Ha sok pénzt fizettek volna sem ismertem volna be a fáradtságomat. Kényszerítettem a szemhéjaimat, hogy maradjanak felnyitva, az ásításokat elnyomtam és visszanyeltem, kifelé bámultam a szélvédőn, és közben megtanultam: jobb, ha csak akkor szólalok meg, ha kérdeznek. Mondjuk... a fickó eddig nem kérdezett semmit, hacsak nem számoljuk a megerősítő jellegű megértetted? mordulást, miután közölte a szabályait. Jobban mondva egyetlen szabályt: ne szökjek meg, mert megtalál és megöl.
Elég volt visszagondolnom az általa véghez vitt vitarendezésre, hogy ne kételkedjek a szavaiban. Fogalmam sem volt, Pablo mivel haragította magára – ha ez állt egyáltalán a háttérben –, de nem akartam én lenni a következő, aki megteszi.
Amikor besétáltam előtte a szélesre tárt motelszoba ajtaján, még mindig nem tudtam rájönni, pontosan miért is voltam hajlandó vele jönni, bár tény, hogy az a hatalmas és nagyon élesnek tűnő kard(?), amit azóta elrejtett egy gitártokba, jelentős meggyőzőerővel bírt. Az már nehezebb kérdés volt, hogy nem lett volna-e szerencsésebb letagadni a nevemet. Talán nem ölt volna meg. Talán igen.
Összerezzentem, amikor a szoba ajtaja becsukódott, a zár pedig kattant, és félig arra számítottam, hogy a férfi a következő pillanatban leteper a földre, a kanapéra, vagy bárhova, ahol épp jól esik neki, de ehelyett csak újra rám mordult. Összefontam magam előtt a karjaimat, ezzel összébb húzva magamon a sebtében felkapott kabátot is, és kurtán bólintottam. Nagyot nyelve követtem az iránymutatást, mert még ezen a ponton is biztos voltam benne, hogy a férfi csak a kényelmek embere, de... nem jött utánam. Ahogy hátranéztem a vállam felett, azok az ijesztően sötét szemek engem figyeltek, ám nem követett a hálóba, csak felvett a kanapéról egy rövidnadrágot és eltűnt a fürdőszobában. Az ajtót nyitva hagyta, de nem parancsolt rám, hogy kövessem.
Tagadhatatlan tanácstalansággal néztem körül a hálószobában, de semmi más nem volt odabent egy bevetett ágyon és egy széken kívül. Levettem a kabátomat, a szék támlájára terítettem, aztán óvatosan leereszkedtem az ágy szélére... és vártam. Fogalmam sem volt, mit kellene csinálnom, mert azt sem tudtam, mi történik. Nem bíztam ebben a férfiban (sem), viszont megkímélte az életem, ami... jó, nem? Nem is passzolt le mindjárt a következő lebujba.
Lehet, hogy majd holnap fog, szólalt meg egy gonosz kis hang a fejemben. Persze ehhez jó lett volna tudni azt is, hogy Pablo szerint mi a francért vagyok én értékes, de ez is rejtély maradt, szóval... Talán ha hálás leszek neki, meggondolja magát. Igen, ez működhet, hiszen ez mindig, minden férfinál bejön. Legyél hálás és készséges, azzal majd elérhetsz dolgokat. Na nem sokat, de legalább azt, hogy viszonylagosan vigyázzanak rád. Van az a kategória, akivel bárkit megtehetnek, és van az, akinél azért megtorlással jár, ha kezet emelnek rá. Én szerettem volna utóbbi maradni.
A fürdőszoba ajtaja felé lestem, de a zuhanyból még mindig csobogott a víz, ezért felálltam az ágy széléről. A lenge ruháim fölé húzott túlméretes pulóver elég nagy volt ahhoz, hogy ne váljon egyértelművé a tény, miszerint alatta meztelen vagyok. Gyors mozdulatokkal vetkőztem le teljesen, a ruháimat a székre hajtogattam, aztán visszahúztam magamra a pulóvert és visszaültem az ágy szélére, éppen akkor, amikor a zuhany csapját elzárták.
A percek borzalmasan lassan vánszorogtak, én pedig idegessé váltam. Ujjaim az ágy szélét szorították, de olyan erővel, hogy az ujjperceim elfehéredtek benne. Nem szerettem a kiszámíthatatlanságot, mert nem tudtam, mikor kellene szabadságra küldenem az elmémet...
A férfi megjelent az ajtóban. Nagyot nyelve pillantottam fel rá, és lenge öltözetét látva már biztos voltam benne, hogy ő is pontosan ugyanazt várja el tőlem, mint mindenki más. Tekintetem megakadt a zúzódásokon, amiket könnyű volt kiszúrni félmeztelen felsőtestén: a vállán és az oldalán is volt egy, mindkettő kör alakú, lilás udvarral.
– Megsérültél – szólaltam meg, bár a hangom nem volt kifejezetten aggódó. Az ilyen jellegű sérülések, amik még csak nem is véreztek, az én világomban is legfeljebb egy karcolással értek fel. A valódi sérülés nagyjából ott kezdődött, amikor alig tudták elállítani a vérzést egy lőtt vagy szúrt sebből.
Előfordult, hogy ilyen esetekben is igénybe vették a segítségünket, de most nem volt szükség ellátásra, ezt én is tudtam, így hát felálltam az ágy széléről. A mozdulat lassú volt, szelíd és behódoló, mert tapasztalataim szerint mind ezt szerették. Érezniük kellett, hogy ők irányítanak.
– Köszönöm, hogy megkímélted az életem – szólaltam meg újra, és egy egyszerű mozdulattal áthúztam a fejemen a pulóvert. Csak egy fél lépést tettem előre, a ruhadarabot magam mellé ejtettem a földre, majd tekintetemet mereven magam elé szegezve vártam vagy az utasítást, hová és hogyan helyezkedjek, vagy a durva ujjakat, amik szó nélkül igazítottak útba.