- Igen, biztos, előled futott el - értek egyet komolytalanul, de míg ő zavartságba fúlóan felnevet, én csak szélesebb mosollyal reagálok. Thomas annyi mindent vesz a szívére, egyértelmű volt, hogy a kialakult helyzettel sem békül meg olyan egyszerűen. Mindketten kicsit magunkba fordulunk, a kérdés, amit feltett maximum könnyűnek tűnhet, de ennél jóval több van benne. Természetesen összezavar vele, akárcsak saját magát, és mindent összevetve ez akár aranyos is lehetne, ha nem képednék el annyira, hogy szóhoz se jutok, meg le is fagyok. Csoda, hogy nem hasaltam el az avaron megbotolva akármiben a figyelmetlenség miatt. - Ha mindent elfelejtenék, amire ezt rásütöd, a nevemre is nehezen emlékeznék, nem gondolod? - nézzük más szögből a dolgokat. Igaza van, barátok vagyunk, furcsák és bonyolultak, viszont emiatt is alakult ki közöttünk egy ilyen jó kapcsolat. Talán túlságosan a negatívumokra koncentrálok, ami helytelen, mert könnyen taszít pesszimistább állapotba, a gödröt meg nem ássuk tovább, erre már felhívták párszor a figyelmem. - Végülis... nem tudom. És hogy képzelted el? Mármint, gondolom van valami ötleted, nem csak így... Izé, szóval érted, mire akarok kilyukadni, remélem. - A természetre kezdek fókuszálni, a vízre, a sziklákra, a világítótoronyra nem messze tőlünk. - Milyen lehet odafentről a kilátás? - szólalok meg valami egészen más témát bedobva. Talán terelek, talán őszintén elgondolkodtat a dolog. - Mennyi lépcsőfok vezethet egészen fel a tetejéig. És régen ezt valaki ki tudja, hányszor megjárta, mielőtt gépesítették. Lenyűgöző. - ámulattal tőlt el az épület, minnél tovább nézem, annál magasabbnak tűnik. Mintha meg tudná érinteni az eget, csak kicsit kellene nyújtóznia hozzá.
- Jobban tetszik, mint a sajátom, még ha zöldségnek tűnik is. - eresztek meg egy bénácska mosoly kíséretében egy replikát, ami valahol igazából dicséretnek készült, csak épp esetlen lett, de talán Willow érti, mire gondoltam. Számít a véleménye, még akkor is, ha ugyanolyan önbizalomhiányos tud lenni, mint én. Másoknak osztogatott tanácsokban magam is jobb vagyok, mint azok betartásában, ez számtalan esetben bebizonyosodott már. Ahogyan az is, hogy sokszor előbb beszélek, minthogy gondolkodnék. Foghatnám az elképesztő látványra és a friss levegőre, de egy ablaktalan szobában, üres falakkal is képes lennék erre. Mindenesetre kicsúszik egy olyan kérdés a számon, amire nemhogy Willow nem számított, de még én sem, és jó szokásomhoz híven természetesen zavarba is jövök ettől. Csak hápogok arra, komolyan gondoltam-e. Vajon tényleg komolyan gondoltam? Azt hiszem, összességében igen. Végülis...jól kijövünk, bár akár katasztrófa is lehet belőle. Rámehet a barátságunk, ha nagyon nem működik köztünk lakótársakként a kémia meg ilyenek. Kérdésére zavartan vakarom meg a tarkómat. -Hát nézd, Will bácsikám is egészen Angliáig menekült. - nevetek fel egy hülye poénnal kerülve meg a válaszadást, még ha csak egy kis időt is nyertem vele. Persze mindkettten tudjuk, hogy nagybátyám nem amiatt költözik ki, mert annyira rossz lakótárs vagyok, de a szokásos Thomas Baker szintű humorizálásnak lehettek tagjai, hölgyeim és uraim. Hagyok neki időt a gondolataival, igazából az én fejemben is egyszer kavarog mindenféle az önmagam szidásától a közös lakásban előforduló szituációkig, aztán teljesen kiürül. -Én...azt hiszem én tartozom bocsánatkéréssel, először rád zúdítom a nyomoromat, aztán előállok egy ilyen képtelen ötlettel... mármint, képtelen nem? Vagy... elvégre barátok vagyunk...nem? Szerintem akár működhet, nekem is vannak fura dolgaim, de... áh felejtsd el, hülye vagyok. - hebegek-habogok mint valami idióta, végül pedig megrázom a fejemet is. Talán most pecsételtem meg a barátságunkat, és borítottam fel mindent. Mondjuk...akkor még mindig visszamehetek Willel. A manóba! Miért kell mindennek ilyen bonyolultnak lennie? A sziklán ülve felhúzom a térdeimet, és alkarommal megtámaszkodom, majd ráteszem az államat, így bámulom inkább a tó szellőtől fodrozódó vizét. Olyan kellemetlen szituba hoztam magamat, hogy talán jobb, ha most inkább nem is nézek Willow-ra. Ha inkább itt hagyna, akkor legalább nem látnám a távolodó alakját. Mondjuk hogy hogy találnék innen haza egyedül, már egy másik kérdés...
Úgy rázúdítottam a véleményem, meg se tudott mukkanni és én erre akkor jöttem rá, mikor a végére érve hagyok egy kis szünetet mindkettőnknek. Honnan jött elő belőlem a bölcs tanácsadó? Lesütött szemmel figyelem az utat, próbálok kikeveredni a zavarból, amibe belecsavartam saját magam. Tudom, hogy tanácsot kért, de ettől még megosztani vele a véleményem nem tűnt helyénvalónak. Legalábbis ebben a formában nem. Thomas-ról sok mindent megtudtm rövid ismeretségünk óta, ám ennyire nem ástam bele magam és az, hogy tanácsot kér egy ekkora horderejű kérdésben teljességgel meglepett. - Azért erre a féle hangra ne hallgass mindig, mert néha hajlamos zöldségeket beszélni - jól esik, hogy megbízik bennem, és ez a kis megjegyzés megmosolyogtat. Legtöbb helyzetben és személynél megtartom a távolságot, nem beszélek ilyenekről, de mellette könnyebbnek tűnik megnyílni, mint például most is. Hol osztanék én másnak tanácsokat? Még a saját magamnak adottat se szoktam mindig megfogadni. Elérünk az úti célunkhoz, máris megcsap a végtelen óceán felől áradó illat, a természeté. Van benne valami megnyugtató és felszabadító, szeretek ide jönni, bár ritkán szoktam. Figyelem, miként reagál, örömmel fogadom a látványt, arcomra levakarhatatlan mosoly ül ki. - Öhm - ennyire futja, mikor váratlanul elhangzik egy kérdés. A kérdés. Sok mindenre számítottam volna, erre pont nem. Döbbenten bámulok a srácra, talán a szám is tátva maradt. - Ezt komolyan mondod? - ez az első, amit ki tudok mondani és van értelme. Jól elvagyok a saját kis lakásomban, igaz a bérleti díjat most emelte a tulaj, meg hát a rezsi, és az én csekély fizetésem, csakhogy antiszociális lévén tökéletesen megfelel a magányos élet. Milyen lehet, ha mással élsz együtt? Oké, nem a kezem kérte meg, ez szimplán kiadás könnyítő megoldás lenne, aminek van értelme csakhogy... Tudnék egyáltalán másvalakivel együtt élni? A berögzült szokásaim, a napi rutinom... Össze kellene egyeztetnem Thomas-szal, mert hát csak nem rúghatnám le a nadrágom például hazaérve, miután lehuppanok a kanapéra, vagy... az őrült alvási szokások... Minden változna, és fogalmam sincs, készen állok-e erre. - Már mért ne lehetne veled együtt lakni? - azok után, mik futottak át az agyamon, vicces, hogy épp ez a kérdés fogalmazódott meg bennem. Valószínűleg neki is megvannak a rigolyáim, a saját életritmusa. Össze kellene hangolódnunk, ami egyébként megy, mikor együtt lógunk, de egy élet null-huszonnégy órája azért kicsit konkrétabb változásokat követel. Félsz? ez a kérdés csak úgy átszalad az agyamon, aztán megáll és forogni kezd. Én sem laknék együtt magammal. Thomas támogató típus, aki nem ítélkezik, akivel jó lenne összeülni egy hülye nap után egy rendelt kínai vacsora felett. Ő sem tud főzni. Mik jutnak eszembe, te jó ég. Azt hiszem, kissé elmerülök a saját gondolataimban, ami normális, elvégre olyan kérdést tett fel, amire cseppet sem számítottam. - Fogalmam sincs, működne-e. Velem... nem egyszerű és én... - szavakba kellene önteni, rövidebben megfogalmazni, ami az agyamban pörög és lehetőleg nem megbántani, mert azt biztosan nem szeretném. - Bocs, de... meglepődtem. - a kezemben lévő kocka csokit nézem, beleharaptam, ott a fogam nyoma és ez sokkal érdekesebb látvány, mint amúgy, mert addig is megpróbálhatom összeszedni a gondolataimat, hogy ne csak habogjak, meg dadogjak neki, hanem valami értelmeset is össze tudjak kaparni. Egy részem azon gondolkodik, hogyan utasíthatnám vissza tapintatosan az ajánlatot, míg a másik, amelyik egy kicsivel nagyobb részt foglal el, az együttélés gondolatát fontolgatja.
Nem akartam a mai programunkat a saját nyűgömmel elrontani, de gondolataimat annyira beárnyékolja Will bácsikám költözésének híre, hogy muszáj vagyok Willow-val megosztani. Nem is nagyon tudnám mással, itt kábé ő az egyetlen akit barátomnak nevezhetek, így mint olyan, nagyon is számít a véleménye. Az orrom alatt elmormolok egy au-t mikor a karomba könyököl, majd fájósan megdörgölöm a másik kezemmel, aztán hallgatom amit mond. Egyszerre fut át rajtam számtalan érzelem szavai hallatán. Egyrészt jólesik, másrészt viszont elszégyellem magam, sőt, még zavarba is jövök őszinte reakcióján. Tényleg csak félnék attól, hogy egyedül boldoguljak? Lehet benne valami. Igazából sosem éltem egyedül. A költözés előtt a szüleimmel voltam, még egyetemre is helyben jártam, és otthon laktam. Itt pedig az elejétől kezdve a nagybátyámmal osztoztunk a lakáson. És igen, valahol baromi ijesztő, hogy itt maradok egy idegen országban, sőt, egy idegen kontinensen, míg a családom összes többi tagjától egy óceán választ el. A szívem is szorítani kezd a gondolatra, így inkább elhessegetem a kétségbeesést, ami kezdi átvenni a fejemben az irányítást. Igen kevés ember mondhatja el magáról, hogy az, ha hozzám ér, nem további idegességet vált ki belőlem, hanem inkább nyugtat, és ahogy megfogja a karom, meglepve tapasztalom, hogy a lány is helyet nyert magának a maroknyi kis csapatban, mert amikor megszorítja a karomat, egyúttal mintha egy szellőt is küldött volna, amivel a sötét fellegeket fújta volna kicsit tisztesebb távolságra a fejem fölül. Egy esetlen, ám hálás mosolyt küldök felé, mielőtt megszólalnék. -Hát, az én kis hangomat azt hiszem Willow-nak hívják, és eléggé azt súgja, hogy maradjak. -kiszélesedik a mosoly vigyorrá, majd röviden fel is nevetek sajátos humoromon, ami igen sokszor csak magamnak szórakoztató. -Egyébként köszönöm.- sok gondolat kavarog a fejemben a szavainak hatására, nem is tudom ennél bővebben most kifejezni a hálámat, de remélem érzékeli a tekitetemből, illetve néhány másodpercre szabad kezemet a karomat finoman megszorító kézfejére teszem, majd ahogy haladunk tovább, jöhet a csoki, amiből többször is nyújtogatom felé a táblát, közösnek hoztam, egy kocka csoki nem csoki. Amikor felérünk a világítótorony közelébe, egy félhangos wow csúszik ki a számon a látvány hatására. -Le a kalappal Ön előtt hölgyem, igazán remek kirándulóhely választó. Le vagyok nyűgözve. -tör belőlem elő a poéta, aztán elnevetem magam. Odasétálok a vízhez, leguggolok, és szórakozottan belemártom a kezem, majd annak hideg hőmérsékletére egy grimasszal reagálok. Szórakozottan bámulok bele a tiszta kis patakba, farkasszemet nézve szánalmas kis tükörképemmel, és megint eszembe jut a költözés. Oké, itt maradok, de akkor váltsak lakást is? Úgy megszerettem, de közben meg nem tudom fenntartani. Van még tartalékom, és a korábbi könyveimből a kiadó még fizet, de közel sem eleget. -Nincs kedved Will helyére beköltözni? - A kérdés olyan hirtelenséggel bukik ki az ajkaimon, hogy a meglepettségtől még a vízbe is majdnem beleborulok, inkább lehuppanok egy sziklára, és onnan nézek fel Willow-ra. Ezt most komolyan megkérdeztem? Nem is tudom mi ütött belém. Mármint...külön szobája lenne meg minden, volt már nálunk, tudja milyen a lakás, de... nem, ez hülyeség. -Á, hagyd, butaság. Én se akarnék magammal lakni, meg...á, felejtsd el. - legyintek, és érzem, hogy az arcom paradicsomvörös lesz a zavartól, és inkább visszafordítom a tekintetemet a lassan csordogáló víz felé, inkább ne is lássam a lány reakcióját, minden bizonnyal teljesen kattantnak néz. Megvan a saját kis kuckója, miért akarna váltani? Önző vagy Thomas.
Csendben várok, míg összeszedi a gondolatait és akkor sem szólalok meg, mikor elakad az első szó után. Valami nagyon fontos dologról lehet szó, ami nyomja a lelkét, látom az arcán, hogy sok minden jár a fejében, és lenyelem a késztetést immár sokadjára is, hogy megszólaljak. Visszamegy? Azt hittem, jól mennek itt a dolgaik, legalábbis amennyire bepillantást nyerhettem az életükbe, nem gondoltam, hogy ilyesmi szóba jöhet. Mikor folytatja ráharapok a számra, ismét bölcsebbnek látom a hallgatást, megvárom, hogy végigmondja, amit szeretne. Meglepett a hír, és egyben rossz érzést is ébreszt bennem a gondolat, Thomas vele is tarthat, akkor pedig elveszítem a barátom, mert én rá abszolút így tekintek. Valaki, akivel véletlenül futottunk össze, de azóta tökre jól összecsiszolódtunk és most elmenne... - Hé, nem vagy csődtömeg! - könyökömmel megbököm a karját, hangomból süt a felháborodottság. Hogy mondhat ilyet magáról? Lehet, hogy vannak nehéz szakaszai, de Thomas okos, talpraesett, intelligens és egyáltalán semmi baj nincs vele, nemhogy még ilyen szintű, mint ő azt hiszi. - Elmondjam én hogy látom? - Olyan hirtelen mondom ki hangosan a kérdést, még engem is meglep. - Ideköltöztél, mert változásra vágytál és volt egy biztos pontod is a bácsikád. Tudom, hogy sokat próbálkoztál az írással, az is fura, most nincs nálad a gép, vagy... - a hátizsákjára pillantok - Mindegy. Szóval a bácsikád most visszamenne, és nem vagy benne biztos, hogy megállod nélküle a helyed, pedig szerintem igen. Megvan benned, ami kell, hiszen hogy hoztál volna össze olyan talpraesett főszereplőket a regényeidben, ha nem lenne meg legalább fejben hozzá, ami kell? Szerintem, ne add fel, bár én könnyen beszélek, nekem napi rutinom van, ebben élek, neked minden más, de akkor is... ne add fel - megfogom a karját és bíztatóan megszorítom - Van egy kis hangja mindenkinek, amire érdemes hallgatni azt mondják. Neked mit súg? Elfogadom a kocka csokit és tovább sétálunk. Szerencsére nyakunkat nem szegjük, és ha a gondolataimat képes lennék megzabolázni, talán többet segíthetnék, vagy hasznosabban, nem is tudom, minden esetre, továbbra is hallgatom, ha megosztana még velem valamit. Hallgatóságnak tényleg jó vagyok. Felérünk a fák közül a zöldellő környezetet átszelve a világítótorony szomszédságába, és bár odébb kötöttünk ki, így is lenyűgöz, milyen hatalmas építmény. Felnézek a tetejére, rendesen megszédülök a látványtól. - Na, mit szólsz, hova hoztalak? - tárom szét a karom széles mosollyal. Szikla, víz, világítótorony, természet mindenféle hangjai, van itt minden, ami talán segítségére lehet, ha más nem, a mostani dilemmájának megoldásában, meg hát itt vagyok én is, amennyiben szüksége lenne rám.
Nagyot bólintok, eddig valóban szép, és érdekesnek is tűnik ez az egész program, egészen addig, míg nem töröm ki a bokámat vagy szenvedek balesetet, ami igazán nem lenne tőlem annyira távol álló dolog. Ezt be is bizonyítva ha nem is nyakamat szegem, de azért egy-két színes foltot biztos szerzek, illetve egy fájó tomport is. Kezemmel intek egyet, hogy Willow-t megnyugtassam, megmaradok, és jobb, ha nem kérek tőle segítséget a felálláshoz, a végén még lerántanám őt is, és nem hiányzik, hogy ő is megsérüljön, így először négykézláb pozícióba, majd onnan két lábra emelkedem, kissé leporolva magam. Hangot adok annak, hogy az alap figyelmetlenségen és ügyetlenségen kívül most épp más is leköti az agyamat, és megeresztek egy hálás félmosolyt felé, amikor egyből rávágja, hogy szívesen meghallgat. Kellemesen melengeti a szívemet az a nyitottság és elfogadás amivel hozzám viszonyul, ám kicsit zavarba is jövök, mert nem annyira vagyok ehhez hozzászokva. Engem általában lenéznek, kinéznek, sajnálnak különcségem miatt, de Willow nem ilyen, és ez jó érzés. -Hát... - kezdek bele, de aztán hirtelen azt se tudom, hogy folytassam. A fejemben össze van kuszálódva minden. Megköszörülöm a torkomat, és inkább csak hagyom, had áramoljanak ki rajta a szavak, és csak bízni tudok abban, hogy összességében értelmes egyveleget fognak alkotni. -Will bácsikám reggel közölte, hogy visszamegy Angliába. Én meg... nem tudom maradjak, vagy menjek... - két kézzel túrok bele a hajamba, ezzel még kócosabbá téve az összhatást. - Hiába jöttem az államokba, nem jött össze a könyv, de még csak az ötlet sem, pedig itt vagyok hónapok óta. -szánalmasnak érzem magam, és ez valószínűleg látszik is rajtam, de annyiszor szajkóztam már, hogy most inkább visszanyelem. Így is kicsit belesüllyedtem az önsajnálatba. -Talán nekem is mennem kéne vele...elvégre...ott van az egész családom, ott is lehetek csődtömeg... - oké, csak kicsúszott egy ilyen jelző. Javíthatatlan vagyok. - A lakás is marha drága, egyedül fent se tudnám tartani...közben meg...egészen megkedveltem a várost... nem tudom mitévő legyek. -hangom nem nyafogós, inkább tényleg tiszta kétségbeesés cseng belőle. Annyi minden szól az ellen, hogy maradjak, de másrészről meg talán tényleg jó, hogy ennyi idősen már kicsit különválok a családtól, önállósodom... Nem tudom Későbbre tartogattam, de kell az a csoki. Előtúrom hátizsákomból a nagytáblás tejcsokit (közben okosan megállva, mielőtt orra esek), majd amint visszakerül a táska a hátamra, még csomagbontás előtt eltörögetem kisebb kockákra. A száma dobok kettőt, majd Willow felé nyújtom, elvégre nem csak magamnak hoztam.
- Azért - nyújtom el a szót, mintha valami nagy bejelentés lenne, aztán mintha elvágták volan folytatom szerényebb, visszafogottabb stílusban. Már tényleg nem tudom, mire számíthatna tőlem, lehet, az egész túra rossz ötlet volt. - Szóval azért, mert ez egy érdekes helynek tűnik és szerintem szép. - Ez a rövid, tömör verzió. Jobban nem szeretnék belemenni, mert tényleg nem tudom, hogy ártok vagy használok ezzel az egésszel. - Basszuskulcs - szalad ki a számon, mikor elesik és már nyúlnék utána, meg előtte is próbáltam, csakhogy ügyesség terén nem szorult belém túl sok minden, azért mégis szeretnék segíteni valahogyan. Ha más nem, talpra állni, vagy... vagy valami. - Jól vagy? - nem tudom, mit keresek rajta, de azért én keresem és, mivel nincs más ötletem, a hátáról, meg a válláról söpröm le a leginkább képzeletbeli piszkot. Sejtettem ám, hogy valamelyikünk sérülhet a mai sétánk alkalmával, mindketten kissé kétballábasak vagyunk, viszont erősen bíztam benne, hegyimentőkre, bármennyit is viccelődtünk vele, nem lesz szükség. Az út emelkedett, voltak gödrök, egyenletlenségek, de ha odafigyelt az ember, egész járható terep kanyargott előttünk. Eddig legalábbis jók voltunk, Thomas is egyben maradt, amit sikernek könyveltem el egyértelműen. - Természetesen - vágom rá gondolkodás nélkül. Hallgatóságnak mindig is jó voltam, s úgy érzem, elég jól kiegészítjük egymást a sráccal, egyértelmű, hogy - Ha tudok, segítek bármiben. - Fogalmam sincs, miről lehet szó, de szemmel láthatóan sokat tépelődik rajta, ami azt sugallja, komoly dologról van szó. Felébreszti vele az alvó oroszlánként eddig pihengető kíváncsiságom, aminek nem is kellett túl sok noszogatás, hogy azonnal éberen figyeljen, egyrészt, mert a barátomnak tartom, másrészt meg, mert minden érdekel, még ha néha kissé passzívnak látszom is.
Vele nevetek, mikor kérdésemre kérdéssel felel, majd széttárom a karjaimat. -Hát figyelj, azt hiszem ez az egész együtt jár a dilivel, ami mindkettőnket jellemez, szóval…-karjaimat visszaeresztem, aprót csapva két oldalt a combomra. A “dili” természetesen abszolút nem sértő szándékú volt, és ezt szerintem Willow is nagyon jól tudja. Pont azért találtuk meg a közös hangot relatíve könnyen, mert mindkettőnknek megvannak a saját kis rigolyái, különc dolgai, épp ezért jobban tudjuk tolerálni is ezt a másikban, mint mondjuk egy teljesen “normális” ember. -Menjünk, legfeljebb a hegyi mentők jönnek értünk és lesz egy jó sztorink. A végén még abból írok majd könyvet, ha ott van a borítón, hogy “Igaz történet alapján”, még gyorsabban kapkodják. - fejtegetem hangosan a kis gondolatmenetemet, észre se véve, milyen hülyeségeket beszélek. Willow mellett ez egyre gyakoribb, hogy anélkül tudok önmagam lenni, hogy utána szégyellném magam vagy azt kívánnám, nyeljen el a föld inkább. Akárhogy is, elindulunk, én pedig a rám jellemző módon szinte egyből el is kalandozok fejben, bár ez igen udvariatlan, de nem tehetek róla, csak úgy jön. Végül fogalmam sincs mennyi idő után térek vissza a valóságba, lábaim automatikusan vittek, azt se fogtam fel, hogy változik körülöttem a táj. -Ah az jó, kiköpöm a tüdőmet. - mellkasomra teszem a kezem, megengedek magamnak pár cseppet sem elegáns lihegést, majd hátizsákomat magam elé húzva kitúrom az üvegemet, és iszom egy kis vizet, majd visszaveszem a táskámat. Csodával határos módon ezt sikerült úgy abszolválnom, hogy nem estem pofára, de még csak meg se botlottam, szóval emiatt magamban megveregetem a saját vállamat. Kérdésére megrázom a fejem. -Még soha, ezért is tévedtem el idefele. Nem nagyon mocorogtam ki a városból, múzeumba mentem csak át Wilmingtonba párszor. És te? Miért pont ezt az útvonalat választottad? - dobom vissza a labdtá neki majd kezemmel árnyékolva a szememet megnézem, mennyi van még felfelé, aztán hátat fordítok, és örömmel tapasztalom, több van már mögöttünk, mint előttünk. Amit azonban nem vettem számításba, hogy jó lett volna, ha a nagy nézelődést álló helyzetben teszem, mert így lábam beleakad egy kiálló gyökérbe, és szépen fenékre huppanok. -Aucs… -dörgölöm meg fájdalmasan a sejhajomat, amit igen csak bevertem, majd egy újszülött őzgida kecsességével feltápászkodom a földről. --Hát… nem is kellett túl sok idő az első “balesethez”. Nem ártana, ha arra koncentrálnék amit éppen csinálok, és nem máshol járna az eszem. - A mondat második fele inkább már csak hangos gondolkodás, viszont elhangzása után az ajkamba harapok. -Én…igazán nem akarlak terhelni, de nagy dilemmában vagyok, kikérhetem a véleményed? nyögöm ki végül, mielőtt meggondolhatnám magam. Kérdezés nélkül nem akarom rázúdítani a bajomat, de jelenleg úgy érzem, egyedül nem tudom meghozni ezt a döntést, és Willow-n kívül nem igazán van senki, akivel ezt meg tudnám osztani.
Ezt meg sem hallottam, maradjunk ennyiben. A bennem lakó kisördög tovább lovagolt a válaszul kapott kérdésen, mint szerettem volna, így kissé elöntött a zavar, mielőtt ismét magabiztosabb formámat kaptam volna elő. Ma kalandozunk, nem terelődhet el a figyelmem, amúgyis... ki az, aki nem felejtett már el egy-egy találkozót? Akkor ugyan bántott a dolog, de Thomas bocsánatot kért és ejtettük a dolgot. Ez is együtt járhat a "furapók" léttel. - Bárhol képes vagyok eltévedni, mit gondolsz? - vágok vissza és elnevetem magam. -Ez borítékolhatóan kemény menet lesz. Vagy eltévedünk vagy otthagyjuk a fogunkat valahol, miért vagyok akkor mégis ennyire fellelkesülve? - Szerintem induljunk el, aztán meglátjuk, meddig jutunk. - beleakasztom hüvelyk ujjam a táska pántjába és lenézek a bakancsomra. Nem nevezném kifejezetten túrabakancsnak, de sokkal alkalmasabbnak tűnik erre a terepre, mint egy edzőcipő. Elindulunk a sárga vonalon, érzem az energiát lüktetni az ereimben. Mélyen beszívom a természet illatát, hallgatom a neszeket, annyira más, mint a város zajai, idáig azok sem érnek el. Egyelőre remekül tartjuk a tervet, elindulunk hegynek fel, kiérünk a fák közül, pontosabban ritkulni kezdenek és az egészet kifejezetten élvezem. Ezt osztom meg egy-két szóban összefoglalva a sráccal, aki azonban valahol egészen máshol jár. Remélem, csupa jó helyen, ihletadón, meg a többin, ezért is némulok el, hadd gondolkozzon azon, amin szeretne. Helyette a telefonomban lévő térképet fixírozom, hátha kihámozom belőle, merre is járunk tulajdonképpen. A táv kétharmadát megtettük, ezt jelentem be hangosan, mire Thomas visszatér mellém testi értelmen túl. - Bocsi, nem akartalak megzavarni - félig mosolygok, félig a számat rágom. Rá szeretnék kérdezni, min gondolkodott eddig, mert nem bámultam, esküszöm, hogy nem, de akármikor odanéztem, olyan komornak tűnt. Most erre hogyan kérdezzek rá? Mi nem szoktunk érzelgősen témákat kimeríteni, de ha olyan jellegű a dolog, szeretném, ha tudná, hogy nekem elmondhatja. Ezt így mondjam ki hangosan is? És, ha nem akar velem róla beszélni? - Csak azt mondtam, már nincs sok hátra. - szólalok meg végül ismét. Bármiről is legyen szó, reménykedem benne, jó hatással lesz rá ez a kis kiruccanás. Elbizonytalanodtam az ötletet illetően, számat folyamatosan rágtam és kezeimmel is babráltam, mint mindig, ha rágódom valamin. Most épp azon, mennyire lehet sikeres ez az egész. Sosem próbáltam senkinek ihletet adni, az ötletelés sem az én asztalom, összességében nem én vagyok a legalkalmasabb erre a feladatra. Ha Thomas nem bízna bennem, nem jött volna el, nem? Ezzel nyugtattam magam, ahogy sétáltunk tovább. - Jártál már erre egyébként? - felteszek egy buta kérdést, jobban belegondolva tényleg az, viszont a csendet szerettem volna elkerülni. Ha már együtt kalandozunk, ne némán baktassunk egymás mellett.
A napot lényegében egy katatóniához hasonló állapotban töltöttem. A reggelinél Will ledobta az atombombát, és bejelentette, hogy ő visszautazik Angliába. Nem úgy alakultak a tervei, ahogyan azt gondolta, így hazamegy március közepén. Veszettül agyalok azon, mit is csináljak. Menjek vele? Elvégre ha ő is elmegy, akkor minden családtagom a tengerentúlon lesz, távol tőlem. Maradjak? Hiszen a célomat még nem sikerült abszolválnom, nem mosolygott rám nemhogy a thriller múzsa, de semmilyen múzsa sem. Az alkotói válság továbbra is úgy nyomja a vállamat, mint valami mázsás súly, és bármennyire is próbálok, nem tudok tőle szabadulni. És akkor még ilyen döntést is meg kell hoznom. Két kézzel túrok bele rakoncátlan barna tincseimbe, majd hanyatt vágom magma az ágyamon, amikor zizzen a telefonom. Willow-tól jött üzenet. Azóta az ominózus Byron’s-beli találkozásunk óta egészen jóban lettünk, már-már ki merem jelenteni, barátok vagyunk, ami az én esetemben igencsak nagy dolog, mert sosem álltam túl jól cimbi-fronton. Mi a túró ez? Koordináták? Értetlenül bámulok mobilom kijelzőjére. Willow vices kedvében van, tudja jól, hogy gps mellett is képes vagyok eltévedni, erre ide küld nekem néhány számot. Na de rajtam nem foghat ki! Egy vergődő fóka eleganciájával kászálódok ki az ágyból és ülök a kis íróasztalomhoz, hogy laptopomba beüssem a számokat, és ki is adja a helyszínt. Aaaaaha. Most már csak az a kérdés hogy hogyan jutok el oda. Útvonaltervező bekapcs, és hamarosan már ez is megvan. Csinálok pár képernyőfotót biztos ami tuti alapon, majd nekiállok a készülődésnek. Tarkómat vakarva állok a szekrényem előtt, nem vagyok nagy túra-király, de végül sikerül előbányásznom egy sötétszürke farmert, amit nem bánok ha koszos lesz, majd itthoni fehér felsőmre ráhúzok egy sötétbordó pulcsit. Egy hegy sziluettjét ábrázolja, ez pont jó kirándulni, nem? Így olyan, mintha ez óriási hobbim lenne. A telefonom szerint a hőmérséklet egészen kellemes, így a vízhatlan dzsekimet egy hátizsákba gyűröm, töltök egy palackba vizet, a szekrényből elővadászok egy zacskó kekszet meg egy tábla csokit, majd bakancsomat felhúzva intek Will-nek, és elindulok a találkozópont felé. Természetesen eltévedek, így megváratom Willow-t, aki széles mosollyal üdvözöl. Még mindig nem szoktam meg teljesen a gondolatot, hogy van a városban valaki, aki tényleg kedvel, de hát ő úgy néz ki, valóban szeret velem időt tölteni, és ez kölcsönös. -Persze, hogy eljöttem, hát hagytalak már cserben?-dobom vissza a labdát, és elmosolyodom. A kérdésre a válasz egyébként az "igen". Volt már, hogy kiment a fejemből, hogy megbeszéltük, hogy találkozunk, jól bealudtam és még a telefont sem vettem fel, de szerencsére Willow nem haragudott meg nagyon, vagy hát akkor jól titkolja. -Egy kétballábassal készülsz túrázni. Biztosan jól meggondoltad?-kérdezem, és ez sokkal inkább komoly kérdés, mint viccelődös, magamról tudom, hogy önveszélyes vagyok, és képes vagyok egy fűszálban megbotlani, és nem akarom, hogy esetlegesen a lánynak is baja legyen. Ha nincs ellenvetés, akkor az iránymutatását követve elindulok, élvezve a természet hangjait, amit a városban értelemszerűen ritkán hallani. A madárcsicsergésbe egy távolinak tűnő női hang vegyül, én pedig mint aki álomból ébred fel, megrázom a fejem, ezzel visszatérve a valóságba. Értetlenül pislogok Willow-ra, mondott-e valamit. Gondolataim visszatértek egy rövid időre nagybátyám távozására, így botor módon megfeledkeztem arról, hogy társaságom van.
Annyira hirtelen volt az ötlet, még én sem hittem el magamnak, amikor megszállt az ihlet, de mire észbe kaptam, már leírtam Thomasnak üzibe, hogy hol találkozzunk, mert elviszem valahova. Hogy jó ötlet-e? Fogalmam sincs, de továbbra is azt látom, nem megy neki az írás, hiába rángattam bele az ülések világába, vagy adtam neki azt a fogalmam sincs, hány könyvet, nem halad egyről a kettőre és ez engem is bánt. Kicsit hibásnak érzem magam, vagy kevés időt töltünk együtt, vagy túl sokat, nézőpont kérdése minden esetre hatással lehet rá. Szóval rángassuk ki valahogy. Ez lenne a tervem és ezért adtam meg neki az útvonal elejének pontos koordinátáit. Ha már krimi, nyomozza ki. Nekem komoly erőfeszítésbe került, mert fogalmam sem volt, hogyan kell ilyet kideríteni. Minden esetre, délután kettőkor fogtam a vastagabb pulóverem, a mellényem, a kakhizöld nadrágom, a hátizsákom és egy bakancsba bújtattam a lábam. Busz, ezzel fogjuk kezdeni, aztán séta. Már a gondolattól is kissé kifulladtam, pedig még hol volt a vége. Az emelkedőkkel tűzdelt cél a világítótoronyig. - Hé, hát eljöttél! - kiáltok fel széles mosollyal és ellököm magam a fától, aminek az elmúlt tíz percben nekidőlve várakoztam. - Jó kis kaland lesz, meglátod! - mindkettőnket bíztattam ezzel, azt hiszem. Ha csak nem ellenkezik, már el is indulok a kijelölt ösvényen, normál, valamennyivel mégis tempósabban. Egy-másfél órácska séta áll előttünk, épp annyi, hogy legyen időnk fent körülnézni nyugodtan és talán ez a kiszakadás elindít benne egy gondolatmenetet, amiből valami frappáns jelenet születik és egy még jobb regény.
Kezdőlap
