and I know it's a different love and I know that you make me better
Sokféle forgatókönyv létezett, ami a dolgok kimenetelét illeti. Erezhettem volna egyfajta sértettséget, amiért mintha több szempontból is feledésbe merültem volna a telefonhívás alatt, de tudtam, hogy ez csúnya kiforgatása lett volna a dolgoknak, bármerre tartottunk is. Választhattam volna azt, hogy megkímélem magam egy újabb búcsútól; homokba dughattam volna a fejem és játszhattam volna azt, amit tavaly fél évig. Mégis... egyik gyerekesebb tűnt a másiknál és mindkettő figyelmen hagyott valamit, amit a zsigereimben éreztem: itt valami sokkal több dolgozik a háttérben. Miközben Finch végre rám emelte a szemeit, tekintetem kitartóan kutatta az örvénylő kékséget, némán kérve őt, hogy avasson be engem abba, amit éreztem. Sosem tartottam volna itt erőszakkal, de szerettem volna érteni. Ettől még nem lett volna könnyebb, ettől még nem múlt volna el a félelem, hogy mi lesz, ha soha többé nem látom meg a Whānaut Rose Harbor kikötőjében, de... legalább tudtam volna, miért. Nem ellenkeztem, amikor másik kezének ujjai is rabságba vonták az enyémeket; kezem úgy kapaszkodott az övébe, mintha attól féltem volna, menten kifújja őt a kabinból a szél. Képtelen voltam palástolni előtte ezt a gyengeségemet, épp ezért amikor azt mondta, ez csak egy hülyeség, a bizonytalanság elmélyült a szívemben. Egyetlen kérdést tudtam csak megfogalmazni úgy, hogy ne tűnjek tolakodónak, aki a múltjában és minden titkában szeretne vájkálni, ám tekintetemben néma kérlelés ült. Kérlek, mondd el nekem, miért. Minden szavát úgy szívtam magamba, mint az éltető vizet, és ahogy lassan kirajzolódott előttem minden, amit mesélt, nem kellett többet gondolkoznom a miérteken. Finch a tenyerén nyújtott nekem egyetlen hosszúra nyúló emléket, ami akkor is kimondatlan jelentőséget hordozott magában, ha ő ezt nem emelte ki külön. Lényegében... minden akkor kezdődött el. Ez a furanevű fickó annak idején iránytűként igazította útba Finch Colbyt, megteremtve az alapjait annak, aki most itt ült velem szemben. A tenger, az óceán, a szél és a hajózás örök szerelmesének. Én pedig, még ha meg is szédültem az egyedül, kikötés nélkül kell megkerülni a földet és a száz nap megállás nélküli hajózás részeknél, hálát éreztem. Fogalmam sem volt, Smithers kapitány tisztában van-e azzal, mit tett, de én láttam. Ostobának éreztem magam, amikor eljutott a folytatásig. Még mindig nagyon sok mindent fedett jótékony homály, de tudtam, hogy nem alkalmas az idő arra, hogy kérdéseket tegyek fel. Az imént bele sem gondoltam, száz nap hány teliholdat foglal magában, pedig... Nehéz sóhajjal vettem tudomásul, amit nem öntött szavakba, de ott lebegett köztünk a levegőben: a harapás óta és miatt esélye sem lett volna beváltani a fogadás tétjét. – Fogalmam sem volt, mekkora jelentősége lehetett annak az útnak, de ez nagyon sok mindent megmagyaráz – törtem meg a beálló csendet, szám szegletét egy apró, de őszinte mosolyre görbítve. Egy újabb lépéssel kerültem közelebb Finch-hez, és ez boldoggá tett. – Csak időzítés kérdése az egész... – szólaltam meg a holdnaptár emlegetésére, de alighogy befejeztem volna az utolsó hangokat, Finch személyesen bizonyította az időzítés fontosságát. Mire észleltem a felém közeledő tortakrémes ujját, az már összekente az orromat, én pedig egy halk nevetéssel engedem ki magamból minden maradék feszültséget. A félelem még mindig zsibbasztóan ült a gyomromban, de arcom magától közelített az övé felé, hogy hamarabb eltűnjön közülünk a távolság. Finch íriszeinek kékje magába szippantott és itt és most elolvasztotta a kétségeimet. Tenyereim a kézfejei hátuljára simultak és amikor magát is összekente, elmosolyodtam. Újra megszólalt, és bár a szavai első felére zsigeri válasszal rendelkeztem, a folytatás meglepett. Meg sem fordult volna a fejemben az a lehetőség, hogy én is vele tarthatnék, és... és ezt a gondolatot itt meg is szakítottam. Tulajdonképpen Finch is csak azt fejezte ki, miért nem kér meg erre, és egyébként sem tehetném meg. Nem hagyhatnám csak úgy magukra a gyerekeket. Nem gondolhattam csak magamra még akkor sem, ha egy részem vágyott volna rá. Inkább rácsaptam az aknafedőt ezekre az érzésekre és a mondat első felét őriztem csak meg magamnak. – Már összekented vele magad – mosolyodtam el, majd közelebb hajolva egy apró csókot nyomtam az orrára, hogy eltüntessem onnan a torta krémjét. – És egy egészen kicsit még kénytelen leszel várni – tartottam fel a mutatóujjam, azzal már talpon is voltam. Céltudatosan tettem meg az utat a táskámig, hogy előhúzzam belőle a becsomagolt, közepesen nagy, nem túl nehéz dobozt, amit az előbb még képes lettem volna elfelejteni, de most tökéletes válasznak tűnt mindarra, amit az előbb mondott. A dobozzal a kezemben sétáltam vissza a szobába és úgy ültem le az ágyra, hogy teljesen megfeledkeztem a saját orromon csücsülő krémről. – Boldog születésnapot – mosolyogtam rá, felé nyújtva a dobozt. Némi idegességgel figyeltem, ahogy kiszabadította a dobozt a csomagolópapírból, és amikor leemelte a tetejét, hogy feltáruljon az ajándéka, hirtelen mégis elbizonytalanodtam, hogy vajon jó ötlet volt-e. – Igazi hajókötél és rozsdamentes acél, hogy a sós levegő és a permet se kezdje ki – böktem a dobozban fekvő, kötélre csomózott fém horgonyra. A nyolc milliméteres kötél sötétszürke színű volt, egy kevés égkék átszövéssel. Eleinte praktikusan egyszerű feketét akartam, de amikor megpillantottam ezt a színkombinációt, azonnal Finch farkasa jutott eszembe róla. – A csomózásért nem vállalok felelősséget, mert arra sosem tanítottál meg, szóval az internet és a DIY videók mélységébe kellett belemerülnöm, de harmincharmadjára már nem csúszott szét és nem mertem újra megpróbálni. Vettem egy mély levegőt, majd ujjaimat Finch álla alá csúsztatva emeltem magamra a tekintetét. – Nincs szükséged az engedélyemre ahhoz, hogy elmenj – ráztam meg a fejem lassan, majd a horgony felé biccentettem. – De talán ez a távolból is jó emlékeztető lesz arra, hogy az én kikötőmben mindig ott lesz a helyed. – Mert ez volt minden, amit én adni tudtam, azt pedig neki kellett eldöntenie, hogy ez elég-e számára.
Mintha kést szúrtak volna a szívembe ahogy Lola alakja kirajzolódott a kabin félhomályában. Az összefacsarodott szerv éppen csak annyi vért lüktetett ereimbe, hogy le tudjak ereszkedni az ágyra és az árulás érzése egyszeriben szűkké tette bőrömet. Most mit tettem...? serkent fel a visszhangszerű kérdés elmémben és zavarodottan vontam magamhoz ujjait, hogy azokkal játszva eltereljem figyelmemet. Farkasösztöneim azonnal befogták a boszorkányból áradó nyugtalanságot, fülem hallotta lüktetően magas pulzusát, felszínes légzését, felmérte betonkeménységűre merevedett vállait. Kerültem a pillantását, helyette igyekeztem egy olyan pontot találni a kabinban amire ráakaszthattam figyelmemet. Finch...? Ujjaim viszonozták szorítását, hiszen minden erőmmel alakjába kapaszkodtam - fizikai értelemben épp úgy ahogy absztrakt módon. Ha nincs a kérdés és az erős fogás a kezemen, akkor talán semmi sincs ami beszédre bír, de így legalább összetettem magamban a legegyszerűbb mondatot melyet zavartságomban összetákolhattam. Könnyebb volt kérdezni. Könnyebb volt arra kérni, hogy emlékezzen és átkoztam saját ostobaságomat ami miatt nem osztottam még meg múltam bonyolult és szégyellt részeit, mert akkor ebben a percben most megkérhettem volna, hogy elevenítsen fel mindent amit csak tud rólam és így talán a szálak önmaguktól is elvezették volna döntésem magától értetődőségéig. De nem tettem. Elmulasztottam és ezzel elszalasztottam azt a lehetőséget, hogy felkészítsem hajónkat a magas hullámokra és erős szélre, melyek létezését puszta vakmerőségből tagadtam magam előtt, most pedig vakmerőbben néztünk szembe velük annál mintha ebben a percben elindítottam volna a Leviatánt a Karib térség felé. Elmész - mondta és én utáltam azt ahogy bántó félként benne rejlettem ebben a szóban, hogy én voltam aki Lola hangját halovánnyá és tompa csillogásúvá tette, hogy el kellett fordítanom tekintetem a nekem készített tortáról és hogy egyszeriben másik kezemmel is azon voltam, hogy belekapaszkodjak ujjaiba és magamhoz húzzam, mielőtt túl messzire sodródott volna. - Igen, de... - ráztam meg a fejem és húztam fel a vállamat, arcomon egy oda nem illő, bárgyú mosoly virított - Ez... csak egy hülyeség... Ez... Megmentésemre kellett sietnie, különben mindent összehordtam volna amitől életem végéig meggyűlöltem volna saját magamat. Elhallgattam, majd felhúztam combomat az ágyon és testemmel végre felé fordultam. Megtalált tekintetében szinte arcul vágott a bizonytalanság. - A katamarán kapitánya, Smithers, vagy ahogy mindenhol csak ismerik, a "Kraken" - valamiért kellemetlennek találtam ezt a csacskaságot, így megint elnevettem magam - volt apám helyett apám. Mindent tőle tanultam amíg az Atlanti-óceánon hajóztunk. Harminchat éves volt amikor kirakott Fokvárosban, mert meg akartam építeni a leggyorsabb hajót amivel meg lehet kerülni a földet. Fogadtunk - letekintettem Lola ujjaira ahogy épp játszottam velük - Azt mondta ha megérem a harminchatodik születésnapomat, hiszen ő is épp ennyi volt akkor, és teljesítek tízezer tengeri mérföldet akkor vesz nekem egy egykezes hajót amivel elindulhatok a Vendée Globe-on. Az egy földkerülő verseny. A vitorlázóknak egyedül, kikötés nélkül kell megkerülniük a földet, ez körülbelül száz nap megállás nélküli hajózást jelent. Nincs ennél nehezebb verseny a földön. Szünetet tartottam és egy könnyed vállvonással igyekeztem leseperni a szomorúságot. - A történet többi részét nagyjából tudod - ez ilyen formában azért nem volt teljesen igaz - Ashok megharapott, én visszahúztam magam az Államokba, Nikko rám talált... 100 napban legalább három telihold van és nem tudok olyan gyorsan hajózni, hogy megszökhessek előle. Smithers csak ellenőrizni akarta, hogy megnyerte-e a fogadást. Most a Vendée Globe helyett le kell vinnem egy hajóját a Karib térségbe, ott indul a következő versenyen. Régebben is csináltam hasonló hajótranszportot. Jó pénz volt... Sóhajtottam és kiengedve hátrébb ültem az ágyon, hátamat a lambériának támasztottam és az ölembe húztam a tortát. Egy ideig csak bámultam az édességet, agyam visszajátszotta azt amit az imént megosztottam Lolával. - Legjobb esetben két hét az út Wilmingtonból Antiguáig. Egy hónap múlva el kell indulnom és... hát, meg kell néznem előtte a holdnaptárat - megvakartam borostámat, majd ujjamat lassított felvételként a tortába mélyesztettem. Kihúztam és megcsodáltam a ráragadt tölteléket, aztán egy gyors és kiszámíthatatlan mozdulattal megkentem vele Lola pisze orrát (ha nem hajolt el). Lenyaltam ujjamról a rajta maradt mázt majd két tenyerem közé fogtam a nő arcát és közel húztam magam annyira, hogy homlokunk majdnem összeért. A bűntudat és tagadás egyszerre viaskodott egymással, de egyetlen ellágyult hümmögéssel elcsendesültek bennem. Néztem a csillogó barna tekintetet, azokat a lágy és lélegzetelállító vonásokat, majd beszívtam illatát és orromat az ő fehér krémmel megkent orrához érintettem. - Nem tudom pontosan, hogy mit kellene mondanom, mert sosem kértem engedélyt, hogy elmehessek, de azt tudom, hogy ha megkérlek, hogy tarts velem az épp olyan önzőség - súgtam neki és hüvelykujjam megcirógatta arcát. Egyelőre nem akaródzott elmondanom, hogy Smithers számára is megveszi a retúr repjegyet. A nyílt tengeren tapasztalat nélkül hajózni olyan vakmerőség lett volna amire soha senkit sem biztattam eddigi tapasztalásaim során. Szememet lehunytam és ajkammal leheletszerű csókot adtam a nő bársonypuha ajkaira. - De most meg szeretném enni ezt a tortát.
and I know it's a different love and I know that you make me better
Az igazán nagy becsapódásoknak soha nincs előjele. Olyasféle életigazság volt ez, amelyet mindegy volt, milyen korán és hány alkalommal kellett (volna) elsajátítanod, amikor a tanítás ismét fenéken billentett, valahogy mindig meglepett. Én sem képeztem kivételt, ahogy ott hevertem a már ismerőssé vált takarón, a már majdnem kívülről fújt erezet-mintázatot figyelve a fejem felett. A szívem még izgatottan zakatolt, ajkamon még ott éreztem Finch ízét, ujjbegyeim még bizseregtek a bőre forróságától és hajtincsei csiklandozásától. Nem akartam önző és türelmetlen módon kisajátítani, ezért ellenálltam a késztetésnek, hogy kimenjek utána és kivéve a telefont a kezéből közöljem a vonal másik felén levővel, hogy hamarosan visszahívja; biztosan van, aki megtette volna, de engem nem ilyen fából faragtak. Igyekeztem elterelni a gondolataimat, a türelem és a hallgatózás-mentesség jegyében egyaránt, ám szemeim így is felnyíltak, amikor Finch nevetése kissé idegesen szűrődött be a félig nyitva hagyott ajtón. Akaratlanul is fülelni kezdtem egy kicsit, csak hogy tudjam, baj van-e, ám nem hallottam vagy éreztem semmilyen különösebben oda nem illőt. A beszélgetés mégis elhúzódni látszott, ezért feltoltam felsőtestem az ágyról, majd fel is álltam onnan. Lehajoltam, készen arra, hogy ujjamat ismét a tortába mártsam és ezzel esetleg Finch farkasorrát is megpiszkáljam odakint, ám ahogy a gondolattól kísérve szemem sarkából kipillantottam az ajtó résén, a sziluettje épp megjelent ott. Nem felém közeledett, nem is erre figyelt – még mindig telefonált, és amikor megláttam, melyik asztal fölé hajol, a kezem megállt a torta felé félúton. Lassított felvételnek tűnt, ahogy felegyenesedtem és egy puha lépéssel közelebb kerültem az ajtóhoz, éppen akkor, amikor Finch félretolt mindent, ami addig a térkép tetején pihent. Az legjobb esetben is két hét. Építettem egy hajót, ami fürgébb. Ismeretlen, ám valahol mégis ismerős érzés szorította össze a torkomat. Nyugvóra fékezett szívem újra hevesebb tempót kezdett diktálni a bordáim mögött. Visszafelé is megtettem az iménti lépést, aztán még néhányát, míg némileg darabos mozdulattal bele nem túrtam a hajamba és le nem huppantam oda, ahonnan jöttem: a takaróra. A pillanatot az koronázhatta volna meg igazán, ha egyenesen a tortába ülök, de szerencsére néhány centivel elvétettem. Elmegy. A felismerés torkon ragadott és nem eresztett. A gondolataim hangosan zúgtak, minduntalan kilyukadva egy nem is olyan sokkal ezelőtti párbeszédhez. Akkor ott te voltál az egyetlen körülöttem aki nem várta el, hogy maradjak. Ha másnap vitorlát bontottam volna, akkor te lettél volna az egyetlen aki megbocsátja. Igaza volt. Akkor is és most is. Elvártam volna? Soha. Megbocsátottam volna? Mindig. Örülök, hogy végül mégis kikötöttél. Kedvem lett volna visszamenni az időben és befogni a saját számat, mielőtt ezt mondom, mert talán nem kellett volna. Talán túl sok volt. Talán túl sok lettem. Mennyi szabadságot hagytál meg neki szilveszter óta, Lola?, szólt vádlón a gonosz kis hangocska a fejemben, és egyszeriben a táskám mélyén heverő dobozban lapuló ajándék is teljes ostobaságnak tűnt. Arcomat a tenyereimbe fektetve vettem mély levegőt. Le akartam küzdeni a kétségbeesést, mert a lehető legrosszabb forgatókönyvnek tűnt két kézzel kapaszkodni belé ebben a helyzetben, még ha szívesen meg is tettem volna. Finch szabad. Mindig is szabad volt. Nem foghatod ki a szelet a vitorlájából, ha el akarja hagyni a kikötőt. Nem vettem észre, mikor szakadt meg odakint a beszélgetés, de a közeledő léptek hangjára felemeltem a fejem. Tekintetem úgy kapaszkodott Finch belépő alakjába, ahogy kezeimmel nem mertem kapaszkodni belé sem a fizikai, sem az átvitt értelmű valóságban. Az, hogy nem szólalt meg és igazából nem is nézett rám, csak még rosszabbá tette az egészet; felért volna egyfajta vallomással akkor is, ha nem látom azt, amit. – Finch...? – szólaltam meg kevesebb bátorsággal, mint szerettem volna. Ujjaim finoman megszorították az övéit az ölében, tekintetem az övét kereste. A kérdésre bólintottam egy aprót, még ha némi bizonytalansággal is. A fejemben élénken élt mindaz, amit elmesélt magáról és az életéről, de az a katamarán "csak" ennyinek tűnt: a hajónak, ami annak idején messzire vitte innen. Nem tudtam volna összekötni A-t B-vel, ha nem folytatja, így azonban... igy már értettem. – Elmész. – Kérdezni akartam, mégsem kérdésként gördült le a szó az ajkaimról. Több kétségbeesés vegyült a hangomba, mint ildomos lett volna, de ezen utólag már nehezen lehetett volna segíteni. Tekintetem szinte leejtettem az arcáról, most már nekem is kényelmesebb volt a kezeinket bámulni, miközben lassan megemésztettem a megmásíthatatlan tényt. Magam sem tudtam volna megmondani, miért érintett ez ennyire... mélyen. Azt mondta a telefonba, hogy két hét, talán kicsit több, de akkor sem hónapok vagy évek, indokolatlannak tűnt ennél nagyobb jelentőséget vizionálnom hozzá. Mégis nehéz volt elmennem a gondolat mellett, hogy mi van, ha. Ha Finch lelke újra belekóstol a szabadság és az óceán ízébe és rájön, hogy Rose Harbor a világ legunalmasabb helye, Lola Tuckerrel a kellős közepén. Mély lélegzetet vettem, aztán szó szerint visszanyeltem minden kérleknemenjel-t az összes kérlekígérdmeghogyvisszajössz-szel együtt. – Milyen munka? – kérdeztem inkább, visszakormányozva a beszélgetést a lényegre: rá. Ez a taktika mindig bevált.
Még az imént lelki szemeim előtt lebegett ahogy szó szerint a hajó padlójáról kanalazzuk fel a süteményt, aztán felváltotta az ami azután következett volna, hogy Lolát megszabadítom azoktól a felesleges ruhadaraboktól és hogy polgárpukkasztó módon kerül elfogyasztásra a torta... aztán szilánkokra törött minden kép. A telefon követelőzve, kérlelhetetlenül szólt és a vonal túlfelén lévő ismeretlen rinocéroszi szívóssággal próbált elérni, még akkor is mikor a legtöbb telefonáló már rég megszakította volna a hívást. Így hiába reméltem, hogy ki sem kell fáradnom a konyhába, hogy megszabaduljak a "betolakodótól", a csengőhang akkor sem hallgatott el amikor elhúztam a zöld telefonikont a kijelzőn. - Halló? - Csak eljött az a harminchatodik is, nem gondoltad volna, mi, kölyök? A testemben szilárd jéggé fagyott minden folyadék. - Halló? - Smithers kapitány? - Mást vártál? Újabb szünet következett és szép lassan leereszkedtem a konyhaasztalt körülölelő padra. Fletcher Smithers, azaz "A Kraken" hangja mintha egyenesen a túlvilágról szólt volna a kis készülékbe. Gyomromat kellemetlen szögesdrót szorította össze, s kérdését teljes egészében válasz nélkül hagytam. - Honnan szerezted meg a számom? - nyögtem ki az egyetlen gyanakvással teli kérdést ami tőlem telt, agyam fogaskerekei pedig a teljes dermedtségből most kétszázszoros fokozatra kapcsolva igyekeztek feldolgozni a váratlan impulzust és elébe menni Smithers minden kérdésének és lépésének. - Próbálkoztam a régi számodon - az a mobil a tengerbe veszett amikor Ashok szigetéről az Államokba hajóztam - Aztán beütöttem a nevedet a netre és megtaláltam a Rose Harbori kikötő honlapján. Azért is hívtalak, mert feltétlenül meg kell kérdeznem, hogy mi történhetett ami miatt egyáltalán hazatoltad a segged. Elnevette magát és rémülettel telve lestem a háló felé ahol Lola várakozott. A gyors lerázás ezzel meghiúsult. - Hát, azt úgyse hinnéd el - nevettem el magam zavartan és a padlót bámultam, szabad kezem ujjai megmasszírozták nyirkos halántékomat. - Valami nő horgonyra vert? - nem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, vigyorog, aranyfogai pedig megcsillannak a lámpafényben. - Lehet, hogy ez is része a dolognak - szinte erővel kellett kipréselnem magamból minden szót és újra a háló ajtaja felé lestem. - Kétlem - nevette el magát Smithers egy csepp rossz indulattal és arcomról lehervadtak a korábbi öröm utolsó foszlányai is - Azt gondoltam most is a vízen vagy valami Isten háta mögötti áramlaton ülve. Amikor felvettelek azt ígérted, hogy sosem jössz vissza. - Te meg ígértél nekem egy hajót - álltam fel élénken és szórakozottan sétálva a csípőmre tettem a kezem. Az ablakon kitekintve megállapodott tekintetem a tiszta csillagos égbolton. - Áh, megvan már a tízezer? - ravaszkodott. - Az nincs, de még élek - vidámodtam meg a kijelentéstől és megsimítottam a lambériát. - Az kevés a Vendée Globe-hoz. Vállat vontam, de mivel ezt nem láthatta, így csak hümmögtem valamit a mikrofonba. Korábbi leforrázottságom helyén most kíváncsiság támadt. - De van egy munkám számodra amivel gyűjtheted a mérföldeket. Indítom a Leviatánt a RORC 600-on. De a Leviatán Wilmingtonban van. Visszatartottam a lélegzetemet, mert pontosan tudtam, hogy a mondat hogyan folytatódik. - Hozd le nekem Antiguára aztán ott beszélünk a Vendée Globe-ról. Darabos mozdulatokkal ellöktem magam a piszkálgatott lambériától és a térképasztalhoz léptem. Lesöpörtem a kifektetett térképről a hajónaplót és néhány ócskaságot, majd fölé támaszkodtam és néhány másodpercig csak fürkésztem a kontinensek és szigetek arcvonulatát. - Az legjobb esetben is két hét... - A Leviatán fürge. - Építettem egy hajót, ami fürgébb - mosolyodtam el büszkén és a Karib térséget méregettem. - Jól van, ne legyél olyan nagyra magaddal. Emlékszem rá amikor az árbócot sem találtad a Nessie-n. Sóhajtva felegyenesedtem, de a magasból még mindig csak a térképet bámultam. A tépelődéstől az alsó ajkamat harapdáltam. Szívem erőteljesen verte bordaketrecét. - Amúgy meg ki nem sz*rja le, hogy két hét? K*baszott unalmas figurának tűnsz most, Colby - cukkolt a kapitány és az odaszúrás eltalálta lelkemnek egy régóta elfelejtett érzékeny és sebezhető részét. Egyszeriben elöntött a szégyen ami miatt az utolsó egy évben mindössze pár órát töltöttem egy kihajózás során a vízen. - Nem tudom mit szerencsétlenkedsz Delaware-ben, de amúgy nem is érdekel, mert szerintem te sem tudod - az öklös gyomorszájon talált - A Leviatánt fel kell készíteni... - Mikor? - vágtam a szavába csendesen és körmömmel az egyik apró szakadást piszkálgattam a papíron - Mennyi idő van a versenyig? - Egy hónap. Holnap megveszem a retúrjegyedet Wilmingtonba. - Vegyél két jegyet - vágtam rá azonnal és tagjaim bizseregni kezdtek. Farkasom szeme kéken villant lelkem sötétjében. Smithers mondott valamit és én mindkettőnk érdekében úgy tettem mint aki nem hallja, majd újra a hálófülke irányába lestem és elléptem a térképasztaltól. - Alig várom, hogy lássam, hogy tizennyolc év mégis milyen embert faragott belőled. - Most megyek. - Boldog születésnapot - megszakította a hívást. Jó két percig meredtem a felvillanó majd elsötétülő képernyőre, majd a számot névjegyzékembe mentettem "A Kraken" néven. Teleszívtam szűknek tűnő tüdőmet levegővel és mardosó bűntudatomat úgy csüngött két lábikrámon, hogy egészen megnehezítette a visszautat Lolához. Lassan somfordáltam be az ajtón és farkasom fülét-farkát behúzva igyekezett megsemmisülni a nő pillantásának kereszttüzében. Lassan leereszkedtem az ágyra és a szavakat keresve az ölembe húztam kezét, ujjaim tanácstalanul játszottak övéivel. Csak akkor érkezett a torkomból hang ha valamiféle kérdéssel megpróbált szóra bírni. - Emlékszel, hogy még régen meséltem neked a katamaránról amin elhagytam az Államokat? - költői kérdés volt - A kapitánya hívott. Van egy munkája számomra.
and I know it's a different love and I know that you make me better
A farkasomét már régen sikerült. Egyszerűnek tűnő mondat volt ez, már a mi valóságunkban, ahol a farkasok emlegetése természetes volt, én mégis értettem minden kimondatlan, mély jelentést a szavak között. Finch csak legyintett, nekem azonban gyengéd, meleg mosoly költözött az arcomra, ahogy tekintetem elidőzött egy kicsit a vonásain. Nem volt titok, hogy nem féltem sem tőle, sem a farkasától; azt hiszem, a szilveszter éjjel méltó bizonyítékául szolgált ennek. Tudtam viszont, vagy legalábbis sejtettem azokból a félszavakból és -mondatokból, amiket eddig megosztott velem, hogy az ő belső kapcsolatuk közel sem volt ilyen egyszerű, pláne nem békés. Korábban. A tény, hogy a farkasa kezelhetőségéhez és ezzel az önnön belső békéjéhez, a kettejük együtt létezésének harmonikusabbá tételéhez hozzájárulhattam, melegséggel töltötte meg a mellkasom. Örültem ennek; neki, nekik, a fejlődésüknek. Annak pedig különösen, hogy mindennek én is részese lehettem. Az első közös vacsoránk emlegetése mindkettőnket egy kellemesen nosztalgikus érzésbe ringatott. Volt idő, amikor az az emlék szívfájdítóan volt szép, de most, a Whãnau kabinjában a kezét fogva felidézni talán még édesebb volt. Mosolyogva hallgattam Finch szavait, szemeim melegséggel itták magukba a mosolyát és mindazt, amit megosztott velem. Nem voltam tudatában, hogy ezt jelentettem számára, de cseppet sem bántam. Az az este a maga megfoghatatlan, titokzatos varázsával kötött össze minket szorosan úgy, hogy valójában éppen a kötél nem létezett. – Örülök, hogy végül mégis kikötöttél – mosolyogtam rá, hüvelykujjammal simítva végig a kézfején újra és újra. Hagytam, hogy a tekintetem tegye hozzá: minden értelemben. Nem voltam önző, nem csak magamra gondoltam, hanem minden és mindenki másra, de főleg arra, hogy ő maga úgy tűnt, megtalálta a helyét a világban. Őszintén reméltem, hogy így volt. Megérdemelte volna. Nem állítottam meg a feltörő gyöngyöző kacajt, amikor az öltánc ajándéklistáról történő kihúzására önzetlen együttműködéssel felelt. Mégis csalódnia kellett viszont, mert bár szófogadó módon még a szemeit is eltakarta, valóban csak a tortáját kapta meg maga elé. Mosolyogva figyeltem minden érzelmet, amely átsuhant az arcán, de eszemben sem volt siettetni a pillanatot. Élénken emlékeztem minden apró információmorzsára, amit eddig a rendelkezésemre bocsátott magából; hiszen nem sokkal ezelőtt volt, hogy úgy fogadta a születésnapi köszöntést, mint aki évezredek óta nem hallott ilyesmit. Nem tudtam, mikor volt utoljára méltó születésnapi ünneplése, beleértve a tortát is, de nem is akartam megkérdezni. Most nem az számított. A jelent akartam boldoggá tenni számára. Már-már tanácstalanul nézett rám, majd a tortára, és újra rám, mire ujjaimat gyengéd szeretettel futtattam a hajába a halántékánál. Türelmesen vártam... vagy legalábbis vártam volna. Halkan elnevettem magam, ahogy egy határozott mozdulattal az ölébe húzott, de eszemben sem volt ellenkezni. A nyelvemen volt, hogy tegyek egy tréfás megjegyzést a kívánságok és az öltánc kapcsolatára, de ebben a pillanatban nekem támasztotta a fejét, továbbra is a tortát figyelve, nekem pedig keserédes érzés szorította össze a mellkasom. Becsuktam a szám és helyette inkább magamhoz öleltem, fejemet az övére hajtottam, és vele együtt léteztem ebben a meghitt pillanatban. Nagyon szerettem volna, ha minden születésnapja ilyen, de nagyon örültem a lehetőségnek, hogy ezt én tehettem boldoggá számára. Miután elfújta a gyertyákat, kék szemei meleg tengerként olvasztottak magukba, karöltve a szavaival. – Néha éppen akkor kapjuk a legnagyobb ajándékot, ha nem kívánunk többet, mint amink van – simítottam végig mutatóujjammal arcának ívét. Én is így kaptalak meg téged, üzente a tekintetem, mielőtt homlokomat finoman az övének döntöttem volna. A következő szavai már sokkal inkább a kíváncsi gyanakvásomat keltették fel. Felvontam a szemöldököm, de mielőtt még bármit mondhattam vagy tehettem volna, Finch már félúton volt kifelé a padról, velem együtt. – Mire készülsz? – kapaszkodtam belé kacagva. Mondhatnám, hogy aggodalommal figyeltem a másik kezében egyensúlyozott süteményt, de nem; ez a pillanat akkor is így maradt volna tökéletes, ha a tortát a földről kanalazzuk fel. – És hajópadlóról ettél már tortát? – vetettem fel, de aggodalmam teljes hiányát méltón bizonyíthatta, hogy arcom közben a nyaka hajlatában lelt menedékre, és míg mélyen magamba szívtam az illatát, ajkaim a finom bőrt hintették csókokkal. A hangzavarra félig kinyitottam a szemem, mert azt hittem, a torta valóban hősi halált halt, de csak minden más kötött ki a padlón. Elvigyorodva figyeltem az épségben a takaróra érkező süteményt. – Leleményes – jegyeztem meg, mielőtt arcát a kezeim közé fogva magamhoz húztam volna, hogy forró csókban olvadjak össze vele, teljesen megfeledkezve a tortáról... és igazából minden másról. Szuszogva nyúltam a pólója aljáért, türelmetlenül gyűrve azt feljebb, noha a szándékaim minduntalan megakadtak egymásba akadó kezek, égető csókok és mámorosan borzongató ingerek kereszttüzében. Nem sikerült lehúznom róla a felsőt, mert leült az ágyra; ujjaim a hajába vesztek, tekintetem követte a mozdulatot, ahogy a tortába kóstolt. A hirtelen elém toluló gondolatoktól, amelynek egyszerre volt köze a tortához és hozzá, szinte lángra kaptam. Szóra nyitottam a szám, hogy megosszak vele is valamennyit ezekből a gondolatokból, ám a telefon csörgése gyorsabban vágta ketté a szobában egyre vaskosabbá váló levegőt. Halkan elnevettem magam az ünneprontás hallatán, ujjaim finoman simították el a bosszúság ráncait Finch homlokán. – Az egész este a miénk – mosolyogtam rá békítően. Az ajkamba harapva figyeltem, hogyan lép ki az ajtón még mindig szinte teljesen felgyűrt pólóban, de a saját nadrágomat sem gomboltam vissza, mikor leltem az ágyra, elfoglalva az addigi helyét. Mutatóujjam végigszántott az ő ujja nyomán, hátradőlve kóstoltam meg magam is az édes krémet. A fejem felett húzódó faberakásokat figyelve igyekeztem csitítani és még egy kis türelemre inteni vadul verdeső szívemet. Nem akartam hallgatózni, de nem kellett farkasérzékekkel rendelkeznem ahhoz, hogy a kabin akusztikája óhatatlanul is felém sodorja Finch hangját – a szavait éppúgy, mint a hangszínét. Ha pedig ezekben a legkisebb aggodalomra okot adó dolog is visszaköszönt – legyen az egy mondat vagy bármilyen diszkomfortérzet a haragtól a szomorúságon át a zavarig –, már fel is ültem az ágyon, megfeledkezve a tortáról és a korábbi pillanatokról egyaránt. Nem akartam hallgatózni, azonban készen álltam magam is kimenni a szobából, hogy megbizonyosodjak arról, jól van-e, ha szükségét éreztem.
Volt az öregedésben valami megfoghatatlan, ami miatt az életemet inkább tengeri mérföldben és nem a leélt évek számában mértem. Az 5000-ik ilyen megtett mérföld után került fel bőröm alá a két egymás felé néző fecske, hiszen hivatalosan is kiérdemeltem annak viselését. Néhány hajózással töltött év után került sor a sárkányra és végül az egységes dizájnt megtörte az a kék paca amit Keyaan Payne varrt a gerincoszlopomra. A mérföldek egy ideje már nem peregtek, hajónaplóm egy éve hevert érintetlenül a térképasztal szélén. Nem így terveztem. A tányéromon heverő darab lasagne és a bennem ellazult vérfarkas mind egy előre nem látott szélfordulat látszólagos eredményei voltak. A Rose Harborban töltött egy év alatt pokolian megküzdöttem az elemekkel és egy ideje olyannyira megváltozott az időjárás, hogy szinte egyik pillanatról a másikra eszméltem rá: az ég kiderült, a hullámok elültek és immár ketten ringatóztunk egy-egy függőágyban a megérkezettség langyosra melegített homokja felett. Miénk volt a partszakasz, az égen farkasalakú felhők úsztak. Ha megőrültem, hát legalább valaki olyan társaságában tettem aki szívesen részt vett ebben az édes illúzióban. Hálával telve nyúltam át a farkasfog-rágta asztallap felett és megcirógattam Lola kezét. Derűsen fogyott az étel, szinte kihűlnie sem volt ideje. Belenyaltam a poharamban olvadó aranyszín rumba, annak fűszeressége szinte égette a nyelvemet. A jóllakottságtól ellazult izmokkal csúsztam kissé lejjebb a padon. Odakint az esti szellő finoman az árbóchoz ütötte a köteleket. - A farkasomét már régen sikerült - legyintettem megadóan. Számtalanszor meséltem a boszorkánynak már arról, hogy az eddig kezelhetetlen bestia felismerhetetlenül jámborrá vált rendszeres közelségétől. Ez olyan dicséret volt aminél nagyobbat talán keresve sem találhattam volna, az ordas pedig talán akkor is megőrizte volna oldottságát ha a rendszeres jóllakatást késsel vágták volna el egyik napról a másikra. Lola könnyed humora és az erős ital egyre lejjebb vitte a pulzusszámomat, mellkasom olyan ritkán emelkedett és süllyedt mint aki észrevétlenül mély álomba szenderült. Nem akartam felébredni. Aztán a múlt hirtelen megelevenedett. Lelki szemeim előtt a nyári alkony élénk fényei világították meg a szalont, a levegőt nem lasagne hanem tésztaillat tömítette, a hajó még forró volt a perzselő naptól és úgy ücsörögtünk az italt szopogatva, hogy könnyű volt a lét és könnyű volt az a sok nehéz és szavakba önthetetlen információ melyet elejtettünk. Fiatalabbnak láttam azt az énemet. Elmosolyodtam és aprókat bólogattam a puszta emlék megidézésére is, majd amikor Lola szavai leértek mint vízbe dobott kövek, megemésztettem mondandóját és immár arra helyeslően hümmögtem egy sort. - Így volt - sóhajtottam könnyed megadással és megigazítottam a tányéron keresztbe fektetett evőeszközöket, hogy azok párhuzamosabbak legyenek egymással - Akkor ott te voltál az egyetlen körülöttem aki nem várta el, hogy maradjak. Ha másnap vitorlát bontottam volna, akkor te lettél volna az egyetlen aki megbocsátja. Talán nem is törődik vele. Olyan... könnyű volt így. Más volt. Egy pillanatra fellélegeztem. A realizáció akkor és ott fogalmazódott meg bennem. Pofonegyszerű magyarázat volt és szinte nem is értettem, hogy kezdetben miért találtam megmagyarázhatatlannak vonzalmamat a nő iránt. Számtalanszor célzást tett rá, hogy mennyi egyéb felelősség és cél mozgatja és tartja a számára kijelölt úton, meg sem fordult a fejemben, hogy eltérítsem róla. Ő ugyanígy megtartotta azt a tisztes távolságot amin keresztül végül lassan, de közeledni kezdtünk egymáshoz. Ha nincs ez a távolság... a vonzás nem hat ránk. Szuszogva kuncogtam a felemlegetett limonádé és rum felkínálásán. Volt abban valami... karakán. Lola nem esett a lábaim elé csak azért mert más voltam és mert messzi földről érkeztem és volt valami játékos kigúnyolás abban ahogy felkínálta az alkoholt azon a hétköznapi napon. Ujjaim idő közben összefonódtak Loláéval és táncot jártak az ő apró, finom kezével melynek bőre olyan puha és sértetlen volt az enyémhez képest. - Nagyon jól éreztem magam azon az estén - mosolyogtam rá a terítékre, mely tulajdonképpen azon az alkalmon is velünk tartottak az utazásra, majd felélénkülve kaptam fejem és a meglepettségtől felszaladt a szemöldököm a hajvonalam irányába. - A biztonság kedvéért azért megadom a helyet, hogy ne lehessen rám fogni, hogy nem vagyok együttműködő - tettem szét kezeimet, hogy felkínáljam a területet az emlegetett táncnak amelytől egyszeriben nem is volt már olyan alacsony a vérnyomásom és a pulzusszámom. Tenyeremmel beárnyékoltam szememet és farkasérzékeimre hagyatkozva igyekeztem kitalálni, hogy mi következhet. Valami lágyan koppant, sercegés hallatszott, a megolvadt viasz illata költözött az orromba. Mire elvettem kezem a tekintetem elől, a gyertya fénye ünnepi árnyékokat rajzolt a hajó lambériájára és a tér habár szemernyivel sem lett sötétebb, de a meghittség árnyékai lengték körbe a teret. Belebámultam az elém tett torta világosságába. A torkomat bosszantó és egyszeriben szégyenletes szorítás fonta át, ajkamat beszívtam aztán kiengedtem és ujjaim beletúrtak hajamba a tarkómnál, mert egyszeriben nem tudtam mihez kezdeni nehézzé és sajgóan jó érzéssel eltelő tagjaimmal. Az instrukcióra együgyűen néztem Lolára, majd vissza a tortára és újra rá. Évtizedekben mérhető távolságban volt az amikor utoljára születésnapi tortám volt. Egy határozott mozdulattal megragadtak a csuklójánál fogva és az ölembe húztam, fejemet meleg testének támasztottam és egy ideig megbabonázva bámultam a tűz fényét, majd mikor az első viaszcsepp bepettyezte a torta tetején egy megadó szusszanással elfújtam a lángot. - Kívántam... - közöltem viccesen kelletlenre véve a helyzetet és fürkészve tekintettem fel a boszorkányra. Tekintetem elveszett finom metszésű vonásaiban - De elég pofátlan ezek után még arra biztatni az embert, hogy találjon valamit amitől teljes lehetne a kép. Hiszen az volt. Ebben a pillanatban. Ölelésemmel betakartam Lolát, ujjaim megsimogatták dús és sötét hajzuhatagát. A levegőben a gyertya füstje terjengett és megannyi emléket varázsolt elő. - Még sosem ettem tortát a kapitányi szobában - élénkültem fel egy szemvillanásnyi idő alatt, majd felküzdöttem magunkat a padról és anélkül, hogy Lolát eleresztettem volna a másik kezemmel felkaptam a tortát és nevetve botladoztam meg felnyalábolt ajándékaimmal az emlegetett helyiség felé. Csak szerencsével határos módon úszta meg a sütemény a vakmerő bűvészmutatványt, az ajtót lábammal rúgtam ki mire a fogason lógó megannyi holmi megadta magát az erőnek és csattanással a földre zuhant. A tortát az ágytakaróra tettem, ujjaim mohón nyúltak Lola nadrágjának gombja után. Csókoltam ahol értem. Ennyi örömszerzés után nem tudtam mit tehetnék amivel legalább egy szikráját viszonzom annak amivel megajándékozott engem ma este. Leültem az ágyra, hogy az emlegetett ruhadarabhoz jobban hozzáférhessek, közben másik kezem mutatóujját végighúztam a tortán, a ráragadt finomságot pedig élvezettel nyaltam le. - Ez isteni - motyogtam és az egész élményre vonatkoztattam mely eszkalálódni látszott. A gomb épp ebben a pillanatban adta meg magát amikor... Telefonom sértőn és követelőzőn szólalt meg a konyhában felejtett kabát zsebéből. A készülék szinte mindig néma volt, így a zavar azonnal megdermesztett. Bosszúsan ráncoltam össze szemöldökömet és egy másodperc törtrészéig mérlegeltem, hogy félbeszakítsam-e az est csúcspontjának ígérkező pillanatot, majd végül sóhajtva felemelkedtem. - Egy perc és lerázom, nem tudom ki lehet ez - motyogtam szemforgatva, majd ahogy csak bírtam a készülékhez rohantam és a képernyő elhúzása után a fülemhez illesztettem - Halló?
and I know it's a different love and I know that you make me better
Egyetlen pillanatig sem zavart, hogy tréfát űztünk a boszorkányságomból, sőt, kimondhatatlanul hálás voltam Finchnek azért, hogy ezzel segített azt nem komolyan venni. Tess miatt kénytelen voltam valamelyest elkezdeni az agyam átkódolását, már ami a mágia kérdéskörét illeti, de csaknem két évtizednyi tagadást és elutasítást követően ez azért nem ment egyről a kettőre. Egyelőre sokkal jobban esett az ilyesféle tréfálkozás; szívből jövő kacagással feleltem a Finch által elém vetített képekre. – Azért ne aggódj túlságosan. Az alsónadrág-szörny rám hallgat, szóval nem fog bántani... amíg jól viselkedsz – fejeztem be egy sejtelmes, huncut mosollyal, kezébe nyomva a szalvétákat, ezzel lényegében kiadva neki az első parancsot, amit én magam akadályoztam meg egy csókkal. Ajkaimra mormolt szavaira egyszerre csillant a szememben ugyanaz a huncutság, és az a fajta gyengédség, amiből tudhatta: a célzása minden egyes jelentését értettem. Általam az étel került az asztalra, az italt pedig meghagytam a valódi kapitány ízlésének. Megmosolyogtam, ahogy nem túl meggyőzően úgy tett, mint akit kellene még egy kicsit noszogatni emiatt, de hamarosan már két, rummal és jégkockával töltött pohár ült a tányérok mellett az asztalon. A koccintást csók és szóbeli köszöntés követte, én pedig nem tudtam nem meglátni Finch szemeiben a rajta átsuhanó érzelmek forgatagát. Nem mondtam semmit, csak egy apró, gyengéd mosollyal figyeltem a végtelen kékséget. Nem tudhattam pontosan, mire gondol, de elég volt a vallomására gondolnom – nincs családom, csak számomra fontos emberek –, hogy legyenek sejtéseim. Én sem húztam tovább az időt, épp eléggé csábítóan töménnyé vált már a lasagne illata ahhoz, hogy nekilássunk az evésnek. Boldogságban úszva élveztem az újabb közös estét, Finch hangját és mosolyát, a közös nevetéseket, az újabb és újabb darabkákat, amelyeket megismerhettem belőle, elraktározva őket a szívem mélyére. Az első randevúnkra tett emlékeztetője halk nevetést csalt elő belőlem, az emlékek azonban gyengédséget is költöztettek a szemeimbe. – Talán csak épp altatom a gyanakvásodat – feleltem játékosan. Megtöröltem a számat, ittam egy kortyot a poharamból, Finch szemei pedig olyan csillogással figyeltek, hogy szinte vártam, mit szeretne kérdezni. Szám sarka felfelé kunkorodott, elgondolkodva hümmögtem egy kicsit, úgy kutatva a vonásait, mintha azokból olvasnám ki a választ. – Nem hittem volna, hogy megtennéd – feleltem végül megfontoltan. – Azt gondoltam, múló szeszély vagyok csak számodra. Egy nő, aki túl sokat beszélt és túl sokat faggatott, így túl sok minden adott ki és tudott meg... – Vállat vontam, de az ajkaimon mosoly játszott. – Túl varázslatos volt, hogy elhiggyem. Azt az egy estét is épp elég ajándéknak éreztem, nem mertem volna többre vágyni – vallottam be, igyekezve szavakba önteni mindazt, ami akkor elindult bennem. Nem hazudtam; a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna rá, hogy kevesebb mint egy évvel később itt ülök majd vele a Whānau asztalánál, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Még akkor sem, ha titkon vágytam is rá. A magyarázkodása ismét megnevettetett; noha jól emlékeztem még egy alkalomra, amikor a leggyönyörűbb nő elmélet a szemem láttára látszott megdőlni... ha akartam, de igazából nem akartam. – Kíváncsivá tettél. Látni akartam, milyen vagy a saját közegedben – feleltem, majd egy jókedvű mosollyal ismét megragadtam a villámat. – Közben azzal hitegettem magam, hogy csak egy információátadást körítő baráti vacsorára megyek. És abban sem voltam biztos, hogy nem állsz majd valamiféle furfangos bosszút a rumosüvegért – tettem hozzá, visszaemlékezve a pillanatra, amikor lényegében felkínáltam neki a választást a limonádé és az alkohol között. Az utolsó falatok elfogyasztását követően hagytam magunknak egy kis időt pihenni, mialatt ujjaim könnyedén játszottak Finch szabad kezével, felfedezve ujjain, kézfején és a tenyerén már ismert és új nyomokat – munkáét és farkasjátékét. Miután a rum utolsó kortyát is felhajtottam, tettre készen támasztottam tenyereimet az asztalra. – És most csukd be a szemed! – utasítottam mosolyogva, kivarázsolva magam az asztal mögül. – De ne dőlj annyira hátra, nem szülinapi öltánc következik – pillantottam hátra a vállam felett vidáman. Szigorúan felügyeltem, hogy tényleg csukva legyenek azok a kék szemek, de azért biztos ami biztos, igyekeztem lehetőségeim szerint elrejteni előle a tortát, míg szépen beleszúrtam a számgyertyákat, majd meggyújtottam őket. – Most már nézhetsz – adtam meg az engedélyt, amikor a torta már előtte volt az asztalon. – Kívánni kötelező, különben nincs ajándék! – mosolyogtam rá, elvéve a tányérját is az útból, ráhelyezve a sajátom tetejére, de el csak azután vittem őket, hogy valóban elfújta a gyertyákat.
Nagyon sokáig idegenkedtem születésnapom megünneplésétől, elvégre melyik férfi akarna a vörös és rózsaszín színekben pompázó éttermek vagy boltok egyikébe tévedni. Ha bármelyikünk bármit is vesz ezen a nevezetes napon, hát az eladók biztos tesznek valami olyasféle megjegyzést, hogy "Kellemes időtöltést kívánunk estére!", vagy "Bizonyára nagyon örülni fog a hölgy, remek választás!", vagy épp "Oh, ne szomorkodjon, majd jövőre!"... Igen, újrapróbálhattam, hiszen születésnapom egy évvel később is volt (annyira mégsem voltam fatalista, hogy az ellenkezőjére számítsak), ám a bevásárlókosaramba rendszerint bekerülő üveg rum, doboz dohány árú és esetleg valami roppant félreérthető kellék a hajóhoz elég elrettentő pillantásokat szült ahhoz, hogy inkább magányba zárkózva várjam meg amíg a folyékony cukrot permetező vihar továbbvonul és előmerészkedhetek rejtekemből. Már amikor persze a Valentiszületésnap a szárazföldön ért... Ahogy a tavalyi is, az idei is megtörte a hagyományok hosszú sorát. De az előzővel ellentétben... ezt eszembe sem jutott bánni. Így csak elnevettem magam arra, hogy saját szavaim szerint tényleg a cukiság világnapján születtem, bármennyire is karakteridegen volt ez tőlem, majd a zuhanyból visszatérve elmosolyodtam a pohár vízbe állított rózsa és terített asztal látványára. Valahogy... nehéz volt elhinnem, hogy ez valóban a Whānau szalonja volt. Figyelmesen fordítottam tekintetem a sündörgő boszorkány felé és észrevettem, hogy ő már azelőtt figyelt, hogy én is megkerestem volna pillantásommal. - Szóval ezért nőtt lába az alsónadrágomnak amikor fel akartam venni - böktem döbbent arccal a fürdőszoba felé és úgy fordultam oda mint aki szellemet látott - Esküszöm még rám is morgott amikor felfelé húztam, de annyira megszoktam, hogy valaki rám morog, hogy nem törődtem vele, most aggódnom kellene? - ragadtam meg melegítőm anyagát, hogy ezzel távolabb húzzam a rétegeket legféltettebb testrészeimtől. Így ment ez köztünk. Sosem vettem komolyan Lola boszorkányságát olyan formában ahogy valószínűleg minden más vérfarkas komolyan vette mikor a nő beszédtémává vált a falkán belül. Tekintetünk megtelt játékos szórakozottsággal és elvettem a felém kínált szalvétát, majd gyengéden közelebb hajoltam a felkínált csókra és mielőtt teljesen elhúzódhattam volna, ezt mormoltam: - Tökélyre fejlesztetted az előjogaid kihasználását, kapitány. Az eltelt hónapok során Lola volt egyetlen és elsődleges oka annak, hogy életvezetésemben drasztikus változás állt be. Gondoskodó szeretetének köszönhetően gyakrabban jutottam friss és meleg ételhez, étkezéseim rendszeresebbé és kiadósabbá váltak, egyre kevesebbszer gyújtottam rá és az alkoholos üvegeim szinte érintetlenül maradtak. Nem is tiltakoztam, bár számtalanszor vontam kérdőre, hogy mennyire élvezi, hogy most, hogy nevelt gyerekei végre felnőtt korba lépnek egy harmadik éhes szájat is etetnie kell, de az igazat megvallva megmelengetett a törődés. Titkon nem szerettem volna ha ráébresztem arra, hogy mégis csak jobb volna ha érintetlenül hagyná a konyhát. Az italválasztás felkínálására élénken kaptam fel a fejem és egy "na, jó" elmormolása után bárszekrényemhez léptem, majd némi tettetett töprengés után kivettem a bontatlan Plantation Extrát és két megfelelő rumos pohárba csepegtettem belőle magunknak. Egy-egy jókora jégkockával kiegészítve az asztalra helyeztem mindent és helyet foglaltam a nekem szánt terítésnél. A lasagne illata a vitorlás immár minden szabad részét kitöltötte gyomorkorgató illatával és ezzel egyidőben a szívem is hatalmasat dobbant, mint amelyik ebben a pillanatban fejezi be 36 év szolgálatát. Poharaink csilingeltek és egy örökkévalóságig időztem a csókban. Boldog születésnapot, Finch. Az elhangzott szavak után vákuumszerű csend következett és csak saját szívem lüktetése biztosíthatott arról, hogy még nem szűntem meg létezni. - Köszönöm - motyogtam a zavarodottság fojtása mögül és elhúzódva megcirógattam Lola arcát. Ezután nekiláttunk az evésnek. A hajót betöltötte a tányérokhoz koccanó evőeszközök, a poharakban zörögve olvadó jég és a vidáman szólaló hangok egyvelege. - Nem telt olyan sok időbe, hogy te főzz rám és ne fordítva - emlékeztettem a nőt az első alkalomra amikor nálam időzött és az még egy éve sem elmúlt esemény egy örökkévalósággal ezelőttinek tetszett. Lenyeltem a falatot, szám sarkáról letöröltem a paradicsomszószt a szalvétával, majd kíváncsiságtól csillogó szemekkel feltettem a kérdést amely már olyan régóta foglalkoztatott: - Ha másként alakult volna, aznap este hagyod, hogy megcsókoljalak? Nem is volt fontos a válasz, hiszen kettőnk sorsa csak így és sehogy máshogy nem alakulhatott volna, de azóta sem tudtam tisztába tenni, hogy aznap este pontosan mit is gondolhatott Lola arról, hogy mi történik kettőnk között. - Miért jöttél el egyáltalán? Azt ne kérdezd, hogy miért hívtalak el, azon túl, hogy valószínűleg te voltál a leggyönyörűbb nő aki valaha is szóba állt velem - tértem vissza az utolsó falatokhoz jó kedvűen magyarázkodva.
and I know it's a different love and I know that you make me better
A Finch torkából feltörő hang olyasféle jelzése volt az érkeztének, ami sok szempontból meg tudott volna ihletni, ám a gondolataimat egyelőre lekötötte az a bizsergető öröm, ami minden egyes viszontlátás alkalmával beköltözött a gyomromba és a mellkasomba, hogy aztán melegen áradjon szét minden tagomban. Karom a nyaka köré fonódott, elnyúló csókunk közben mormoltam ajkaira egy sziát, de mielőtt még végleg kelepcébe esett volna az ölelésemben, felajánlottam neki egy rövid menekülési lehetőséget. Kék szemeiben huncutság csillant, miközben olajos tenyere felemelkedett, hogy aztán felém kezdjen közelíteni. – Finch! – próbáltam megütni egy játékosan fenyegető hangot, de a kitörő nevetésem miatt egy fikarcnyit sem lehetett komolyan venni. Közben már húztam is el az arcom a fenyegetés elől, bár a menekülési szándékaim megkérdőjelezhetőek voltak, tekintve, hogy a karjaiból meg sem próbáltam kibontakozni. A tenyere helyett persze az ajka talált meg, és ahogy megéreztem az ismerős csók érintését a nyakam bőrén, kellemes borzongás járta át a testem. Nevetésem mosollyá szelídült és egy pillanatra még a szemem is lehunytam, hogy aztán kuncogva nyissam ki újra, amikor hirtelen a levegőben, majd a pulton ülve találtam magam. Finch ajkai ekkor már az állkapcsomat simították, amitől a borzongás csak fokozódott a gerincem mentén és egy halk sóhaj is kiszökött a számon, mielőtt a szavai által keltett kíváncsiság hatására ismét fel nem nyíltak a szemeim – pedig észre sem vettem, amikor megint becsuktam őket. Látóterembe egy szál vörös rózsa úszott be, amely egyszeriben szebbnek tűnt bármely virágnál. Felragyogó mosollyal olvadtam Finch szemeinek óceánjába, majd halkan elnevettem magam a szóválasztásán. – És mi a helyzet azokkal, akik a cukiság világnapján születtek? – vontam fel a szemöldököm évődve, egyértelműen egy kevésbé találó titulussal fenyegetve meg, miközben elvettem a felém nyújtott rózsát, majd beleszagoltam annak édes illatába. Mosollyal az ajkamon engedtem őt útjára, noha tekintetem követte minden mozdulatát. Lecsusszantam a pultról, szabad kezem már az egyik szekrény felé nyúlt, amikor utolért a hangja, én pedig újfent elnevettem magam. Rendben, akkor improvizáljunk. Egyszerűen csak előkerestem a leghosszabb fellelhető poharat, amit a hajón találni lehetett, abban helyezve biztonságba – és vízbe – a rózsát. Volt valami megnyugtató ismerősség abban, hogy már könnyen kiismertem magam a kabinban, tudtam, hol találok tányért és evőeszközt, hová kell nyúlnom szalvétáért. Így, bár Finch csakugyan nagyon gyors volt, már nem kellett a segítségét kérnem, mert minden készen állt, hogy már csak asztalhoz kelljen ülnie. Mosolyogva pillantottam rá és felejtettem is ott a tekintetem, de a kérdésére játékosság költözött a szemeimbe. – Ó, nagyon sok mindenen... bár nem mindegyik varázslatom jött be, mert felöltöztél – tekintettem végig rajta a szemem sarkából. – Az biztos, hogy a boszorkányfőzetem készen áll arra, hogy valami táplálót juttasson a gyomrodba. A kabinból pedig vagy kijutsz majd, vagy nem, majd kiderül, hogy működik-e a zár, amikor megpróbálsz elmenekülni előlem. – Évődő szavaim végén a kezeibe nyomtam az utolsó dolgot, ami még nem került az asztalra: a szalvétákat. Pajkosan csillanó szemekkel akadályoztam meg, hogy rögtön elvegye, ahelyett odahajoltam hozzá, hogy lopjak egy csókot az ajkairól, és csak azután engedtem szabadjára, a szalvétákkal együtt. Az evesből nem voltam hajlandó engedni, és még csak nem is éreztem rosszul magam emiatt. A gondoskodás a véremben volt, Finch pedig, tapasztalataim szerint, kifejezetten szerette ezt bennem. Tudtam, hogy néha – gyakran – ez volt az utolsó gondolata, márpedig a születésnapján pláne nem fog éhen maradni. Az ehetővé hűlt lasagne hamarosan már a tányérokon pihent, a maradékot pedig visszatettem a sütőbe, hogy melegen maradjon. – Az italválasztást az ünnepeltre bízom – mosolyogtam rá, miközben helyet foglaltam az egyik tányér mögött, jelezve, hogy nem fogja megúszni anélkül, hogy koccintanánk az egészségére. Bármit választott és töltött is, újfent elmosolyodva emeltem meg a poharam és koccintottam az övéhez, és mielőtt beleittam volna, közelebb hajoltam hozzá. – Boldog születésnapot, Finch – súgtam magunk közé, zsákmányolva magamnak még egy csókot, méltó aperitifként az ital és a vacsora előtt.
Úgy tudtam az idő csakis egyetlenegy esetben kapott szárnyakra: jó szél esetében, különösen ha az ember a vitorlájába foghatta, hogy elhajthasson a szélparipákkal a vihar ásító fogsora elől. A trónról azonban letaszította a hajósélményt a... szerelem. Mire észbe kaphattam a város lámpaoszlopairól lekerültek az utolsó világító hópehelydíszek is és mintha a nappalok megnyújtották volna a fényesség idejét a világban. Dolgoztam - rohantam a hajóra - aztán forrón felolvadtam Lola Tucker erdőillatú és puhabőrű karjai között. Aztán megismételtem az egészet. Farkasom zsibbadásig tombolt bőröm alatt így, hogy az éjszakák jelentős részét ébren töltöttem és a bestia kötődése a nő iránt épp úgy mélyült el ahogy én is reménytelenül, visszafordíthatatlanul és szánalmasan belezúgtam a mahagónitekintetű Lolába és minden mást eldobtam magamtól ami figyelmem fókuszában állt azt megelőzően. Nem vertem nagy dobra - már amennyire egy vérfarkas aki számos más társával osztozik egy falkán ezt megteheti. Így is szinte elhamvadtam a kajánul vagy épp gyanakodva méregető szempárok kereszttüzében és hirtelen titkunknak megannyi fiatal, középkorú és idős tudója lett kik a szó legszorosabb értelmében szimatolták ki közösen eltöltött perceinket. Ám azzal, hogy a vérfarkasközösség előtt nem maradhatott rejtekben az ami kettőnk között szövődött... Nikko sem maradhatott sokáig a tudatlanság mesterségesen fenntartott állapotában. Különösen úgy nem, hogy minden bejelentés nélkül jött és bent hajómon - ahogy azt amúgy korábban is tette. Egyetlenegy személy volt így akinek még tartoztam a vallomással. De miféle vallomással is? Édesanyámnak sosem ígértem sem menyt, sem unokákat. Igaz, az ellenkezőjéről sem fogadkoztam, de tizennyolc hosszan csordogáló távol töltött év alatt talán több gondolatot szentelt annak, hogy merre járok (esetleg élek-e még), mint annak, hogy egyszer letelepszem-e és a nevemen megannyi gyerek fut majd a szoknyája körül. De ezen nem is törtem túlságosan a fejemet... Különösen akkor nem mikor végre elfordítottam a kulcsot a kikötőmesteri iroda iroda ajtajában és a télvégi alkonyokhoz illő narancssárga eget bámulva megindultam a hajóm felé. A farkasom beletartotta nedvesen csillogó orrát a ropogós szellőbe és vágyakozva fordult az erdő felé. Nemsokára... fogadkoztam türelmet kérve, Ígérem együtt futhatsz a többiekkel. Lola jótékony hatással bírt a bent lakozó bestiára. Az elmúlt két hónap során megannyi spontán átváltozáson estem keresztül, tudatom mindannyiszor kissé élesebb maradt. A szilveszterhez hasonlatos kitörés nem vont maga után újabb példát és most először nem is igazán bántam, hogy lényemen meg kell osztoznom egy saját akarattal bíró hetven kilós ragadozóval. A Whānau ablakain barátságos meleg fény szökött ki a kikötő elhagyatott csendjébe. Megálltam a mólón és bugyuta egyszerűséggel belemosolyogtam ebbe az elhagyatott idillbe. Igen. A falka habár kitalálhatta, hogy milyen szálak is fűznek Lolához, de ezeket a pillanatokat senki nem lophatta meg tőlünk. Egy évvel korábban még az is nehezemre esett, hogy öcsémet megtűrjem a fedélzeten és rigorózusan zártam magam után a kabint, ezzel is védve saját territóriumomat. Most azonban... Érdes ujjaimat a backstag fémje köré fontam és óvatosan felhúztam magam a vitorlásra. A gigantikus test komótosan oldalra billent. Még egy utolsó pillantást vetettem a másik kezemben tartott szál vörös rózsára, majd türelmetlenségemnek már nem tudva parancsolni lesiettem a kabinba. - Mmmm... - hagyta el a torkomat az a jóleső nyögés mely a levegőben úszó illatokat dicsérte, ám tekintetem nem kutatta a készülőben lévő vacsora helyét. Habozás nélkül a megjelenő boszorkány felé léptem és még inkább lerövidítettem az utat kettőnk ajkai között mikor láttam, hogy felfelé hajol. Karjaim teste köré fonódtak és szeretetteljesen megöleltem. Porcikámat átjárta a melegség. Vigyorogva húzódtam el a kérdésre és az azt követő magyarázatra, de jelzésértékűen csak felemeltem tenyeremet amit sötétre színezett a motorolaj és játékosan közelítettem arcához tudva, hogy reflexszerűen úgyis elhajol majd a nemkívánatos koszforrás elől. - Nem is tudom - leheltem csókot a játékos huzavonától elém táruló csupasz női nyakra, majd a következő pillanatban (és persze ha Lola nem szakította ki magát kezeim közül) egy erős mozdulattal felültettem őt a farkasfog koptatta konyhapultra, majd ajkam becézgetni kezdte állkapcsának vonalát - Szerintem kettőnk közül víznek inkább erre van szüksége - húzódtam el és felmutattam a birkózást kissé megszenvedő vörös rózsát, majd szirmaival megcirógattam Lola helyes kis orrocskáját - Isten éltesse a Valentinokat akik áldozatul estek a cukiság világnapjának. Ha elvette a rózsát még egy utolsó csókot leheltem Lola arcára, majd a kabátomtól megszabadulva a fürdő felé vettem az irányt. - Mire rájössz, hogy nincs vázám már itt is leszek - intettem az ajtóból. Nem nagyzoltam a kijelentéssel. Olyan hamar szabadultam meg az engem tarkító koszfoltoktól, hogy a párának ideje sem volt megülnie a tükrön és végül tiszta ruházatban, sokkal prezentábilisabb módon jelentem meg a helyiségben. - Milyen boszorkányosságon törted a fejed amíg nem voltam itt? - dőltem neki a pultnak.
and I know it's a different love and I know that you make me better
– Oké. Nem is olyan rossz. Talán nem lesz teljes katasztrófa. Csípőre tett kezekkel, kissé hunyorítva, kritikus szemmel méregettem a tortát, mintha egyáltalán még lett volna esélyem bármit is javítani rajta most, hogy már a kabinban vártam Finch érkezését. Valószínűleg itt is megkísérelhettem volna elkészíteni mindent – Finch biztosan nem bánta volna, ameddig fel nem gyújtom a hajót –, de nem akartam, hogy esetleg kellemetlenül érezze magát, tudva, hogy én itt vagyok és már rég rá várok. Nem egy stresszes munkanapot akartam okozni neki, hanem egy kellemes estét, ami méltó a születésnapjához és a Valentin-naphoz. Egyszerre. Mintha külön-külön nem lett volna kihívás ez a két dolog; soha nem ünnepeltem még Valentin-napot ilyen formában, és születésnapok tekintetében is csak a gyerekek szerveztem valaha bármit úgy, hogy kizárólag én voltam érte a felelős. Nos, most lehetőségem nyílt mindkettőt gyakorolni egy kicsit. Külön örültem egyébként, hogy otthon kísérleteztem; nem azért, mert ne szerettem volna a Whānaun időzni, inkább azért, mert tényleg kísérleteztem. Először valami különlegeset akartam sütni, csak aztán kiderült, hogy az annyira különleges volt, hogy képtelen voltam belőni a sütési időt az én jó öreg sütőmön, így aztán vagy odaégett a torta, vagy nem sült meg rendesen. Egyik megoldással sem lettem volna hajlandó viszont megbékélni, így inkább maradtam egy jól bevált receptnél – a kézügyességemnek köszönhetően pedig nem volt nehéz kicsit ünnepibbé varázsolni egy fehércsokis-áfonyás sajttortát sem. Épp csak egy kisebb szívet formáztam a tetejére a sűrű áfonyás öntetből, hogy ne legyen túl sok, de azért legyen benne valami, és így a két számgyertya is el fog férni majd a tetején. Még szerencse, hogy tudtam kivenni egy szabadnapot. Nem mintha nem égett volna az arcom, amikor ezt megtettem, pedig egy online rendszerben kellett megtennem és senki nem látta, ahogy senkit nem érdekelt az indoklás sem. És még nagyobb szerencse, hogy még időben megtudtam, milyen jeles nap ez a mai. Emlékszem, igazából majdnem teljesen véletlenül kérdeztem rá nem is olyan régen, és mivel ismét szinte félálomból sikerült felébresztenem, miközben én még a mellkasán fekve futtattam végig a napot a fejemben, először azt hittem, csak szórakozik velem. Annyira nem akartam elhinni, hogy a végén meg kellett mutatnia a személyi igazolványát, hogy elhiggyem, de addigra már én is nevettem magamon. Az emléktől mosoly költözött az arcomra, és ott is ragadt, míg betettem a tortát a kis hűtőbe, ahol előzetesen már megcsináltam neki a helyet. A vacsora a sütőben melegedett kis hőfokon, hogy biztosan friss legyen majd, de az illatok így is elkezdték bejárni a kabint. Nem tudom, hogy a lasagne-val és az ahhoz kapcsolódó emlékekkel túlgondoltam-e a dolgokat, vagy pont hogy a fantáziátlanságomat bizonyítottam, de... majd kiderül. Abban majdnem biztos voltam, hogy Finch farkasorra ki tudta szagolni, ha akarta – és ha nem kötötte le túlságosan a telefon a fülén. Nem is akartam sokáig zavarni, csak azért ugrottam be a kikötőmesteri irodába, hogy tudassam vele az ittlétemet, na meg azt, hogy megvárom a hajón és miattam ne siessen. Nekem ugyan nem volt méltó a szaglásom egy vérfarkaséval, de a hajó mozgásából én is észre tudtam venni, hogy mikor érkezett meg. A szívem máris nyugtalan tam-tamba kezdett, mintha ne lett volna ideje hozzászokni ehhez, de már nem foglalkoztam vele. A kabin mintha összeszűkült volna Finch alakjától, én azonban cseppet sem bántam; a szám még mindig szinte belezsibbadt a mosolyba, és amint ott állt előttem, már automatikusan léptem felé, hogy ajkaimat az övéire simítsam. Hiába volt már szinte természetes a mozdulat, még mindig pillangók repkedtek a gyomromban. – Szeretnél fürdeni? – pillantottam a szemeibe még mindig mosolyogva, de még gyorsan hozzátettem: – És nem, ez nem célzás semmire, csak felajánlás, hogy egy kicsit ki tudj engedni – szélesedett ki a mosolyom. Megsimítottam az arcát, és ha szeretett volna fürdeni, átöltözni, felfrissíteni magát, valóban nem bántam. Addig is lefoglaltam magam azzal, hogy megterítsek a farkasfog-karcolta asztalon, a vacsorát pedig kivettem a sütőből, hogy csak ehetően meleg legyen majd. A torta egyelőre maradt a hűtőben és az ajándékát sem vettem még elő a táskám rejtekéből – amiatt talán jobban is izgultam, mint az egész ünnepi vacsora miatt.
Kezdőlap
