Az üzleti főiskolán sok mindent megtanítják az ember, ami a szakmai oldalát illet a dolgoknak, ám úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy valaki valóban sikeres legyen, ahhoz kell egy megfelelő személyiség is. Valaki, aki alamuszi nyuszi, aki csak behódol és megadja magát a másiknak, sosem viszi sokra. Lehet, hogy elevickél a farvizen, talán még meg is él abból, amit onnan keres, ám engem nem ilyen fából faragtak, sőt, azt hiszem elmondhatom, egy családi vonás. Minden Lackwood ambíciózus, határozott, így természetesen mindez belőlem sem maradt ki. 
Megforgatom a szemem önmaga által minden bizonnyal roppant szellemesnek vélt replikára, ami az öt percet illeti, de nem reagálom le, csak veszek egy mély levegőt, és épp csak a szemem sarkából rá-rásandítva hallgatom mondókáját. Némileg gyanakodva veszem át a felém nyújtott füzetet. Nem gondolnám, hogy meg van átkozva, ha mégis, hát elég erős amulettekkel és bűbájokkal vagyok védve, ilyen könnyen nem tud bennem kárt tenni. Nem engedek a kíváncsiságomnak, és nem nézek bele, csak a karomba fogom, és egy félhangos hümmögéssel nyugtázom, amit mond. Mester-Tanítvány viszonyról beszélt, de én nem feltétlen ennyire erősen hierarchikus kooperációban gondolkodnék, HA, és itt óriási betűkkel álljon a "ha" szócska, egyáltalán úgy döntök, hajlandó vagyok valamiféleképpen szövetkezni vele.
Ismét hangnemet vált, eddig tegezett, most újra magáz...kikészít ez a szeszélyesség, nehezen tolerálom az ilyet, szóval ez azért egy elég erőteljess red flag, hogy úgy mondjam, persze ezt kívülre nem engedem látszani, továbbra is marad a pókerarc és a hűvös kisugárzás. Mindezen majd ráérek gondolkodni irodám magányában, vagy épp ismét meglátogatom a Pokol Szájánál a barlangot. Azóta nem voltam ott, hogy Lendarral megbeszéltük, hogy találkozunk. Ő akkor felültetett, pedig kölcsönösen egymás hasznára válhattunk volna, vele mégsem kockáztattam volna akkorát mint ezzel a démonnal, hiszen Lendar hozzám hasonlóan boszorkány. Na mindegy, ez már a múlt, nem emésztem már olyanon, amire cseppet sincs ráhatásom. A jelennel foglalkozom, valamint a jövővel, mással nincs is értelme.
-Nem ígérek semmit. Meg fogom fontolni az ajánlatodat. - az mondjuk hótziher, hogy nem fogok alkut kötni egy démonnal, fiatal vagyok, de nem ostoba, nem ment el az eszem. Nem, kizárólag akkor mennék bele bármibe, ha egyenlő felek vagyunk, nem pedig neki és az ő szeszélyeinek vagyok alárendelve. Mindenesetre valóban át fogom gondolni, és munkám végeztével át fogom lapozni a jegyzeteit is, akár mágiát használva is, sőt. Könnyen lehet, hogy szükség lesz rá, hiszen tisztában vagyok vele, hogy a démonok rafinált lények. 
-Most viszont ha megbocsátasz...ezer a dolgom. - jelentem ki határozottan, hiszen odaértünk az irodámat rejtő épület elé, így elfogadom a felém nyújtott kezét, és csak az illem kedvéért, egy-két másodperces határozott kézfogásban részesítem. Még egy aprót biccentek, ha pedig nincs további hozzáfűznivalója, Rubint magam előtt beterelve az ajtón rövidesen eltűnök a démon szemei elől. Egyszer sem nézek vissza, de magamon vélem érezni az üvegajtón keresztül, ahogyan a pokolfajzat tekintete szinte lyukat éget a hátamba, az érzéstől pedig megborzongok, amint irodám nyugalmába érek. 

Kezdem elveszíteni a türelmemet, és bár ezt egyelőre kívülre igyekszem nem mutatni, ez a démon igencsak jó úton halad afelé, hogy kihozzon a béketűrésemből. Ő láthatólag fantasztikusan mulat, bár hogy rajtam, vagy magát szórakoztatja belső monológokkal, azt nem tudom megállapítani, mindenesetre bosszantó jószág, meg kell hagyni.
-Ühüm.- csak ennyivel reagálom le azt amit más fajok lenézésével kapcsolatosan mond. A kettő lényegében ugyanaz, felsőbbrendűség érzete árad belőle, ami egy kicsit akár görbe tükör is lehet, hiszen én is hasonlóképp érzek a boszorkányokkal kapcsolatosan, de hát az éremnek a másik oldalán lenni annyira nem jó érzés. Nem is kívánok már túl sokat a társaságában időzni, így induláshoz szedelőzködöm, amikor pedig megkérdezi, haragszom-e rá (ezt a többesszámot nagyon nem értem, de nem engedek a kíváncsiságnak, hogy rákérdezzek), egy visszafogott, hűvös mosollyal válaszolok csak.
-Haragudni? Ugyan. Csak fontos dolgok várnak még rám ma, és nem érek rá itt ücsörögni... - talán épp csak icipici rosszindulat fedezhető fel a hangomban, de inkább hűvös és kimért vagyok. Azt már természetesen csak magamban teszem hozzá, hogy a falra mászom a stílusától, nem ettem meszet, hogy ily módon esetlegesen felbosszantsam őt.
Elindulok vissza az irodám felé, oldalamon Rubinnal, ám kopogó magassarkús léptek ütik meg a fülemet, hamarosan pedig a maga sötétlő aurájával ismét megjelenik mellettem a démon. -Micsoda véletlen. - ismétlem meg csak az orrom alatt méltatlankodva egy kicsit. Kezdem bánni, hogy korábban engedtem a kíváncsiságomnak és megszólítottam őt. Miután familiárisom megugatta, szimplán úgy kellett volna tennem, mintha nem tűnne fel, kicsoda-micsoda ő, és akkor most nyugtom lenne. Hiba volt, aminek most viselnem kell a következményeit, így legközelebb okosabb leszek.
Természetesen nem úszom meg a monológot, igencsak szereti hallatni a hangját. Menet közben épp csak a perifériámból nézek rá, megnőtt a tömeg most az út ezen szakaszán, és inkább arra figyelek, hogy ne ütközzön nekem senki, most még az pont nem hiányozna a hangulatomhoz. - Az életem ebből áll, alku és üzletkötés. Értek hozzá. - csak ennyit reagálok szavaira, legalábbis egyelőre. Van valami célja, ezt még a vak is látja, és van egy olyan érzésem, hogy akkor is megtudom, ha nem adom alá a lovat. A szavai alapján megpiszkáltam a fantáziáját, nem véletlenül jött utánam. Eddig talán azt hitte ő van jobb pozícióban, de kezdem azt érezni, talán inkább nálam van az irányítás gyeplője.  
-Még öt percem van. - feleslegesnek tartom szaporítani a szót, egyébként sem vagyok a szószátyárok császárnője, de határozott hangomból kihallhatja, hogy ha akar valamit, akkor ennyi ideje van. Utána elválnak útjaink, nem óhajtok egy pokolfajzatot pesztrálni a délután hátralévő részében, határidős munkáim vannak, és jelenleg nem mutatott fel olyan dolgot, ami miatt megérné nekem ezeket elhanyagolni, vagy éjszakába nyúlóan dolgozni, hogy be tudjam őket fejezni.  

A stílus és a hang is egy kicsit megváltozik, mikor következőnek megszólal, ami egy pillanatra meglep (kívülre természetesen nem mutatom), de betudom szimplán annak, hogy tudom, a démonok bizony szeszélyes lények tudnak lenni. Szinte felháborodik azon, hogy fenyegetéssel vádolom, és bármennyire igyekszik terelni, én továbbra is fenntartásokkal kezelem a szavait, de nem reagálok, nem célom magamra haragítani egy pokolfajzatot, így a gerinc hajtogatásra sem reagálok, bár ölembe ejtett kezeim ökölbe szorulnak, ahogyan igyekszem visszafogni magam. Rubin átveszi a hangulatomat, némileg idegesen fészkelődni kezd, mire én inkább végigsimítok a hátán, mielőtt ismét combjaimra helyezném a kezem.
-Semmi szükség erre a nyájaskodó, tenyérbemászó stílusú kioktatáshoz. Nem vagyok óvodás. - sziszegem a fogaim között, mert a stílusától egészen egyszerűen feláll a szőr a karomon, és futkos a hátamon a hideg. A falra tudok mászni az ilyen emberektől. Vajon a démon véletlenül viselkedik így, vagy érzi, milyen stílust tolerálok nehezen, és szándékosan játszik erre? Bárhogy is, nagyon erőltetnem kell magamra a türelmet és a nyugalmat, de ez a következő hosszabb monológjáig tart csak. Veszek két mély levegőt és megköszörülöm a torkomat.
-Látom, azok közé a démonok közé tartozol, akik lenézik az összes többi fajt, de minimum felsőbbrendűnek képzelik magukat. - a hangerő visszafogott, de éles, immárom mellőzve a korábbi udvariassággal együttjáró magázást. Az előbbi kijelentésem némiképp öngól, hiszen én is a többi fajnál jobbnak tartom a boszorkányokat, ám mikor én vagyok a "másik oldalon", akkor ez nagyon piszkálja a csőrömet. Főleg az a gúnyos kacaj, amitől familiárisom hátracsapja a fülét, olyan frekvenciát sikerül megütnie ezzel a hanggal.
-Továbbá eszem ágában sincs vitatkozni. Az ambíciót könnyű összetéveszteni a gőggel és a fennhéjázással, ha így könyvelsz el magadban, ám legyen. - jelentem ki határozottan, majd hátratolom a székemet, felállok, és végigsimítok a szoknyám üléstől kialakult egy-két ráncán. Természetesen az előbbiek után eszem ágában sincs itt maradni. Még ha bennem is van a kíváncsiság, vajon mi mindent tanulhatnék egy démontól, ami segíthet a céljaim elérésében, egészen egyszerűen azt a stílust, amit ez a példány képvisel, számomra igen nehezen tolerálható.
-Ha most megbocsátasz, dolgom van. További jó mulatást. - visszaszorítom a kikívánkozó gúnyosságot, és szimplán hűvös hangnemet ütök meg. Remélem, kívülre is úgy hangzott teljes mértékben, ahogy szántam. Igyekszem megválogatni a szavaimat, mert nem áll szándékomban mindenáron magamra haragítani egy démont. Elég nekem egy olyan erős ellenfél, mint amilyen az unokatestvérem, Alex, nem hiányzik még egy alvilági is. Még két másodpercig állok az asztal mellett, kíván-e bármit mondani, ha nem, akkor viszont lelépek ismét a járdára, hogy az irodám felé vegyem az irányt. 

Fogalmam sincs, hogy ez a beszélgetés a démonnal hova fog kilyukadni, de azt nem mondhatnám, hogy félnék tőle. Egészséges tartás, mint pokolbéli lénytől bennem van, ám megfelelő amulettekkel vagyok ellátva, hogy túl nagy kárt ne tudjon bennem tenni, még ha akarna sem. A Lackwood koven áll a legerősebb boszorkányokból a városban, így már csak emiatt is fel vagyok készülve minden eshetőségre. Finom célzásom a költözésre valamilyen számomra érthetetlen módon szórakoztatja, egy fél pillanatra egyik szemöldököm fel is emelkedik, de aztán visszatér a szokásos hűvös pókerarcom. -Remélem, ezt nem burkolt fenyegetés akart lenni. - válaszolom reflexből szavaira, de hangom továbbra is kimért, ám jégkék tekintetem egy pillanatra bosszúsan megvillan. Továbbra sem vagyok meggyőzve arról, hogy szemernyit is szimpatizálok vele, de az egy-egy elejtett információmorzsa miatti kíváncsiságom egyelőre erősebb.
Amikor Rubin a démonból kiszökő hang miatt nyüsszen egyet, felé kapom a fejemet, kezemet a hátára teszem, sugallva felé, hogy nincs semmi baj, amitől pillanatokon belül megnyugszik. A familiáris átveszi a hozzá tartozó boszorkány érzéseit, hangulatát, így hamarosan ismét mellettem ül, és amennyire csak egy kutya tud, dühösen pislog a démon felé, és hasonló érzelmeket tükröz az én arcom is, szemeim szinte szikrákat szórnak. Azonban nem adom meg neki azt az örömöt, hogy szóvá is teszem a dolgot. Az egész színpadias, drámai gesztusok és mozdulatok, amiket itt előad, teljesen mintha valami dámát játszana, aki elvárja, hogy mindenki a lába elé boruljon. Hát velem rossz lóra tett, bár ezt még ő maga nem tudhatja. 
Amikor folytatja a mondókáját, egyáltalán nem nyűgöz le azzal, hogy az orrával villog, mit vél érezni, de nem jelenik meg különösebb érzelem az arcomon. Előredőlök, az asztallapon összekulcsolt ujjakkal. - Lehet, hogy másoknál bejön ez a tudálékos szövegelés, de nálam ezzel nem megy semmire. - jelentem ki határozottan, majd hagyok neki két másodpercet, hogy emésztgesse szavaimat. -Nem Ön az egyetlen, aki esetleg - és itt ezt a szót kihangsúlyozom. - hasznos lenne számomra bizonyos érdeklődési területeimet illetően. - ismét egy kis szünetet tartok, míg körbenézek, nem vontuk-e magunkra bárkinek a figyelmét, de mindenki teljesen el van foglalva a saját maga kis világával. 
- Nehogy azt higgye, szükségem van Öntől szívességre, viszont... jelezném, hogy az előbbi kis rajzocska amit oly' elmélyülten tanulmányozott, bizony hibás. - talán azt várta volna hogy megijedek tőle, de engem nem olyan fából faragtak. Kőkemény tárgyalófél vagyok, ezért is olyan sikeres a vállalkozásom, és én magam is, épp emiatt jó lenne, ha démoni képességek ide vagy oda, de nem becsülne alá ez a pokolfajzat sem. 

Ahogy sejtettem, nem épp lakásfelújítás a terve, vagy épp vállalkozásfejlesztés, amiben esetelegen a segítségére lehetnék. Gyors pillantásokkal körbetekintek, nem paranoid módon, inkább csak megbizonyosodva arról, valóban bámulnak, vagy ez csak valami pszichológiai trükk akart lenni a démon részéről. Azt kell mondanom, hogy is-is, bár a néhány embernek, akivel összeakadnak jégkék szemeim, inkább nyűgözi le Rubin fenséges alakja, mint az, hogy úgy beszélgetek valakivel, hogy az ül, én pedig az asztala mellett állok. A színpadiasnak tűnő nyakmasszírozásnak nem dőlök be, valakinél biztosan működik, azért alkalmazza, de én nem ma jöttem le a felvédőről.
Gyors mérlegelést követően kihúzom a nő melletti széket, leülök, lábaimat keresztbe téve. Familiárisom szokásához híven a balomra ül, szorosan mellém, fülei hegyesen felcsapva, orra folyamatosan jár, szemmel tartja egyrészt a környezetet, másrészt pedig a démont, akiben természetesen továbbra sem bízom meg, ám jelen esetben győzött a kíváncsiságom. Az ölembe ejtem a kezeimet, egymásra téve azokat, miközben a másik egy újabb sztoriba kezd bele. Remélhetőleg érdekfeszítőbb lesz, mint a korábbi, ne kelljen megbánnom, hogy elhanyagolva a munkámat itt hesszelek egy démonnal.
Aprót bólintok, pontosan tudom, miről beszél, az egész boszorkányközösség visszhangzott az esettől. Magam részéről sokkal keményebben büntettem volna a fiatalokat, de hát sajnos - egyelőre - nem voltam a tanácsban, nem volt beleszólásom. Nem mintha amúgy a városban lettem volna a történtekkor, éppen utolsó évemet töltöttem az egyetemen, így csak Ariától és Alexandertől hallottam, mi történt.
-Mindent értek. - bólintok kimérten, miután hangsúlya alapján érzékelem, hogy mondókája végére ért. Sejthető volt, hogy azok az oktondi fiatalok elrontanak egy-két dolgot, és megjelenik néhány extra démon, mindezidáig azonban ez csak mendemonda volt, mert nem találkoztam eggyel sem. -A lehetőségek tárháza végtelen. Ha nincs megelégedve a jelenlegi vendéglátással, amit Rose Harbor nyújtani tud, akkor esetleg tudok ajánlani valami nagyobb várost. - hangom továbbra is hűvös, nem rosszindulatú vagy negédes, teljesen semleges, de magamban azért némileg rosszallva gondolok arra, hogy burkoltan bár, de kijelentette, hogy ha tehetné, rombolna a kis városunkban. Ezt a részét mondjuk ahogy tudnám, megakadályoznám, elvégre ez az otthonom, és terveim vannak itt, kovenen belül és azon kívül is, és nem hagyhatom, hogy egy pokolból szabadult, illetve szökött lény keresztbe tegyen. Mondjuk nem csak neki, senkinek nem hagynám, hogy beleköpjön a levesembe.
Hátradőlök egy picit, nem elterpeszkedve, épp csak annyira nekidöntve hátamat a támlának, ahogyan az még elegáns. -Szóval magántanár. És mit akarna oktatni? Lélekkínzás  kezdőknek és haladóknak? - oké, ebben volt némi szarkazmus, de nem tudok túllépni azon a stíluson, ahogy ez a nő itt most előadja magát. A "tantárgy" nevét természetesen szinte épp csak suttogom, de pontosan tudom, hogy hallja így is, feleslegesen azonban nem akartam volna felhívni magamra a figyelmet.