürreális érzés, néhány hosszú pillanatig tekintetemmel a vonásait fürkészem, miközben szórakozottan kevergetem a kávémat, amibe még bele se öntöttem a cukrot. Szavai kizökkentenek, lesütöm a szemem, és most már ténylegesen megédesítem a kávémat. Sok kérdés kavarog bennem egyszerre, de nem akarok vallatásba átmenni. Kavarok párat a kávén, lenyalom a kanalat, majd a kistányérra teszem, és hagyom az italt kicsit hűlni, miközben ismét ránézek. -Megváltoztál. Valahogy...keményebbek lettek a vonásaid. - nem szemrehányásként vagy rosszindulatúan mondom, inkább csak...kihangosítottam a gondolataimat. Azt szerencsére még időben lenémítottam és magamban tartottam, hogy amúgy jól áll neki. Nem a gondterhelt barázdák a homlokán vagy épp a szeme sarkában, hanem úgy... ez a kisugárzás.

- Mi történt veled? - nyitva hagyom a kérdésnek azt a részét, ami az időre vonatkozik, rá bízva, mennyit szeretne nekem elmesélni, és miről. Hogy az elmúlt évekről fog beszélni, min ment keresztül katonai szolgálata alatt, hogy mi történt, ami miatt ide került, hogyan vált belőle vérfarkas... A kávémhoz nyúlok, belekortyolok - de túl korán. Megégetem a nyelvem, de visszafogom a grimaszt, inkább szép lassan visszateszem a csészét a tányérra, és két alkaromat a mellkasommal párhuzamosan az asztallapra fektetem, jobb tenyerem a bal kézfejemen pihen. Tényleg annyira fura ez az egész szituáció! Mit hoztam én a fejemre?