Furcsa volna azt mondani, hogy a béke szigetére érkezett, mert egyrészről beteg állatnak, másrészről furcsa szerzetnek hinnék. Ugyanakkor tény, hogy a temetői miliőben nem baszták szét a napját. Itt nem kellett hadakoznia senkivel sem,csak a rothadó nedves növények, a zümmögő bogarak és a holt lelkek otthonául szolgált, ahol az utóbbiak szerencsére nem azokat a zombikat vagy ghoulokat testesítették meg, mint egyes folklór történetekben, amiket ismert. És ha már itt tartunk, Rick Grimes munkássága még őt is meghatotta volna. Annak ellenére, hogy sosem mondott nemet a változásra és nem volt belső vívódása ilyen alkalmakkor, még képes volt a nem tetszését emészteni magában, amit mindig meg is tett, még ha ezekre a munkákra önként is vállalkozott, mert az emberek szerettek pletykálni. Csak a jó kérdéseket kellett feltennie, amihez pedig volt már gyakorlata és igyekezte is kihasználni a képességeit. Az idősebb fickót felváltotta egy fiatalabb, aki első benyomásra nem volt különb fiatal Benjamin Buttontől, már ami a testalkatát vagy a munkához való affinitását illette, de ha már itt volt, akkor kibaszottul be akart olvadni. Ennyi erőből akár a homlokára is tetováltathatta volna a union jacket.
A szavaira kapott replikára elgondolkodik, de csak annyi időre, hogy valahogyan belője a másik fél arckifejezését, miközben mindent és semmit sem mondott a gyógyszerről, ami tulajdonképpen drognak minősült. Nem azért tett így, mert fenyegetést érzékelt volna a földhantok felől, hanem azért, mert mindenki okozhatott meglepetést és ha Stephen valamit gyűlölt, az a meglepetés. Többek között. Mégis felhagyott az ösztönösségével és anélkül mozdult, hogy azt érezte volna, bármikor belé vághatják a minden bizonnyal életlen ásó élét, ami nagyobb felületű roncsolódásra viszont ideális lehetett volna. Nem, nem ezért fordult vissza, hogy ezt ellenőrizze.
Biccentett az iránymutatásra, és ha már jobbra vezényelték, akkor oda is lépett, csak hogy ne húzza az időt. Még más programja is volt a mai napra, ezért nem akart Manx szenvedésére jutni. - Volt itt egyáltalán valaha tömegsír? - érdeklődött könnyed hangon, de nem azért, mert érdekelte volna, hogy esetleg valamilyen kór elvitte volna a lakosság felét. Nem, másabb célja volt a kérdésének, mert csak tapogatózott. Két ásónyom közt a cipőjének talpát nyugtatta az ásó élén addig, ameddig Charlie válaszolt neki az uniformist illetően. Horkant egyet, ami beillett félig egy elfojtott nevetésbe. Szórakoztatta ez a fajta fanyar humor, mert neki azt valahogy hatványozottan vették el akkor, amikor beállt a rend kötelékeibe. - A gyászolók! Azok vonulnak végig úgy, mintha ez egy kibaszott kifutó lenne! - objektíven, egészen csendesen osztotta meg ezt, mert már kurva sok temetésen vett részt hogy tudja, mivel találkozhat. Mielőtt azonban túl hosszúra fűzné a szavait, az ásással foglalja el magát, Manx vizslató pillantásával kísérve. Tudta, hogy figyelik, érezte a kíváncsi tekintetet magán, mégsem reagált nyilvánosan, egyszerűen csak megállt egyetlen másodpercre, hogy elnézzen a hórihorgasnak tűnő alak felé, aki mintha inkább puzzle-özött volna a hantokkal a miniatűr lyukban, mert vagy kibújásnak vélte azt a hosszú választ, amit kapott, vagy tényleg ennyire förtelmes kondícióban volt a másik. Cunningham mindkettőre letette volna a voksát a szíve szerint.
- Nem lep meg, hogy ennyit tudsz ezekről az emberekről, mert nem annyira nagy város, hogy a pletyka ne érje el annak minden határát - elhallgatott, de aztán meg is törte a maga csendjét. - Az öngyilkosság sajnos nem függ össze az életkorral, sem a betegségek. Azok csak jönnek és elviszik azt, akit nem kellene - nem vált érzelmessé. A lelke az évek során keményedett annyit, hogy egy totálisan idegen számára ne árulja el a saját veszteségét, és most nem is azért volt itt a temetőben, hogy elszáradt fűcsomókba vagy éppen az idegen földhanttól mocskos ingébe fújja az orrát. Nekiveselkedett ismét az ásónak, módszeresen segített a fémnek a földbe ékelődni a lábával és mielőtt a hantokat dobálta volna ki, némileg megmozgatta az ásót, hogy könnyebben mozduljon a föld. Hallotta a kérdést, mégsem azért nem válaszolt egyből, mert ne lett volna replika. Hosszú, nem túl vidám mosollyal adózott ennek a látszólag egyszerű kérdésnek, és talán percekig elmélkedett azon, ami megtörtént és azon, hogy mi lett volna, ha...
- A nagyapám éveken át dolgozott egy helyi farmon, ahova gyerekként néha elkísértem. Olyan jó alkut kötöttem vele, hogy már az ajándék volt, ha a nap végén leülhettem a seggemre tíz percre.  Víz- és vérhólyagos tenyérrel mentem haza másnap, amiért anyám lebaszott, hogy már megint mit csináltam, nagyapám meg mosta kezeit, mert valahogy mindig fáradt volt a munkához, ahhoz viszont nem, hogy végignézze, ahogy majdnem beleléptem a fűkaszába vagy hogy a permetszerrel az arcomat locsoltam meg - vonta meg a vállát, minden egyes ásónyommal egyre beljebb, egyre lejjebb ért, de ahogy befejezte a mondandóját, felegyenesedett, a gerincét végigroppantotta jólesően és csak azután nézett el a nyurga alak irányába. És csak eztán szívta meg az orrát és egy köpettel ajándékozta meg az előtte tátongó lyukat. Úgyis mindegy a fiatal kölyöknek már, nem igaz? Nem lehugyozni készült, csak az orra ment tele a felverődő porral ásás közben.
- Te viszont ha jól sejtem, életedben nem csináltál még ilyet. Szóljak esetleg a vénasszonynak, hogy ássa ki a maga sírját? - érdeklődött nyersen, de tudta, hogy úgyis fel fogja ajánlani a segítségét. - Joe-t helyettesíted itt, ha jól gondolom - folytatta a gondolatmenetét, amit meg is cáfolhattak. - Mit csinálsz, ha nem hullákat ásol el? - mivel foglalkozol kérdés 2.0 verzióját hallhattuk.

Rose Harbor az isten háta mögött kettővel terjeszkedett nem túl nagy területen, épp annyira csak, hogy az ebben a városkában élők ne hajléktalannak érezzék magukat. Ha nem céllal érkezett volna a Renddel, akkor esze ágában sem lett volna a határait átlépni - mert még a végén az unalom fogja megölni, nem pedig a hajtóvadászat, amit már akkor eltervezett magában, amikor Cyrusban körvonalazódott terv napvilágra látott. Ha lett volna választási lehetősége, akkor sem hagyta volna magára a Rend vezetőjét, mert tartozott neki ennyivel és tisztelte annyira a felettesét, hogy a kérésére csak akkor mondjon nemet, ha azzal aláírja a halálos ítéletét. Lassan formálódtak az évek során az önmaga által felállított szabályok és mióta a lovagi élettel teljes mértékben összeforrt, sziklaszilárd elvek alapján épült fel az élete és a mindennapjai, amiből nem engedett semmi és senki kedvéért sem.
A kötelező körökön túl a saját szakállára is dolgozott, a várost övező területet lassan-lassan felfedezte már és kezdte kiismerni.. nem csak talált, de készített is egy-két vadcsapdát is azon a részen az erdőben, ami már a határokon túl esett, eljutott Hernandezék fegyverboltjába is és volt arra is ideje, hogy kipróbálja azt az egyetlen nyamvadt éttermet is, ami 4 feletti értékelést kapott, de a legjobban ez a meleg irritálta - teljesen megszokta a brit időjárást, az óceáni éghajlatot. Irritálta az idős fazon is, mert mehetett volna akár gyorsabban is. Feszült türelemmel hallgatta a sokszor témába sem vágó szavait egészen addig, ameddig a nyurga alak vézna hátát meg nem látta. Olyan rossz volt a tartása, hogy egy pillanatra elgondolkodott azon Cunningham, hogy felajánlja a térdét a fazon gerincébe - azzal talán egyenesebbé válna a figura. A véleménye akkor sem változott, amikor a férfi szembefordult vele és sokkal vénebb vonásokkal vértezte fel magát, mint amennyinek kellett volna lennie. Stephen jobban uralta a vonásait, mintsem elárulta volna, mennyire szánalmasnak tartotta a látványt, a visszahúzódó, meghunyászkodó fazon pedig nem volt túl meggyőző. Stephen szöges ellentéteként talán a hangja volt az, ami rendben volt, ám az a feszengést sem leplezte, sőt, talán még szembetűnőbbé tette azt. Ameddig az ő kézfogása tükrözte a jellemét, Charlie bőre és tartása a döglött halra emlékeztette immár a gödörben állva, ami még arra sem lett volna elég, hogy egy döglött pockot belerúgjon temetés címszóval. A csenevész lyukban állva végighallgatta a másik felet, merthogy az öreg felhúzta a nyúlcipőjét, laza bólintással fogva fel a hallottakat.
- Valahogy mindenhol elég nyilvánvaló, hogy a fizikai munka sokszor párosul részegséggel vagy droggal. A szar fizetésre inni kell, nem igaz? - vont vállat nemtörődöm stílusban, de fogalma sem volt azon túl, hogy ki volt a hivatalos sírásó, mint amit a két fickótól is hallott. Joe olyannak tűnt, akit könnyedén el lehetett tenni lába alól anélkül, hogy bárki is komolyan vette volna a hiányát. Ez pedig sokat mondott el az itt élő három emberről, aki a város népességét jelentette. Eddig még nem találkozott olyan emberrel ideát, akit a szívébe akart volna zárni és nem pedig egy tömlöcbe étlen és szomjan. - Egymás mellé fogják temetni őket? - érdeklődött egy utolsó pillantást vetve Manxre, hogy aztán ne tartsa fel, kilépett a gödörből - véletlenül - rálépve egy földkupacra, ami a cipője mellett vígan, kisebb hantokban borult vissza a lyukba. Ha megkapta az ukázt, hogy bal, vagy jobb irányba lépjen, meg is látta a jelölést, belevágva az egyik "sarok" részre az ásót mélyen a földbe. - Terveztem, hogy végignézem a temetéseket, de csak azért, mert ha Joe megint épp részegre inná magát, akkor én hantolok. Gondolom nem várják el, hogy polgárháborús szerelésben mosolyogjam végig - érdeklődött, mert fogalma sem volt az amerikai szokásokról. Ráadásul ezekben a hangyafasznyi településeken más hagyományok is lehettek akár. Miközben beszélt, lendületes mozdulatokkal folytatta az ásást.
- Kiket temetnek holnap? Nem vagyok errefelé ismerős - közölte a nyilvánvalót, elnézve a Sir Madárijesztő felé, mert az öltözéke megvolt már hozzá. Már csak azt a kibaszott szalmakalapot kellene beszereznie.

Az ujjait mélyesztette a fába megkockáztatva azt, hogy vérét serkenti. Érezte azt, ahogy a forró vére bugyogott elő onnan, ahol a koporsó szálkái cápafogként hasították végig a körömágyát, de nem jutott nagyon előrébb, épp csak annyira, hogy a hasítékot kiszélesítse kissé. Épp annyira, hogy aztán a vérző ujjait ökölbe szorítva erőteljes mozdulattal hatolt át a koporsón, ahogy ütést mért az anyagra. Egyszer, kétszer, háromszor és negyedjére is keményen a koporsónak feszült az ökle. Érezte, ahogy az ujjaival a legutolsó csapásnál koponyát is tört, az aszalódott bőr, a kiszáradó tetem viszont tartotta magát annyira, hogy a csont ne törjön szilánkosra - még. Amennyire ő maga hangtalanul, megállás nélkül dolgozott, úgy kongott a temető lélektelen csöndje az ütései erejétől. A távolban léptek zaja törte meg a némaságot, két apró gally roppanása jelezte az egyre közeledő alak mozgását. Cunningham nem vett tudomást a tényről, hogy nincs egyedül, helyette inkább a kezéről lerázta a vérének nyomait és a koporsó korhadó szilánkjait. Korántsem volt olyan könnyed a halottat tartalmazó láda kihantolása, mint ahogy a filmek jeleneteiben mutatják. Senki nem beszél arról, hogy egy idő után már fáj lenyomni az ásót. Hogy úgy érzed, mintha nem bírnál megmoccanni. Hogy az ásónyél szorításával kockáztatod a vízhólyagok és vérhólyagok kialakulását. Hogy legszívesebben végigkáromkodnád az ásás folyamatát az olyan agyagos talajon, mint amilyen ez is volt. Michael lefékezett a sír széléig, az utolsó mozdulatával port és hantokat szórt a gödörbe, mire Stephen felpillantott, végignézve azt, ahogy Hearn leguggolt.
- Nem mondhatnám, hogy ez az egyéni rekordod - könnyedén ejtette a palack vizet, hogy Stephen elkaphassa azt. Az agyagos talaj külön kihívást jelentett neki, mert nem ehhez volt hozzászokva. A gyengén vízelvezető föld kibaszottul megnehezítette a dolgát, kétszer kellett kimásznia, hogy hugyozzon. Kétszer mászott vissza és most, hat órával később pedig elért a koporsóig. Szűk négy és fél óra kellett ahhoz, hogy eltüntessék a kihantolás nyomait aztán.
- Legközelebb cserélünk - a palack kupakját se tudta letekerni. A kezei enyhén remegtek, miközben feltápászkodott, de annyi ereje már nem volt, hogy igyon is, holott szinte érezte, hogy a por a légcsövét ülte meg. Mintha a tüdejében földhantok hörögtek volna. Mintha az ódon temetőt ellepő pollen csak arra várt, hogy az ő testét készítse ki. - Eddig mind emberként patkolt el - épp annyira volt hangos a kijelentése, hogy Michael azt nem igazán értette. Régi célja volt olyasvalakit találni, aki úgy is távozott a másvilágra, ahogy egyes esetekben Vészt a testekben mártotta meg. Ocsmány, ösztön szülte metamorfózisuk állapotában.

Egy héttel később
A Bronco csendjét csak addig élvezte, ameddig a temető kapujában fel nem tűnt az őr, zörgő csontjain túl a mélyen ülő szemei voltak még látványosabbak. Olyan, amit nem szívesen nézett sokáig az ember, mert úgy érezte, mintha a lelkébe látnának. Mintha felkoncolnák és ezért a lehető legtöbb esetben kerülni igyekezte mindenki a szemkontaktust az illetővel. Stephen magára hagyta az autóját, hogy körül sem nézve odalépjen az öreghez, akinek a kézfogása enyhén döglött-halként undort keltett Cunninghamben.
- Késett.
- Milyen időszámítás szerint, uram?
- Az enyém szerint - ismerte el az öreg, s miközben megfordult, hogy az épület felé induljon el, akkorát szellentett, hogy Casper valószínűleg örömében tapsolt annak felhőjében. Stephen arcán csak egy fintor suhant át a szagos üdvözlésre, de az öreg tempójában sétált mellette, miközben két egész kérdést tárgyaltak meg. Az egyik a temetői nyitvatartásra vonatkozott, míg a másik a holtak számára. A temetések gyakoriságára a kisvárosban és a különös halálesetekre is kíváncsi lett volna Stephen, azonban az öreg emlékei megkoptak, legalábbis az őr ezt állította.
- Holnap kettő is lesz, és még nem kezdett neki a sírásó. Biztos megint valamelyik árokban kukorékol. Tudja, elég iszákos Joe. Csoda, hogy még nem sárgult be és nem itta el a máját - felesleges lett volna megsürgetni az öreget, a maga tempójában még Flashnél is gyorsabb volt. Stephen a legszívesebben egyedül ment volna mindenhova, de így legalább az őr fog a nyakába lihegni. A végén még lámpalázas lesz ásás közben, bassza meg. Alig húsz perccel később Stephen hallotta a hantolást imitáló hangokat és fel is tűnt az azt űző férfi sziluettje a naplemente fényeiben, amit a sírkövek alakjai törtek meg. - Ó! Te itt vagy, fiam? Nem is tudtam - az őr szemei összeszűkültek a férfit meglátva. - Ja, de, mégis - mintha csak magával beszélte volna meg, Stephen a kapott ásó fémjét a földbe állítva sóhajtott akkorát, hogy azt még a holtak is meghallhatták volna. Tenyerét smirgliként húzta végig a homlokán, mintha azt üzenné vele, az öregnek ideje lennie nyugdíjba vonulnia.
- Üdv - csak ennyivel intézte el a köszönést, habár egy kósza biccentést még küldött a tag felé, aki úgy tűnt, hogy éppen a sárbirkózás extrémebb fajtáját űzte, mert szinte nyakig mocsokkal fedte be magát és a ruházatát is. Ha meghempergett volna a pocsolyában, akkor is kevésbé lett volna retkes.
- Charlie, ő itt.. őő...
- Stephen - a Cunninghammel már meg se próbálkozott, helyette a kezébe fogta az ásót, ami nekifeszült a pár nappal ezelőtti vérhólyagnak és azt ki is fakasztotta ezzel az egy mozdulattal. A csenevésznek ható, alig egy láb mélységű gödörbe lépett, hogy a kezetfogjon Charlieval, ha már így mutatták be neki. Ellenben az ismeretlen figura öltözékével, az ő szettje kimerült a fekete póló szürke, laza rövidnadrág, egyszerű rövidszárú munkavédelmi cipőben. - Nekieshetek a másiknak, ha ezt megoldod egyedül. Mikor álltál bele? - érdeklődött, mert hát volt még dolguk, ahogy az öreg mondta, két temetés is lesz következő nap. Mire felnézett, az őrnek a távolodó hátát látta csak. Fasza. Bezzeg idefelé nem kapkodta ennyire sebesen a lábát. Egyébként sem tudta, hogy hol volt a másik parcella.