A központban, a családomban és az ismeretségi körömben is szinte mindenki tudja, hogy ha túlóráról és mások segítéséről van szó, én gondolkodás nélkül mondok igent. Akkor is ha 48 órája nem aludtam vagy 24 órája nem ettem. Ha tudnám, hogy nincs meg most bent a létszám, akkor biztosan én magam kísérném Mrs. Wells-t a vizsgálatokra a kollégám helyett, bármennyire nehéz lenne a koncentráció. Mert mikor a múltad egy szelleme, egy egykor fontos szereplője váratlanul felbukkan, akkor ez történik. Az agyad hirtelen kihagy, és rövid időre elfelejtesz normálisan funkcionálni. 

Az érzés viszont kölcsönös. Archie arcán ugyanazt a megdöbbenést látom, mint amit a sajátom tükrözhet. Tényleg teljesen véletlen tehát, hogy összefutottunk, ő sem számított arra, hogy pont belém botlik. Nem tudom mitől kapok nagyobb sokkot; hogy itt van, vagy hogy vérfarkas lett. Kérdésemre adott feleletén kicsit összehúzom a szemöldökömet és szkeptikusan ingatom jobbra-balra a fejemet. Biztos nem néhány napja volt. Tudom milyen, mikor friss harapástól szenved az ember. Elég csak az egyik legkedvesebb barátomra, Charlie-ra gondolnom, akinek én asszisztáltam végig az első hónapokat. Legalábbis mielőtt még abban az évben el nem utaztam az ápolói gyakorlatra. Ahol találkoztam végül Archie-val. Aki most itt van - pedig nem biztos, hogy annyira meg kellene lepődnöm, hiszen tudtam róla, hogy környékbeli gyökerekkel rendelkezik. 

-Igen, azon a néhány hónapon kívül sosem éltem máshol. Itt dolgozom. - mutatok a hátam mögött álló Egészségügyi Központra, mintha amúgy nem lenne teljesen nyilvánvaló azok után, hogy nevén neveztem az idő közben kerekesszéken elszállított hölgyet és az ápolósegédet is. Oldani akartam amúgy a bennem lévő, különös feszültséget és ambivalens érzéseket, amiket az vált ki, hogy mennyi is? 3-3,5 év után ismét szemtől szemben állunk. 

-Oh. - a szolgálatra reagálok ilyen velősen, majd megrázom a fejem. -Kocsival vagyok, de…nem iszunk meg egy kávét? Van itt egy a mellettünk lévő mellékutcában. Nem ér fel a Sarok Kávézóhoz, de azért elég jó. - vetem fel az ötletet az említett hely felé mutatva az ujjammal. Nem akarnám még elengedni, érdekel, mi történt vele az elmúlt időben, remélem hát, hogy nem siet valahova, és tud maradni egy kicsit. Sokáig úgysem tudnám én se húzni, mert otthon várnak. 

Ha beleegyezik, nekiindulhatunk. Az első kb. tíz métert, ha rajtam múlik csendben tesszük meg, míg gondolataimat rendezgetem, utána szólalok csak meg. -Mikor érkeztél? - pillantok fel rá séta közben. A hangszínem normális, érdeklődő, nincs benne se sértettség, se negatív érzés amiatt. Lehetnék olyan személyiség is, hiszen az előbb jelét adta, emlékszik arra, hogy anno meséltem neki, hogy Rose Harbor-ban lakom, amikor ide utazott, mégse keresett fel. De nem ilyen vagyok. Semmi jogom nem lenne számon kérni vagy bármi hasonló - elvégre az utolsó találkozásunkkor letisztáztuk a dolgokat. Mások voltak a prioritásaink, és ezt mindketten elfogadtuk. Most azonban itt van, és én őszintén kíváncsi vagyok, mi történt vele.
 

Hosszú nap volt ez is. Eljöhettem volna már kettőkor, de az egyik kolléganőmnek rosszul lett a gyereke az iskolában, így beugrottam helyette is a műszakja további részére. Így végül már öt óra elmúlt, mire elindultam kifelé a központ folyosóján, úton-útfélen megállni köszönni a kollégáknak vagy a kedves betegeknek. Nem sokáig leszek távol, holnap reggel hatra ismét jönnöm kell, nem lesz tehát túl sok időm pihenni, és akkor még az otthoni feladatokat nem vettük számításba.

Akárhogy is, nem panaszkodom. Szeretem az életemet, a munkámat, de néha nem mondom, hogy nem esne jól a szundi gombot megnyomni az ébresztő, mikor szól hajnalban. Na sebaj, a sok hálás tekintet amit a betegektől kapok, apa ölelései, Rick esetlen gesztusai és Lily nyálas baba puszijai megérik a fáradtságot. De azért most jól fog esni hazamenni.

A kijáratnál magamra kanyarintom a farmerkabátomat - mivel még tervezek boltba is menni nem egyből haza, így kivételesen átcseréltem a nővér ruhámat utcaira - sima szürke póló, farmer és tornacipő - pont optimális ezen a szeptemberi napon. Fő a kényelem egy ilyen rohangálós nap után. A bejáratnál tartom az ajtót, miközben kintről bejönnek. -Jó napot Mrs. Wells, hogy van? - rámosolygok a járókeretes nénire, aki rendszeres páciens nálunk. Van némi ízületi problémája, de többnyire csak hipochonder.

-Carl, hoznál kérlek egy tolószéket Mrs. Wells-nek? - fordulok az egyik ápolósegéd felé aki épp arra sétál. Az öreg hölgy az orra alatt valami olyasmit morog, hogy már rég itt kellene lennie, hisz láthatták volna, hogy jön. Nem reagálom le, csak kedves mosolyt villantok rá. A kedvességnél és nyugalomnál kevesebb hatásosabb dolog van a morgolódásra. Csak ekkor realizálom, hogy a mindig egyedül érkező Mrs. Wells-t most kísérte valaki.

-Megvárja míg végez a hölgy, vagy…- eddig jutok, mert tekintetem ekkor ér el a nálam jó tíz centivel magasabb férfi arcához. Az én ábrázatomra a teljes sokk és meglepődés ül ki, szerintem még a szám is tátva marad egy rövid időre. -Archie?!- kérdezem hitetlenkedve, ahogy egy lépéssel közelebb lépek hozzá, és önkéntelenül teszem a kezemet a karjára pár másodpercre, mintha tényleg meg akarnék róla bizonyosodni, hogy nem egy szellem jelent meg most itt. --Te… mit… -csinálsz itt, akarom befejezni de nem tudom, mert orromat megcsapja a félreismerhetetlen illat ami felőle jön. Tekintetem ha lehet még jobban elkerekedik.

-Te meg mióta vagy…?- nem fejezem be. Ahogy én is érzem rajta, hogy vérfarkas, neki is kell éreznie rajtam. Évekkel ezelőtt, amikor volt lehetőségem frontközelbe menni ápolónői gyakorlatra, még biztosan ember volt. Észrevettem volna, ha nem az. Sok szag terjedt a háborús kórházakban, és ha csak ott találkoztam volna vele, benne lenne a pakliban, hogy tévedek. De vele nem csak ott töltöttem el időt.

Teljes sokk. Nem tudom hogy reagáljak, szinte automatikusan köszönöm meg Carl-nak a segítséget Mrs. Wells-el, majd intek Archie-nak, hogy menjünk ki. A látványos döbbenetemmel amit a férfi megjelenése okozott már így is valószínűleg felhívtam magamra néhány kotnyeles kolléga és városlakó figyelmét.