Akkor...akkor ez szerintem eldőlt. - némileg talán bugyutának ható vigyor kerül ábrázatomba, amikor ha esetlenül is, de úgy tűnik, eldöntöttük, hogy Willow oda költözik az albérletbe. Szinte hihetetlen az egész, hogy felpörgött minden, indulás előtt még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán maradok Rose Harbor-ban, most meg már új lakótársam van, aki Will elrepülése után be is tud cuccolni. Nem szoktam én hozzá ehhez a roham tempóhoz, így kell az a néhány perc beálló csend, amíg az agyam legalább részben elkezdi feldolgozni a történteket.
Kérdésére, hogy hova megyünk, csak megvonom a vállam, ennyire még nem gondoltam át a dolgokat, mindenesetre itt talán kibámészkodtuk már magunkat, megszált az isteni sugallat is, nem is kérhetnék többet. Hogy hogy sikerül talpon maradnom mikor ő egy kicsit megbillen miközben áll fel azt nem tudom, de egy kis rásegítéssel a másik kezemmel stabilan talpra húzom Willow-t, majd felvetése nyomán lepillantok én is telefonja kijelzőjére, persze kizárólag csak azért, hogy az időt nézzem meg, nem akarok én a magánéletében ilyen módon (sem) vájkálni. 
-Szerintem induljunk el visszafelé, kalkuláljuk bele, hogy minimum egyszer eltévedünk, és akkor még látjuk is, amit esetleg rejteget a táj nekünk. - nevetek fel szórakozottan, majd hátamra kanyarintom a hátizsákomat, és ha a lány is menetre kész, akkor elindulok, kényelmes tempóban, a lábam elé figyelve, hiszen innentől főképp lefelé visz majd az út, nem szeretnék fonalgombolyag módjára lebucskázni. Bár tény, hogy sokkal gyorsabban elérnénk a domb alját. Magamban vigyorgok ezen, de aztán megrázom a fejem. A szerencsémet ismerve össze is törném minden csontomat egy ilyen akcióval, szóval jobb inkább óvatosnak lenni.
Természetesen igazam lett, egyszer rossz irányba kanyarodtunk, ez akkor tűnt fel, amikor elsétáltunk egy villámsújtotta fa mellett, ami szinte mérnöki precizitással lett kettévágva, és fodulhattunk vissza, de egyébként egészen simán lejutottunk a buszmegállókhoz. Néha beszéltünk valami semmiségről, de volt, hogy csak lépéseink recsegő-csoszogó hangjai törték csak meg a természet csendjét. 
-Willow én...köszönöm. A programot, az ötletet, meg csak...hogy vagy. - csúszik ki belőlem nem sokkal azelőtt, hogy az elköszönésre kerülne sor. Már megint nem gondolkodtam, mielőtt megszólaltam volna, mert bár tényleg ez futott át a fejemen, túl nyálasnak gondoltam hangosan ki is mondani, szóval emiatt pazarul zavarba is jövök. Ma már sokadjára, de hát már hozzászokhattam. Talán tompul ez valamelyest, ha már lakótársak leszünk. Jó megérzéseim vannak ezzel kapcsolatban, remélem nem csapnak be.

- Úgy néz ki - Miért nem tudom egyszerűen kimondani, hogy igen, én leszek az új lakótársa? Az egyszerűség néha sokkal nehezebb, mint körbejárni azt a néhány szót. Azért megpróbálom a lehető legkönnyedebben ki mondani, mimtha nem is lenne akkora dolog és szeretném így is kezelni, csakhogy nagyon nem ilyen egyszerű. Egy mérföldkő volt az életemben, mikor önállóan kezdtem el boldogulni a világban, saját lábamra állva. Addig a segítség, a támogatás szinte alapvető részét képezte a mindennapjaimnak, utána viszont sok mindent egyedül kellett megoldanom. Ez egy újabb mérföldkő, legalábbis én így tekintek rá. Meglátjuk, mit hoz. Szerintem jogosak a félelmeim, még ha Thomas-szal nem is osztom meg őket.
Egyetértően bólogatok, ráérünk a részletekre később, addig szépen emésztgethetjük az egészet. Mindketten magunkba zárkózunk kicsit ismét, valószínűleg neki is kattog az agya, akárcsak nekem.
- Hova megyünk? - hunyorogva nézek fel rá, kicsit lemaradtam arról, mikor állt fel mellőlem. Rápillantok a felém nyújtott kezére, aztán az arcára, majd ismét a kezét nézem. Kis fáziskéséssel elfogadom, némi bénázással, talán őt is megbillentve talpra állok. Leporolom a ruhám, felveszem a táskám, s miközben megigazgatom magamon, kisebb nyújtózást is megejtek. Ekkor kezdek el azon gondolkodni, mennyi lehet az idő, mikor indultunk el, meg a többi. Elvesztett időérzékem, ha más nem, a zsebemből előkerülő telefon vezeti vissza, s én teljesen ledöbbenek. - Talán, talán el kellene indulnunk visszafelé. - hangom bizonytalanul cseng, miközben beszélek arra fordítom a fejem, amerről jöttünk. - Vagy szétnéznél még valamerre? Végülis van még időnk, ha gondolod... Nem sietünk sehova, már, ami engem illet.

words ❖ youtube ❖ note: xx

❖

Az évek során elég egyedi vázlatolási rendszer dolgoztam ki, amit jobb, ha inkább meg sem próbálok elmagyarázni. Valószínűleg az én agyam van furcsán bekötve, hogy mindabból, amit papírra vetek, később számomra egyértelmű, mire is gondolt a költő, ahogy mondani szokás. Hallom, hogy Willow mond valamit, ám nem igazán jut el a tudatomig, a toll szinte füstöl a papíron, ahogy a hirtelen támadt ötletrohamot próbálom leírni. Az idejét sem tudom mikor volt utoljára ilyen, szóval igyekszem megragadni ezt a hullámot, és nem leesni a szörfdeszkáról és megfulladni a habokban. 
-Hogy...nekem hoztad? Készültél erre? Én... köszönöm. - annyira meglep és meghat a dolog, hogy hirtelen megint csak dadogni tudok. Kinőhetnék ebből a tulajdonságomból, de nem tudom, képes leszek-e erre valaha is. Hiába vagyok író, egyszerűen nem tudom megfogalmazni azt, mennyire jó érzés az, ha így hisznek az emberben, és mennyire hálás vagyok a lelkem mélyén ezek miatt. Persze, ott van a családom, akik bebiztosították magukat a "Thomas Baker legnagyobb rajongói" lista élére, de...mégis más, amikor valaki valóban önszántából, puszta jófejségből kezd el támogatni és hinni bennem. 
Meg sem tudok szólalni pár percig, és ő sem, bár hogy őszinte legyek, nem feltétlen érzem kínosnak a csendet, hogy mindketten a saját gondolatainkba merülünk. Valahogy Willow azok közé avanzsált, akik mellett nem ciki, ha csak úgy vagyunk, és nem csevegjük le a napot és a csillagokat is az égről, legalábbis én így érzem, hogy ő hogy van ezzel, azt nem tudom. Azt viszont már kellemetlennek érzem megkérdezni, így ezt megtartom magamnak.
A csendet végül Willow töri meg, én pedig ismét felé fordítom a fejem, és össze is akad a tekintetünk. -Én...szerintem menni fog. - bár a hangom nem hangzik túl magabiztosnak, miután egy-két torokköszörülés után megszólalok, de belül tényleg így érzem. -És akkor...ezt most azt jelenti, hogy benne vagy? Beköltözöl Will helyére? - most rajtam a sor, hogy az ajkamat rágcsáljam bizonytalanságomban, mert lehet, tökre félreértettem a szavait. Ha tényleg benne van, a részleteket ráérünk még megbeszélni, és ezt el is mondom neki. Nyomni kezdi a sejhajomat a föld, így feltápászkodom, és felé nyújtom a kezem, most rajtam a sor, hogy én segítsem őt fel talpra, jelezvén, hogy esetleg indulhatunk tovább valamerre.

Mikor kitaláltam ezt az egész túrázós dolgot, nem gondoltam, hogy ilyen... mozgalmas lesz, nevezzük ennek, ami történt. Bíztam benne, tudok segíteni Thomas-nak, legalább valamicske löketfélét adhatok neki, hogy beinduljon a fantáziája és ne maradjon üresen a lap, mert láttam, mennyire bántja a dolog. Érthető, hiszen íróként egy ilyen válság szörnyű lehet. Nekem mindössze sejtésem volt erről, de azért megpróbáltam valamit tenni az ügy érdekében, s mikor elkezdte dobálgatni az ötleteket, melyeket a sajátommal egészítettem ki, örömmel láttam, ahogy megmozdul benne valami. Máris értelme volt az egésznek, na, meg a táj is lenyűgöző, ezt aláírom.
- Mintha kínaiul írnál - nyakam nyújtogatom, minél jobban rálássak a füzetre és arra a krikszkrakszra, amit csinál a lapokon Egészen halkan fűzöm hozzá az észrevételem, ahogy próbálom kibogozni az ábrákat, vagy bármik is legyenek azok. Az írása férfiasan "kusza", mellé még siet is, és azt hiszem, átkapcsolt robot üzemmódra.
Mosollyal az arcomon figyelem, miközben dolgozik. Ez az! Sikerült!
- Máris? Gyors volt. - elbambulhattam csöppet, mert az imént még bőszen írt, most meg már a tollat nyújtotta felém.
- Ezt... ezt neked hoztam - szememmel bökök a jegyzetfüzetre - Reméltem, tudod használni, ha már itt vagyunk és... igazam lett! - zavaromból ismét mosoly lett. Már rá is mutattam a füzetre, majd összecsaptam a kezem, mire kiesett belőle az elfelejtett toll. Lenyúlok érte a fűbe, aztán bedobom a táskámba oda se nézve.
- Biztosra akartam menni, ennyi az egész - megrántom a vállam. Kitépek néhány fűszálat magam mellől és azokat nézegetem. Rosszul kezelem a figyelmet, ennyitől is zavarba jöttem, elég rám nézni, érzem is az arcomon a kis piruló foltokat, szóval inkább elfordultam Thomas-tól, felhúzott térdeimre támaszkodtam, s a tőlünk nem messze lévő sziklás peremet figyeltem. Éreztem én, valamit mondanom kellene, mégis abban reménykedtem, megteszi ő helyettem, arra pedig szépen reagálok, s így újra beindulhat a beszélgetés. Bárcsak jobb lennék társalgásban, pörgetném a témákat, meg nem állnék, mint néhány kollégám a panzióban. Egész nap képesek csiripelni, pletykától kezdve a mindennapi témákon át bármiről, míg nekem egy egyszerű mondat nem jut eszembe.
Legalább attól nem kellene tartania, hogy a nyakára járok majd a beszélhetnékemmel... Már, ha összeköltözünk. És megint itt tartok. Kellene, nem kellene, mikor, hogyan, meg úgy egyben , miért? Van ennek értelme? Biztos, jól kijönnénk egymással? Igaza van, ha úgy alakulna, simán külön költözhetnék ismét, de az már nem lenne ugyanolyan.
- Ha ebbe bele vágunk, akkor nincs visszaút - hangosan ejtem ki a szavakat, észre sem veszem, míg el nem jut a tudatomig. Ráharapok a számra, Thomas-ra pillantok, kicsit vacillálok, nehezen jönnek a szavak. - A költözésbe, ha mi... Bízom benne, hogy működni fog. - nagyot szusszanva engedem ki a benn tartott levegőt. Számat rágcsálva figyelem a reakcióját.

words ❖ youtube ❖ note: xx

❖

Amennyire bizonytalan voltam még reggel azt illetően, hogy menjek vagy maradjak, mostanra szinte észrevétlenül betonozódott be a tudatomba, hogy maradok. Egyelőre legalábbis biztosan. Tényleg kell egy kis önállósodás ilyen téren is, ez akár egy teszt is lehet saját magamnak, hogy képes vagyok-e a családomtól eltérő kontinensen lakni, dolgozni, élni. Megkedveltem Rose Harbor-t, és ha örökre nem is, egy ideig azt hiszem el tudom képzelni, hogy itt teszem le a bázisomat.
Önállóság ide vagy oda, de nem feltétlenül maradnék egyedül az albérletben. Nem csak azért, mert fura lenne, hogy nincs kihez szólni (elvégre sosem laktam egyedül). Bár kétségkívül ez egy nagy motivációs faktora ennek, de azért anyagi megfontolás is áll mögötte. Nem élek nagy lábon, nem szokta felesleges dolgokra költeni, de azért egyedül fenntartani egy albérletet nem feltétlenül járul hozzá ahhoz, hogy megtakarítási számlát nyisson az ember.
Talán ezért is fogok esetlen kampánybeszédbe, hogy meggyőzzem Willow-t, költözzön ő oda. Kicsit magamat is meglepem, amikor realizálom, hogy tényleg szeretném, ha ő lenne a lakótársam. Mondjuk meg kell emberelnem magam, van néhány rossz szokásom, amit még Will eltűrt, hiszen rokon meg minden, de azért Willow-tól nem várhatom el ugyanezt. 
Észre se vettem, hogy elfogyott a tüdőmből szinte az összes levegő, amíg a lány nem szól rám, ekkor mélyet szippantok a kellemes tavaszi levegőből, és én is elnevetem magam. Kicsit belelovalltam magam, amitől zavarba is jövök kicsit, így inkább bámulom tovább az eget, akkor talán nem veszi észre. Mielőtt elsüppedhetnék ismét gondolataim ingoványos mocsarában, kizökkent hirtelen megszólalásával.
-ŐŐ, az nincs. Miért? - fordítom felé ismét a fejem némileg értetlenül, majd szép lassan ölésbe tornázom magam, úgy figyelem, ahogy veszettül kutatni kezd a táskájában. -Ó, ez jó ötlet. Írhattam volna telefonba, de...a vázlatolási módszerem nem éppen kivitelezhető ezekben az okos kütyükben. - nevetek fel, és ha már átadta a tollat és a kis jegyzettömböt, további magyarázat helyett inkább csak nekiállok papírra vetni mindazt, ami a fejemben van, így egyből megláthatja, mire is gondoltam az előbb. 
Percekig csak az orrom alatt motyogok, címszavakat írok fel látszólag random helyekre, összekötögetem őket különböző vonalakkal, firkálgatok, mindezt a sajátos macskakaparásommal, amihez sokszor még nekem is kódfejtő kellene. Nem tudom, hány lapot töltök meg, mielőtt győzedelmes ábrázattal leteszem a tollat. -Kész. Ezt megtarthatom? Ha visszaérünk a városba, veszek neked egy másikat. - lebegtetem meg a kezemben a jegyzettömböt, amit illetlenség lenne így visszaadni, hogy egy részét összefirkáltam. Ha beleegyezik, akkor a tollat visszaadom, a jegyzeteket pedig bedobom a táskába, cserébe pedig kiveszem a vizet, amiből iszom egy kicsit. 
-Egyébként gondolatolvasó vagy? Pont gondolkodtam azon, hogy remélem nem felejtem el az ötleteket, mire hazaérek. Nálam nem lett volna meglepő. - fordulok ismét Willow felé egy mosollyal az arcomon, miután rácsavarom a kupakot a kulacsomra, és visszadobom táskámba.

- Azért ne túlozz - jól esnek a szavai, könnyebben is mosolygom tőle, mert amúgy nekem is tetszik a felvázolt szál, tényleg tuti, hogy érdekelne kész verzióban, kibontva is, de ez még a jövő zenéje.
- De már maradtál, ez kezdetnek nem rossz - Szóval maradni szeretne. Örülök neki, hogy már ennyire természetesnek veszi, mert így tényleg nem fog elmenni. Szomorúan engedném el, ha arra szánná el magát, szóval feldob az egész, mégsem megy sehova.
Eldőlök mellette, felfelé bámulok, gondolataim kattognak a fejemben, arról, mi volt eddig, mi lesz ezután és mi minden változna, ha én, meg ő... Pontosabban akkor már "mi", csak épp nem úgy, ahogy átsuhan ez a szó kiegészülve a gondolataim között. Neveteséges. Thomas egy szuper barát, kívánni sem tudnék jobbat nála.
- Őszintén - fekve bólintani fura, mégis megteszem. Várok, figyelem a reakcióját, s mikor már azt hinném, sosem tudom meg a választ, folytatja. Csendben hallgatom. Igaz, amiket felsorolt, csináltam ilyeneket, és ha tényleg hatásosak, hát egy pillanatig sem bánom. Oké, az irány amerre elindultunk több mint fura, viszont minnél többet gondolkodom rajta, annál kevésbé látszik kivitelezhetetlennek.
- Jó-jó, értem nyugi. Vegyél egy nagy levegőt, mielőtt megfulladsz. - felnevetek. Hirtelen zúdított rám mindent, tele jó érvekkel, meg mindenfélével. Azt se tudom, hogy kezeljem, ezért is jön a nevetés, mert az elvileg mindent megold.
A gyenge széltől és a fészkelődéstől, meg gondolom a sétálástól, a hajszálaim önálló életre keltek, persze mind az arcomba akar mászni, szóval megpróbálom kisöpörni azokat, mert zavarnak. Ezzel egyszerre csendben is maradok, halvány mosollyal nézem tovább az égdarabkát, ismét a gondolataimba merülök, emésztgetem a hallottakat, stb...
- Van nálad papír és toll? - szólalok meg hirtelen, persze, csak ha ő előbb nem teszi. Megvárom, mit válaszol és, ha valamilyen csoda folytán otthon felejtette volna, úgy a mellettem lévő zsákért nyúlok, felülök és kotorászni kezdek benne. A legaljára csúszva megtalálom a tollat, a vizespalack alá bújva pedig egy valamivel nagyobb, mint tenyérnyi méretű, felül karikákkal összekapcsolt jegyzettömböt. Átnyújtom Thomas-nak mindkettőt. - Leírhatnál néhány vázlatot, gondolatot, hogy később jobban összeálljon az elképzelésed. Vagy nem így működik? Nem értek hozzá csak improvizálok.

words ❖ youtube ❖ note: xx

❖

-Hát te zseni vagy Willow! - vigyorgok rá, amikor tovább fűzi a történet lehetséges forgatókönyvét. Ez tényleg egy jó alapnak tűnik, csak el ne felejtsem, mire hazaérek, hogy le tudjam írni vázlatpontokba a dolgot. A végén még kilábalok a hónapok óta tartó alkotói válságból. Ki gondolta volna, hogy ehhez csak annyi kell, hogy kiköpjem a tüdőmet egy világítótoronyhoz vezető emelkedőn? Jó, kellett hozzá Willow is, nem arathatom le egyedül a babérokat. Ha tényleg könyv lesz belőle, neki fogom ajánlani. Na de ne szaladjunk ennyire előre.
Hamarosan a földön fekve bámuljok a tornyot, az eget, belőlem pedig kicsúszik egy gondolat, ami tényleg már sokszor foglalkoztatott, a replikájára pedig egy sóhajjal felelek először. -Én meg a kalandszellem? Hiszen még attól is paráztam, hogy itt maradjak egyedül, míg az összes családtagom Angliában van. - megrázom a fejem egy ismételt sóhaj kíséretében, és tényleg szeretnék olyan lenni, mint amilyennek Willow leírt, de nem tudom, megvan-e ez bennem. Nem hiszem, hogy egyedül képes lennék erre. Egyszerűen...nem így vagyok összerakva, azt hiszem.
Willow újra felhozza az összeköltözés témáját, a gyomromban pedig ismét megjelenik az a fura, szorító érzés, mint korábban, mikor erről beszéltünk. Továbbra is felfelé bámulva hallgatom a szavait, amik jól esnek, és el is gondolkoztatnak,így nem is tudok válaszolni egyből, de a hallgatásom maximum egy percig tart, utána oldalra fordulok, fejemet megtámasztom a kezemmel, és úgy nézek  a lányra, aki szintén felém fordul, így  összeakad a tekintetünk.
-Őszintén? - pár másodpercnyi szünetet tartok, nem a drámai hatás fokozása kedvéért, hanem mert próbálom összeszedni úgy a gondolataimat, hogy ne csak egy szókupac, hanem értelmes mondatok hagyják el a számat. -Szerintem működne ez a lakótárs dolog én... - szabad kezemmel beletúrok rakoncátlan tincseimbe. -Figyelj, egyértelmű, hogy jó hatással vagy rám. - ó jaj, ez most kicsit talán félreérthetően hangzott, ez nem egy olyan vallomás akart lenni, így megköszörülöm a torkom és gyorsan folytatom. 
-Mármint, úgy értem hogy nézd meg. Kirángattál a négy fal közül a friss levegőre pedig nem vagyok egy nagy kiránduló. Segítettél kitalálni egy alap ötletet egy könyvhöz, ami tényleg működőképes lehet. Ezen felül ha nincsenek a tanácsaid és gondolataid, most lehet, hogy az albérletben pakolnám a bőröndömet Will bácsival. - kicsit talán hadarok, ahogy még ujjaimmal is számolom a felhozott érveket, majd ismét a hátamra dőlök. -Szóval igen, azt hiszem tényleg szeretném, ha beköltöznél a nagybátyám helyére. Aztán figyelj...ha úgy érezzük, hogy erre rámehet a barátságunk, hát...majd akkor még mindig egyikünk el tud költözni. - megvonom a vállam, mert tényleg nem kőbe vésett végleges dolog lenne ez, bármikor tudunk rajta módosítani. Bár most meg lehet Willow úgy érzi, mégsem voltam őszinte az előbb, de azért remélhetőleg nem érti félre az utolsó hozzátett mondatrészt.

- A gyilkos lehetne sorozatgyilkos, aki itt húzza meg magát és a szikláról löki le az áldozatait, akiket örökre elnyel az óceán - fűzöm tovább a gondolatmenetet és kezdek belelkesedni, pedig nem is én vagyok az író kettőnk közül. Nekem olvasói szemszögből kell látnom a nagy egészet és szerintem van benne potenciál. - A nyomozáshoz előbb-utóbb át kell kutatni a tornyot, oda meg elfér a tériszonyos nyomozó. Én befizetnék a filmre, már most szólok. - még bólintok is a kijelentésemhez. Szeretném, ha kilábalna a válságból, megpróbálok segíteni, remélem, jó irányba haladunk.
Szerencsétlen találkozásom a talajjal elkerülhetetlen volt, csak feljajdulni volt lehetőségem. Thomas, ha akart volna, se tud elkapni, tényleg maximum, ha valami szuperhős lenne, csakhogy ez a valóság, ilyesmik nincsenek.
Megpaskolom magam mellett a földet, miközben megkérem, jöjjön oda hozzám és nézzünk egyszerre felfelé, mert a látvány magával ragadó. Eldől a fűben, végigkövetem a mozdulatot, aztán az arcát fürkészem, ahogy beszél.
- Minden elbújás nélkül is elmehetnél világot látni - közlöm vele csak így egyszerűen. - Nincs, ami visszatartson. Szabadszellemű vagy, kreatív, a kettő ötvözve, meg egy kis kalanddal fűszerezve kamatoztathatnád a tehetséged, miközben beutazod a Föld minden pontját. Ez azért elég jól hangzik. - Ha kicsit is bátrabb lennék, talán vele tartanék. Elvégre recepciós bárhol lehet az ember, a nyelvünket mindenhol beszélik, nincsenek nagy elvárásaim és tulajdonképpen Damianos-on kívül nincs, ami itt tartson. Ő a saját útját kezdte el járni, bár be nem vallaná, érzem a távolodást kettőnk közt, szépen be fog állni egy mindenki által elfogadott normális szintre. Neki lesz egy élete, én felnövök a sajátomhoz. Elképzeléseimben ez magas fokú monotóniát jelent, munka, alvás, evés hármasában. Újra felvetődik bennem a Thomas által nemrég feltett kérdés.
Hátradőlök én is és a felhőket bámulom, amennyi látszik a toronytól.
- Attól félek, ha összeköltöznénk elfelejtenénk, hogyan kell barátoknak lenni - mondom ki őszintén, ami a fejemben jár. - Túlságosan szeretek veled lógni ahhoz, hogy ez ne jusson az eszembe, bármennyire hülyén vagy... szentimentálisan hangzik. Nincs túl sok barátom, mint azt már sejthetted eddig is - keserű, rövid nevetés -, és szeretnék vigyázni erre, érted mire gondolok? Ez nem arról szól, hogy szívesen laknék-e veled, hanem... Ki se tudom fejezni magam normálisa, látod? - oldalra fordítom a fejem, hogy rá tudjak nézni. - Tényleg azt szeretnéd, ha odaköltöznék? Őszintén.

words ❖ youtube ❖ note: xx

❖

-Persze, persze, tökre megértem. Jogos. Érthető. - Ó jaj fogd már be Thomas! zavartan túrok bele először a hajamba, majd kezdem el piszkálni a nadrágomból kiálló kis cérnadarabot, bár azért jó lenne nem tovább szakítani az azért hülyén nézne ki, meg kínos lenne úgy folytatni az utunkat, meg utána hazamenni. Bár nem tudom mi a cikibb, hogy esetlegesen ez a sors vár rám, vagy hogy esetlegesen elszúrom a barátságomat Willow-val a hülye ötletem miatt.
Jó, igen, oké, valószínűleg a témaváltás jó. Beszélünk másról, ez tökéletes, felejtsük el, hogy egyáltalán bármi is elhagyta a számat az elmúlt öt percben, azt hiszem mindkettőnknek az lesz a legjobb. -Én se vagyok egy atléta, de max együtt kapunk szívinfarktust. Nincs is jobb mód megalapozni egy barátságot, nem? - nevetek fel, majd elfogadom a felém nyújtott kezet, de azért természetesen nem várom el, hogy ő húzzon fel, inkább kétballábasságom miatt jó, hogy itt van stabil pontnak, amíg egyenesbe tornászom magam.
Összességében nem tudom eldönteni, szomorú vagyok-e amiatt, hogy nem tudunk felmenni a toronyba, vagy épp megkönnyebbültem, oldalra sandítva próbálom kideríteni Willow hogy érez ezzel kapcsolatban, és ugyanazt tükrözni. -Jha, jó magas. Ha én lennék Superman, fel tudnék veled repülni a tetejére, de pusztán halandó vagyok, így be kell érnünk ennyivel. - közlöm szórakozottan, miközben kezemmel árnyékolva a napot én is megpróbálom tekintetemmel megkeresni a torony tetejét.
-Vaaaagy - emelem fel a mutatóujjamat, mintha most készülnék előadni az egész világot megrengetően kolosszális ötletet - vaaagy a gyilkos az áldozatot egy világítótorony tetején hagyta, a nyomozó viszont tériszonyos. -felé tartott két tenyeremen kitárom az ujjaimat és úgy mintegy szivárványt formázva vázolom az ötletemet, ami így belegondolva, nem is olyan nagy hülyeség. Vagy igen? Willow reakciójából majd megpróbálom leszűrni.
-Jesszus jól vagy? - nézek ijedten a lányra, mikor az a földre zuhan. Megpróbáltam utána kapni, de túl messze voltam hogy bármennyit is tompítsak az esésén, meg hát ismerjük a Thomas Baker féle ügyességet, a vége az lett volna, hogy ráesek és összenyomom. 
Kissé még az előbbi látványtól sokkban vagyok, így lábam automatikusan indul meg kérése után, majd a táskámat magam mellé dobva lehuppanok én is, egy újszülött csikó kecsességével. -Hű. - hangzik a velős megjegyzés, mikor rájövök, miért mondta, hogy jöjjek ide. Innen, ebből a szögből és fény mellett még jobban néz ki a torony mint mellőle vagy épp távolról szemlélve. Kinyújtom a lábaimat, hanyatt dőlök a puha fűben, és fejem alá teszem a kezeimet, úgy bambulok felfelé. 
-Néha megfordul a fejemben, hogy el kéne inkább bújni a világ elől. Nem lennének elvárások, az ember lehetne önmaga. - osztom meg fejemen átfutó gondolatomat egy sóhaj kíséretében Willow-val. Nem bölcselkedni akarok, de ha nem lenne a családom, akkor lehet tényleg világgá mennék. Felcsapnék remetének vagy valami ilyesmi, a szociális készségeimmel még passzolna is hozzám.

- Tudom, hogy van külön szoba - eltakarom a szemem, de vigyorgok, mint a tejbetök. Megdörzsölöm a szemeimet és leengedem a kezem. Hopsz, remélem, a csoki nem hagyott indián-nyomot az arcomon. - Őszinte leszek. Annyira megszoktam, hogy egymagam vagyok, nincsenek extra szabályok, meg minden úgy megy, ahogy én elterveztem, mármint általában, ezért az, hogy ezt az egészet valakivel megosszam nagyon...idegen. - egy szuszra, mégsem hadarva (új rekord) elmondtam az egészet. Volt még mit hozzátennem ezért csak újabb levegőt vettem, mielőtt folytattam volna. Vagyis csak akartam, mert a szavak szétcsúsztak a fejemben és fogalmam sem volt, hogyan állítsam őket újra sorba.
Alkalmazom a másik módszert, témát váltok és a világítótoronyról kezdünk el beszélgetni, meg nézni, mert az sziklaszilárdan ott áll mellettünk. Évszázadok sem tudták kibillenteni a helyéről, noha az emberek és a természet hajlamos megostrommolni mindent, amit olyannak vél.
- Kidertíjük? - kérdezek rá hirtelen. - Pocsék a fizikumom, szóval max neki indulok, de próbáljuk ki. - meg is vonom a vállam, majd bíztatóan kacsintok Thomas-ra és kezem felé nyújtom, hogy felsegítsem. - Azért jöttünk, mert világot kell látnunk, ennél alkalmasabb helyet nem is találhatnánk hozzá.
Legnagyobb sajnálatomra odaérve bebizonyosodik az egyik félelmem, zárva találjuk az egyszerű emberméretű, fehérre festett ajtót. Annyit érek el a feszegetésével, hogy újabb festékdarab pereg le róla.
- Fenébe - morgom. Összeszorított szájjal, kissé csücsörítve nézek fel, tekintetem végighalad a kerekre formázott falak mentén. Innen nem is látszik a torony szinte. - Jó ötletnek tűnt, de akkor is bazi magas.  - sóhajtok. - Írhatnál egy jelenetet valamelyik karakterednek, ahogy felmászik ezen az egészen, mit szólsz hozzá? Lehetőleg ne legyen tériszonyos, mert az elég nagy kitolás lenne vele szemben.
Kezemből napellenzőt formálva hátrálni kezdek az épülettől továbbra is rendületlenül a tetejét lesve. Így ér a szerencsétlen baleset, sarkam megtalál egy kisebb gödröt, mire megbillenek, s simán hátra huppanok. Csakhogy világ életemben képtelen voltam normálisan esni, ezért nem szimplán seggreülök, úgy egyenes testtartással borulok el, mint a liszteszsák, a fejem ússza meg egyedül. - Francba és au. - többször felnyögve tornázom ülésbe magam. - Várjunk csak. Gyere ide és ülj le! - szinte parancsolom, természetesen kedves hangsúllyal. Ebből a szögből szinte fölénk magasodik a torony, brutál jól néz ki. Szeretném, ha ő is látná, amit én.

words ❖ youtube ❖ note: xx

❖

Némileg zavartan röhögcsélek saját nyomoromon, ezzel is próbálva levezetni azt a feszülséget és idegességet, amit az okozott, hogy derült égből villámcsapásként meghívtam Willow-t, hogy lakjon velem. A kimondás pillanatában volt értelme, ám látva a bizonytalanságát, én is megkérdőjelezem saját magam, illetve az ép eszemet, bár utóbbinak azt hiszem sosem voltam igazán a birtokában.
Ezért nincsenek igazán barátaim, párom meg aztán főképp, mert ilyen hülyeségekkel, amit főleg a "beszéd előtti nem gondolkodás" okoz egyszerűen elszúrom az emberi kapcsolataimat. Kész csoda, hogy Willow még kitart, bár az tény, hogy hasonlóan furabogár tud lenni ő is, mint én. 
Nem utasítja el élből a gondolatot, ami némi reményre ad okot a kis lelkemben, de kérdése teljesen jogos. Nem szólalok meg egyből, hiszen hirtelen ötlet révén egyáltalán nem gondolkodtam ilyen részleteken. -Hát... voltál már nálunk, van külön szoba, zárható is, meg minden. Meg...nem kell ám egyből döntened, meg azt se akarom, hogy kényszernek érezd, hogy igent kell mondanod...nem sértődök meg, ha azt mondod, maradnál inkább egyedül a jelenlegi helyeden.-kissé dadogok, és abban sem vagyok biztos, hogy a tényleges kérdését válaszoltam meg, mindenesetre ha nem erre gondolt, akkor majd kérdez, vagy barkóbázunk vagy ilyesmi. 
Követem Willow tekintetét a világítótorony felé, terelő kérdésének pedig szívből örülök. Én magam nem biztos, hogy ki tudtam volna evickélni abból az ingoványos talajból, amibe magunkat löktem. -Biztos fantasztikus. - voltam már egy-két kilátóban, és bár nincs tériszonyom, azért a szélére állva meg-megremegett a lábam, de ez szerintem inkább a természetes félelem a lezuhanástól, nem a magasságtól való para. -Meg se merem tippelni, borzasztó vagyok az ilyenekben, ezért nem is lottóztam soha. Ha csak kettőből kéne egyet választani, még azt is elrontanám. - nevetek fel saját bénaságomon, amit talán magamnak is megtarthattam volna, de hát úgyis olyan hosszú már a lista, miért is ne bővíteném egyel. 
-Fel lehet menni a toronyba? - kérdezem némi gondolkodás után. Angliában van egy-két ilyen hely, ami civileknek is nyitva áll, de nem tudom, itt ez a Rose Harbor-i milyen, talán Willow jobban képben van. Míg hagyom válaszolni, török egy nagyobb darabot a csokiból, a számba tömöm, majd Willow felé is odanyújtom, kér-e még.