Kifejezetten alacsony, mindössze 157 cm, testalkata vékony, inkább atlétikus, épp ezért idomai sem feltűnően teltek, de amennyire kell, annyira minden a helyén van. Bőre a szemnek kellemesen barna, amolyan tejeskávé árnyalatú, arca és hajviselete pedig kifejezetten egzotikussá teszik. Nagy, sötét szemeit hosszú szempillák keretezik, ajkai csábítóan teltek, finom ívűek és nem aránytalanul szélesek. Magas arccsontjával, szögletes állkapcsával és finom ívű állával azt a fajta szépséget testesíti meg, amire sok nő vágyna. Ritkán mosolyog, pedig jól áll neki.
Bőrét apró tetoválások egész armadája díszíti, amelyek a karjaira – azon belül is főleg az alkarjaira és kiemelten a kézfejeire –, valamint a háta felső részére és a nyakára koncentrálódnak. Mindnek megvan a maga jelentése és mindről tudja is, mikor és kivel varratta magára, de ezt még senkivel nem osztotta meg – nem is kérdezték tőle soha. A tetoválások mellett másik jellegzetességeinek a bőrét itt-ott elcsúfító hegek tekinthetők. Örök emlékeztetőit viseli élete pokolban eltöltött éveinek.
Öltözködése nem kirívó és semmiképpen nem magamutogató, mert ezektől ugyanúgy próbál szabadulni, mint az ehhez köthető emlékeitől. Szereti a kényelmes darabokat, de nem öltözik slamposan, inkább a sportosan elegáns vonalat képviseli. Kiegészítőket általában nem hord, így is elég jellegzetes tartozéka a haja, ami hosszú afrofonatokban omlik alá egészen a fenekéig.


Jó tulajdonságok:
- okos: Azért nem volt teljesen hiába szülei vasszigora, mert még ha magával hozta is a természetes lázadást és a beépített perfekcionizmust, Cristina sosem volt lusta tanulni, ez pedig meg is látszik az intelligenciáján. Persze örökölnie is kellett az erre való készséget, de tény, hogy tanult nő, akinek helyén van az esze.
- túlélő: Mi más nevelhetne jobban életre, mint amikor megjártad a poklot, de a végén visszajöttél a föld felszínére? Nagyon sok mindent meg- és átélt, még több mindent túlélt, és ezek mind úgy hatottak rá, mint acélra az edzés. Megkeményítették és ellenállóbbá tették.
- szófogadó: Ez valószínűleg egy tanult viselkedési forma nála, ami ugyancsak a túlélésből fakad. Nem vetkőzte le magáról azt az attitűdöt, hogy viselkednie kell és be kell tartania a szabályokat és a parancsokat, ha élni akar – és igazából jól is tette. Lehet, hogy ő már nem látja teljesen tisztán a dolgot, de mostani helyzetében is ez a túlélése kulcsa.
- őszinte: Szókimondó teremtés, de ez szerencsére nem párosul nagy szájjal, így nem ártalmas az egészségére. Nem szeret hazudni, ha arra lenne szükség, inkább hallgat vagy eltereli a témát. Kéretlenül ugyan nem mond véleményt mindenről is, de az biztos, hogy a szavahihetőségét tekintve nem lehet rá panasz.

Rossz tulajdonságok:
- bizalmatlan: Tekintve, hogy egyszer olyan csúnyán megjárta, hogy az kis híján az életébe került – és ha bele nem is halt, hosszú és kínkeserves éveket vett el tőle –, mostanában már nem igazán szavaz bizalmat senkinek. Mindenkiben hátsó szándékot feltételez, a szavakat elosztja kettővel, az ígéretekből pedig még gyököt is von. Jelenleg egyetlen emberben bízik meg csak – a sors iróniája, hogy benne sem kellene, mert még csak nem is ember.
- túlélő: Ahogy ez a tulajdonsága tekinthető pozitívumnak, ugyanúgy meg van az árnyoldala is. Cristina súlyosan traumatizált személyiség, ami lemoshatatlanul rajta hagyta a nyomát nem csupán a testén, de a lelkén is. Nem véletlenül bizalmatlan, nem véletlenül gyötrik rémálmok minden éjszaka és nem véletlenül visel nehezen mindennemű fizikai érintést – a kéretlenektől egyenesen pánikba is tud esni, súlyos esetben akár pánikrohamot is kaphat.
- befolyásolható: És ha már a visszafordíthatatlan következmények... Az, aki tudja, mit élt át és azt is tudja, hogyan használja ezt fel ellene, nagyon könnyen tudja befolyásolni. Nem naiv, szó sincs erről, a naivitását tizenkilenc évesen elveszítette, viszont a megfelelő nyomógombok megtalálásával könnyedén irányítható, és ő még csak észre sem veszi, hogy dróton rángatják. Kérdezzétek csak meg a jelenlegi munkaadóját.
- maximalista: Kivételesen a neveltetéséből adódó hátrányos tulajdonság, de őszintén szólva ez jócskán eltörpül az előzőek mellett. Jelenleg annyiban merül ki a dolog, hogy minden ruhának gyűrődés nélkül, a derékszög-párhuzam elveinek megfelelően kell bekerülnie a gardróbba, takarítás után egyetlen szösz vagy folt sem maradhat a megtisztított felületeken, a főztjének pedig nem csak tökéletes ízűnek kell lennie, de a tálalásra is kínosan ügyel.


Cristina megannyi változáson esett keresztül eddigi élete alatt, pedig nem is él még olyan hosszú ideje. Naiv, lázadó kislányból megtört, dühös nővé alakították a legsanyarúbb évei alatt, most pedig olyan, mint egy hálás kiskutya. És egyetlen gazdája van.
Életútjából és az átélt viszontagságokból adódóan bizalmatlan és távolságtartó az idegenekkel szemben, mindenki esetében azt latolgatja, vajon milyen módon akarhat ártani neki, és már csak ezért sem az a nagy barátkozós típus. Egyébként sem lenne egyszerű számára a barátság intézménye, hiszen az életét jelenleg is szigorú szabályok szerint éli, csakhogy... ezzel nincs semmi problémája. Jobb sora van, mint bármikor, és tudja, hogy ameddig betartja a szabályokat, lényegében szabad ember, sőt. Abban is biztos, hogy addig nem eshet semmi baja, márpedig Tina számára a biztonság kulcsfontosságú.
Életében egyszer volt szerelmes, de annak olyan csúnya vége lett, amire a csalódás is enyhe kifejezés. Elárulták, eladták, tönkretették az egész életét, a pokol mocsarából pedig egyetlen ember emelte ki: Haise. Cristina kezdetben vele szemben is bizalmatlan volt, de az együtt töltött idő alatt megtanulta, hogy a férfi nem akar ártani neki. Persze furcsa volt számára, hogy amikor felajánlotta neki az egyetlen dolgot hálája jeléül, amit tudott – a testét –, Haise elutasította, hiszen ő egyedül ezt a formáját ismerte a köszönetnek. A férfi viszont éppen ezzel emelkedett a szemében az összes többi férfi fölé, aki valaha megfordult az életében.
Cristina hálás, a hálája pedig az utóbbi időben pislákoló gyengéd érzelmekké kezdett átalakulni. A Stockholm-szindróma jellegzetes tüneteit mutatja, mert nem fogja fel, hogy tulajdonképpen most is fogságban él; ő csak azt látja, hogy Haise megvédi, a kedveskedéseire kedveskedésekkel felel, és ha ügyes, megjutalmazza.


Bárki megmondója lehet, hogy a természetfeletti nélkül is volt elég baja, de tény, ami tény: Cristinának fogalma sincs arról, hogy a világában nem csupán emberek élnek, és hogy a "halandó" fogalma ténylegesen elkülöníthető más fajoktól. Nézz csak rá! Hiszen azzal sincs tisztában, hogy a férfi, aki jelenleg az egyetlen ember az életében, igazából nem is ember. Azok után, amiket kénytelen volt átélni, valószínűleg nem a természetfeletti leleplezése törné össze, de azt biztosan nehezére esne megemészteni, hogy egy démonnal osztja meg az életét...




A cikk szó szerint félbeszakadt, amikor a Ricco kezében tartott füvescigi végéről leesett a hamu és kiégette az újságpapír lapját. Cristina úgy nevetett fel, mintha ezzel nemcsak a cikktől, de a szüleitől is megszabadították volna; könnyedén Ricco vállának dőlt, átvette a cigit a fiú ujjai közül, és mélyen a tüdejébe szívta a kellemesen ellazító füstöt. Addig lent tartotta, ameddig csak bírta, aztán hosszan a csillagokkal sűrűn átszőtt égbolt felé fújta.
– Tökre elegem van már belőlük. Nem hagynak békén a tanulással, pedig mindenből kitűnőre állok. Totál szívás – panaszolta, miközben átadta a cigit Ricardonak.
– Már rég le kellett volna lépned otthonról – állapította meg a fiú, mire Tina megforgatta a szemeit.
Ha a szülei tudták volna, hogy épp füvezik a pasijával, akitől egyébként is hónapok óta próbálják már eltiltani, páros lábbal rúgták volna ki otthonról. Na jó, nem... Bezárták volna a szobájába hét lakat alá. A lány felnyögött a gondolattól. Még abban sem reménykedhetett, hogy lebukik és legalább abból az elit gimnáziumból kicsapnák, ahova járt, mert a szülei rengeteget pénzelték az iskolai alapítványt.
– Jelentkeztek helyettem közgáz szakra. Fogadjunk, hogy be akarnak vonni a szaros cégbe, ha érdekel, ha nem – húzta el a száját. Rohadtul nem érdekelte sem a hajózás, sem a cégvezetés, sem a rohadt közgazdaságtan.
Halál unalmasan hangzott mind.
– Nem próbálkoztál meg az amerikai egyetemmel, amiről beszéltünk?
Cristina felsóhajtott. Ricco és ő gyakran beszélgettek arról, milyen jó lenne átmenni a határon és elköltözni az Egyesült Államokba, megélni azt a bizonyos amerikai álmot, ami a fiú szerint még jobb volt, mint a filmekben.
– Hallani sem akarnak az USA-ról... – dünnyögte csalódottan Tina. – New Yorkból nem lehet irányítani a vállalatot – fűzte hozzá grimaszolva, anyja hanghordozását utánozva eltúlzott gúnyossággal.
Ricco a nevetéstől köhögve fújta ki a következő adag füstöt, amivel sikerült megmosolyogtatnia a lányt. A következő slukkot is ő tüdőzte le, de aztán félretette a csikket, hogy végig tudja dönteni Cristinát a terasz kövein és egy csók kíséretében egyenesen az ő szájába fújja át a füstöt. A lány elmosolyodott, megborzongva ölelte át Ricardo nyakát, és hagyta, hogy csókokat kezdjen elszórni a nyakán.
– Akkor szökjünk el – mormolta a lány bőrére, mire Tina felnevetett. Ricco felemelte a fejét. – Komolyan beszélek! Szerzek két jegyet, elrepülünk New Yorkba és soha nem jövünk vissza.
Cristina tovább nevetett és egy csókkal fojtotta szerelmébe a szót. Fogalma sem volt róla, hogy Ricco egy évvel később valóban fel fog bukkanni azzal a két repülőjeggyel és egy egész kamuutazással, hogy aztán a New York-i úttal ténylegesen megváltoztassa Tina egész életét.


Reszketett a félelemtől, miközben a Ximena névre hallgató nő a könyökénél fogva végigvezette néhány lépcsőn és folyosón. Az egyszerű, áporodott szagú betonfalakat lassan rendesen lemázolt, sötét színekre festettek váltották fel, de ahogy a környezetük egyre gondozottabb lett, úgy váltak sűrűbbé az útjukat keresztező fegyveres férfiak is. Cristina nem mert egyikük szemébe sem belenézni; arcukon zord és durva kifejezés ült, szemük sötét volt, a mellkasukon keresztben lógó fegyvert pedig tetoválásokkal ékesen szabott, erős karjaikkal fogták. Cristina tudatalattija már megfogalmazta, mi történik, de egyelőre maga előtt is próbálta tagadni a valóságot.
A lány még soha nem félt ennyire életében, a legrosszabb mégis az volt, amikor Ximena áttuszkolta egy széles, díszes, kétszárnyú ajtón. Ösztönösen torpant meg, ahogy beértek a tágas terembe. Odabent külön őrség volt felállítva, és nem kellett sokat találgatnia, hogy tudja: az asztal mögött ülő férfi biztonságát őrizték.
– Kövess! – sziszegte a fülébe Ximena, Cristina pedig csak azért engedelmeskedett, mert a túlélési ösztöne ezt diktálta neki.
Nem kerülte el a figyelmét, hogy míg végighaladtak a fegyveres férfiak között, a legtöbbjük durván, gátlások nélkül Ximena fenekére csapott, vagy egyszerűen belemarkolt, úgy, mintha pontosan tudták volna, mi rejtőzik a ruhája alatt. Mintha gyakran csinálták volna ezt vele. Cristina gyomra felfordult, és ahogy azt figyelte, hogyan nem rándul meg a nő arca mindeközben, fogalma sem volt, melyik érzés lenne a jogos: a tisztelet, az irigység vagy a rettegés? Jelenleg annyi minden kavargott benne, hogy csodaszámba ment, hogy nem szédült bele.
Amikor az asztal elé értek, a mögötte ülő férfi kényelmesen hátradőlt trónusszerű székében és lusta felsőbbrendűséggel végigmérte Cristinát – olyan alaposan, hogy a lány hányingere tovább erősödött.
– ¿Javier la mandó?¹ – szólalt meg a férfi durva, karcos hangon.
– Sí. También es la chica de la que nos habló Ricardo.²
Cristina felkapta a fejét Ricco említésére. Miért beszélt róla Ricco ezeknek az embereknek...? Egyáltalán hol volt Ricco?! Azt ígérte, hamarosan itt lesz, Cristina viszont azt sem értette, miért jöttek egyáltalán külön autóval Ricco "barátaihoz". Milyen barátok voltak egyáltalán ezek? És miért kellett megfürödnie és átöltöznie?!
– Interesante.³
A lány egész testében megdermedt, amikor az alak hátratolta a székét és kényelmesen felállt belőle. Ximena hátralépett, Cristina pedig reszketve, csak a szeme sarkából figyelte, ahogy a férfi odalép hozzá. Durva ujjak fogtak erőszakosan az állára, a férfi úgy kezdte el megnézni jobbról és balról, mintha állatorvosnál lett volna. Inába szállt bátorsága csak akkor tért vissza, amikor a férfi elengedte az állát, de ahelyett, hogy fellélegezhetett volna, az ujjak a ráadott bő felső dekoltázsához nyúltak, hogy elhúzza az anyagot a testétől és benézzen alá.
Cristina ösztönből cselekedett, amikor ellökte magától a kezét, de nem köszönte meg a visszakézből adott pofont. A férfi tetovált kézfejét több gyűrű is díszítette, érezte, ahogy a fém felsértette az arcát, miközben a feje oldalra nyaklott az ütés erejétől.
– Kipróbálom – jelentette ki a férfi erős akcentussal.
Cristina tagjaiban jeges pánik áradt szét, mert bár fogalma sem volt, mit akar ez jelenteni, volt egy sejtése, amitől legszívesebben elvette volna az egyik fegyvert és a saját halántékához emelte volna. Márpedig a sejtés beigazolódni látszott, amikor Ximena odalépett mögé és a fülébe súgta, hogy vetkőzzön le. Meg sem várva, hogy magától cselekedjen, már el is kezdte felgyűrni a felsőjét, mire Cristina őt is megpróbálta ellökni magától.
– Ne... Ne! Kérem... Kérem ne! Nem akarom...
Ximenát nem tudta eltántorítani, a nő mindenáron próbálta eltávolítani a korábban ráadott ruhákat, és közben az arcába sziszegte a szavakat, amik a következő években meghatározták Cristina egész életét:
– Itt senkit nem érdekel, hogy te mit akarsz, drágám.
A lány pánikba esve lökte el magától Ximenát, tovább küzdve ellene, míg egy türelmetlen és dühös hang nem csattant mögöttük.
– ¡Estoy harto de esto! No tengo tiempo para esto. Diego!⁴ – hallotta meg a férfi jellegzetes hangját, de mielőtt még kettőt pisloghatott volna, Ximena helyét átvette egy magas, nagydarab férfi.
Ezúttal nem sok esélye maradt az ellenkezésre; a Diego nevű alak vasmarokkal tartotta és úgy mozgatta, mintha semmi súlya nem lett volna. Másodperceken belül az asztalon találta magát, de még az sem érdekelte, hogy valami a hátába ékelődött, egy másik dolog pedig a veséjét nyomta, mert kezek tartották lefogva kezét-lábát, amikor pedig nem maradt nyugton, a nyakára is ujjak kulcsolódtak. Ez sem volt elég, mert érezte és hallotta, ahogy szakad a ruhája, a szoba hűvös levegője pedig a meztelen bőréhez ért. Pánikba esett.
– ¡No! ¡Por favor, no lo hagas! Te lo ruego, por favor, déjame ir!⁵ – kezdett kétségbeesett kiabálásba, észre sem véve, hogy időközben el is sírta magát.
Az arcán újabb durva pofon csattant, a feje koppant egy nagyot az asztalon.
– Cállate la pinche boca!⁶ – mordult rá valaki, de a leghatásosabb mégis az volt, amikor egy fegyver hideg, fémes csöve nyomódott a halántékának.
A férfiak alakja mögött ki tudta venni Ximenát, akinek a szemeiben mintha sajnálat villant volna, ahogy ránézett, de az érzelem olyan gyorsan el is tűnt az arcáról, ahogy jött. Cristina öv csilingelését és cipzár jellegzetes hangját hallotta, testét durván lejjebb rántották az asztalon, bokáit vasmarokkal tartották. Nem tudott mozdulni. Amikor a férfi beleerőszakolta magát és ő felkiáltott a fájdalomtól, Ximena elfordult.

Cristina nem tudta volna megmondani, mennyi idő telt el. Sírt, kiabált és könyörgött, amivel újra és újra magára haragította a férfit, de nem ért el vele mást, csak hogy egyre többször megütötték. Nem hatotta meg őket semmi. Amikor a férfi szólt a Jorge nevű emberének, hogy tömje be a száját valamivel, Cristina öklendezni, aztán hányni kezdett. Mivel ezzel még több mocskot csinált, ezúttal egy puskatussal verték halántékon, és a lány majdnem hálás is lett, mert másodpercekre elveszítette az eszméletét, de még akkor sem lett vége, amikor visszatért a látása és – sajnos – az összes többi érzékelése. Szerette volna, ha elzsibbad a teste, vagy legalább az agya, de minden egyes fájdalomreceptora úgy küldte a jeleket felfelé, mintha ezzel segített volna a saját helyzetén.

Csak akkor érzett zsibbadást, amikor vége lett. Ekkorra a testének szinte minden pontja fájt, ezért nehezére esett volna különbséget tenni a fájdalom különböző eredetei között, ráadásul sokkos állapotban is volt. Vér fémes ízét érezte a szájában, bár ez sokkal jobb volt az egyéb, undorító ízeknél, az ajka felhasadt és fájt, az egyik szemén nem látott ki rendesen, a másikba pedig lassan vér csöpögött a homlokából. Vagy a szemöldökéből? A torka fájt, a szemei égtek, a csuklójáról és a lábairól mintha lenyúzták volna a bőrt. Minden egyes levegővételnél fájdalmat érzett, testének több pontja is fájdalmasan lüktetett, az alhasa élesen görcsölt, az altestét pedig mintha leválasztották volna a gerincéről. Emiatt hálás volt. Még akkor is, amikor senki nem törődött azzal, hogy a lábai összecsuklottak alatta, mikor lerángatták az asztalról. Úgy dőlt el a drága szőnyegen, mint egy zsák, a lélegzete pedig végleg a tüdejében rekedt a bordáiba hasító fájdalomtól.
Megpróbált megmozdulni, de csak arra volt képes, hogy összegömbölyödjön a földön, és akkor is összerándult, amikor valaki ráterített egy durva takarót. Egy tenyér simult a vállára, és bár Cristina teljes szívéből gyűlölte, amikor megérezte Ximena parfümének illatát a férfiak izzadtságszaga helyett, halkan elsírta magát megkönnyebbülésében. A nő ujjai mintha finoman megszorították volna a karját, de ezen a ponton Cristina már nem tudta, mi a valóság.
– Még be kell törni, de egyébként ígéretes darab – hallotta meg a karcos hangot, ami rémálmaiban azóta is kísérti. Összerándult, pedig fel sem fogta, hogy a férfi épp ítéletet mondott felette. – Tegyétek eggyel lentebbi kategóriába! Kár lenne érte, de amíg nem tanul meg viselkedni, itt nem tudjuk hasznát venni. És valaki takarítson fel, de kurva gyorsan!


– Hé, C!
Cristina rezignáltan nézett fel az ágyáról, és cseppet sem dobódott fel, amikor Jorgét látta meg a szobájának csúfolt kis lyuk ajtajában. Nem akarta tudni, ezúttal mi lesz a menü. Utca? Zárt körű parti? Pablo VIP vendégei?
– A főnök látni akar.
A nő válla alig észrevehetően megrogyott. A legrosszabb volt mind közül, amikor Pablo magának akarta, de ha már az eltelt évek alatt a nyomorúságos élete megtartása mellett döntött, tudta, hogy nincs más választása. Nyelt egyet, igyekezett leplezni a keze remegését, miközben kiürítette a ferdén álló szekrény tetején álló pohár vizet, aztán felállt és lesimította a testét fedő kevéske ruha elejét.
Jorge felkísérte őt Pablo irodájába, pontosan ugyanazon az útvonalon, ami Cristinát rémálmaiban is kísértette, de szerencsére már tapasztalt volt. Pontosan tudta, melyik folyosónak melyik pontján kell elkezdenie elengednie a valóságot, a saját testét, az elméjét. Már évek óta képes volt arra, hogy szinte szó szerint elhagyja mindezeket és csupán kívülállóként szemlélje mindazt, ami vele tesznek.
A látvány így sem volt kellemes, de legalább nem kellett átélnie és részt vennie benne.
Amikor leereszkedett a bőrkanapéra és Pablo durva ujjai tapogatni kezdték a testét, már nem volt ott. Talán ezért is esett nehezére azonnal kapcsolni, amikor valami szokatlan történt; mire eljutott a tudatáig, hogy Pablo felpattant mellőle és idegesen beszélget Diegoval, a baj már a folyosón volt. Cristina senkit nem érdekelt, de ironikus módon éppen ez mentette meg az életét – míg mindenki a káoszon próbált úrrá lenni, Pablo pedig a fegyverét igyekezett előkotorni idegesen, a nő könnyedén be tudott mászni a súlyos, széles tölgyfaasztal alá.
Pontosan úgy húzta magát össze a bútor rejtekében, mint ahogy akkor is szerette volna, amikor a tetején először megerőszakolták.
Biztos volt benne, hogy ebben az esetben is az lesz a legokosabb húzás, ha elhagyja a testét és az egész jelenetet; kizárta a kiabálást, a lövések hangjait, azt az ijesztően visszataszító hangot, amikor mintha húst vágtak volna, azonban a saját neve említése visszarántotta a földre.
– ¡No! ¡Por favor! – hallotta meg Pablo hangját. Ironikusnak találta, hogy a férfi ugyanúgy könyörög, mint annak idején ő neki, de csak az arca rándult meg. – Van egy... van egy kurvám. Odaadom neked, teljesen ingyen. Nagyon sok pénzt kaszálhatsz vele! ¡Lo juro⁷, nagyon sokat ér! A neve Cristina Eva Herrera...
Pablo utolsó szavai undorító hörgésbe torzultak, miközben Cristina újra hallotta azt a viszolygást keltő hangot. Mégsem gondolkodott. Egy ideje már halott volt, aligha maradt hát veszítenivalója. Kimászott az asztal alól, a testét pedig furcsa nyugalom szállta meg, amikor megpillantotta Pablo vérbe fagyott holttestét. Ott nyöszörgött az ajtóban Jorge és Diego is. Miguel Angel szó szerint darabokban hevert a folyosón.
Cristina tekintete a Pablo mellett heverő pisztolyra szegeződött. Odasétált mellé, felvette a fegyvert a földről, aztán a már nem pislogó és nem is lélegző testre szegezte a csövet és lőtt. A fegyver akkorát rúgott vissza, hogy majdnem eltörte a nő csuklóját, de ez őt a legkevésbé sem zavarta. Újra és újra meghúzta a ravaszt, egészen addig, amíg a pisztoly nem sült el többé, csak üres, fémes kattogás volt a válasz a kiürült tár miatt.
A nő összerezzenve ejtette el a fegyvert, amikor meghallott maga mellett egy ismeretlen és finom, ismeretlen akcentussal beszélő férfihangot. Csak lassan nézett fel a tulajdonosára, egy ázsiai férfira, akit még soha nem látott. A férfi szemeiben kavargó sötétségtől megborzongott, de valahogy furcsán megnyugtatta a tudat, hogy valószínűleg őt is mindjárt átszúrja azzal a hatalmas... karddal?
Nem gondolta volna, hogy a férfi komolyan vette Pablo szavait – mi értéke lenne pont neki? –, de úgy tűnt, mégis így történt. Cristina nem volt benne biztos, hogy nem kellett volna-e mégis letagadnia a kilétét... de a férfi megkímélte az életét. És még csak rá sem erőltette magát. A nő egy pillanatig sem hitte el neki, hogy nem fogja eladni, de tudta, hogy Pablo hazudott és valójában teljesen értéktelen, így aztán adott egy esélyt saját magának.


Cristina kinézett az ablakon, amikor elhaladtak egy tábla mellett, ami azt hirdette: Rose Harbor már csak tízmérföldnyire van.
– Mit is fogunk itt csinálni pontosan? – fordult Haise felé, bár maga sem tudta, erre a kérdésre épp választ fog-e kapni.
A férfi mindig maga döntötte el, megválaszolja-e a kérdéseit, és ha nem tette, Tina egyszerűen csak elfogadta. Ez afféle néma egyezség volt köztük; egy a sok közül, a nő mégsem tette szóvá vagy ellenezte egyiket sem. Pillantása a kelleténél talán kicsit hosszabban időzött el az utat figyelő férfi vonásain, mielőtt egy apró mosollyal ő is újra előre fordult volna.
Cristina nagyon hosszú ideje nem érezte már magát biztonságban, de Haise mellett újra felfedezte ezt az érzést. És nagyon szerette.




Ana Paula Díaz Aguilar de Herrera: (NJK) - ember - anya
Rodrigo Herrera Chávez: (NJK) - ember - apa
Yukimura Haise: (JÁTÉKOS KARAKTER) - démon - tulajdonos, munkaadó, plátói szerelem, Stockholm-szindróma, gondviselő, eltartó, fogvatartó, you name it