Show

A katona nem dugja be a fülét futás közben. Várja a következő parancsot. Ha a tiszt azt mondja, hogy jobbra, akkor fordulni kell. Aki lemarad, az nyomhatja a fekvőtámaszokat és utána be kell hoznia a többieket. Vagy a végén van büntetés, a lényeg, hogy sehogy se jó. Ez még mélyen bennem van. Haladni kell a korral, mert már nem vagyok katona. Ahol most szolgálok, mások a szabályok. Nincs akkora szigor. Úgyhogy ma először eljöttem úgy futni, hogy magamra tettem a zenét. A környék nagyon szép, csendes is, amennyire a természet az. A levelek susogása és a madarak hangja, meg ha néha belelendül, akkor a szél szól bele a nagy hallgatásba. A zene elnyomja az unalmat, a monotonitást. Azt érzem, hogy eddig is így kellett volna.
Reggeli futás évek óta rutin volt nálam. Képes voltam akár emiatt két órával is korábban felkelni, vagy még azelőtt elindulni, hogy felkelt volna a nap is. Szükségem volt rá, mert remek az elmének és a testnek is; felébreszti az embert és még a gondolataimat is képes vagyok rendszerezni. Most pedig erre rohadtul szükségem van, ahogyan egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a megérzéseim is jól voltak és olyan helyre a közelébe keveredtem, aki mérgezőbb tud lenni bármely méregnél is. Nem akartam még mindig elhinni azt, amita bátyámtól kaptam, semmi segítőkéz csak gőg és arrogancia. A szokásos, gondolhattam volna.
Fel kellett készülnöm az elkövetkezendő napokra, ahhoz pedig nem volt elég a bogyó. Itt nem. Valami veszettül megbolondította a környéket és nem értettem még én sem pontosan, miért volt néha annyira sarokban tartani a farkast. A farkast, aki most is odabent alig várta, hogy szabadulhasson, kitörhessen és tombolhasson. Éreztem a bosszúszomját, amit elsődlegesen irántam táplált, amiért meg sem akartam vele békélni. Ő sem velem.
Talán egy negyven perce futhattam, amikor a szél ismeretlen szagokat hozott felém. Valaki ismeretlen szagát. Kellően messze voltam már a várostól, igazából nem is figyeltem, hogy merre rohanok, csak el a gondolataim elől. Most viszont megtorpantam, mélyeket szippantottam a levegőbe és próbáltam felmérni a forrását. Nem lehetett messze. Mindenesetre nem az a fajta voltam, aki sarkon fordul, inkább megálltam nyújtani, az egyik kőre pedig felpakoltam a lábam, hogy újrakössem a cipőm. Egyébként sem árt pár szippantás a levegőből.
Vajon ez már itt bőven az ő területük?

Alec & Archie