A meggondolatlanság sosem tartozott a tulajdonságaim közé. Én vagyok az, akinek általában nem csak A terve van, hanem B, C, de sokszor D is, hiszen szeretek mindenre felkészülni. Azt vallom, hogy ha kellően előrelátó és elővigyázatos az ember, akkor nem érheti túl nagy meglepetés, vagy legalábbis kevésbé történik vele olyan, amire nem tud megfelelően reagálni.
Éppen ezért nem esek kétségbe, hogy egy démont sodort utamba a tavaszi Rose Harbor-i szél, hiszen számítottam rá, hogy előbb-utóbb ez megtörténik. Nem borulok a nyakába, de nem is nézem le pokolbéli származása miatt, vagy a belőle áradó sötét energiák miatt. Én magam sem vagyok a patyolat és a fehér mágia mintapéldánya. Ezt tudtam már magamról a téli találkozásom előtt is Lendar-ral, ám a fekete boszorkánnyal való rövid eszmecsere csak még jobban felkeltette az érdeklődésemet. Kissé talán túlságosan is bizakodó voltam, mert arra számítottam, hogy ő is hasonlóképp profitábilisnak látja a köztünk esetlegesen létrejövő szövetséget, de nem jött el a megbeszélt helyre a megbeszélt időben, így rögtön tudtam, hányadán állunk. Eddig is tudtam, hogy csak magamra számíthatok igazán, de az eset egy tanulópénz volt, hogy tényleg nem várhatok támogatást senkitől. De sebaj, Nora Lackwood erős nő, és bármit el tud érni, amit csak a fejébe vesz.
A démon nem veszi a lelkére, hogy nem lelkesedtem a kis történetéért, de hát inkább pont azon lepődtem volna meg, ha kikéri magának a dolgot. Mit számít a hozzá hasonló pokolfajzatoknak, hogy mások mit gondolnak? Udvariasan csak biccentek a szavaira, míg ő szemmel láthatóan szereti hallatni a hangját, én szeretek a legszükségesebb megszólalásokra hagyatkozni. Sok beszédnek sok az alja, ahogy azt oly bölcsen mondani szokták, én pedig tartom is magamat ehhez, ezért is szoktam minden szavamat megfontolni, mielőtt kiejtem. Tudom, hogy emiatt hűvösnek, jégkirálynőnek, sőt akár sznobnak is tartanak, de csak irigyek, hiszen a legtöbben a nyomomba sem érhetnek, nem érhetnek fel hozzám soha.
-Nem látom okát, hogy miért ne legyünk egyenesek egymással, elvégre legjobb tudomásom szerint nincs tétje a beszélgetésnek.- felelem diplomatikusan kimért mosollyal, hideg kék tekintetemmel pedig továbbra is kissé gyanakodva méregetem a nőt. Egyszerre játssza, hogy nyitott, közben meg rébuszokban beszél. Lefogadom, hogy ezt direkt még élvezi is.
Természetesnek tűnő, de véleményem pontosan kiszámított mozdulatokkal csúsztatja össze és takarja le a jegyzeteit. Ebből a pozícióból egyébként sem tudnám túlzottan tanulmányozni, de a lényeget láttam. Egyik szemöldökömet megemelem, és mellkasom előtt keresztbe fonom a karjaimat.
-Még mindig nem teljesen értem, miben gondolja a kooperációt. Mi lenne, ha kicsit nyíltabban mesélne a céljairól, és akkor én is kiterítem a kártyáimat. - szólalok meg néhány perces szünet után. Persze eszemben sincs teljesen nyílt kártyákkal játszani, ezt ő sem gondolja majd komolyan, de ha ő hajlandó eltekinteni attól, hogy burkoltan és már-már kétértelműen fogalmazzon, akkor talán én is kicsit beszédesebb leszek.

Nem terveztem kideríteni, pontosan melyik járókelő testében bújik meg a démon, ezáltal közelebbi kapcsolatba kerülni vele, de hát drága jó familiárisom másra gondolta. Mondjuk gondolatban meg kell dicsérnem, hogy ügyesen kiszúrta, hogy valami nem kerek a kávézó teraszán üldögélő nővel. Titkon elképeszt, hogy mennyire emberinek tűnnek ezek a pokolfajzatok a halandó testben. Ha valaki nem természetfeletti és nem érzékeli azt a sötét kisugárzást, ami ezekből a lényekből árat, akkor meg sem tudná különböztetni egy mezei embertől.
Nem tudom visszafogni az apró grimaszt, ami az arcomra ül, mikor gügyögni kezd Rubinnak, és láthatólag a dobermannak sem tetszik, mert morog a nőre, nem épp barátságosan, de harapni nem fog. Sosem kezdeményei ő az agressziót, ő defenzív, csak akkor mar, ha indokolt. Tökéletesen idomított kutya - gondom volt rá, hiszen tökéletes familiáris társra van szükségem a céljaim elérése érdekében, és Rubin személyében ezt úgy érzem, meg is kaptam. 
Ettől függetlenül szavait nem reagálom le, csak egy halvány, hűvösebb mosoly kerül az aromra, ezzel nyugtázom, hogy bár a dobermannhoz beszélt, szavai egyértelműen felém sugallták azt, hogy nem ártó szándékkal ül itt. Mondjuk...ezt hiszem ha akarom, de egyelőre megkapja tőlem az ártatlanság vélelmét.
Hellyel kínál, ám én megrázom a fejem, nem akarok leülni, igazából túl sokat itt időzni sem, ezer a dolog az irodában, ám a tekintetem a nő előtt lévő jegyzetekre siklik, és az bizony felkelti az érdeklődésemet, így teszek egy lépést közelebb az asztala felé, ám mindez értelmezhető szimplán annak, hogy arrébb megyek a járda közepéről, hogy a többi járókelő elférjen. 
Miközben a számomra legkevésbé sem érdekfeszítő sztorit meséli el valami kiscsajról meg az üldözéséről, én a napszemüvegem takarásában az előtte lapuló mintákat kezdem el tanulmányozni. Eleget tanulmányoztam az évek során a helyi Ley-vonalak elhelyezkedését, hogy felismerjem a térképet. Nem teljesen pontos, de ezt nem tervezem az orrára kötni - legalábbis egyelőre.
-Kedves történet. Bár gyanús a happy end. -ennyivel reagálom csak le, mindezt pedig semleges hangon teszem, megőrizve az udvariasság látszatát, de tényleg nem csigázott fel a történet, nem is tudom mi volt a célja vele. 
- Miért érzem úgy, hogy valami hátsó szándék van eme kedvesnek tűnő szavak mögött? - kérdezem, mellkasom előtt keresztbe font karokkal, de még továbbra sem ülök le. Nem bízom benne, gyanúsnak tartom, hogy nyílt utcán tanulmányozgat ősi szimbólumokat és Ley-vonalakat, amikor bárki megláthatja, hiszen én is csak véletlenül tévedtem ide. -Talán épp maga akar tőlem valamit? - teszem még hozzá, elővigyázatosan méregetve a másikat. Nem feltétlen érzek fenyegető kisugárzást áradni belőle, mármint a démoniakon kívül, de mivel mint említettem, nem sok pokolfajzattal volt dolgom eddig életem során, sosem lehetek elég biztos. 

Sosem titkoltam igazán, hogy a boszorkányokat minden más fajnál feljebbvalónak gondolom. A vérfarkasok és alakváltók a természetfeletti alja, korcsvérűek. Az emberek...szimplán unalmasak, túl egyszerűek. A bukott angyalok nem igazán érdekelnek, ők nem véletlenül buktak meg, tőlem sem érdemelnek különösebb figyelmet. A démonok meg...egyértelmű, hogy egy boszorkány sokkal többet ér egy pokolból szabadult léleknél, mégis...érdekes lényeknek tartom őket.
Tudom, hogy cirkál néhány Rose Harbor-ban, de még nem léptem kapcsolatban egyel sem. Elég nagy pénzben mernék fogadni arra, hogy drága jó unokafivérem, Alexander legalább egyel kapcsolatban áll, mivel azonban nem vagyunk épp túl jó viszonyban, ezért biztosra nem tudhatom, és valószínűleg hacsak rajta nem kapom, nem is fog kiderülni számomra a dolog. Sebaj, ettől függetlenül a Lackwood koven-béli ambícióim mit sem változnak, sőt, csak motivál, hogy fejlesszem magam még jobban, hogy egy nap én kerülhessek az élre. Talán lenéznek fiatal korom miatt és csak legyintenek, de Nora Lackwood nem az a fajta, akit ez elkeserítene, sőt! Majd csak lesnek, mi mindenre vagyok és leszek képes!
Érzékelem a közelünkben lévő démont, de olyan nagy a nyüzsgés, hogy nem tudnám beazonosítani. Egyébként sem valószínű, hogy bármit is tennék vele, pusztán inkább a kíváncsiság hajt, vajon milyenek a belőle áradó energiák, mert ugyebár külsőre teljesen ugyanúgy néznek ki, mint egy átlagos ember. Miközben kávémat kortyolom csak időnként veszem le a szememet a familiárisomról, bár tudom, ő sem menne el túl messzire. Amióta mellém csapódott, azóta szinte elválaszthatatlanok vagyunk, na nem nyálas módon, mint a filmekben a lányok a kutyáikkal, de szoros köztünk a kapocs, és nem csak a mágikus kötelék miatt.
Már épp inteném magamhoz Rubint, hogy ideje visszamenni, mikor egy nála relatíve ritka dolog történik - ugatni kezd. Na nem vad csaholást hallat, hanem inkább 3-4 figyelmeztető vakkantás, miközben fülét-farkát hegyezve bámul egy nőt a közeli kis kávézó teraszán. Kiürült papírpoharamat egy közeli kukába hajítva a dobermann mellé lépek, és kezemet a fejére helyezem, jelezve neki, hogy nincs baj, lazíthat, ám ő csak a farkát engedi le, testében még mindig érzem, hogy be van feszülve, szemét továbbra is a szőke nőn tartva.
Ebből a távolságból már egyértelműen érzékelem, hogy ő az a démon, akinek kisugárzását érzékeltem onnan kicsit távolabbról. Rubin ugyanúgy nem került közelebbi kontaktba még ilyen lénnyel korábban, így bizalmatlansága teljesen érthető. -Elnézést, remélem a kutyám nem zavarta meg nagyon. Nem szokott ilyet csinálni. - nem fűzök hozzá túl sok mindent, nem tudom, mennyire erős a démon. Vajon érzékeli, hogy boszorkány vagyok, és hogy a dobermann nem egy szimpla állat? Tudja, hogy én tudom, hogy ő más? Akárhogy is, jobb, ha egyelőre egyszerű járókelőnek tűnök a szemében, meg hát fel-alá grasszál itt egy csomó ember, csak nem kezdek el fennhangon arról csevegni, hogy "bocs, a familiárisom nem találkozott démonnal, ezért akarta leugatni a hajat a fejedről".

A vállalkozásom szárnyal. Azóta, hogy megnyitottam, rohamtempóban fejlődik, már napi szinten tucatnyi megkeresés érkezik nem csak a városból, hanem a környékbeli településekről is jelentkeznek, hogy a Lacwood Tanácsadó Iroda segítsen nekik ilyen-olyan üzletfejlesztési- vagy üzletnyitási törekvéseiben. Már fel kellett vennem még egy embert is, hogy le tudjak neki passzolni kevésbé problémás ügyeket. A kiemelt, ügyes-bajos megkereséseket megtartom magamnak, addig legalábbis biztosan, míg az új pasi nem bizonyítja rátermettségét. Nagyon fontos a cégem reputációja, a városban elég nagy réteg ismeri a Lackwood nevet, bár erről unokatestvérem, Alexander és az ő ingatlanirodája is tehet, illetve nővérem, mint a gimi egyik tanára szintén nem ismeretlen a Rose Harbor-iak számára. Egy szó mint száz tehát, ha azt akarom, hogy tovább fejlődjön a cég, bele kell tennem apait anyait, én pedig pontosan ezt teszem.
Ami nagy bosszúságot okoz az az, hogy most kereshetek egy új személyi asszisztenst is, mert a mostani csaj beközölte, hogy ő terhes, elköltöznek a városból, és egy hónap múlva elmegy, pedig pont jó volt a pozícióra. Nem kellett neki mindent kétszer elmondani, jól dolgozott, megbízható volt és jól ráérzett, mikor mire van szükségem. Rose Harbor elég kis város, tartok tőle, nem sikerül még egy ilyen asszisztenst találni. Feladtam egy hirdetést, vannak is rá jelentkezők, de eddig kuka az összes. Most is aki az imént ment el… egy mondatot nem tudott elmondani hosszas öööö-zés nélkül. Borzalom!
Az asztalomon halomban állnak az iratok, ám Rubin finoman megböködi orrával a combomat, jelezvén, hogy neki dolga lenne odakint. Van, hogy az asszisztensemre bízom, de most úgy érzem, jól jönne nekem is egy kis levegő, felállok tehát íróasztalomról, megigazítom fekete térdig érő kosztümszoknyámat, begombolom a hozzá passzoló blézert, ami alatt fehér-fekete apró pöttyös blúzt viselek. Felveszem a fekete, kora tavaszi kabátomat, majd familiárisommal az oldalamon kisétálok belvárosi irodámból, és elindulok az egyik irányba, út közben megállva egy kávéért is, amit papírpohárban kérek, és azt kortyolgatom, miközben a tekintélyt parancsoló Doberman épp csak annyi időre mozdul el vajszínű magassarkúba bújtatott lábamtól, amíg dolgát végzi, vagy valamit szimatol.
Most is épp az egyik út mellé ültetett kis facsemete törzsénél talált valami érdekeset, így én is megállok, jobb kezemmel a kávémba kortyolok, míg ballal felteszem a napszemüvegemet, és végigsimítok szoros kontyba fokott hajamon, lesimítva az esetleges kósza szálakat. Nem fordítok különösebb figyelmet a körülöttem bóklászó emberekre, mágikus radarom van csak élesítve, ami természetfeletti lény közeledtét jelzi. Az alakváltók és vérfarkasok kevésbé érdekelnek, nem ütik meg az ingerküszöbömet, a boszorkányok és démonok már inkább. Apropó démon, érzem, hogy egy itt van a közelben, így napszemüveg mögé rejtett jégkék tekintetemmel óvatos kíváncsisággal pásztázok körbe, vajon melyik test rejti a démont.