Időbe telt megszoknom Alyssa közvetlen barátságosságát. Ha őszinte akarok lenni, úgy kellene fogalmaznom, időbe telik megszoknom azt. A falka lobbanékony vadállatai közt erő és tekintély kell, hogy vezérként kitűnhessen valaki, számomra pedig a nyílt erőfölény megmásíthatatlanul egybefonódott a szeszélyes kegyetlenkedés mindent átjáró ígéretével. Éppen ezért egyfajta örökös, gyanakvó szorongással szemlélem az engem körülvevőket, legyen az akár rangja szerint, akár testi erő tekintetében előrébb való nálam. Mostanában már halványabban érzem a falkatagok között... de érzem. Sokan nem érdemlik meg e bánásmódot, ám talán mind közül a leginkább Alyssa méltatlan rá. Most is erről tesz tanúbizonyságot s ahogy szelíden visszaköszön - mint mindig, ha rosszindulatú gyávaságomra cáfolnak -, engem mély szégyenérzet kerít a hatalmába előtte.
Egy napon elfogy majd a türelme, vicsorítok gondolatban saját magamra. Kit fogsz akkor okolni azért, amit kapsz?
Sietve rázom meg magam odabent. Itt most ő a lényeg.

Elmosolyodom. A gesztus hordoz egy kevés meglepettséget.
- Ide szabad a bejárás - felelem könnyedén. - Különösen akkor, ha nem érzed magad biztonságban. Ezért ne kérj elnézést. Különösen tőlem ne. - Megvonom a vállam, cseppet csak. - Én nem vagyok senki. Csak akkor jövök, ha külön kellek valamire.
Figyelmesen hallgatom a csevegését, kellemes hangja némi életet és melegséget csempész a helyiségbe, noha az üresen is épp elég barátságos. Megvakarom a nyakszirtem, enyhe zavaromban a célzásra. Nem mintha tévedne. Szeretek itt lenni. Szeretek is. A mosolyom nem tűnik el egy pillanatra sem. Csendesedik ugyan kissé, ám keresnie sem kell: ha engem néz, könnyen megállapíthatja, hogy a kifejezés ilyenkor a szemzugban húzza meg magát.
- Örülök, ha jobban érzed magad idebent. Nem szoktam ilyen sokáig maradni... de talán jót tesz, ha valaki elkönyvel szorgalmasnak. Szóval Isten hozott. Vannak szobák, ahol maradhatsz is, ha szeretnél. Nem kell magyarázatot sem adnod... azt hiszem.
Ebben nem vagyok biztos. Abban sem, hogy egy béta farkasnak, mint amilyen Alyssa, bármikor is szüksége lehet ilyesmire. Azonban eleget láttam már hozzá, hogy ne próbáljak találgatni. Rám nézve sem hiszem, hogy bárki megmondaná, volt, hogy a feleségem a kezében tartott késsel átvágta a tenyeremet egy veszekedés csúcspontján - ahogy azt sem, hogy a veszekedés egy elöl hagyott pohár miatt tört ki közöttünk, legalábbis színleg. Aztán azzal folytatódott, hogy el akart vinni a sürgősségire. Olyan részegen, hogy a garázsból sem bírt volna kiállni. Akkor jól jött volna egy ilyen épület, azt hiszem - akkor is, ha magamat ismerve abbéli félelmemben, hogy mégis magyarázkodnom kellhet, inkább csak reggelig vesztegeltem volna a parkolóban.
Akármi is az oka, hogy Alyssa átlépte a küszöböt, tisztelem a bátorságáért. És ha arra kérne, hogy ne hagyjam egyedül, annak is szó nélkül eleget tennék.

Feszültséget azonban továbbra sem érzékelek felőle igazán; talán csak elszaladtam a lényeg mellett gondolatban. Hajlamos vagyok rá. Most, hogy előhozakodik a többivel, érzem is leesni azt a bizonyos tízcentest. Rájöhettem volna korábban is.
- Isten ments - vonom fel a szemöldököm. - Innen már csak haza. Öreg vagyok ahhoz, hogy hajnalig a várost járjam. Többé-kevésbé.
Többé-kevésbé, mert azért megesik, hogy nem átlagos időben keveredem haza. De hát kivel nem? A lényeg, hogy ráérek ővele tartani. Előrefelé intek, az ajtón túlra. A türelmes csendben várakozó automobilom felé.
- Itt parkolok elöl. Szívesen elviszlek, ha szeretnéd. Ahová szeretnéd. - Elmosolyodom, ezúttal ismét szélesen. - Már, ha nem tartod rossz ómennek mellém beülni. Ha igen, akkor hívok neked taxit. Megvárhatjuk itt bent. Nem sértődöm meg.
Rövidke csend. Alig két szívdobbanásnyi. Ennyi ideig tudom magamban tartani a folytatást, amely mögött világos, nevetős-önfényező felhangok bujkálnak.
- Bár valószínűleg te lennél az első személy a kerek világon, aki visszautasít egy Rolls-Royce-t, sofőrrel együtt.

To: Charlie

Miután sikeresen bejutottam az épületbe megkönnyebbülök. Eddig se lehetett volna rám fogni, hogy félnék, inkább csak egy kicsit megijedtem. Ki tudja milyen mocskos gondolataik voltak velem kapcsolatban? Pedig egyszerűbb módja is van annak, hogy női társaságot kerítsenek maguknak. Elég lenne csak egy ilyen helyet felkeresniük és máris könnyebb lenne nekik és a védtelen, hozzám hasonló nőknek is, De persze ez meg sem fordul a fejükben. Látnak egy csinos nőt és már elvesztik az eszüket és erre még rátesz a részegség is.  
Charliet keresem, de ha kapok is választ az annyira messziről jöhet, hogy a hangosan kalapáló szívverésemtől nem hallom meg azonnal. Ezért inkább kihasználom az alkalmat és körülnézek kicsit az Alapítvány épületében. A falakon jókora festmények lógnak, vannak köztük tájképek és személyeket ábrázolók is. Jobban szemügyre veszem az utóbbiakat, de nem igazán találok ismerős arcot, vagy csak hirtelen nem tudom kikről készülhettek.  
-Szép estét Charlie neked is, vagy legalábbis ennél szebbet – sóhajtok.
-Elnézést, hogy csak így betörök, de odakint nem volt túl biztonságos - szabadkozom a jelenlétem miatt. Remélem nem okozok neki problémát azzal, hogy bejöttem, de nem volt jobb ötletem.  
-Ugyan, neked több okod van itt lenni, mint nekem – mosolygok rá.  
-Ilyen az amikor valaki teljesen belefeledkezik a munkába és észre se veszi, hogy hogy repül az idő. Tapasztaltam már én is, de azért jó néha szünetet is tartani – nem mintha én megfogadnám a saját tanácsom. Általában addig nem állok fel, amíg egy feladatom nincs tökéletesen elvégezve. Hajlamos vagyok magamat háttérbe szorítani és mások igényeit előtérbe helyezni. Néha talán túlságosan is.  
-Szép ez az épület, megértem, hogy szeretsz itt lenni - célzok arra, hogy elég sok időt tölt itt, legalábbis én így hallottam.
-Nem kell, köszönöm - ingatom a fejem.
-Már sokkal jobban vagyok, csak egy kicsit megijedtem – ha jobban belegondolok biztos ki tudtam volna találni, hogy hogyan oldjam meg a problémát.
-Na és van még valami programod ma estére? - kérdezem puhatolózva. Mégsem szegezhetem csak úgy neki a kérdést, hogy hazafelé tart-e. Az túl tolakodó lenne.  
-Tudod nem szívesen hagynám el az épületet egyedül - nézek rá egy kissé kérlelően. Azért mégis csak biztonságosabb Charlie társaságában kimenni, mint egyedül. Ha még mindig kint van az a két férfi, ketten sokkal többre megyünk ellenük.

words ❖ youtube ❖ note: xx

❖

Nem kell sokáig keresgélnem. A recepció jókora, ovális helyiségét középen terpeszkedő pult osztja fel elülső és hátulsó, valamint jobb és bal oldali részre, én legalábbis ösztönösen így nevezem őket. Az ismerős illatot, ha követném, akkor is előrefelé, az ajtóhoz vezetne, de már a zárnyelvet is hallom, ahogy enged, aztán csukódik finom, olajzott kattanással. Itt nincsenek nyikorgó vagy hangosan csapódó ajtók. Megértem.
- Alyssa, te vagy az?

Felbukkanok a pult hátsó sarka mögött. Furcsa, hogy üres, de talán Grint hátrament egy kávéért. Ez azért nem egy bank, hogy folyton őrködni kelljen a bejáratnál. Hallom is a folyosó közepén a teakonyhában a motozást, ám ami ennél lényegesebb, hallom a rose harbori béta hangján a nevemet. Különös, szokatlan feszültség pendül a szavaiban, s hogy megpillantom őt, aggodalmam szikrája legalább annyira pattan fel őszinte érdeklődésről, mint amennyire kötelező lenne ugranom a szavára a falka farkasaként. Nyújtott léptekkel közelítem meg a tisztaságtól nyiszogó padlón, csak akkor lassítok le, amikor odaérek elébe. Megállok tőle tisztelettudó távolságban; jóval alacsonyabb nálam, eszem ágában sincs kihívón fölébe tornyosulni. Az államat fölemelve felé fordítom a védtelen nyakamat s ha elfogadó rezdülést érzek felőle vagy mond valamit, akkor mozdulok csak meg.
- Jó estét. Szia, Alyssa.

Végigmérem őt, érezhetően valamiféle konfliktus nyomait keresve, kimondatlanul is kíváncsian, mi szél hozta erre, különösen ilyen kései órán. Nem láttam még itt. Pezsgő illata lengi körbe, elég gyengén. Érezni rajta, hogy nem most vágott neki az éjszakának, de józan összeszedettségéhez nem fér kétség. Félni sem fél - inkább csak nyugtalannak tűnik. A hely azonban, ahol vagyunk, mindenre és mindenkire sötét árnyékot vet.
- Én már végeztem, csak maradtam fürödni - jegyzem meg, mert jól tudom, hogy a saját jelenlétem is magyarázatra szorul. Még egyszer végigfuttatom rajta a pillantásom, afféle kérdezősködésképpen. Próbálok rájönni, megvan-e minden holmija, ami nála kellett legyen induláskor. Persze honnan is tudnám. Csinosan van felöltözve, de hát mégis csak ő a falka bétája. Fürdőköpenyben sem jelent rá veszélyt az éjszaka.
- Jól vagy? Le tudom hívni az éjszakást, ha akarod.

To: Charlie

Elbúcsúzom a társaságtól és a barátnőmtől, az ajtóban és elindulok a buszállomás felé. Ha szerencsém van, akkor még időben sikerül elcsípnem a buszt és nem kell senkit sem riasztanom, hogy jöjjön értem Wilmingtonba. Azt hiszem nem gondoltam át teljesen, amikor elfogadtam az egyik barátom felajánlását, hogy jöjjünk együtt a buliba. Ha előre gondolkozok, tudtam volna, hogy szükségem lesz az autómra, hogy hazajussak. Alkohol nélkül is kibírtam volna, nem nagyon szoktam inni, még így is talán két pohár pezsgőt, ha fogyasztottam. Azt is inkább csak azért, hogy koccintani tudjak az egyik legkedvesebb barátnőmmel, aki éppen ma lett harminc éves.  
Ahogy az utcákat rovom egy ismerős illatot vélek felfedezni. Befordulok az egyik utcán és elindulok az irányába. Ahogy egyre közelebb jutok hozzá, már pontosan be tudom azonosítani, még látnom sem kell. Az orrom egészen az alapítvány épületéig visz. Körbe kémlelve már meg is pillantom az ismerős járművet. Charlieról tudom, hogy be szokott segíteni nekik, de, hogy az ilyen sokáig is elhúzódhat, azt nem gondoltam volna. Nem sokat tudok a pár éve farkassá változott srácról, de azt hiszem a munkamániát felírhatom a listára. Ezen elmosolyodom. Legalább nem én vagyok az egyetlen, aki teljesen bele tud feledkezni a munkába. Tekintetemmel az épületet fürkészem, ha a szaglásom nem csal meg akkor még odabent kell lennie. A kocsija felé veszem az irányt, azt hiszem az lesz a legjobb, ha ott várom meg. Az épületbe mégsem sétálhatok csak úgy be, főleg ilyen kései időben nem. Bár nem az erősségem a várakozás, de valamivel csak el tudom ütni az időt. Megérkezek a kiszemelt helyemre és a táskám zsebébe nyúlva a telefonom után kutatok. Miután megtaláltam, felpillantok és két figyelő szempárral találom szemben magam. Két férfi áll velem szemben, alig pár méterre tőlem. Nem hiszem, hogy lenne félnivalóm, talán csak túl sok sört ittak a közeli pubban. De ahogy rám néznek, az egy kicsit mégis csak ijesztő. A tekintetükben van valami furcsa, valami, ami nem sok jót tükröz. Általában ilyenkor a beszédhez szoktam folyamodni, de a dülöngélésükből ítélve, annak most nem sok hasznát venném. Ahogy elindulnak felém, én az épület felé veszem az irányt. Szapora léptekkel érkezem az ajtóhoz, ahol a kilincset lenyomva már bent is találom magam.
-Charlie? - nézek körbe, miközben leveszem a cipőmet és a mobilom visszadobom a táskámba. Még sosem jártam itt korábban, de kívülről sokkal kisebbnek tűnt ez a hely.
-Charlie, itt vagy? - az illata egészen közelről jön, biztos vagyok benne, hogy itt kell lennie valahol. Nekem viszont ellenkezőleg, pont, hogy nem kellene itt lennem. Viszont ki se kellene mennem, mert lehet, hogy azok ketten csak arra várnak és rögtön elkapnának. Patthelyzet, nem túl kellemes.  

words ❖ youtube ❖ note: xx

❖

Több, mint két hét telt el azóta, hogy utoljára megfordultam itt.
Szerencsém volt: az alapítványnak ez alatt az idő alatt, úgy látszik, mindenre megvolt a maga embere, így nem kellett kitalálnom semmit, hogy kibújjak az önkénteskedés alól, amit egyébként nagyon is szívesen csináltam. Márpedig ha megkeresnek, muszáj lett volna. Hamar megtanultam, hogy errefelé nehéz titkot tartani - ha a foglalkozásokra bejárók nem is, a szakemberek szinte akármit azonnal észrevesznek. Nekem pedig eszem ágában sem volt beavatni őket abba, amit az egyik fiatal védencük férje osztott ki nekem, tizenöt lépésre a főbejárattól. Egyfelől persze tudom, hogy helyesen cselekednék, ha megtenném, mert aki énrám rám támad csak úgy, az bárki mással is megteheti, ha eléggé felbőszítik... másfelől azt is tudom, hogy az alapítvány szerződéses munkatársai kötelesek lennének értesíteni a lányt is a történtekről. Annak a kis szőke kölyöknek meg van elég baja. Csak huszonöt éves. Arról nem is beszélve, hogy hibásnak érezné magát. Pedig nem is tehet semmiről.
És persze van még valami, amiért nem siettem elmesélni a dolgot. Valami, ami miatt inkább odahaza is elmentem egy hét betegszabadságra, meghúzva magamat a lakásban, mielőtt kérdésekkel kezdtek volna ostromolni, miért nézek ki úgy, mint egy régimódi domborzati térkép. Soha nem tudtam, mit kellene ilyenkor mondani, hogy ne érezzem azt, valamiképpen énrajtam múlt az egész gyászos végeredmény: világéletemben csak idő kérdése volt, mikor érkezik valahonnan egy pofon. Hogy mikor rontok jóvátehetetlenül akkorát, amitől a legjobb természetű ember is kijön a béketűrésből. Valami bajnak tehát velem kell lennie. Ha pedig már nem vagyok annyira férfi, hogy megvédjem magam, legalább szégyenkeznem illik, amikor újra meg újra megérkezem ugyanide.
Két hét elég volt, hogy kiheverjem a verés nyomait, ahhoz azonban kétszáz év is kevés lenne, hogy megváltozzon az elmesélésével kapcsolatos álláspontom.

Ettől függetlenül az alapítványi munka mindig jó hatással volt rám. Ha saját magammal nem is foglalkoztam a falai közt, valahogyan mégis természetes biztonságérzetet keltett bennem a megértő, visszafogott atmoszféra. Halk szavú recepciósaik, orvosaik és titkáraik veszedelmesen kedvesen bántak mindenkivel, a nekik végzett feladatokba pedig kellemesen bele lehetett feledkezni. Ez történt ma is; két teljes raktárat pakoltam ki, hogy holnap reggel nekikezdhessenek a festésnek odabenn. Bár nem voltam egyedül, így is bőven beesteledett, mire végeztünk. Most, hogy lezuhanyoztam és átöltöztem az egyik emeleti mosdóban, már fél tíz is elmúlt. Sebaj. Inkább legyen fekete éjszaka, amikor hazaérek, mint hogy koszosan üljek be az autómba.
A recepción vágok át, amikor megüti az orromat az ismerős illat: talán mosószer vagy öblítő, talán sampon, talán parfüm... vagy ezeknek valami jellegzetes keveréke. És persze amögött még valami. Valami, amit azonnal felismerek. Vérfarkas. Méghozzá ismerős vérfarkas. Megtorpanok. Kutakodón tekintek körbe, a rose harbori falka bétáját keresve. Alyssáról tudom, hogy néha maga is megfordul itt. De ilyen későn...
Csak remélem, hogy nem odakint történt vele valami.