Minden elismerésem, hogy még egy ilyen ingoványos talajon is simán tapogatózik, és nem szégyenlős semmit sem kimondnai, ami tetszik. Pont egy ilyen ember kell nekem az üzlethez, mert ebbe nem kell belelátni mást, ez csak egy beszélgetés, ami már nem a munkához köthető, talán normális is két ellenkező nemű esetében. Kóstolgatni lehet a másikat, aztán meglátjuk mennyit enged a fantázia és mennyit a valóság. De én bevallom ami engem illet, bármit, nem szégyellem, hogy ugyan nem tudok elköteleződni senki mellett, azért a szórakozást nem vetem meg, mondjuk biztos vagyok benne, hogy az ő fejében sokkal nagyobb szoknyavadász lehetek, mint a valóságban. Nem jut minden éjszakára, lehet, hogy menne, de nincs annyi időm és a szükségleteim nem csak ebben merülnek ki. Bár a legtöbb férfiről ez lehet az elképzelés női szemmel.
- Jobban kedvelem ha valaki nem a küsejével akar világos lenni, hanem sokkal inkább a sötét külső mutasson világosságot odabent. - mutatok a fejemre, mert ha valaki kos az sokkal jobban megmozgat, a külső sem utolsó, és válogatok, de ha valaki butácska aligha állok le vele.
Már már érzem, hogy szavai, gesztusai kezdenek kiváltani valamit belőlem, amit jobb időben visszahúzni és nem belemenni, mert jobban szeretném ha a munkában lenne ennyire hatékony, mint a pasik fejének elcsavárában, mégha engem azért annyira nem is egyszerű megbűvölni.
- Csak arra van szükségem, és ezt egyre jobban el is hiszem. - magamnak is mondom, hogy minden bizonnyal a legjobb választás volt, aki ellen sok negatív is szólt, de ugyanakkor az ami a magánéletben negatív a munkában lehet fellendülést és nagy teljesítményt hoz. Egyszer talán beenged, ha akarom az életébe és megtudok többet, de talán nem ez a mi sorsunk és mivel az én kíváncsiságom abban kimerül, hogy mennyire érti a szakmáját nem én leszek a legnagyobb interjúztatója. Csalódás, de olykor annyira érzéketlen tudok lenni más emberek iránt, hogy az szinte fáj, legalábbis a másiknak, elvileg.
Az étel megérkezésével valami megváltozni látszik, visszanyugodunk a hirtelen felindulásból, aminek a végét egyikünk sem ismeri, de amint megint ott maradunk ketten az asztalnál megint visszatér, de már csak a móka kedvéért, mert nem bocsátanám meg magamnak, ha az első igazán izgalmas estém unalmasan telne.
- A szó legszorosabb értelmében nem, de vannak olyan helyzetek, amikor ez az érzés valamiért megelevenedik bennem. - felelem neki az éppenséggel elég bizar kijelentésére, de nem lepődök meg a szavain. Van benne valami sötétség, ami vonz, és ugyanakkor taszít is, megmagyarázhatatlan és mégsem engedném el.
Komolyan azt hittem, hogy egy elég határozott ember képében ülök most itt, mégis ő tudja a szót másfelé terelni, mert hirtelen képtelen leszek rá, ami egy kcisit zavart is okoz a fejemben.
- Anders Morton. - ejtem ki a nevet a számon, miután lenyelem az első falatot, az étel remekm mégis kesernyés íze lesz a szavaimmal. Az az ember tökéletes álarcot vett magára, amikor tárgyaltunk, ellenáll és azt hiszem én leszek az aki alatta marad, bár lehet Elodie-val majd egy kicsit előrébb kerülhetünk, de annyira tudja mit csinál és vele szemben még én is egy kis ebihalnak érzem magam, bár ezt közel sem mutattam ki előtte sem és Elodie-val szemben sem fogom. - Az Ő cége tulajdona a föld, amit meg akarok venni, már majdnem minden sinan volt, amikor valamiért mégis behúzta a féket. - a hangom átvált hivatalossá, közel sem olyan, mint eddig, mert ez olyan téma, amit a korábbi Chris, aki percekkel ezelőtt voltam nem fejtegetne, de ezt az énemet szeretem jobban.

Érthető, hoyg egy olyan nőnek, mint Ő vannak olyan igényei, amit nem tud egy pasi teljesíteni, vagy az a valaki még nem jött el számára, nincsen ebben semmi rossz. New York hemzseg az ilyen nőktől, és senki soha nem ítéli el őket, de nyilván más a helyzet egy ilyen kisvárossal, mint Rose Harbor. Itt mások a szabályok és ha nem azok szerint élsz, akkor máris ott van az összehúzott szemmel való vizslatás, és ez nem járja. Valamiért mégis itt van, itt él, és nem vagyunk annyira közel egymáshoz, hogy erről faggassam, talán nem is érdekel annyira, hiszen nem a magánélete miatt kell nekem annyira, hanem a tudása miatt, bár kár lenne azt hazudnom, még magamnak is, hogy nem érne meg egy két ajtócsapkodást, de kétségkívül nem én leszek, majd akivel annyira meg akarja osztani a lakását.
- Szóval ilyennek látsz? - nevetek fel, feltéve egy költői kérdést, amikor arra utal, hogy lehet engem otthon érnének hasonló atrocitások. - Nem eseteim a szőkék. - vonom meg a vállam, mintha a mondata lényegi részét ragadtam volna meg és zárnám rövidre. De azért lehet benne valami, nem habzsolom az élet ezen részét olyan mértékben, mint sok barátom, de messze nem vetem meg a nőket az ágyamban. Szeretem ha valaki melegíti mellettem, és igen van, hogy nem hívom fel őket, de a munkám miatt képtelenség lenne egy épkézláb kapcsolatot fenntartani. Ria elég nekem nőként az életemben, bár vele nem feküdtem le, de azért előszeretettel osztja, hogy mit hogy kellene csinálnom, mintha a feleségem lenne, közben csak egy idegesítő testvér féle.
Megjegyzésére összehúzom a szemem, de nem kérdezek rá, csak próbálom elemezni azokat, amiket mondott és az arcát. Nem akarok vájkálni benne, az életében, lesz még elég időnk, amíg a városban elkészül minden a tervvel kapcsolatban, talán többet is fogok róla megtudni, mint amit Ő majd akarni fog, hiszen itt mindenki ismer mindenkit.
Azt érzem ahogy beszélni kezdek egyre közelebb engedem magamhoz és ahhoz aki lenni tudok, olyan valaki mellett, mint ő. Nincsenek titkaim, nem vagyok könnyű ember, nem vagyok olyan, aki mindenkinek igent mond és behódol, szeretem a nehéz reseteket, mint ő is, és akármennyire nem akarom észrevenni a szavaimra a reakcióját megteszem, és automatikusan inkább visszahúzódok, mielőtt a jól bevált módszer jönne és inkább hagynám a francba ezt az egész vacsorát, de ez most nem az a műsor.
- Abban biztos voltam, már akkor, amikor beléptél az ajtón. - a szemem nem veszem le róla, csak távolságot növelem meg, ami jobb mindkettőnknek, lehet ez valami egészen bonyolult dolog kezdete, de nem vágnék bele azonnal, akkor hol maradna az izgalom, a varázs, a lehetőség, hogy nem lesz belőle semmi. Nagy játékos vagyok, de Ő is, ami igazán felkorbácsolja a dolgokat, és lázba hoz, minden téren, és még csak eltitkolni sem akarom előle.
A legjobbkor, vagy ki tudja, lehet a legrosszabbkor jön a pincér a szakítja a félbe a nem is tudom mit.
- Jó étvágyat! - felelm neki és a számba veszem az első falatot. Jó, elismerősen bólintok, miközben lenyelem az ételt. - Szóval ez az első inger? Te, én, egy elég jó vacsora? Már csak a gyertyafény hiányzik és New York. - mintha be sem fejeztük volna a korábbi kört folytatom, miért is hagynám abba azt, ami ennyire az ínyemre van, félő, hogy megütöm a bokám vagy Ő, nem ismerem, de nem látom rajta, hogy könnyen lehetne a sírás felé kergetni, mert valaki nem azt adta neki, amit elvárt volna.

Minden ember életában vannak fekete foltok, amik miatt nem elítélendő az adott szenély, nekem sem ez fordult meg a fejemben, leginkább csak az, hogy egy Elodie féle lány, mégis miért nem a saját súlycsoportjával kezd, miért ad ennyire alá. De nincs jogom bírálni, nekem is volt egy két igen félresikerült attrakcióm, amire nem akarok visszaemlékezni, annyi a különbség, hogy én soha többet nem fogom őket viszont látni, mert nem a lakóhelyemen csábultam el nekik vagy ki tudja ki kinek.
- Ez egy kicsit úgy hangzik, mintha mindig más lenne az akció számodra. - húzom fel a szemöldököm, még mindig nem ítélkezve, semmi jogom hozzá, de már a kötetlen beszélgetés része lett, hogy ennyire szabadon használom a szavakat és félő ha most fogom vissza magam visszaesünk az üzleti részhez, ami őszintén szólva  a mindennapjaink része lesz és unalmassá válik. Most lazítani kellene, elnevetni azon, amik ennyire kellemetlen helyzetet okoznak és nem fennakadni azon, ami az életet képzei, ezúttal az ő kalandos kis életét, ami a megjegyzését hallva nem volt túlságosan emlékezetes, amin igyekszem nem felkacagni.
Aztán  szavaira felerősödik a nevetésen, méghogy nem tudjuk ledominálni, még fogalma sincs milyen vagyok, sokan akartak már fölém kerekedni, nem lett rossz vége, nem az a célom, hogy bárki felé kerekedjek, de az egy szinten való tárgyalás szinte kötelező, ha valaki nem adja meg, hanem fölénnyel akar bírni, akkor én is akcióba lépjek. Nem durván, vannak módszereim, amit Elodie nem ismer, de megfog, mert meg akarja ismerni, még akkor is ha nem mutatja ki. A szavai pontosan azt sugallják, hogy akarja, de nem most van itt ennek az ideje.
- Kötelezőnek nem kötelező, de láthatod mennyire szórakoztató tud lenni. - intek az előző heti kalandja hűlt helyére. - Vagyis nekem az. - vonom meg a vállam, de nem akarom, hogy megint visszatérjen közénk ez a korábbi téma, de említésnek azért jó.
A rendelést gyorsan lezavarja, bízom benne, hogy jó ételt rendel nekem, finnyás vagyok a minőségi étkezésre, de nem arra, hogy mit egyek. Sok mindent kipróbáltam már az életem során és nem a haltól fogok elrettenni, szóval csak mosolyogva bólogatok a mondandójára.
- Ez igaz, még egy kisváros is tud ezek szerint egy olyan embernek meglepetést okozni mint én. - elég sok helyen jártam már, nem mindig sikerül meglepniük a helyieknek így, de meglátjuk Rose Harbor étterme ígér e valami jót.
- Arra nem goldnotál, hogy a mohóságot mi vagy inkább ki idézi elő. - hzom fel a szemöldököm pimaszul és ugyanazt teszem, amit ő, végig mérem nem érdekelve, hogy éppen milyen viszonyban vagyunk, vagy leszünk egy két nap múlva ha a szerződést aláírjuk.
- Nem is egy nebánts virágot akarok magam mellett, lesz elég gondod abból is, hogy mellettem cövekeltél le erre az időszakra, és ha ezt bevállaltad, mert tudtad, hogy mivel jár, akkor nem hinném, hogy olyan nagyon sok minden az utadba állhat. Nem igazán izgat ki mit gondol vagy mond, arra vagyok kíváncsi amit kivált belőlem az ami történik körülöttem, azok az ember akik körbevesznek, milyen viszonyt tudnak ápolni velem. Nem vagyok én sem egyszerű eset, mi több, barátaim is igen kevesen vannak, szóval üdv a klubban kedves. - dőlök előre az asztalom tartva vele a szemkontaktust, amivel a mohó tekintete engem figyel. Tudom, hogy nem kellene, és meg is húzom a vészféket, de még egy valamit majd meg kell mutassak neki, az pedig az, hogy mennyire hatni tud a Hyland féle vonzerő, még egy olyan nőn is, aki azt hiszi rajta nem foghat semmi. Meglátjuk!

Ha fennakadnék olyan szituációkon, mitn az előző, azt hiszem napestig nyalogatnám én is a sebeimet. Nem kell, hogy mindenki kedveljen és kellenek olyanok, akik kifejezetten megvetnek, mert akkor tudja az ember, hogy valamit jól csinál. Igenis legyenek olyan emberek, akiknek nincsen jó véleménye rólad és igenis legyen beszólás, hogy a rosszból amit kapsz nevetni tudj. Én s efelé igyekszem elvinni a kellemetlennek induló helyzetet, de meg sem lepődök, hogy egy Elodie féle csajnak vannak olyan pasijai a városban, akik a nemet nem tudják felfogni és inkább sértettségig fajulnak, minstem beletörődjenek, hogy ez nem fog menni. A kapcsolatok amúgy is ördögtől való dolgok, minek is, ha egyszerűen ez a vége, még ez is engem igazol. Vagy csak nagyon nem szeretem ha el kell köteleznem magam valaki mellett, akinek még azt is hagynom kellene, hogy minden nélkül ítéletet mondjon felettem és beleszóljon az életem egy két részletébe. Na nem, tökéletes az egyedüllét, ilyen olyan kilengésekkel, amiket nagyon is titokban csinálok, hogy az imidzsem ne akarjon megromolni még egy olyan városban is, ahol nem is ismernek, de már nem kedvelnek.
Kérdésem és a hangulatom arra ad okot, hogy ő is nevessen és ha csak egy kicsit is de megteszi. Könnyen hozott minket ez a helyzet lazább hangulatba, talán még hálásak is lehetünk a fickónak, hogy a befeszült légteret ennyire könnyen bomlasztotta meg.
- A milliomos csemeték se biztos, hogy jobbak, csak lehet, nem fognak másnap részegen számon kérni. - mondom neki elgondolkodva, magamra húzva egy kicsit a fámát, mert miért ne. Nem dolgozunk, bár talán egy kicsit vissza kellene vennem, hiszen ő nekem fog dolgozni és nem kellene ilyen témákat feszegetni akkor sem ha munkaidőn kívül vagyunk, ám mégsem hagyom annyiban. - Pedig kellene, akkor meg nem értem miért nem örültök, ha New York egy kicsit belakja a várost, tele lesz olyan férfiakkal, mint én aztán nem győztök majd válogatni. - bár még magam is meglepődök, hogyan jöhetnek ki ennyire könnyen ilyen szavak a számon, lehet a hely jellege vagy az emberek kellemetlen pillanata akarja valam tudatni, hogy nem kell feszültnek lenni, vagy komolynak, mert attól nem lesz jobb csak nekem és a társamnak nehezebb.
Ami a hirtelen jött kérdésemet illeti, nem bizonytalan vagyok az ízléséhez, hanem nem tudom hova tenni a nagyon vidéki hangulatot és szeretek jókat enni, talán még jogos is lehet a kérdésem.
- Megszokod, hogy finnyás vagyok az ételekre, ha vele fogsz dolgozni. - teszem hozzá, hiszen egy két üzleti ebéd bele fog férni, munka keretein belül, nem úgy, mint most. Már egy ideje nem is beszéltünk a munkáról, ami egy kicsit megkönnyebbülés, de persze tudom, hogy most az a fókusz és nem a trécselés.
Végignézem a könnyed kis beszélgetést, vár inkább a lány arcán pihan a tekintetem és amikor elmegy a pincér csak akkor veszem le róla, hogy ne vegye észre, bámulom. Mennyire kínos is lenne.
- Miért szerinted még nem ettem igazán tökéletes ebédet? - kérdezem tőle felkacagva a szavaira, nem őt nevetem ki, hanem a feltételezést, én sznob gyökér. Azonnal vissza is vonnám, de nem nagyon tudom, így egyszerűen csak folytatom. - A végén lehet, hogy meg kell bíznom téged, hogy kísérj körbe a városon, kíváncsi lennék a kemény álca mögött mennyi megsebzett férfi van, aki egy kisebb sejtésre, hogy mással lógsz bevetik a fekete özvegy lapot. - a víz előttem landol és a mondatomat befejezve iszok bele, miközben nem veszem le róla a szemem. Túl sok? Igen, de tudnom kell mennyire fogok bírni vele és most, hogy nem érzem a nyomást magamon ha csak egy pár óráig is, lazábbnak és felszabadultabbnak érzem magam, ami részben neki is köszönhető.

Biztos van egy olyan oldala, amit érdemes lenne jobban megismeni, mindenkinek van, csak nem mindenki hagyja, hogy közelebb kerüljenek ehhez az oldalához, ami nem baj, és én sosem voltam olyan ember, aki kapálózik érte.
Hamar leparkolunk, majd az étterem felé vesszük az irányt, feltűnik ugyan a sok vizslató sempár, de nem foglalkozok velük, mert már tudom, hogy rólam is van egy véleményük és nem vagyok rájuk kíváncsi. Jelenleg is azzal küzdök, hogy olyan tagja legyek enek a városnak, aki ad az értékéhez, de ezt az itteniek egyszerűen megvetik, vagy csak engem és az általam hozott dolgokra nem vágynak nem tudom, de igazából nem is annyira fontos ez.
Amikor beérünk az étteremben megszokásomhoz híven nyitom ki neki az ajtót és amikor beérünk a pulthoz megyek, hogy asztalt kérjek magunknak, mégis olyan mértékben lenézően kezelik, hogy meg kell kérdeznem Elodiet, hogy mit csináltam rosszul. Teljesen másban nőttem fel, ez a város közel sincsen az én eddigi életemhez és tudom, hogy sokat kell majd itt lennem, bár nem akarok itt maradni, azért nem ártana, ha nem csak ilyen arcok fogadnának bárhova megyek, mert még az én kemény szívem is képes lehet ezzel dacolni és nem fog neki jól esni.
- Ezt megjegyzem. - bólintok rá, és amikor helyet foglalunk igyekszem nem nagyon körbenézni, de a hely annyira nem a szokásos étterem feelinget adja, hogy egyszerűen muszáj. Inkább magam elé kapom az étlapot, hogy ezzel tereljem a figyelmem és elkezdem nézni, hogy mire éhezem igazán.
Egy nem éppen várt hangra figyelek fel és ráemelem a tekintetem a férfira, aki hirtelen csapott be közénk, már csak az kellett volna, hogy leüljön. Egy kicsit kelletlenül figyelem a szituációt, de nem érzem, hogy bele kellene szólni, bár nyelek egyet, amikor a több szó kicsúszik a száján. Nem vagyok prűd, nagyon sok mindent lehet rám mondani de azt nem, és mégis azt érzem, hogy egy kicsit zavarba hoz ez az egész szituáció, de megemelem a szemöldököm és érdeklődve figyelem mi lesz belőle. Vagyis egészen addig, ameddig a férfi felém nem fordul, hogy a nemleges válasz és a lesajnáló szavak után felém is tereljen pár szót. Szavai hallatán azonban nem tudok megszólalni egyszerűen csak utána nézek, majd Elodie-re és azt hiszem nem sok jogom van megkérdezni volt ez.
- Itt minden nap ilyen móka? - kérdezem és felnevetek, mert ez a helyzet azt hiszem egyéb választ nem vár. - Nem gond, mindenkinek van múltja és nem vagyok olyan, aki ítélkezik ilyen felett, de azért egy kérdésem mégis lenne. - a távozó alak után mutatok. - Azt hittem ennél jobb a zsánered. - csóválom a fejem, mielőtt jönne a pincér, és akkor kapom magam azon, hogy mennyire ellazultam, olyan igazi botrányra éhezett a new yorki agyam, vagy csak egyszerűen nem akarom, hogy feszengjen és így igyekszem a segítségére lenni.
- Én egy mentes vizet, köszi. - nem nézek a pincérre, pedig azt hiszem illene, Elodiera vetek egy pillantást, majd hirtelen felnézek és egy apró mosolyt erőltetek a srác felé. Bár nem vágyom az elfogadásra, azért az ellenkezőjét sem akarom elérni itt senkinél, és rosszul nyitottam.
- Azt hittem valami erős italhoz fogsz nyúlni ezek után. - nézem ismét az étlapot, mert az ételt nem döntöttem még el. Fogalmam sincs, hogyan tudnék rákérdezni arra, hogy mennyire friss halból készítik az ételt. Elég sznob gyomrom van és ezzel nem tudok mit kezdeni. Talán megvárom amíg távozik a pincér és közelebb hajolok a lányhoz.
- Mondd, hogy jó minőségű az étel. - szinte reménykedek abban, hogy rávágja, hogy a legjobb, bár mondta, hogy itt ez a hely annak számít de szerintem tudja, hogy nemerről van szó.

Szabadságnak is rengeteg formája van, ezek közül valamelyik jó és valamelyik olyan, mintha a szabadság lenne a lánc, ami fogva tart. A magány is egy formája a szabadságnak nála, mert én nem vagyok szociális lény, de a magány ugyanakkor tud olyan érzést is okozni, ami belülről emészt fel és csinál ki lassacskán, de addigra már mindegy. Erre persze nekem ott van Ria, aki képes pofon vágni, hogy ne érezzem magam annyira kiváltságosnak, hogy mág magányomban is egy jachton ülhetek koktélt szürcsölgetve home office-nak hívva ezt az egészet. Szóval az én szabadságom igazából mesés, nem tudom nem szeretni és még nem hiányzik, hogy azt mondjam otthon vagyok, ami sokaknak az én koromban már elképzelhetetlen. Nem vagyok átlagos.
Azonnal rávágnám, hogy de még mennyire, hogy az érzelmeknek lehet parancsolni, de egy nőnek ezt lehetetlen megmagyarázni. Egyszerűen csak munkából vagyok itt és ha ezt az agyam is elhiszi, akkor nem fogok beleszeretni a helybe, a szomszéd szobában lakó lányba vagy bármibe, ami ideköthet. Egyszerűen túlságosan kicsi és fullasztó nekem ez az egész hely, hogy én itt letelepedjek, már csak ez is egy elég erős érv, hogy még csak gondolni se gondoljak erre úgy, mint egy végállomás, inkább csak egy megálló, ami hosszú lesz és meghatározó, de nem végleges.
- Igaz, de a legjobb az egészben, hogy ez érzelmek elnyomhatóak és helyettesíthetőek. - mondom neki végül, ahelyett, hogy simán ellentmondanék neki. Lehet ez még jobban taszítja majd velem szembe, de nem szeretem, ha egy olyan dolog, ami a bensőmből fakad akar irányítani, mert az agyamnak kell ezt megtennie és meg is teszi, de nem hagyom, hogy más közbe szóljon.
Annyi minden van a fejében és az enyémben is, hogy egyszerre lerohamozni egymást talán nem is a legjobb ötlet, na meg idegenek vagyunk, akik máris többet tudnak a másikról, mint ami egy munkakapcsolatba beleférne. Ez vajon helyes? Apám azt mondaná, hogy nem, de ő azért egy elég vaskalapos ember, hogy ez mérvadó legyen.
Amikor szól, hogy álljak meg leparkolok, de amint kiszállok tanácstalanul nézek körbe, mert egyetlen egy hely sem olyan, ami egykajáldához hasonlítana.
Kedvesen, és teljesen más hangulatban jön oda és karol belém, ami egy pillanatra nagyon idegen, de nem ellenkezek és megyek amerre húz. Manapság már csak akkor marad életbe az ember ha a modern technológia a kezén lóg állandóan, szerencsére most nekem ő helyettesíti, és ezen filózba egy kicsit talán többet is legeltettem rajta a szemem, amit észrevéve azonnal magam elé meredtem séta közben.
Egyre beljebb és beljebb megyünk az emberek közé, ahol a cseppet sem zavar a sok figyelő szempár, ezt megszoktam már pár nap alatt, szavaira így csak bólintok, de akaratom ellenére nézek a kezeinkre, ahogyan az ujjaink összezáródnak, és pont ezek miatt nem szeretek közvetlenebb kapcsolatot kialakítani senkivel, hogy nem az az azonnali reakcióm, hogy elkapom a kezem, hanem az ujjaira zárom az enyémeket és követem. Csak egyszeri alkalom, hogy még jobban megutáljanak itt, végülis, azt hiszem jól haladunk. Felnevetek, ahogy végignézek egy kettő emberen, ahogy szinte lángot szórnak rám, vagy rá, ezek szerint mi ketten leszünk város legjobban utált emberei, és nem vagyok a segítségére, amiért megkértem dolgozzon nekem.
A kocsiba beszálláskor nem nyitottam ajtót tudatosan neki, most bezzeg megyek és mielőtt bemenne kinyitom előtte, hogy segítsem és ezzel együtt ösztönömsen engedem el a kezét is.
- Két főre szeretnénk asztalt. - megyek oda az egyik pultoshoz, aki csak bambán mered rám, majd majdnem hogy hülyének nézve bök egy üres asztalra. Egy kicsit furán nézek Elodira, a korábbi jelenet miatt. - Valamit rosszul mondtam? - kérdezem teljesen meglepve, de lehet itt annyira nem módi, hogy odamész a pincérhez, csak ülj le aztán mondd mit akarsz enni. - Lehet sok mindent kell még tanulnom itt. Nagyjából 5 évet venne igénybe ez az egész projekt, abból 3-at egészen biztos itt kell töltenem, szóval mond, ha legközelebb csak legyek pofátlan egy ilyen helyen és köszönés nélkül vágódjak le egy asztalhoz. - nevetem el magam.