A tanár úr úgy tűnik azt a stratégiát választja, hogy nem reagál a szavaimra, ezt pedig magamban győzelemnek könyvelem el. Ezt a csatát én nyertem, mondjon bárki bármit, és feltett szándékom a háborút is megnyerni, bár azért azt hiszem, az nem célom, hogy elüldözzem innen Mr. Overstreet-et, összességében azért egész jó arcnak tűnik. Csak hát az elvek ugyebár! Nem engedhetem, hogy hírnevemen csorba essék azzal, hogy megkímélem az új tanerőt. Pontosan ezért táncolok tovább az idegein az óra után is, amikor kettesben maradunk a teremben. -Aha, hát a nemzeti parkok annyira nem az én világom. - nem teszem hozzá, hogy annak ellenére, hogy van egy állati alakom, egy másik személyiségem, hiszen ki tudja ki fia-borja Mr. Overstreet. Nem farkas és nem váltó, azt érzi a szimatom, de ezen kívül lehet kb bármi. -Meg hát a hideg sem az én asztalom. Előbb viselem el a hőséget, mint a fagyokat. - meg hát a csajok is sokkal jobban néznek ki falat topban és szoknyában, esetleg bikiniben, mint nagykabátban és bundabugyiban, de ezt most inkább megtartom magamnak. Mondjuk ez utóbbit megbánom abban a pillanatban, hogy átnyújtja nekem a feladatlapot, nem leplezett grimasz ül ki az arcomra az elhangzó információk kapcsán. -Ó, ki lesz töltve, no para tanár úr! - cinkos kacsintást küldök neki, és természetesen eszem ágában sincs magamnak kitölteni. Megvannak nekem az embereim, akik ezért-azért cserébe hajlandóak elvégezni a házimat. No persze sosem hibátlanra, mert akkor egy tanár sem hinné el, hogy én csináltam, de úgy nagyjából a közepes átlagot azért igyekszem mindig "teljesíteni". Azonban ezt ahogy egyik másik tanár sem, úgy Mr. Overstreet sem tudja majd rám bizonyítani, ettől függetlenül jól esik ezzel is húzni picit az agyát, ám a móka lassan a vége felé közeledik. -Bleh. - szakad ki belőlem az önkéntelen reakció a fizika kapcsán. Az sem tartozik a kedvenc tantárgyaim közé, egy részt kivéve. -Ha elfogad egy tanácsot szerény személyemtől - álszerényen megérintem mellkasomat jobbommal - készüljön inkább kísérleti demonstrációkkal. Azt hiszem az összes diáktársam nevében nyilatkozhatok, hogy az elmélet nem igazán érdekel minket. Na jó, talán Nyali-Luist...pardon...szóval őfelsége Luist érdekli majd, de neki inkább tartson különórát. - természetesen véletlen nyelvbotlás volt a név részemről, egyáltalán nem állt mögötte olyan szándék, hogy még így búcsúzóul kicsit meghúzkodjam az oroszlán bajszát. De ettől függetlenül amit mondtam, komolyan gondolok. Kit érdekelnek az ilyen-olyan számítások? Soha az életben nem fogjuk ezeket használni, de a neten láttam egy-két kísérletet, amit más fizikai tanárok meg professzorok töltöttek fel, és azok izginek tűntek. Azokra talán még oda is figyelnék. -Részemről az öröm tanár úr -hangomból csöpög az irónia, mindezt megtoldom még egy utolsó szemtelennek is betudható vigyorral. -Egy élmény volt, ismételjük majd meg. Adiós, señor! - köszönök el szándékosan ismét spanyolt használva francia helyett, majd miután ennek hatására továbbra is itt tartana, kislisszolok a teremből, el a következő órám felé. Azt hiszem, kellően feladtam a leckét Mr. Overstreet-nek.
Be kell vallanom, fáradt vagyok. Nem fizikailag, inkább lelkileg. Kimerült, gyűrött, teljesen üres. Talán hiba volt visszajönnöm oktatni, viszont azt sem bírnám elviselni, ha mást csinálnék. Esetleg semmit. Ettől persze még azt érzem, nem tértem vissza teljesen. Nem találtam vissza önmagamhoz még. Képtelen vagyok, és nem is vagyok hajlandó felvenni már felesleges harcokat a diákokkal. Ők tinédzserek, nem fognak úgy viselkedni, ahogy diktáljuk nekik, ha meg igen, akkor feltehetőleg baj van. Nem vagyok a diákjaim apja, a nevelésük nem az én dolgom, főleg nem a gimnazisták esetében. Már rég el kellett volna sajátítaniuk a megfelelő viselkedés formákat. A határok feszegetése várható, de talán megegyezhetünk abban, hogy ezen az órán Rod átlépett egy határt. Értelmetlen szélmalom harcba kezdenem a nagyszájú diákokkal. Kétlem, hogy én volnék az a karakter, aki megváltoztatja őket. Persze, próbálkozni muszáj, mert minden gyerek megérdemli az esélyt, de amint látom, hogy falakba ütközöm, mindig visszalépek. Igyekszem megegyezésre jutni velük inkább - hagyjuk egymást nyugalomban dolgozni. Néha ezzel a gesztussal sokkal többre megyek, mintha tanárbácsit játszanék, de az az igazság, hogy az alapos pedagógia ismereteim ide vagy oda, legtöbbször találgatok, milyen módszerrel tudom kihozni az adott helyzetből a legjobbat. Ahány gyerek, annyi megoldás, és ezer évnyi tanulás és fejlesztés sem volna elég ahhoz, hogy felkészültnek érezzék magukat a tanárok ezekre a helyzetekre. Rod a lábát lógatja, az asztalom ritmikusan táncol miatta. Legszívesebben leparancsolnám, de talán most fog hallgatni rám, így csendben tűröm - pedig érzem, ahogy az a bizonyos cérna szépen lassan, apró szálanként, szakad el. Igyekszem kizárni mindent, Rodra figyelek, ujjaimat tördelem, hogy nyugodt maradjak. - Tudom, hogy gyilkos ez a sok óra, de mindannyiunknak ki kell bírnia. - felelem, és elkezdem a cuccaimat a saját válltáskámba elrakni. - Kanada szuper hely! Hideg, viszont elképesztően gyönyörű. Rengeteg gyönyörű nemzeti parkuk van. - Jenny és én jártunk Kanadában kirándulni, a Mont-Tremblant, illetve a Yoho nemzeti parkokat is végigtúráztuk. Mondjuk azt nem árulom el Rodnak, hogy a kanadai franciának semmi köze a gimis tananyaghoz, és nekem is meggyűlt a bajom a kanadai emberek megértésével. Így is elég nehéz lesz rávennem, hogy spanyol helyett szeresse ezt a nyelvet, ha már ezt tanulja. - Házi feladat befejezni egyébként is. Egy idő után kénytelen leszek egy karót bevésni, ha üres marad, de bízom benne, hogy ez elkerülhető. - válaszolom diplomatikusan. A házi feladat egy remek eszköz a tanuláshoz és a gyakorláshoz, fontos a tudás elmélyítése, viszont annak semmi értelme, ha minden tantárgyból több órányi feladatot vágunk a gyerekekhez. Ezek a fiatalok hosszabb napokat csinálnak végig, mint egy-egy gyári műszak, és a szellemi munka is van olyan kimerítő, mint a fizikai. Igaz, a testet kevésbé vágja tönkre. Rod végre abbahagyja az asztal ringatását, és a lábára áll. Mosolyogva nézek rá. - Jövőre találkozunk fizikán. Hacsak nem vetted már idén is fel. - Tudom, hogy nem vette fel. Ettől függetlenül az arcom kedves marad, így köszönök el tőle. - Köszönöm, hogy maradtál és tudtunk beszélni. Nem akarom teljesen elvenni a szünetedet, menj csak az utadra. - intek az ajtó fele. Gondolkodom, hogy utána szóljak-e, hogy várom a feladatlapot, de végül csendben maradok. Nem szajkózom tovább a dolgot, még a végén az erőltetésem miatt nem ül le a papír elé. Habár nem lehetek biztos benne, hogy sikerült elérnem, hogy dolgozzon az órámon, azzal, hogy nem könyveltem el rögtön egy butuska szájnak csupán, talán cinkostársakká avanzsálhatunk. Fontos volna az oldalamra állítani, hogy legalább békében taníthassam azokat, akik hajlandóak elsajátítani a franciát.
Ezt komolyan nem hiszem el, még ezt is lazán kezeli. Magamban elégedetten bólogatok párat, nem néztem volna ki Mr. Overstreet-ből, hogy ennyi tolerancia van benne. Ez egyrészről elismerésre méltó, nem mindenki veszi ilyen könnyen az általam produkált szemtelenségeket, sőt! Másrészt viszont...UNCSIIII! Mivel fogom szórakoztatni magamat a francia órákon, ha egyszerűen nem tudom megpiszkálni egy kicsit a tanár tűrőképességének a határait? Ki kell találnom valamit, ez így nem állapot. -Ühümm, ebben egyetértünk tanár úr. A francia nyelv ismerete valóban hasznos a hölgyeknél. - reflektálok egy vigyorral a képemen, ebből és a hangsúlyomból ha neki magának nem is (bár olyan veszettül nem tűnik idősnek hogy ne ismerje a kifejezést), az osztálytársaim egy részének tetszik az átvitt értelmű poénom, én pedig elégedetten dőlök hátra, arra már nem is reagálva, hogy Mr. Overstreet spanyolul reagál arra amit mondok. Nyilván egy ilyen kaliberű ember mint ő, nem áll meg egy nyelvnél, de ezt már nem hozom fel, inkább relatíve csendben végigszenvedem az órát, aztán jöhet a rapport a tanári asztalnál. -Felőlem tanuljanak, de ne legyen már szőrös szívű, a diákoknak is kell egy kis szórakozás, ha már egész nap ezekben a kemény padokban mereszgetjük a tomporunkat. - vonom meg a vállam lazán a vállamat, majd önmagam szórakoztatására (és igen, némileg talán a férfi bosszantására, amennyiben sikerül) lóbálni kezdem a lábamat. Kanada említésére egy gúnyos horkantás a reakcióm. -Kanadába? Már miért akarnék pont Kanadába menni? Hideg van, ráadásul fura egy népség. - rázom meg tüntetőleg a fejemet, mert jó amerikai állampolgár révén az én agyamba is belekódolták a kanadaiakra való fújást. Most már csak az lenne mókás, ha kiderülne, hogy Mr. Overstreet onnan származik. Cseppet sem érintene kellemetlenül, sőt! Valószínűleg fantasztikusan mulatnék rajta, bár az akcentusa nem olyannak tűnik, így ez inkább csak egyfajta álom marad. -Van negatív következménye, ha nem töltöm ki? - kérdezem, mikor elveszem a felém nyújtott lapot, és amint a feladatokon végigfuttatom a szemem, valószínűleg kiül némi grimasz az arcomra, amit nem tudok, és őszintén, nem is akarok visszafogni. Kicsi esélyt látok rá, hogy én ezt ténylegesen ki fogom tölteni, van nekem sokkal jobb dolgom, mint ilyenekkel foglalkozni. Például motorozni, kihasználva az utolsó heteket, amíg még ezt megtehetem, és nem kell a bébimet a garázsba száműzni télire. Következő szavain elmélázok kicsit. Szerintem mióta itt vagyok, még egy tanár sem állt hozzám így. Lát bennem potenciált. Szeretném ezt is viccesen lereagálni, ám valahogy ezt a ziccert kihagyom, mert tényleg meglep, hogy így áll hozzám azok után, hogyan viselkedtem vele az elmúlt bő 45 percben. Lenézek felém nyújtott kezére, majd két pillanatnyi habozás után elfogadom. -Nem ígérhetek semmit tanár úr, ha egyszer elragad a spanyol hév...- muszáj volt egy ilyet elsütnöm egy pimasz vigyor kíséretében, bármennyire is megleoően jól estek a szavai, nem szeretném, ha azt gondolná, innentől mintadiák és jó kisfiú leszek. -Amúgy...mást is fog tanítani a másodéveseknek, vagy csak a franciát? - kérdezem, mint egy mellékesen, miközben leugrom a tanári asztalról, mert van egy olyan érzésem, hogy a rapport a végéhez közeledik. Órámra pillantok, mennyi van még a szünetből, de már most látom, hogy a következő óra elejét kell táplálkozással töltenem, ha már most nem jut rá idő.
Apám rettentő türelmetlen ember. Felnőve mindenért leharapta a fejünket, és mindenért erőteljesen meg kellett küzdenünk, amit nem az ő elképzelései alapján szerettünk volna véghez vinni. Tudom, hogy nem kéne bűntudatot éreznem miatta, mikor kicsit kijövök a sodromból, de nem tudom elfelejteni azt az érzést, mikor jogtalanul lettünk letromfolva. Megszégyenítve. Gyerekek voltunk, az utunkat kerestük, és igen, voltak olyan dolgok, amiket hülyeségnek tartottunk. Személy szerint a sporteredményeket nem tudtam sohasem előre helyezni. A bátyám pedig az iskolát. Persze, a szerencsés mamlasz még így is sikeres karriert gyártott, én maradtam meg a középiskolai diákok oktatásánál. Azért kétlem, hogy amiatt van ez, hogy nem játszottam sosem egyetlen csapatsportot se. Sosem voltam a menő srác, így teljesen nem tudom átérezni, mivel járhat ez a népszerűség, de tudom, hogy minden gyerek meg akar felelni valaminek vagy valakinek. Mindenki igyekszik megtalálni azt a rést, amit be tud tölteni az életben, és a tinédzserek hajlamosak rá, hogy lefaragjanak magukból, csak hogy beleilljenek egy olyan formába, amibe nem feltétlenül kellene. Nem ismerem még a srácokat eléggé, nem vonhatok le megalapozott következtetéseket hát, de a tanári tapasztalatommal ki lehet jelenti, hogy Rod feltehetőleg a társait igyekszik lenyűgözni a kis csínyeivel. Na, meg az én határaimat feszegetni. Az emberek ilyenkor tanulják meg, hol vannak a határok az életben, és ebben partnernek kell lennem. - Igen, tényleg bejön a csajoknak. – kacsintok a fiúra. – Szimplán csak azért választottam, mert nagyon sok ragadt rám belőle, miközben regényeket olvastam meg matekot tanultam. A nyelvtudás pedig mindig hasznos dolog. – zárom le a témát. Valóban nem sok közöm volt a francia nyelvhez, de sok francia irodalmat fogyasztottam, és hamar elragadott a vágy, hogy az eredeti nyelven íródott kiadásokat is kézbe tudjam venni, plusz meg is értsem őket. Úgyhogy kérdés sem volt, melyik nyelvet választom. Az Államok másik legkedveltebb nyelve, a spanyol sem ismeretlen számomra. Új-Mexikóban éltem, ráadásul a feleségem folyékonyan beszélte a nyelvet, nem csoda hát, hogy nem aggódom, esetleg eladnának, ha délebbre tévednék. - No problemo. – felelem Rodnak éneklő hangsúllyal, és visszatérek az oktatáshoz. Ezután nem nagyon zavarognak a diákok, és az én bennem tomboló kedélyek is nyugodtabbá válnak a csengőszóig. Persze, vannak, akik nem figyelnek, de ha könyörögnék nekik, másból se állna az óra, csak az imáimból. Rod szó szerint lehuppan az asztalomra, és szólásra nyitom a számít, de végülis lemondóan összecsukom. Kár lenne vitatkozni vele. Nincs már hozzá erőm. - Rod, én megértem, hogy nagy ívben tojsz erre. Mások viszont nem. Te már beszélsz egy idegennyelvet, hagyd, hogy a többiek is megtanulhassanak egyet. Ráadásul pont te tudod milyen jól jön, ha az ember nem csak angolul tud makogni. Talán rád is ragad valami. Aztán ha Kanadába fúj a szél, még jó pontot is szerezhetsz a señoritáknál. – teszem hozzá vicceskedve. Előhúzok egy feladatlapot, amit óra előtt nyomtattam, és a srác felé nyújtom. – Töltsd ki! Van egy sejtésem, hogy órán nem igazán ez foglalkoztatott. Nem kell jövőhétre, de azért minél előbb, ha időd engedi. Tudod, a két nyelv nem sokban különbözik, a spanyol meg a francia. Látok benned potenciált. Nagy a szád, használd értelmesre! – Azzal a vállamra lendítem a táskámat. – Deal? – nyújtom felé a jobb kezem. Remélem, hogy meghatja az, hogy partnerként kezelem. Úgy sejtem, a legtöbb tanár nem így áll hozzá. Számítok arra, hogy elutasító lesz, én meg kénytelen vagyok szigorúbbra húzni a határokat köztünk, de bánnám, ha nem próbáltam volna meg hatni rá.
Sosem értettem, miért jó az, ha valaki folyamatosan szót fogad. A szülőknek, a felnőtteknek, a tanároknak a suliban...ha mindig azt csinálja az ember, amit mondanak neki, az felesleges korlátok közé szorítja magát, és nem élvezi igazán az életet. Bleh, uncsiii! Sokkal jobb lázadni a rendszer ellen, én mindig is mondtam, és tartom is magamat hozzá. Mr. Overstreet eddig egészen higgadtan és lazán kezeli a dolgokat, a végén még kiderül, hogy jófej. Persze...azért inkább még tesztelem ezt az elméletet, mielőtt messzemenő következtetéseket vonnék le ezzel kapcsolatban. A hangsúlyából, ahogyan szellemesnek titulálja az imitált fing hangot azért érzékelem, hogy azért nem teljesen hagyja hidegen, de egyelőre tartja magát. Rajtam nem fog ki ilyen könnyen, tanár úr! Megvonom a vállam, amikor arra céloz, nem illik gúnynévvel illetni másokat, de hát Luis már csak ilyen...nyaligép. Minden tanárnak igyekszik a kedvében járni, ha ki kell osztani vagy össze kell szedni a dolgozatokat tuti ő jelentkezik elsőnek, ha kérdeznek valamit az osztálytól, majd' kiesik a padból úgy jelentkezik. Teljesen megérdemelten aggattam rá a Nyali Luis nevet. -Aaaha. Ez a csajoknak tényleg bejön? Azt mondják a francia nyelv szexi és tetszik a lányoknak...maga is ezért választotta? - emelem fel a szemöldökömet, vészesen súrolva a pofátlanság és szemtelenség mezsgyéjét, sőt, valószínűleg át is léptem. Továbbra sem jön be a francia nyelv, valahogy olyan...nem tudom. Gagyinak hat, az angol mellett a másik anyanyelvem, a spanyol szerintem sokkal menőbb, azzal szerintem jóval több csajt tudnék ágyba vinni mint ezzel a belle fleur blablával. Bár lehet a Mr. Overstreet korú nőknek ez bejön, és sorra csábítja el a sok szép señorita-t. Nem láttam gyűrűt az ujján, szóval büntetlenül megteheti. Itt a nagy nyelvleckékben szinte ki is ment a fejemből, hogy a tolltartóba is ragasztót nyomtam, de amikor a tanerő kezében himbálózik az egész tartó, jót vigyorgok magamban, főleg, mikor előbukkan az a türelmetlen hangsúly, nagyon helyes, törjön csak ki az állat, Mr. Overstreet! - Si, señor! - szalutálok egyet, majd színpadiasan csapok a homlokomra. -Pardon, rossz nyelv. - megpróbálok bűntudatos ábrázatot varázsolni az arcomra, de nem igazán sikerül, a tekintetem és a pimasz mosolyom valószínűleg lebuktat, de sebaj, sok van már a rovásomon, nem véletlen, hogy megkért a tanár úr, hogy maradjak itt az óra után, nem mintha ez egyébként meglepne. A tanóra további részében relatíve nyugodt vagyok, bár eléggé unom a banánt, inkább telefonozok, vagy épp firkálgatok a feladatlapra. Egy örökkévalóságnak tűnik, míg megszólal a csengő, én eddigre már cuccaimat bedobáltam a hátizsákomba, indulásra készen. Átfut a fejemen, hogy az egyik nagyobb darab osztálytársam mellett kislisszanok a teremből, véletlenül elfelejtve, hogy Mr. Overstreet beszélni akart velem, de előbb-utóbb úgyis a szeme elé kerülnék, hát essünk túl rajta. A tanári asztalhoz lépek, majd egy laza mozdulattal feldobom magam a lapjára, onnan lógatva le a lábamat. -Beszélni szeretett volna velem, tanár úr? - kérdezem, ártatlanul pislogva, mintha fogalmam sem lenne arról, mi a téma, amiért elveszi az időmet a szünetből. Pedig kajás vagyok, és ez a szünet csak 10 perces, de mindegy, vagy kések matekról, vagy majd az óra első felét töltöm falatozással.
Hallottam már Rodrigo nevét a tanáriban, persze nem sok szépet énekelt róla a kórus. Én nem szeretek ilyen pletykáknak hinni – sokszor szól ez inkább a tantárgyról vagy arról tanárról, mintsem magáról a diák hozzáállásáról. Jobbnak látom, ha magam ismerem meg a tanulókat, a nekem tett első benyomásra hagyatkozom. Mégis ki kedvelne meg egy olyan tanárt, aki eleve negatívan áll hozzá egy bizonyos gyerekhez? Itt a kulcsszó: gyerek. Nem várható el tőlük, hogy méltóságteljesen viseljék, hogy a tanáraik undorodva mondják ki a nevüket is. Mindig belegondolok, milyen volt, mikor én és a testvéreim voltunk gyerekek. A bátyám, habár rendes diák volt, a csínyekből sosem maradt ki. Minden büntetés után kapott fejmosást, de nem hatotta meg annyira, a következő alkalommal is ugyanúgy részt vett a rendetlenkedésben. A húgom meg, habár nem volt nagyszájú, inkább a társaival törődött, mintsem az anyaggal. Mégis szuper nő lett belőle. Nem mindenkinek a hagyományos tanulási módszerek jönnek be. Fontos számomra, hogy megismerjem, melyik diákom miként teljesít a legjobban. Ha ehhez az kell, hogy betörjük egymást, állok elébe. Egy ideig helyettesítő tanárként dolgoztam Mesillában, illetve a környékbeli városokban. Ahhoz képest kesztyűs kézzel bántak velem az elmúlt években. Rég voltam már teljesen új munkaerő bárhol is, de még mindig jobb, hogy szellentés hangokkal gúnyolnak ki, minthogy sajnálattal és szánalommal nézzenek rám. Vigyorogva bólintok Rodrigo felé, mikor tovább mulattatja az osztályt. Ha nem hergelem, valószínűleg előbb befejezi, gondolom, ezért nem válaszolok már rá szóban. Nem mondom, hogy nem idegesít kicsit sem, de párszor már tükörbe néztem. Tudom, hogy nem vagyok egy idős, pusztán a jelenlétével tiszteletet kivívó férfitanár, és nem nézek ki ijesztően nagydarabnak. Sőt, ha beülnék valamelyik padba, szerintem az oktatók többsége ki se szúrná a problémát. A szigor és a ridegség sem jöhet szóba, hiszen nem akarok az apámmá válni. Maradt tehát a jófejkedő fiatalos tanár imidzs. Élvezem is, a gyerekek többségével jó kapcsolatot ápolok, pont azért, mert bár az agyuk még nem fejlődött ki teljesen, nem kezelek őket másodlagos polgárként. Sokat segít, ha meg is hallgatja az ember a diákjait. A tábla előtt állok, várom a krétákat. Már épp kezdeném felvázolni, milyen feladatlapokat tartogatok a mai napra, mikor Rodrigo megint pukihangot ad ki. Összeszorítom az ajkaimat, kifújom a levegőt, és muszáj megszólalnom. - Igen, Rodrigo, ez még sokadjára is rettentő szellemes. – El is fordítom a fejem tőle, inkább az első sorban ülő diákokra nézek. Mielőtt azonban a tananyagra térhetnék – ezen a ponton azt érzem, már sosem fogom tudni a múlt időt leadni -, Rod nem hagyja magát, és újabb releváns kérdéssel igyekszik az őrületbe kergetni. Még mindig igyekszem én is lazán felelni neki, legalább a francia nyelvhez elértünk. - Először is ne hívj így senkit kérlek. A kérdésedhez visszatérve, pedig azért kaptál egy jó nagy pofont, mert elfelejtetted előtte mondani, hogy je voudrais t’inviter à dîner à six heures ma belle fleur. – Erről Jenny jut eszembe. A feleségem imádta, ha idegen nyelven beszéltem hozzá. Ő spanyolul tudott, de szerette, ha franciául becézem, ő volt nekem a szépséges virágom. Visszaülök a helyemre, és előveszem a táskámból a jegyzetfüzetemet, aminek a borítójára az aktuális évfolyamot és a tantárgyat firkantottam. Kinyitom a második oldalon, elsimítom a papírt, majd a tanulókra nézek - Aki lefordítja nekem az előző mondatomat, pluszpontot kap az első dolgozatra. – jelentem be, és az asztalon pihenő tolltartóhoz nyúlok, hogy kikapjak egy tollat. A mozdulatom lendülete miatt már csak akkor vettem észre az engem várt meglepetést, mikor az egész fémpoharat az ujjaim közt egyensúlyozom. - Igen, ez nagyon humoros, és elég eredeti is. – mondom, és már érződik a hangomon, hogy a türelmem kezd elfogyni. Veszek egy mély levegőt. Semmit nem érek el azzal, hogyha kiakadok. Valószínűleg hetente visz haza a fiatalember figyelmeztetőket, felesleges huszadikként autogramot biggyesztenem a többi mellé. Meg nem volt rossz csíny sem ez. Inkább már az zavar, hogy nem tudom elkezdeni az órát, és értékes perceket vesztegetünk el. Luis visszaért a krétával, megköszönöm neki, és újra a tábla elé lépek. Felírom a mai anyag nevét, Passé simple, a krétapor, mint a decemberi hóesés, szállingózik alá. - Rodrigo, óra után kérlek maradj majd még. – vetem neki oda. – Most pedig kiosztom a feladatlapot.
Szerintem nincs olyan tanár a Rose Harbor gimi falai között, akit legalább egyszer ne hecceltem volna meg valamivel, vagy borzoltam volna az idegeit az óra keretén belül. Nem másodévesként nyílt ki a csipám, ahogyan azt mondani szokták, engem már tavaly, gólyaként sem kellett félteni. Kezdjük rögtön azzal, hogy a gólyabálon feltúrbóztam a puncsot, valamelyik kiscsaj meg rózsaszínt hányt, pont valamelyik tanárra. Akkor megúsztam, hogy a diri elé kerüljek, szerencsére jófej cimboráim voltak, akik fedeztek, és nem köptek be, de azért már előző évben sem kellett túl sokat várnom az első intőmre, amit még számtalan követett. Anyáék már a legtöbbször el sem olvassák, csak valamelyikünk odakanyarintja az aláírását, aztán mehetek isten hírével. Így lehet tehát, hogy ugyanebben a bánásmódban részesítsem a tanerőt. Csodálkoznék, ha ne jutott volna el hozzá már a hírem, vagyok annyira öntelt és magabiztos, hogy állítom, gyakori téma vagyok a tanári falain belül. A híres-hírhedt Rodrigo Domínguez. Szoknyapecér és a tanárok réme. Vagy valami ilyesmi titulus. Bár a hétvégi buliról beszélünk, azért agyamban pörögnek a fogtatókönyvek, hogy vajon Mr. Overstreet hogy fog reagálni az apró csínyeimre. Még egészen kedves voltam, volt olyan tanárnő, akinek összekötöttem a cipőfűzőit mikor nem figyelt, orra esett és kórházba kellett vinni. Na ő mondjuk utána fel is mondott, ott lehet picit elvetettem a sulykot. Ahhoz képest a mostani kis mesterkedésem szinte semmi. Amikor robban a "fing" ahogyan helyet foglal, szinte kiesek a padból úgy röhögök, amikor pedig jön azzal a burrito-s szöveggel, hát érzem, hogy a könnyeim is kifolynak. Hát ez még zseniálisabb, mintha felháborodott volna. A végén még megkedvelem, úgy tűnik, humora is van, nem egy besavanyodott valaki. -Semmi baj tanár úr, bárkivel megesik. Shrek is megmondta, jobb kint, mint bent. - idézem a népszerű mesefigurát, majd számhoz emelem behajlított karomat, és a könyökhajlatomba fújva puki hangot imitálok, további nevetésket kiváltva a körülöttem ülőkből. Természetesen most is van néhány stréber, aki a szemét forgatja és a fejét csóválja a kis mutaványomra, de a többségnek tetszik amit csinálok, és ez még tovább fényezi az egómat, ami egyébként sem nevezhető mattnak. Elhúzom a számat, amikor az új igeidőt említi, látványos unalom jelenik meg az arcomon, de közben tekintetemben ott a huncut csillogás, hiszen tudom, mi jön most. A táblára akar majd írni, de hát a kréták...nos, nem vesztek el, csak átalakultak sokkal kevésbé praktikus dologgá. Ezt is lazán kezeli, amitől azért felemelkedik kicsit a szememben, bár őszinte leszek, örültem volna, ha legalább egy kicsit kiakad. A következő órák valamelyikén lehet, hogy egy komolyabb fokozatra kapcsolok, és kiderítem, hogy vajon tényleg ilyen laza, vagy csak megjátsza magát így az elején. Amikor a házit említi, néhányan - köztük főleg a haverjaim akik hasonló mentalitással bírnak mint én - morgolódnak, én pedig ismét a könyökhajlatomba fújok, fingó hanggal fejezve ki véleményemet a dologról. A második héten máris házi? Na ne vicceljünk, milyen hülye elképzelés ez. Mondjuk...nem mintha egyébként megírnám, de na...a miheztartás végett azért ez igenis most a nyűglődés helye. -Tanár úr! A francia nyelv szakértőjeként amíg Nyali-Luis hozza a krétákat, segítene abban, hogy miért kaptam egy óriási fülest egy szép lánytól, amikor azt kérdeztem tőle a hétvégén, hogy Voulez-vous coucher avec moi?-teszem fel a kérdést teljesen ártatlannak tűnő tekintettel, de a képemről nem tudom letörölni a vigyort. Pontosan tudom, mit jelent ez a mondat, de úgy teszek, mint akinek fogalma se lenne róla, és csak hallott volna egy random francia kifejezést, amivel a bulin próbált bevágódni valakinél. A valóságban persze nem pofon lett a vége, hanem egy kellemesen eltöltött légyott, de hát ez már részletkérdés.
Sok lehetőségem lett volna az életben. Elmehettem volna például kutatónak, hiszen a fizika ma is egy dinamikusan fejlődő tudományág, nem mellesleg az atomfizika volt a kedvenc témaköröm az egyetem első évében. A kémia is nagy szerelmem volt gimnazistaként. A matematika meg, mint mindennek az alapja, egyértelmű választás lehetett volna. Tizenévesen havonta váltogattam, épp milyen új hóbortba merülök el, és azt éreztem minden egyes merőben különböző témakör gazdagította az érdeklődési körömet, nem tudtam mit nem akarok tanulni. Nehezen döntöttem el milyen irányban indulok el az egyetemen, de azt mindig is tudtam, hogy a kutatás nem lesz elég nekem. Már középiskolában, a húgom korrepetálása alatt megéreztem ezt a teljességet a mellkasomban, mikor láttam rajta, hogy sok nehézség árán, de megérti ami előtte van a papíron. Mindenki, akinek segítettem a tananyaggal, szélesen mosolygott, mikor leküzdötte az akadályokat, bennem meg egyre inkább megszilárdult az elkötelezettség az oktatás mellett. Középiskolásokat tanítani nem csak intellektuális, de érzelmi kihívás is. Az alapvetően jóindulatú gyerekek ebben az időszakban hormonbombákká változnak, és előszeretettel járnak táncot az ember idegein. Az új tanár pedig tökéletes célpontot jelent számukra. Már második hete tanítok a rose harbori gimnázium falai között. Eddig elég eseménytelenül teltek a tanórák, inkább az ismerkedésre fektettem a hangsúlyt, lássam hol tartanak, melyik diáknak milyen képességei vannak. Azért nem ment minden ilyen zökkenőmentesen. Van egy-két fenegyerek, aki szereti feszegetni a saját és a felnőttek határait. A magam alkatából és habitusából kiindulva okosan kell ezekhez a diákokhoz állnom, hiszen pillanatok alatt fel tudnának kapni és a legközelebbi kukába hajítani, ahogy tették ezt az osztálytársaim mikor én voltam tanuló. Figyelembe véve ezt szeretnék valami barátságosabb stratégiát kiépíteni velük szemben. A megértéssel és a segítségnyújtással többre mentem a diákjaimmal az esetek kilencven százalékban. Ezzel persze az a baj, hogy nagyon nehéz megállapítani, hol húzzam meg a határt hogy ne veszítsem el a szemükben a tanári minőségemet. Muszáj valamennyi tiszteletet kiharcolnom belőlük, még úgy is, ha én akarok lenni a jófej új tanár. Amikor nagy baj van, muszáj elrántani a kormányt, és ehhez az kell, hogy én maradjak a vezetőülésben. A tanáriban ülök, az asztalomon egy halom francia feladatlap hever, én pedig a tantervet csinosítgatom. A francia igazából teljesen véletlenül jött, a fizika mellé a matek például jobban illett volna, de akkoriban a nyelvészetet érdekesebbnek találtam. Így kötöttem ki fizika-francia szakos tanárként. Nem bántam meg soha a döntésemet, hiszen az idegennyelv sok embernek kényes téma. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy tini kiálljon az osztálytársai elé és az anyanyelvén megszólaljon, idegennyelven ez fokozottan igaz. A csengő zavar fel az elmélkedésemből, és gyorsan felkapva a táskámat meg a kupacot, elindulok a terem felé. Mikor belépek az alapricsaj kissé elhalkul. A gyerekekre nézek, egészen ismerősek az arcok, és 1-1 név is beugrik. Meglátom Rodrigót is, aki múlthéten ráérősen, jóval utánam jelent meg, és remélem, hogy az első hét sokkja után lélekben is megjött közénk. - Bonjour! - köszöntöm őket, és lepakolok az asztalra. A válltáskám a székem támlájára akasztom, a nagy kupacot pedig az asztal közepére dobom. - Nyugi, nem dolgozat. - teszem hozzá, mielőtt felkelés törne ki. Látok néhány megnyugvó diákot, és meleg mosollyal az arcomon leülök a székemre. A hirtelen zaj annyira megijeszt, hogy összerezzenek, a szívem a bordakosaramat veri, szükségem van pár pillanatra, mire a lelkem visszaszáll a testembe. A hangos dolgokkal nem nagyon vagyok jóban, rossz emlékeket idéz fel. Érzem a kiszökő levegőt a jobb combom alatt, és a halk, elfojtott nevetésből egész hangos hahotázás születik. A mosolyom átváltozik feszültté, és elismerően biccentek egyet. - Sejtettem, hogy az a tegnapi burrito rossz ötlet volt. - szólalok meg, mikor az osztály kezd elcsendesedni. Nézem az arcokat, hátha a rosszcsont vigyor lebuktatja a tettest. Sajnos azonban többen is elképesztő jókedvvel figyelnek engem. - Akkor, elkezdhetjük az új igeidőt? - Csapok a térdemre végül, és felállok, készen arra, hogy elkezdjem az órát. Most már kinevették magukat, jól indult a nap, ideje koncentrálni kicsit. A táblához nyúlok, de nem találok krétát elől, így visszafordulok az osztály felé. Kezd rossz előérzetem lenni, ahogy a fiókot kinyitva előhúzom a krétásdobozt. Az osztályom és a doboz között ingázik a tekintetem, lassan felbontom, és persze, hogy nem kréta van benne. Először fel se ismerem, csak azt tudom megállapítani, hogy valami ragadós izé. Ösztönösen beletörlöm a kezem a mellényembe, és ahogy kiborítom az asztalra a kartonkocka tartalmát, egy halom gumicukor giliszta borul a feladatlapokra. - Úgy hiszem, valaki itt felejtette az ebédjét. - reagálok, és a táskámhoz hajolva megnézem, van-e benne kréta. Sajnos egy kis darabkát se lelek, így megkérem az egyik első sorban ülő srácot, hogy szaladjon el gyorsan egy csomagért. - Amit ma nem fejezünk be, házifeladat lesz. - mondom, és próbálom leplezni a mosolyomat. Sokkal rosszabb csínyeket is kitalálhattak volna, és a gumicukor giliszta egészen kedves dolog. Találkoztam már elrejtett macskaszarral is a pályám során, na, akkor igazán próbára volt téve a türelmem.
Ez még csak a második hét ebből a tanévből, de én már kétszer voltam a diri irodájában. Flanagan igazgató titkárnője már csak a szemét forgatja, mikor megint az én pofázmányom jelenik meg az irodában. Talán meg kéne húznom magam, a végén még páros lábbal rúgnak ki, de...nem, az nem én vagyok. A viccelődés, heccek, csínyek és a lázadás szerves részét képezik a személyiségemnek, nem vagyok hajlandó erről lemondani csak azért, mert néhány tanár ezt kéri. Vagy épp az iskolaigazgató. Ha meg kirúgnak egyszer valamelyik pofátlanságomért (vagy szummázva az összesért)... ahhoz hogy Marco mellett dolgozzak a családi autószerelő műhelyben, nincs szükség érettségire, csak tudásra és tapasztalatra, így nem érzem szükségét, hogy strapáljam magam az iskolai teljesítményem miatt. Általában bukdácsolok, időnként becsúszik egy-két jobb jegy mikor sikeresen puskázok a tanár orra alatt, de az a vád nem érhet, hogy komolyan venném a tanulmányaimat. Sokkal mókásabb az órákon a haverokkal hülyülni, vagy épp a tanár/tanárnő orra alá kicsit borsot törni. Tavaly mikor megkérdezték, ki milyen nyelvet szeretne tanulni, a franciát választottam. Na nem mintha annyira odalennék ezért a nyelvért, de sok csaj teljesen oda van érte, már pedig Rodrigo Domínguez bármit megtenne a sok chica bonita kegyeiért (elég nagy sikerrel, teszem hozzá cseppet sem szerényen). Tavaly valami ősöreg nő tartotta az órákat, aki nyugdíjba ment, így idén egy friss husi vette át az óráit. Múlt héten felmértem a terepet nála az első óráján, itt az ideje, hogy meleg Rose Harbor gimis szeretettel köszöntsem Mr. Overstreet-et. Általában utolsóként esek be az órákra, sőt a legtöbbször kések, ám most direkt előbb bemegyek, és villámgyors mozdulatokkal előkészítem az apró csínyeket, amiket előre elterveztem Jack haverommal. Egy apró, ám annál nagyobbat szóló pukipárna kerül a tanár székre, ami annyira megviselt már szegény, hogy az ülőrész rögzítésénél simán becsúsztatom az említett párnát a szövet rögzítés alá, avatatlan szem egyáltalán nem látja. Ezután a fiókból előveszem a krétatartó dobozt, kinyitom, a krétákat a kukába borítom, rájuk dobok egy zsebkendőt hogy ne látszódjanak, és ezeket kicserélem gumicukor-gilisztákra. Nem akarom nagyon túlzásba vinni, de kíváncsi vagyok, mennyire türelmes újdonsült tanárunk, így már csak egy utolsó apróság van hátra. Farzsebemből előhúzok egy kis tubus ragasztót, kiborítom a tollakat az álló tolltartóból, belenyomom a ragacsot, majd szépen visszaállítom a tollakat, hogy szépen beleragadjanak. Kezdenek szállingózni az emberek, köztük egy-két haver is, szóval eltűnök a tanári asztaltól, és odamegyek hozzájuk. Csak Jack tud a tervezett csínyekről, akivel összekacsintok, hogy tudja, minden elintézve, majd arról kezdünk csevegni, hogy kinél legyen a hétvégi buli és milyen őrültség legyen a suli utáni programunk. Egymásra licitálva dobáljuk be az ötleteket egészen addig, amíg be nem csöngetnek, és Mr. Overstreet meg nem jelenik. A hátsó padok egyikéből apró kaján vigyort folytok vissza. Kezdődjék a móka, hölgyek-urak!
Kezdőlap
