Vajon emögött az ígéret mögött megint a hazugság leselkedik ránk, akárcsak egy vad? Hinni akarok Alecnek, minden szavának, mert most egyszerűen más kiutat nem látok a halálon kívül. És az első átváltozásom után többször elém lépett a halál borús és megnyugtató alakja. Mert hogy veszíthetném el önmagam, ha egyszer pontot teszek az életemre. Nincs több rettegés, sem undor, amivel napról napra meg kell birkóznom.
Bár az is igaz, hogy szemernyi erőm se volt akkoriban. Vonszoltam magam, próbáltam a titkaim mögé rejtőzködni, miközben a romokban heverő stúdiót igyekeztem rendbe hozni. De nincs annyi pénzem, amivel rendbe tudtam volna hozatni. Egy évi fizetésemből is alig telt volna ki. Ez pedig újabb titkokat, újabb hazugságokat szült. Magam is csodálkozom, hogy a főnököm és a kollégáim elhitték a mesémet.
Talán ezért is kezdtem magam igazán gyűlölni, mert ugyanabba a hibába léptem bele; hasonló keresztet kezdtem hurcolni, mint Alec.

Most pedig ez a közös nyomor, ez az elátkozott sors újra lángra lobbantja a bennem szunnyadó vadállatot, és a bennem mélyen élő, elfeledett Beccát. Az ösztönlény el akarja venni azt, ami az övé; a naiv lány pedig gyengéd érzésekre éhezik. Megint megízlelni Alec vonzó ajkait; megint azt érezni, hogy a lelkünk is eggyé válik.

Emlékeztet a lágy csókunk a régi önmagunkra, és hiába volt egy együttlét a vége, mégsem mondhatnám azt róla, hogy mocskos. Talán azért sem, mert számomra mindig is többet jelentett a testiség a testnedveken és az élvezeteken túl.
Nekem ez egy visszacsatolás volt, hogy Alecre a testemet, a lelkemet, mindenemet rábízhatom. És én szerettem azt érezni, hogy ő az én menedékem, én pedig az övé. Mintha mindketten tudtuk volna a szerepünket, és képesek voltunk megélni önmagunkat. Felfedni a gyengédség utáni sóvárgásunkat.

A vad csókcsata a bennem dacoló szörnyre emlékeztet. Csak súg, bűnbe akar ejteni. Én pedig képtelen vagyok ellenállni; a testem mozdul, az agyam leáll. Érezni akarom a meztelen bőrét, ahogy a bőrömnek simul. Ahogy durván, követelődzve akarja Alec a folytatást. Versengeni egymással, hogy mégis melyikünk a mohóbb. Talán a belső farkasom kiszemetelte az Alecben élő vadállatot. Lehet egy pillanatra nem figyeltem, de a belsőnkben lévő farkasok rég egymásnak estek.
Sosem voltam egy gátlástalan valaki, de most Isten is láthatja a lelkem, hogy mennyire akarom a volt vőlegényem.

Az sem segít elnyomni az ösztöneimet, előhívni a szelídebb oldalam, hogy Alec átvette tőlem az irányítást. Nagyobbat nyögök, ahogy kirúgja maga alól a széket és egy könnyed mozdulattal a combom alá nyúl. Felrak az asztalra, miközben nekitámaszkodom, helyezkedem a kezemmel véletlenül leverem az elsősegélydobozt. Az ágyékom olyan érzékennyé válik és bizsereg, ahogy Alec nekem nyomja az ágyékát. Nem kellett sok neki se, hogy felizguljon. Ez pedig rólam is elmondható, szinte biztos vagyok abban, hogy irtó nedves lehetek odalent. Akár itt és most, mindenféle körülményesebb előjáték nélkül a magáévá tehetne. És én nem ellenkeznék. Sőt!

Nemsokára Alec viszonozza a szívességet, most az én felsőm esik áldozatául a letépésnek. Kivörösödött arccal, sóhajtozva figyelem, ahogy a tekintete végigsiklik a testem minden porcikáján. Istenem, az a szempár! Azt akarom, hogy ezzel a tekintettel nézzen rám… egészen a végéig…

Egy hangosabb nyögés szakad fel belőlem, amikor az ajkamba harap. Amennyire régen azt a fajta gyengédséget, közelséget kerestem, ami a régi önmagamra emlékeztett; most annyira vágytam ennek az ellenkezőjére. Ez a vadság teljesen megrészegít, én pedig addig akarom ezt csinálni, amíg bele nem fulladok ezekbe az érzésekbe.

Ekkor szinte arcon vág a józanság, ahogy Alec eltávolodik a számtól és beszélni kezd. Zihálok, a mellkasomban a szívem eddig is gyorsan vert, de most már más miatt kezd egy heves ritmust diktálni. Hirtelen elönt a zavarodottság.  

- Úristen! – fordítom el a fejem. - …én… én… - végül eltolom magamtól, hevesen leugrom az asztalról és a mellkasomat takargatom a kezeimmel. – Én… - végül erőt veszek magamon, felkapom a földön heverő inget és azt kapom magamra. - …vedd meg nem történtnek! Semmi se történt! Érted?

Az idegesség és a harag egyszerre jelenik meg a hangomban, de ez nem Alecnek szól, hanem inkább saját magamnak. Igen, magamra haragudtam, amiért ilyen helyzetbe hoztam magunkat. Nem fogok megint hibázni, se így, se másképp!

- Nem fogok többet jönni hozzád – jelentem ki. – Egyedül, ha segítség kell és csak azzal kapcsolatban – mondom nyomatékosan. – Szóval… szerintem jobb lesz, ha megyek. Remélem megszáradtak a ruháim – makogom.

Őrültség lenne vele újra összejönni, dugópajtása pedig nem leszek. Többre tartom magam ennél, annak ellenére, hogy most teljesen elborult az agyam és semmi máson nem járt az eszem, minthogy megdugjon.

- Felmegyek a szobába és visszaöltözöm – elfordulok tőle, a vállam fölött nézek rá, majd megindulok a hálók felé.

Bezárom a szoba ajtaját egy kisebb csapódás kíséretében. Nekidőlök, az arcomra pedig megint kiül a pír. Lassan csúszok le, egészen az ajtóküszöbig, majd a lábaimat felhúzom és átölelem őket. A fejemet fogom közben, és azon agyalok, hogy hogyan basztam el így mindent. Ezek után, hogy találkozzak vele? És valószínűleg gyakran fogunk találkozni. Ez a farkas dolog is csak összeköt vele. Nem akarok újra meg újra a szemébe nézni, leplezni a zavarodottságomat. Most mindenképp örültem volna, ha valaki máshoz is tudtam volna fordulni… Ha pedig most táncolok vissza, akkor megint rosszul jövök ki. Legalább is Alec részéről, és ezt sem akartam. Most már nem.
Hülye vagy, Becca, kibaszott hülye!

Végül elveszem a radiátorról a ruháimat, fel is veszem őket egyből. A gardróbon lévő tükörben az arcomat bámulom, igyekszem rendezni az arcvonásaimat. Kicsit megemberelni magam, hogy ne legyen túlzottan kínos a távozásom. Bár, ahogy egyre inkább szemezek a képemmel, annál inkább az a meggyőződésem, hogy minden rosszabb lesz miután lemegyek Alechez.

Csatlakozom hozzá, a torkom megköszörülöm. Beszédre akarom nyitni a szám, de végül semmi se jön ki rajtam. Most átestem a ló túloldalára, mindent túlgondoltam és egyszerűen semmi se jut az eszembe.
Az ablakon kinézek, az eső ugyanúgy zuhog, talán jobban rá is kezdett. Igen, egy… egy esernyőt kérhetnék!

- Tudsz adni egy esernyőt? – bököm ki hirtelen, de most már kerülöm Alec tekintetét.

Mitöbb, jóval távolabb álltam tőle, hogy véletlenül se legyen ott a csábítás. Nem engedek megint ennek a rohadt dögnek! Ne merjen Alec se a közelembe jönni, mert esküszöm kiakadok!

Az arcom dacosan elfordítom Alecről. Lehet, ha visszatartott volna, akkor valóban egy önző szörnyetegnek találtam volna. És lehet ezért is utálom magam, mert mindennek az ellenkezőjét tette. Könnyebb helyzetben lehettem volna, ha valóban vadként magához láncol egy életre, minthogy esélyt adott arra, mégis mit kezdjek az életemmel. Egy cáfolat volt minden, ezen pedig az sem segített, hogy végül Chicagóban kutakodtam a fajtája után. Lehet mindvégig én voltam a hibás, az egyetlen és egyedüli.
Nem értem őt sem, de magamat már annyira sem. Úgy vágjuk egymás fejéhez ezeket a fájó dolgokat, mintha ezzel tudnánk változtatni azon, ami megmásíthatatlan. Felesleges körök, a semmiért. És hiába tudom ezt, valószínűleg Alec is tudja jól, mégis újra meg újra ugyanott kötünk ki.
Ő miért nem mondta el az igazságot, én miért hagytam el őt és kevertem magam ilyen bajba. Kielégítő választ pedig egyikünk sem fog kapni, csupán megy tovább az adok-kapok, a folyamatos vádaskodás, amivel nemcsak egymást, de magunkat is meggyűlöljük.
Amikor idejöttem, egyáltalán nem ezzel számoltam. Azt hittem mindent képesek leszünk tárgyilagosan, gyorsan lerendezni, erre itt ülünk egymással szemben a konyhába és torokra megyünk.
Erre a legjobb bizonyíték, hogy megint a kutakodásom lett a téma. Felsóhajtok lemondóan, ahogy vádaskodik.

- Ezzel mit akarsz elérni, Alec? – nézek rá most már én is megfáradtan. – Nem lesz jobb azzal, hogy hozzám vágod mekkora idióta voltam – sóhajtok fel. – Nem nehéz venni fegyvert – na igen, Amerika egyik előnye. – Megtettem én magamtól is, senki se adta a kezembe.

Lehet most én törtem össze benne egy világot, hogy Becca mégsem olyan törékeny, ha makacsságról van szó. Már pedig kezembe akartam venni az irányítást. Megmutatni magamnak is, vagyok valaki Alec nélkül, eléggé erős és függetlenné tudok válni. Azt viszont nem állítom, hogy nem féltem már akkor is; nem féltem attól, mégis hova fogok kilyukadni. Talán már az elején éreztem, ennek csak rossz vége lehet, mégsem hallgattam a belső hangomra. A kíváncsiság és a csalódottság hajtott eddig az utamon.

- Megtiltod? – makogom. – Ha tehetném, mindent kitörölnék az agyamból.

Megtenném én ezt a tiltást, el akarom kerülni a gondolataimat, de akármennyire igyekszem, minden annál sötétebb. Futok, szaladok előlük, és nem veszem észre, hogy valójában a sötétség nem mögöttem van, hanem egész végig előttem volt. A sötétségből pedig kinyúlnak ezek az emlékek, ezek a csápok és a végén már nem tudok szabadulni.
És ez az érzés olyan hasonló ahhoz, amikor ez a szörnyeteg akar bekebelezni. Elnyomnám, kiölném magamból, de minél inkább harcolok ellene, annál nagyobb pusztításba kezdek.

- Mégis hogyan? – gyűröm össze erősebben a hátánál az inget, talán a bőrébe is belemarok.

Beharapom az alsóajkam, ahogy leülepednek bennem Alec szavai.

- Ígérd meg, hogy így lesz! – szólalok meg csendesen. – Ígérd meg! – ismétlem meg nyomatékosabban.

Eleget teszek a kérésének, Mara és Cath képe nehezen beúszik lelki szemeim elé. A kérdésére nem válaszolok, talán nehéz beismernem, hogy ebben igaza van Alecnek. Egyiküket sem egy vérszomjas fenevadként ismertem meg. Ellenkezőleg, jóhiszemű, kedves emberek? Talán a sors fintora vagy vicce, hogy mindkettőjük segítőszakmában dolgozik. Mintha arcul vágna a valóságom törékenysége: nem minden vérfarkas szörnyeteg.

- …talán…túl durva voltam veled – nem mondom ki, de sejtheti, hogy a szörnyes kijelentéseimre értem.

A büszkeségem, a makacsságom még nem engedi, hogy színt valljak neki. Ahhoz túlságosan erős, olybá gyenge vagyok. Egyszer biztos eljön az idő, amikor ki tudom mondani ezeket a szavakat, mondatokat, amikben kissé legyőzötten, de elismerem Alec kijelentéseit.
Őt sem egy szörnyetegként ismertem meg, ha nem derült volna fény az igazságra, akkor mai napig azt hinném, hogy a volt párom egy kedves, odaadó férfi, aki teljes egészében megérdemel engem, még többet is, amit valaha nyújtani tudtam neki.

Összecsukom a kezem, hogy csillapítsam valamennyire a vérzést. Józanítólag hat, ahogy látom mennyire igyekszik megkeresni a kötszert és a fertőtlenítőt a fiókban. Nem az esetlensége hatott így rám, hanem inkább az, mennyire próbálkozik, aggódik értem ugyanúgy, akárcsak régen. Ez az aggodalom pedig az ölelésében is ott volt. A karjaival úgy ölelt körbe, mintha egy védőburkot szeretett volna körém húzni; ami megvéd ettől a veszélyes világtól.

Amíg keresgélt, addig az orromat a vér, a kávé és a sör behatározhatatlan, bizarr aromája töltötte ki, most pedig, ahogy visszajön, szinte egyből az ő illata bódít el. Ugyanazt a sprét és dezodort használhatja, mint eddig.
Ha nem ilyen tárgyilagosan akarom megfogalmazni, akkor Alecnek nyugalom és biztonság illata van. Mintha most kezdene kikopni a csalódottság esszenciája, de magam sem tudom miért.

A kezemet az asztalra teszem, a sérülésemmel felfelé. Felszisszenek, ahogy a sebemet kezdi kezelgetni, főleg, amikor képbe jön a fertőtlenítő is. Éltem én meg rosszabb dolgokat, de ettől függetlenül nem a legkellemesebb érzés, ahogy marja a szétvágott tenyeremet.
Csak bámulom, ahogy a sebemet szépen, óvatosan átkötözi. Néha-néha félénken felpillantok rá, az arcára.  Olyan komoly most, tele aggodalom és félelemmel, és most emberinek látszik. Nincs kizárva, hogy áltatom magam, mert ebben szeretnék hinni, viszont ritka esetek egyike volt mindig is, amikor ennyire sebezhetőnek mutatta magát. Nem egy lerombolhatatlan bástya, se támasz, egyszerűen csupán egy férfi, aki tele van érzelemmel.

A fejem megcsóválom a kérdésére. Az ujjaimat megmozgatom, pont jó, tudom őket mozgatni. Ekkor ismét találkozik a tekintetem Alecéval. Nyelek egyet, ahogy fürkészi az arcom, majd a szemem. Elkapnám a szemem róla, de olyan, mint a garázsban. Ott sem tudtam csak úgy eltávolodni tőle, a testem leblokkolt. Ez pedig most sem volt másképp.
A testem nem engedelmeskedik. Az agyam ellenkezne, mert őrültség az, amire a testem vágyik. Az érzéseim is olyan ösztönösek, és sokkalta erősebbek a józanságnál.
Gyűlölném kellene, erre gyengéd érzéseket táplálok iránta.
Ridegnek kellene lennem vele, erre a testem vágyik rá.
Minden ellene szól, viszont minden más meg mellette.

- Végeztünk… – ismétlem meg őt.

A kezem lefelé fordítom, hogy megtudjam fogni a kezét. A homlokunkat most én érintem össze, az orrunk is összeér. Mély levegőt veszek, magamba szívom az illatát, hogy sohase felejtsem el, milyen az illata a biztonságnak és a nyugalomnak.

A szájára téved a tekintetem, végül épphogy, de hozzáérintem az ajkamat az ajkához. És itt valami átkattant nálam. Megint az a hang. Az a vad. Követelte azt, amit eddig nem kaphatott meg.
Ráharapok Alec alsó ajkára, majd rendes csókba forr össze a szánk. A kezéből kicsúsztatom a kezem; az egyikkel a hajába túrok, a másikkal pedig közelebb vonom magamhoz. A pólójára vett kockás inget ledobom róla, a csendet pedig megszakítja a textil szakadása.

A fájdalom megszűnik létezni. Az izgalom legyőz, a belsőmet átjárja a vágy és olyan érzékenynek érzem a testem minden pontját, mint még eddig soha. Foghatnám csak arra, hogy egy éve nem voltam együtt senkivel, de ez sem igaz.

Egy éven keresztül csak rávágytam, és most az enyém lehet újra.

Az arcom biztos kipirult, ahogy mohón követelem a folytatást.  

Még többet…
Többet…

A haragos pillantások úgy záporoznak, mint golyók ez háborús övezetben.
A visszakérdezésekkel sarokba szorít, már ő ítélkezik felettem, hibáztat és büntet, amiért elhagytam.
A bűntudat éledezni kezd bennem, legszívesebben a szívemet, a lelkemet is kidobnám a francba, hogy ne kelljen velük szembenéznem.

- Mit tettél volna a helyemben? – nem vagyok hajlandó válaszolni a kérdésére.

Kettőnkön múlt a kapcsolatunk, de elég magamnak beismerni. Neki nem kell hallania… Nem hallhatja, mert nem érdemli meg. Vagy talán én nem érdemlem meg a feloldozást, hogy hangosan is ki merjem mondani azt, ami belül szétszakít. Attól felszabadítóbb pedig nincs, amikor rájövünk, hogy kimondva semmi sem halálos, túlélhető és megbocsájtható.
Végtére, ebben a helyzetben nemcsak Alecnek kell bocsánatot kérnie, hanem nekem is. Meghallgathattam volna, de esélyt nem adtam neki. Mégsem éreztem – érzem – unfairnek, hogy ennyi idő végül elfordultam tőle, magam útját akartam járni.
És a múlt, egyedül az, ami felemészt. A magunk mögött hagyott emlékek után szaladok, nyúlok, de sosem fogom már elérni. Ezek után semmi sem lesz ugyanolyan.

- Nem tudom ki gondolta komolyan, hogy akit igazán szeretünk azt el kell engedni – világi hülyeség.

Ezt hallani valahogy kegyetlenebb, mintamennyire gondoltam. Mindkettőnk temperamentuma heves és birtokló, erre képes ezt mondani nekem. Elengedett, mert szeretett?

- Nem lehet, hogy azért engedtél el, mert nem akartál nap, mint nap azzal szembesülni, hogy szörnyetegnek látlak?

Ki óvott kit? Ki rontott el mit? Kik vagyunk mi?
Káosz van a káoszban, ez a beszélgetés pedig nem segít ezen. Tényleg csak arra jó, hogy az egymáson ejtett sebekbe nyúljunk, sót, tömény alkoholt, parazsat… Mindent, amit el lehet képzelni felhasználunk, hogy minél nagyobb szenvedést okozzunk a másiknak. Most pedig eljutunk lassan arra a pontra, hogy mazochista módon már saját magunknak tesszük mindezt.

- …emberi…? – veszem el a tekintetem róla, miközben a szót halkan ízlelgetem.

Kicsit édes, kicsit keserű, talán fanyar is, de itt-ott kellemes az íze. Emberi… Ha az ő oldaláról nézem, akkor mindenképp édes és kellemes, hogy van ilyen oldala. De az enyém, enyém fanyarú, tele keserűséggel.
A rezzenéstelen arc; az, ahogy tűri a vádjaimat konkrétan feldühít. Az arcába ordítanék. Felpofoznám. Mondj valamit! Tegyél valamit! Csak ne válaszd a csendet, a megalkuvást!
Ez az elemi düh, ez a megmagyarázhatatlan harag pedig egyre inkább a felszínre tör. Sosem voltam ilyen, erre emberként is egy tomboló vadállat vagyok.
Sérti az egómat, hogy ennyivel elintézett. Többet érdemlek!

- Ismerni akartam a világodat, de úgy, hogy te nem vagy részese neki – Rose Harborben esélytelen lett volna őt elkerülni, főleg, ha rájönnek, hogy kutakodom a falkája után. – Csak a kíváncsiság hajtott, és… És volt nálam fegyver. Az más kérdés, hogy mire felfogtam mi történik már megharapott. Ez a farkas nem olyan volt, mint az anyád… - emlékezek vissza. - …ezt tudatosan tette. Nem akart megölni, csak átváltoztatni akart.

Megharapott. Sárgán világító íriszeivel mért végig tetőtől-talpig, miután a sárban feküdtem. Biztosra ment, hogy tényleg megtette-e. A tekintete nem volt ködös a haragtól, inkább nevetett. A pofája pedig pont annyira volt nyitva, mintha csak röhögne rajtam és a nyomorult sorsomon. Mert ő tudta, hogy mi fog rám várni.

- Szóval tanultam önvédelmet, a pisztolyt is egész jól megtanultam kezelni – felelek rezzenéstelen arccal. – Hittem magam annyira erősnek és eltökéltnek, hogyha bajba kerülök, akkor megtudom oldani. Az sem utolsó, hogy a falka mindig háttérbe húzódott. Nem szerették a feltűnést. Gondoltam olyan messzire csak nem mennek, hogy megölnek bárkit is, aki ember.

Valószínűleg híre ment volna a városba és rájuk álltak volna a vadászok. Igen, ezzel is tisztában vagyok. Chicagó pedig az a város, ahol minden velejéig romlott. Ebben a régióban legtöbb a bűnöldözés, ezért a vadászok is éberebbek, hogy tudják mikor elég a rendőrség beavatkozása, és mikor van szükségük rájuk.

Amikor a halálomat ecsetelem, akkor uralkodik el rajtam ez az ősi erő.
Pattan. Reccsen.
Törik és feketeségbe, vörösbe borul az asztal és a padló.
Ilyen sztoikus nyugalmat is rég éreztem. Most kezdem megérteni Alec beletörődését. Mert voltaképpen tényleg… Mi mást mondhatna még nekem? Mit tehetett volna? És tudatosul bennem, hogy a tehetetlenség bénító ketrecében sínylődöm. Belefáradok, hogy küzdjek az emberi oldalamért.

- El fogom veszíteni… - makogom. - …mindent, ami egykor a részem volt… - gondolok a családomra. - …nem akarok nekik hazudni…

Reszketegen veszem a levegőt.

- Ettől lehet jobb lenne a halál is! – fűzöm hozzá. – Legalább úgy emlékeztek volna rám, mint: Tudod, Becca az a mosolygós lány… Becca, a szomszédból, aki mindig csatak sáros volt… Becca… - végül csak elcsuklik a hangom.

Hogy lehetne életem ezután? Hogy? Egy idegbeteg lelkironcs vagyok. A teljes meghasonulás szélén vagyok. Suttog. Van, hogy kiabál. Látom magam előtt azt a vicsorgó vadat, akit én testesítek meg.
Egyedül a stúdió falai tudják a titkom egészét. Azt, hogy mit műveltem. Ahogy keservesen, mindent leverve kapaszkodtam az íróasztalokba, hogy a lábaimat egymás után tudjam vonszolni. Ahogy a számból el kezdett ömleni a vér, mert már egy fenevad fogai töri át az ínyem. Minden csontom összetörve. Van, ami hátra bicsaklik; van, ami előre. Míg a végén négy lábon nem állok, mint egy tetves korcs. És a bőröm… Égett mindenhol.
Észre se veszem, hogy egy-két kósza könny folyik le megint az arcomon, ahogy az emlékem részleteiben elveszek.
Azt sem fogom fel, hogy Alec magához ölel, pedig érzem, ahogy ver a szíve. A hangja lágy, édesen cseng. Az illata émelyítő, ahogy a vérem és a kávé illatával keveredik. A teste meleg, a mellkasa kemény és a karjai puhák, gyengéden ölelnek át.

- Nem tudom ki vagyok… Csak tudom, hogy gyűlölöm azt, amivé válni fogok!

Lehunyom a szemem, végre visszazuhanok a valóságomba.
Hozzábújok, az orromat, az arcomat a mellkasába túrom. Ez az illat bódítson el, ez lepje el az agyam.
A kezemet megemelem, a hátára futtattom az ujjaim és összegyűröm rajta az inget. Közelebb és közelebb akarom érezni. Most és utoljára hinni neki, hogy nem hagy cserben.
Miután eltávolodik tőle, engedem, hogy megemelje a csuklóm és jobban szemügyre vegye a sérülésem.

- Sejtettem – válaszolom Alecnek.

Picit gyermetegen még utána nyúlok, hogy inkább maradjon és öleljen, de végül a józanész győzedelmeskedik felettem is.

- A hűtő melletti fiókban.

Igazából az ilyen mindenes fiók volt. Egy-két egymásba pakolt kisebb sütőforma, régi törlők, amik gondoltam, hogy egyszer jók lesznek valamire. Igen, sok kacatot nem dobtam ki, holott ki kellett volna. De megfogja találni az elsősegély dobozt, azért azt nem takartam le semmivel.

Megszeppenek egy kicsit, amikor visszavág a megjegyzésemre. Ha már dühkitörések, akkor most is épp egy kirobbanni készül, amiért ő érzi magát vérig sértve azért, amiket mondok… Amik tények, maga az igazság.

- Igen, mindenképp úgy tálaltam, hogy az anyósom meg akart ölni, mert valami szörnyeteg… Ja, és a párom is az! Gondoltam nem akarok vacsora lenni.

Ha vágások, sebek kellenek, akkor ő is kap még belőle. Szemét húzás volt a részéről, mert ugyanúgy védtem a titkát. Tiszteletben tartottam, annak ellenére, hogy elhordhattam volna mindenféle rohadéknak. Helyette csak annyit mondtam, hogy a családja miatt megyünk szét, nem tudtam már elviselni az Alecnél kialakult helyzetet.
Egy halovány vonal, határ választ el mindig a gyűlölettől és attól, hogy még mindig szeretem. És percenként váltakozik bennem, hogy mikor melyik oldalra lépek át.
Azzal, hogy őt bántom, valahol magamat is. Nem akarom őt a szavaimmal ütni-vágni, de mégis mit tehetnék, ha így reagál az én valóságomra. Magam sem tudom, hogy melyikünk nem lát túl a saját nyomorán.

- Nem fedtem fel a titkod, mert úgy gondoltam, a családod mindig is fontosabb volt nálam…

Amilyen szarkasztikusan rontottam neki az elébb, most annyira vettem vissza a hangomból. Magamba is néztem legalább pár másodperc erejéig. Persze, mondhatnám, hogy ebbe a titkolózásba igazából ő is belerángatott. Magával rántott, hogy ne legyek teljesen őszinte a családommal. Viszont azzal a meggyőződéssel hagytam el Őt és Rose Harbort, hogy ritkán járok majd haza, akkor is csak a családomhoz. Mindentől meg szerettem volna szabadulni, erre itt vagyok és ettől jobban nem is lehetnék bajban; ettől nagyobb titkom nem is lehetne.

A könnyek súlyossága magával hordozza a lélek megkönnyebbülését is. Sikeresen visszaléptem a vonal túlsó oldalára, ahogy a homlokunk egymáshoz ér és csak némán, a gyászba burkolódzva elmerülünk a pillanatban. Egy parányi jelenet a tizenkét évünkből, de mégis, talán ez a legőszintébb is.

A lezser válaszra, amit kapok inkább sejtelmes, mintsem egyenes. Lehet megint játszmázik, keresi a legjobb válaszokat, amikkel itt tud tartani és legalább adok némi időt neki arra, hogy meghallgassam. A hallgatásomért pedig elintézi, hogy a falkatagja legyek. Azt nem vitatom, hogy biztonságba akar tudni, de azt igen; vajon miattam teszi-e vagy magát óvja a további bűntudattól.

Miután a hálónál volt az a kis baleset, egyből össze is készültem, hogy csatlakozzak Alechez.
A szememmel egy ideig követem a férfi mozdulatait, ahogy nekem csinálja a kávét. Meg sem kell szólalnom, mindenre pontosan emlékszik, hogy mégis hogyan szeretem. Mennyire jó vagy éppen rossz ez? A választ erre sem tudom.
Az eddig combomon pihenő kezek a bögre köré fonódnak, kiélvezem a melegséget, amit sugároz magából. A fekete nedű jobbra-balra hullámzik, ahogy ujjaimmal meg-megbököm a bögrét. Megnyugtató most ebben a végtelen sötétségben elveszni.

Amíg hallgatom Alec érveit, válaszait, addig bámulok bele a feketeségbe. Felsóhajtok, amikor nekem kezd kérdéseket szegezni. Mintha én lennék a hibás a döntéseiért!

- Ha azt mondod, hogy önző voltál és féltél, hogy elveszítesz, akkor talán hinnék neked! – vágom egyből hozzá a szavakat, egy cseppet se gondolkozom, holott nem ártana. – És nem, nincsenek jó válaszok, mert az egész el lett cseszve! – emelem meg a hangom. – És igen, újra meg újra hallani akarom, hogy hibáztál és bocsátsak meg neked!

El se hiszem, hogy milyen gördülékenyen jönnek a szavak. Egy beismerés számomra is, valójában én is egy szemétláda vagyok. Egyszerre akarom őt bántani, egyúttal óvni is magamtól. De valahogy mindig eléri, hogy egy-egy szóval a lelkében vájkáljak, mert a düh és a fájdalom irányít, a csalódottsággal karöltve.

- Tudod, hogy min járt az eszem, amíg távol voltam? – hangomban ott cseng a komolyság és a keserűség. - …vajon neked is ugyanannyira fájt-e ez az egész, mint nekem? Gyászolsz egyáltalán, hogy elvesztettél? – végül belenézek a szemeibe.

Már lassan azzal hergel, ahogy viselkedik. Ez a beletörődés, ez a nyugalom… Legalább elhitethetné velem, hogy harcol értem… Vagy nem tudom… Bármit. És magam sem tudom, hogy mit akarok, mire vágynék. Mert ahogy tizenkét évet képtelenség eltörölni, úgy ezeket a hibákat, ezeket az érzéseket sem lehet semmissé tenni.
Pedig ahogy ő is mondta, jó lenne egy időgép, ami visszarepítene minket a kezdetekhez. Ha találkozunk, akkor valljon színt; ha hazudozni akar, akkor kerüljön el. Csak ne tudnék arról, ami egyszer jó volt köztünk; ami egyszer szép volt. Ne vágyakoznék a múltunk után, amikor még tudatlan voltam.

- Igen, mert most az elmúlt egy órában őszintébb voltál, mint tizenkét év alatt – megint odaszúrok, mert támadnom kell, mert legbelül tajtékzok. – Bár gondolom így, hogy nincs semmi köztünk könnyebb… Könnyebb őszintének lenni, mert vesztenivalód már nincs!

Beleborzongok, ahogy kiejtem ezeket a szavakat, mondatokat. És ugyan látok benne rációt, azért merek abban reménykedni, hogy többről van szó… De a beletörődése, viszont nem ezt sugallja.

- Válaszoltam rá! – dünnyögöm az orrom alatt, majd belekortyolok a kávéba, ezzel kis időt nyerve magamnak. – Mert gyűlölni akartalak és mást nem szerettem volna belekeverni. Ahogy most neked nincs vesztenivalód, úgy nekem is, abban a pillanatban úgy tűnt nincs semmim… És voltaképpen, lehet jobb lett volna, ha meghalok… - kimondani is szörnyű, de tényleg nem bántam volna… most sem bánnám. – Szóval logikát abban, amit tettem ne keress!

Az ideg dolgozik bennem.
A bögrét megszorítom, észre sem veszem, ahogy először megreped a porcelán, majd szilánkjaira hullik. A tenyerem megvágja egy-egy szilánk, és csak a sérülésemre nézek. Annyira ismerős… Valahogy, már megrémülni se tudok ettől.

- Nem akartam ilyenné válni! – szorítom össze a kezem. – Fogalmam sincs, hogy mi zajlik bennem…! - elcsendesedem, majd folytatom: - Gyűlölöm magam!

És ez igaz.
Sokkal ingerültebb vagyok. Vadabb, durvább, mintha azon az éjszakán, amikor megharaptak a lelkemből egy darabot is kitépett volna az a vérfarkas. A régi önmagam árnyékává válok minden egyessel nappal. Legbelül pedig szól a vészcsengő, hogy cselekedjek, mert csak rosszabb lesz minden.
Van, hogy jobban érzem az illatokat. Van, hogy erős az intuícióm. Van, hogy emberfeletti erőm van és nem tudom kontrollálni.
A bögre is ennek az áldozatául esett. Egy szemernyi könnyedség, gyengédség nincs már bennem. Én pedig az akartam lenni, aki régen voltam.
Egy egyszerű ember.
Amennyire Alec beletörődése zavart, most annyira voltam én is az a sorsomat illetően. Egy vérfarkas lettem, ez elől pedig nincs menekvésem. Meg kell történnie annak, aminek meg kell történni…

Nem segít sokat, hogy Alec visszavág. Lehet mégis jobb volt, amikor pár szavas válaszokat adott. A szívem összeszorul, ahogy nézem őt, és érzem, most valamit mondanom kellene… Valamit, amivel könnyebbé tehetném a lelkünket, de semmi se jut az eszembe. Csak a lelkemen éktelenkedő seb lüktetése elvonja minden másról a figyelmem.

- Nem kértem tőled, hogy büntesd magad! – motyogok. – Azt szerettem volna, hogy őszinte légy velem, de… - de nem tudom, hogy valaha sikerül újra bizalmat szavaznom neked.

Az idő visszapörgetése is hülyeség lenne, valószínűleg, akkor úgy keltünk volna egybe, hogy nem is tudom mégis mi ő. Talán akkor adta volna a tudomásomra, ha a falka belekényszeríti teljesen, hogy valljon színt nekem. Semmivel sem lett volna jobb a helyzet. Ez a legfájdalmasabb az egészben.

- Miért? Mit tennél másképp? – végül kinyögöm ezt a gyerekesnek látszó kérdést. – Nem hiszem, hogy elmondtad volna, akkor is megvártad volna, hogy muszáj legyen színt vallanod – és akkor megint ugyanott vagyunk, ahol a partszakadt.

Akkor is elváltak volna az útjaink, mert elfogadni ennyi év hazugságát, egyszerűen képtelenség. Minden hamis... Az összes kép, az összes érzés és minden érintés. A bizalmamat adtam neki, a lelkemnek egy olyan részéről meséltem, amit alig tudtam még magamnak is megfogalmazni. Vallottam a mindenki elől rejtegetett, elfeledett érzésekről, amik a gyerekkoromból, a kamaszkoromból voltak. Odaadtam a testem és a lelkem teljesen. És ő ezt tette velem…

- Gyerekes vagy, Alec – válaszolok reszketegen a magyarázatára.

Fordítom el a fejem, a kabátom ujjával a szememből kitörlöm a könnyeket.
Nem húzom távolodom el tőle, amikor belesimul az érintésembe. Forró könnye lefolyik, égeti a bőröm és mégsem kapom el a kezem. A világom, amit gyűlöletre és ridegségre akartam építeni nyomban romokba dől, ahogy kérleli tőlem, hogy bocsátsak meg neki.
Nem vagyok olyan erős, mint amilyennek gondoltam magam. Lehunyom a szemem, amint a homlokunkat összeérinti. Az ajkam remeg, ahogy a sírással küszködök. Nem akarok kislányként bőgni.
Pár könnycsepp, csupán ennyit engedek meg magamnak… Csak ennyit engedhetek meg… Csak ennyit…

Fellélegzem, amint a hömpölygő önsajnálatból felfelé kezdek úszni. Ehhez, viszont kellett Alec kérdéseinek az armadája.

- Egyedül volt. Chicagó egy elhagyatott utcájára mentem – mondom tárgyilagosabban. – Csupán egy-két hír, infó alapján kötöttem itt ki. Találtak vérnyomokat, kutyához hasonló lábnyomokat, de nagyobbak voltak ezek az átlagnál. Ebből tudtam, hogy valószínűleg nem egy egyszerű korcsról van szó. Éppen a vérfarkasok vadászati szokásait tanulmányoztam.

Valószínűleg egy csali volt az egész. Logikusnak találnám, mert kellően elhagyatott volt és amint megjelentem, már rám is támadt a farkas. Mintha hosszú-hosszú ideje várt volna rám.

Ellie lassan fellök, úgy kezd rám ugrándozni és követeli a simogatás folytatását.
Alecet követem, amikor ettől is jobban beljebb tessékel a lakásba.
Tényleg annyira közel éreztem magamhoz ezt a házat, előttem lebegett régen egy boldog család képe; erre most, annyira élettelen, gyásszal és fájdalommal teli ennek az otthonnak minden szeglete.

Sokat kezdek belelátni, amikor a válaszát elemezgetem. „Nem élek teljesen remeteként…” A barátnő gondolatára megint feszengek. Pedig ennyi idő után érthető lenne, hogy nem várt rám. Lehet azóta egy hozzáhasonló, vérfarkassal jött össze. Nem is értem magam, itt van a gyász, a farkassággal járó dolgok és én azt hittem, hogy tudok érdemben segíteni neki. Mit hittem? Neki itt van mindenki más.

- Azért örülök, hogy a család összetart – mosolyodom el.

Bár ez a mosoly valahol hamiskás, mert már elmémbe ette magát a létező – vagy éppen nemlétező – barátnő.
Mennyire számítok kárörvendőnek, ha örülnék, hogy egyedül van? Ó, Istenem, tényleg örülnék annak is, hogy bünteti magát? Igen, valahol a lelkem mélyén örülnék neki. Fájjon neki is az, ami nekem fáj. Szenvedjen velem, ne lökjön el most is. Legalább ez a szenvedés, ez a kín legyen igazi, valóságos.

Ahogy sétálok fel az emeletre egyből feltűnik, hogy a képeinket leszedte, csupán az üres keretek lógnak a falon. Olyan… Rideg? Érzéketlen? Ismételve magam, fájdalmas? Nem tudom, egyszerűen nem, hogy mit érzek. Csak azt tudom, hogy fáj. De minden fáj, ami ebben a lakásban van.

A hálóban, a gardróban kutakodva próbálok a légzésemre is koncentrálni. Vissza akarok rázódni, hogy megint határozottabban tudjak elé állni. Vicces, eddig se ment ez a határozottság. Az első adandó alkalommal könnyek folytak az arcomon, esélyem sem volt elnyomni. Ösztönösen, a lelkemből törtek fel gejzírként ezek a könnyek.

Végül találtam egy fehér, elnyűtt AC/DC-s pólót és egy fekete shortot. Leveszem magamról a vizes ruhákat, a szék támlájára és karfájára terítem őket. Ekkor, szinte a semmiből felbukkan Alec.
Nem szólok egy árva szót sem, csak elvörösödve meredek rá. Kicsit megmosolyogtat a jelenet, de lehet csak a nosztalgia érzete zúdult rám hirtelen. Emlékeztet az első kalandozásunkra. Mind a ketten borzasztóan zavarban voltunk. Pedig amikor anyám felvilágosított, akkor olyan hevességgel, magabiztosággal jelentettem ki, hogy tudom hogyan működik a szeretkezés, simán menni fog.
Aha, persze.
Azzal egyikünk sem számolt, amikor ott voltunk, hogy vajon tényleg tudjuk-e mit teszünk; valóban nem okozunk-e csalódást a másiknak.
A törülközőt leveszem a kilincsről, mindenhol áttörölgetem magam és csak ezután veszem magamra a ruhákat.
Mély levegőt veszek, és lesétálok Alechez, a konyhába. Leülök vele szembe az asztalhoz és eleinte csendesen nézelődöm. A kezem az asztal alatt vannak, ökölbe szorulva. A végére az asztallapot bámulom. Ki akarom zárni, el akarom űzni Alice vérszomjas fenevadának a képét.

- Valójában, kit akartál megvédeni? Engem vagy saját magad? – utalok a hazugságaira.

És megint, minél jobban lökném el ezt az emléket magamtól, annál tolakodóbbá válik. A kérdések pedig sokasodnak bennem, egyikből jön a másik, és még az is többfelé ágazik.
Egy végtelenbe nyúló fa, és azok ágain pedig ott csüng egy kérdés.

- A kávé jó lesz – felelem zavartan.

A következő kérdésre csak a fejem csóválom meg.
Hagyom, hogy a csend ránk telepedjen a maga kínosságával együtt.

A feszültség felemészt, és ezen az sem segít, hogy Alec a szavaimat ismételgeti vagy egy-két szavas mondatokkal tesz megállapítást. Ismertem annyira, hogy tudjam, ezek mögött a kijelentések mögött volt mindig valami, ami sokkal mélyebb, sokkal nehezebb.
Egy elhallgatott gondolat…
Egy ki nem mondott érzés…
És halál biztos vagyok abban, hogy az érzéseivel vív harcot; azokkal az érzésekkel, amiket nem mer kimondani. Maga elől is rejtegeti, ízlelgeti, de végül sohasem mondja ki. A vitáink egyrésze ebből is eredt.
Tudni szerettem volna mi zajlik benne. Mit rejteget. Mit szégyell. Egyszerűen mi és ki Ő. És nincs mentségem arra, amit tettem. Arra, hogy képes voltam elhagyni Őt, Rose Harbort és a családomat is magam mögött hagyva. De szükségem volt térre. Szükségem volt a saját gondolataimra, amik inkább kétségek közé taszítottak, mintsem a tisztán látás útjára tereltek volna.
Kétségek, hogy rosszul döntöttem. Lehet csak bele kellett volna nyugodnom mindenbe Alec oldalán maradva, és mindig egy csipetnyi infóval megelégedni… Ami elég a túlélésemhez. Akkor viszont szembe köptem volna magam. Szabad akartam lenni, nem pedig titkok hálójában vergődni, szenvedni, akárcsak egy légy, aki várja mikor jön a pók felzabálni őt. És akármennyire dacoltam ezzel, mégis én lettem az a bizonyos légy és az a chicagói farkas pedig a kaszáspók.

- Igen, akkor már… - akkor már megharaptak, és önmagammal küzdöttem.

Én sem mondom ki, hagyom lógni a levegőben a mondatom.
Keserédes mosoly kúszik az arcomra, amikor elfogadja a kérésem és velem tart. Évekkel ezelőtt a szakítás gondolata sem fordult meg a fejemben, a halál és a szörnyek képe pedig még annyira sem.

- Köszönöm.

Az öcsém szereti hangoztatni, hogy: „A Sors egy ribanc!” – és kamaszkorában gyakran rászóltam, amiért ocsmányul beszél, most mégis… Ettől szofisztikáltabban nem tudnám magam kifejezni, ha a sorsra, mint olyanra gondolok. Biztos jót szórakozik rajtam vagy éppen rajtunk. Lehet popcornt is vásárolt az előadáshoz.
Összerezzenek, amikor felemeli a hangját, először a tekintetem lesütöm. Igyekszem lenyugtatni magam, mély levegőket veszek. És mindhiába mindenféle praktika, hogy nyugodt maradjak, csak-csak felcsattanok én is.

- Hogy bízhattam volna benned miután tizenkét évig mindenféle kifogással álltál elő? Hogy bízhatnék benned? Mondd meg! – fekete könnyek folynak le az arcomon. – Egy hazugságra építettem fel az életemet, a jövőmet és azon az estén mindent elvettél tőlem! – ordítom.

Noha az édesanyja buktatta le, de akkor, ott azon az éjszakán a konyhában… Az életem pergett le előttem, és miután kijózanodtam nem maradt más bennem, mint egy hatalmas űr. Nem is..! Egy feketelyuk, ami magába szívta, elpusztította minden tervem, álmom és az én boldognak hitt kapcsolatomat is.

- A hazugság valaha volt jó bármire is? – kérdezek vissza, de most már nyugodtabb hangnemben. – A hazugság csak fájdalmat szül.

És ezt családon belül tudom milyen. Idillinek tűnik a családom, de édesapám félrelépett párszor. Nem hibáztatom érte, mert édesanyám darabokra hullt, miután a testvérem megszületett. Depressziós lett. És mindkettőjük tagadták a valóságot. Anyám megrögzötten magyarázta, hogy jól van; apám pedig mindig biztosította arról az anyámat, hogy elégedett a szexuális életükkel. Most már felfogom, hogy mi történt, de öt évesen, amikor apámat láttam csókolózni egy másik nővel… Nos, betudtam annak, hogy „egy másik nénit is nagyon szeret”. Bár ezt anyám már nem díjazta annyira. Majdnem zátonyra futott a házasságuk, de végül megmentették.

- Ha őszinte vagy velem; ha elmondasz mindent, akkor veled maradtam volna! És tudod miért? – nézek rá könnyes szemekkel. – Mert akkor ismerhettem volna meg igazán azt a férfit, akit szeretek – óvatosan megérintem az arcát.

Olyan kellemesen meleg, puha és ismerős ez az érintés, egyúttal pedig rohadt fájdalmas is.
Nem mondom, hogy könnyedén megemésztettem volna, ha előhozakodik a családi vérvonallal, a farkas léttel, de legalább esélyt kaphattam volna, hogy megértsem őt. Tényleg az ő és a családja részevé válhattam volna. És ha mégis eljött volna ugyanaz az éjszaka, a vérszomjba átforduló vacsora, akkor is mellette álltam volna. Minden egy nagy „volna”!
...ehelyett engem elragadott a csalódás, őt pedig elragadta a szégyen. Mindketten belebuktunk!

- Tudom… - veszem el lassan a kezem az arcáról.

Az viszont más kérdés, hogy a családja elvárta volna-e, hogy farkassá váljak. Féltem ettől. Borzasztóan. Most már mindegy, mert megtette más bosszúból. Ha akartam, ha nem.

A szememmel követem Alecet, ahogy sétál fel-alá a garázsban.
Nem nyugtat meg a gondolat, hogy egyelőre potenciális fenyegetésnek tűnhetek a falka szemében. Megint nincs nagy döntésem, el kell fogadnom minden feltételt, hogy védelmet kapjak.
Hevesen pislogok, ahogy megfogja a karomat, és a szemembe néz. Ez a tekintet. Hányszor láttam ezt ezelőtt. Ez a bátorság és gondoskodás, ami az íriszeiben tükröződik. Bólintok egy aprót, amikor kijelenti, hogy megoldjuk.
A szívem megint össze-visszaver, de most ez más. Nem a szorongás miatt. Nem a düh és harag miatt.
Az arca olyan közel, és legszívesebben ismét megérinteném. De nem teszem, mert akkor megtörnék. Bizalom nélkül a vágy semmit se ér.

- Nem találtam semmit – nyögöm ki.

A következő kérdése szinte a semmiből jön, és esélyt sem enged arra, hogy visszakozzak. Az ajtóhoz, majd a lakásba vezet. Eláztam ugyan, de semmi szükség nem volt erre. Inkább a megfázás mellett tettem volna le a voksomat, minthogy bejöjjek.
Amilyen csillogó szemekkel néztem erre a lakásra, elképzelve a közös életünket, most annyira idézett fel egy rémálomból egy rövidebb jelenetet.
Egyedül az zökkent ki a gondolataimból, amikor Ellie viháncolva előbújik és elkezd rám ugrálni.

- Istenem – guggolok le hozzá. – Hát emlékszel még rám?!

Emlékszem arra a napra, amikor Alec beállított vele. Persze, nem örültem neki, hogy se szó, se beszéd hazahozta, de Ellie az első perctől totálisan levett a lábamról. Kistünemény…
A füle mögött vakargatom, közben a farka hevesen jár jobbra-balra. Élvezkedő fejet vágva egyre inkább húzódik a kezem felé.
Az arcomra megint kiül egy halvány mosoly.
Röpke percek kérdése, és felállok a kutyától.

- Legalább van némi társaságod – nézek rá Elliere.

Hatalmas ez a ház. Nem is értem, hogy képes egyedül itt élni. Jó, elébb mondtam, hogy végülis Ellie itt van, de mégsem olyan, mint… Mint egy emberrel, egy családdal. Én képtelen lennék arra, hogy itt éljek. A házat az első adandó alkalommal eladtam volna.
Lehet megint csak az érzések beszélnek belőlem… Lehet…

- Szépen rendben tartod a lakást – szólalok meg ismét, hogy kicsit megtörjem ezt a kínos csendet. – Mindegy, megyek és átöltözöm – hadarok.

Jobb híján a hálószobába megyek és a beépített gardróbot túrom fel. A szekrény aljában van egy zsák, abban vannak az itt maradt ruháim. A legtöbbjét azért hagytam itt, mert azokat főleg Alectől kaptam. Nem szerettem volna semmit se magammal vinni, ami esetleg ráemlékeztethetne.
Kibontom a zsákot, szerencsére nem büdösödtek bele a ruhák. El fog egy ideig tartani mire találok valami vállalhatót.