Enide szavai lassan körvonalazódnak bennem, de a mellkasomban egyre erősödik egy szorító érzés. Az elmúlt napokban többször elképzeltem, hogy az átok körül egyre szorosabbra fonódik valami sötét háló, és most, hogy a nagybátyánk emlékeihez nyúlunk, ez az érzés egyre valósabbnak tűnik. Először próbálom a megszokott módon a racionalitás talaján maradni, figyelmen kívül hagyni a belső félelmeimet, ahogy Enide figyelmét is visszatereli az óvatosság. A baba miatt megfeszül bennem minden, és képtelen vagyok eldönteni, hogy a megérzésem vagy a paranoia beszél belőlem.
Enide aggódó pillantását látva összeszedem magam, és mélyen kifújom a levegőt.
– Igen, elmúlt. Csak egy nagyon rövid, furcsa érzés volt, mintha egy régi sebre emlékeztettek volna vissza, ami hirtelen újra fájni kezd. Nem mintha tudnám, mi okozta, de olyan volt mintha a haláltusáját vívta volna. – próbálom megmagyarázni, és ezzel egy kicsit magamnak is választ adni.
Aztán újra a babára pillantok, mintha megpróbálnék kiolvasni belőle bármit, ami segíthet.
– Figyelj, nem fogok megint hozzáérni, de nem tudom kiverni a fejemből, hogy ezt a bábut nem csak véletlenül hagyták ott a dobozban. Lehet, hogy Abel vagy akárki készítette, egy üzenetet próbált közvetíteni nekünk. Valamit, amit nem lehet egyszerűen szavakkal elmondani, mert… hát, mert anya mindig is hallgatott róla. Hány éves volt, amikor a testvére meghalt?
Enide arckifejezése szinte az én gondolataimat tükrözi, és újra ott van az a bátorító pillantás, amit mindig rám vet, amikor kockázatos dolgokra szánom el magam. Mégis érzem, hogy most valahol tényleg határozott döntést kell hoznunk.
– Tudom, te is látod ezt – mondom lassan, közben körbefuttatom a tekintetem a dobozban lévő tárgyakon. – Van itt valami régi, valami, ami talán az egész család múltját érinti. És… ha ennek a dolognak tényleg a részei vagyunk, akkor ez az átok is velünk született, és talán csak Abel tudott volna beszélni róla, ha lett volna rá lehetősége. De ő is fiatal volt, amikor meghalt.
Fellélegzek, próbálva összeszedni a gondolataimat, és végül újra Enide szemébe nézek.
– Nézd, akármi is történik, én úgy érzem, hogy most már muszáj folytatnunk. Ha nem teszünk semmit, akkor úgyis folyton csak a találgatások közt fogunk őrlődni. De ha bármikor úgy érzed, túl messzire mentünk, szólhatsz, és megállunk. – Megpróbálok erősnek tűnni, de tudom, hogy igazából szükségem van arra, hogy ő itt legyen, hogy támogasson ebben.
Ha Enide csak bólint, és ismét mindkettőnkre rátör a kíváncsiság, ami talán túlságosan is nagy úr bennünk. Az egyik lapot megérintem, talán írtak bele valamit, vagy egy fényképet, és elképzelem, hogy Abel, bárki is volt ő pontosan, talán egyszer ugyanígy ült a tárgyai felett, ugyanígy keresett válaszokat – talán egy olyan átok ellen, amire mi magunk sem értjük még teljesen, miért telepedett ránk.
Ahogy Enide figyelmét ismét a csuhébaba felé irányítom, a mágia és az átok közötti kapcsolat gondolatai cikáznak át az agyamon. Talán ez az egyik legjobb alkalom, hogy megpróbáljam jobban megérteni: vajon maga a mágia az, ami magával hozza az átkot, vagy fordítva? És vajon Abel elrejtett emlékei segíthetnek-e ebben?
Miközben végigpásztázom a tárgyakat, gondolatban végigfutok az eddigi megfigyeléseimen. Mióta gyakorolni kezdtem a telekinézist, az átok egyre több jelet mutatna, de lehet, hogy csak én vagyok paranoiás. Mi van, ha valójában az átok egyszer végérvényesen felerősödik és csak nem lépem át a határt minden alkalommal, amikor varázsolok? Ha Abel emlékei ezt igazolják, akkor ott állunk majd, hogy a mágia ugyan a legnagyobb szövetségesünk lehetne – de ugyanolyan gyorsan pusztító erő is válhat belőle.
A gondolat kísérteties, és próbálom elnyomni a feltörő félelmet. Tudom, hogy az ilyen kérdésekre nincs egyszerű válasz, különösen, ha az én családom évszázadokon át hordozta ezt az átkot. De ha Abel is próbált válaszokat találni, talán az ő jegyzetei és emlékei több nyomot rejtenek.
Megköszörülöm a torkomat, és halkabban, mintha magamat is győzködném, megszólalok.
– Nézd, Enide… szerintem Abel is valahol ezen a határon egyensúlyozott. Talán mindketten látjuk, hogy a mágiánk ugyanakkor segíthet és árthat is nekünk. Lehet, hogy az átok nemcsak szimplán ránk telepszik, hanem erősebbé válik minden varázslatunkkal. Ha az emlékeiben van bármi, ami megmutathatja, hogyan lehet a mágiát úgy használni, hogy ne ártsunk vele magunknak, akkor megéri kutakodnunk. De nem értem miért csak nálunk... és nálatok nőknél miért nem.
Egy pillanatra elhallgatok, átpillantok Enide-re, hogy lássam, mit gondol. Ő is elveszett a gondolataiban, és látom, hogy próbálja mérlegelni, vajon van-e értelme ennek a merész vállalkozásnak. Végül egy halvány mosolyt váltok ki belőle, mintha ezzel is jelezné, hogy ugyanaz a bátorság és kíváncsiság hajtja őt is, ami engem.
Ekkor felkapom a fejem, és észreveszem az árnyékban megvillanó zöld szempárt. A macskám, hirtelen megjelenik valahonnan a padlás sötétebb sarkaiból, és már Bacon felé trappol, akit szokás szerint bosszantani kezd egy faroklegyintéssel, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog éjnek évadján. Enide próbálja csitítani a kutyát, én meg csak elmosolyodom a jeleneten. A macska végül odaér hozzám, és megszokott, csendes nyugalmával dörgöli magát a lábamhoz, majd felpillant rám, mintha csak egyetlen kérdése lenne: „Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet?”
- Jól rám hoztad a frászt... miért kell neked is itt lenned?
Lassan lehajolok, és végigsimítok a bundáján, elgondolkodva bólintok neki – de magamnak is.
- Olyan bosszantó, mintha mondani akarna valamit. De leengedem, ne lábatlankodjon. - nyúlnék is érte, mire a fajtájára jellemző mély hangján ellenkező nyervogást hallat és a doboz felé emeli a tekintetét.

Amióta Enide felhozta Abel dobozát a parádén, nem tudom kiverni a fejemből. Ott motoszkál bennem az érzés, hogy ez az egész történet többről szól, mint amit eddig tudtunk. Mi lehet benne? Találhatunk-e bármit, ami közelebb visz minket ahhoz, hogy megértsük a Llewellyn család titkait? Estére, vacsora közben is azon kaptam magam, hogy gondolataim elkalandoznak. Apa észre is vette, hogy szétszórt vagyok, de szerencsére Enide segített terelni a figyelmet, amikor Lyle egyik újabb furcsaságával foglalta le a családot. Ő mindig ilyen, és most is komplett idióta volt.
Amikor később belépek Enide szobájába, és meglátom a padlásról lehozott dobozt, a szívem egy ütemet kihagy. Egész nap erre vártam, de most, hogy itt van, megfeszülök a gondolatra, mi van, ha nem találunk semmit? Vagy, ami talán még rosszabb, valami olyat találunk, ami csak még reménytelenebbé teszi a helyzetünket.
Enide rám vigyorog, ahogy belépek, és gyorsan elvicceli, hogy ő a „Holmes”, én meg maradok „Watson”. Ez most különösen találó, hiszen mindig ő a bátrabb kettőnk közül. Ahogy a kezébe veszi a dobozt, látom rajta, hogy kicsit ő is izgul. Mindketten érezzük a feszültséget, de én próbálok erős maradni, hogy ne zavarjam meg a pillanatot.
- Ne reménykedj, te vagy a hű társam és nem fordítva. - azért ugrattam érte.
Amint telekinézissel lassan felnyitom a dobozt, érzem, hogy Enide elismerően bólint. Egy apró siker, de legalább most nem aggódom azon, hogy ez a kis varázslat bármit is felgyorsítana az átkunkban, tényleg jól vagyok. Ahogy a régi, poros fedelet felnyitjuk, az első tárgyak megjelennek előttünk: megsárgult papírok, egy régi napló, néhány fotó. Enide azonnal elővesz egy képet, és odafordítja felém.
Abel említésérea fotóra pillantok és én csak bámulom a képet. Valóban, mintha magamat látnám, csak évekkel korábban. Abel arca olyan ismerős, de egyben idegen is. Valami borzongató fut végig rajtam, ahogy összehasonlítom magunkat.
– Igen, ez ő lehet – válaszolom halkan, de a szavak nehezen jönnek ki a számon. Talán Abel is ugyanazt az utat járta be, mint én? Ő is próbált kitörni, vagy egyszerűen csak beleveszett ebbe az átokba?
Miközben Enide tovább nézegeti a képeket, én a doboz mélyére nézek. Ott van valami... valami sokkal sötétebb. Amint előhúzza a csuhébábut, azonnal érzem a belőle áradó enyhe mágiát. Nem erős, de elég ahhoz, hogy tudjam, ez nem egy egyszerű tárgy. Valami komolyabb van itt.
– Ez valami erős, te is érzed?– kérdezem és a levegőben szinte érezni lehet a feszültséget. – Valószínűleg totem. Vagy egy átokhoz használt tárgy. Lehet, hogy Abel próbált megakadályozni valamit.
Ahogy kimondom ezeket a szavakat, egyre inkább tudatosul bennem, hogy ez a doboz valami sokkal nagyobb dolognak a része. Talán Abel ebben próbálta megfogalmazni, hogyan harcolt az átok ellen, vagy épp ellenkezőleg, ez az a tárgy, amivel próbálta magát megvédeni. Bármi is legyen, érzem, hogy ennek még komoly következményei lesznek.
Óvatosan megérintem Enide vállát, és csendesen hozzáteszem:
– Figyelj, ez lehet, hogy veszélyes. Anya soha nem beszélt Abelről, és talán pont ezért. Nem tudjuk, mit találunk itt, és mit indítunk el, ha tovább ásunk. De egyszerűen muszáj. Ez vajon Abel vére?
Nem vagyok biztos benne, mi a helyes lépés, de egy dologban biztos vagyok: nincs visszaút. Ahogy a csuhébaba véres szálai közé nézek, tudom, hogy most már muszáj továbbmennünk. Talán ez a kulcs, amivel végre megtörhetjük az átkot. Megragadom a bábut, hogy jobban szemügyre vegyem, majd hirtelen úgy érzem mintha képszakadás lenne, aztán felfogom lassan, hogy mi történik. Hirtelen olyan fájdalom jár át mindenütt, mintha megszűnni is könnyebb lenne.
- Szenvedett. Valami iszonyatos kínt éreztem hirtelen. - hiszen még a bábut is leejtettem és csak a remegő kezemre tudtam meredni, másra nem. Utolsó perceit érezhettem meg?

Azóta, hogy Enide először említette Abel dobozát, szinte nem is tudtam kiverni a fejemből. Valami különös vonzása volt, mintha a megoldatlan családi rejtélyek – a nagybátyám halála, a képességeim körüli homály – mind ebben a régi, poros dobozban rejtőztek volna. Egy részem félt tőle, attól, hogy amit találok, talán megerősíti a legnagyobb félelmeimet. Mi van, ha Abel titkai hozzám is közelebb állnak, mint szeretném? De aztán ott volt az izgatottság is – az a sürgető érzés, hogy végre a saját kezembe vegyem az irányítást, hogy legalább megpróbáljam megfejteni ezt az egész átkozott helyzetet, ami körülveszi a családunkat.
Ahogy közeledett az éjszaka, csak forgolódtam az ágyban, a gondolataim egymást kergették. Előre láttam magam előtt Enide-t, amint halkan feloson a padlásra, és a doboz után nyúl. Képzeletben már százszor kinyitottam azt a ládát, de mindig csak ködös képeket láttam a tartalmáról, mintha valami sötét erő tartaná rejtve a választ. Mégis, most már nem volt visszaút. Tudtam, hogy nem hagyhatjuk annyiban, és bármennyire is nehéz lesz, végig kell mennünk ezen az úton.
Enide üzenete ébresztett fel, és egy pillanatra a fáradtság kísértett, de az izgalom gyorsan átvette a helyét. Halkan felkeltem, és próbáltam minden zajt elkerülni, ahogy az ajtóhoz osontam. Már régóta nem játszottunk ilyen titkos játékokat, de ez most más volt – nem gyerekkori csíny, hanem valami sokkal komolyabb dolog.
Ahogy beléptem Enide szobájába, rögtön Bacon szaladt oda hozzám, aki izgatottan várt, mintha megérezte volna, hogy ma éjjel valami különleges történik. Enide ott ült a padlón, előtte pedig az a doboz, amiről napok óta álmodoztam. Sherlock Holmes stílusában üdvözölt, és ez megmosolyogtatott.
- A tárgyi bizonyítékok, Holmes – súgtam vissza nevetve, de csak halkan, nehogy bárki meghalljon minket.
Letérdeltem mellé a földre, és egy pillanatra megálltam. Ujjaimmal finoman végigsimítottam a dobozon, éreztem a poros, régi felületét, és elgondolkodtam, milyen titkok rejlenek benne. Egy egész világ lehetett odabent, amit eddig elrejtettek előlünk. Ahogy megérintettem a zárat, egy röpke pillanatra visszahúzódtam. Mi van, ha valami olyanra bukkanunk, ami visszafordíthatatlan? De tudtam, hogy nincs más választásom. Ez már nem csak Abelről vagy rólam szólt – az egész családunkat érinthette, talán több generációra visszamenően is.
Mély levegőt vettem, és lassan egy apró koncentrálás után a zár halk kattanásával jelezte a kezem alatt, kinyitottam a dobozt. Az első pillanatban csak a sötét belsejét láttam, de ahogy lassan megmozdítottam a fedelet, megéreztem valami furcsa rezgést – mintha a levegő is feszültebb lett volna körülöttünk. Kissé éreztem azt a szorítást, amit ilyenkor szoktam, de betudtam most az izgatottságnak, hogy beszédültem.
- Mit gondolsz, mi lesz az első nyom, Watson? – kérdeztem félig viccelődve, de a hangomból nem tudtam teljesen elrejteni az izgatottságot.
A doboz most már nyitva állt előttünk, és a rejtett világ, amit eddig csak sejtettünk, most a szemünk előtt kezdett kibontakozni.