Valahol gondoltam, hogy Cameronról nem igazán fog tudni bármit is mondani. A kapcsolatuk bonyolult, és talán ezért is jobb, hogy nem erőltettem a témát. Azért bízom benne, hogy Cameron is összeszedi magát és nem tiniként fog lázadozni minden és mindenki ellen. Bár az igazán befoghatnám a száját, aki azért ment el Rose Harborből, mert fejébe vette, hogy meg akarja ismerni ezt a mágikus világot. Erre fel is sóhajtok.

- Vele is szeretnék találkozni. Ennyivel neki is igazán tartozom.

Ha Aleckel fog menni a dolog, akkor Cathrine remélhetőleg sétagalopp lesz. Bár, előtte biztos, hogy szégyellni fogom magam. Megvédett és mindennek ellenére csak vérfarkas lettem. Mennyi mindent fogok még megbánni? Mennyi mindent fogok még szégyellni?

- Tudom, meredek kérés… - bár nem tudom mi tudna meredekebb lenni annál, hogy segítsen megszelídíteni a bennem éledező farkast. - …kijössz majd velem Duncan sírjához? El szeretnék tőle búcsúzni így utólag, ha már a temetésről lemaradtam – motyogom az orrom alatt.

Cathrinet is megkérhettem volna, ha már találkozni akarok vele. Ez igaz. De a belsőm azt diktálta, hogy Aleckel kell megtennem ezt a sétát, ezt a búcsút. Kölcsönös támogatás a gyászban. Semmi több. Lehet neki is könnyebb lenne… Vagy lehet éppen nehezebb. Fájdalmasabb és gyötrőbb, mintha egyedül látogatná meg a bátyát.
Ez csak akkor tudatosul bennem, amikor már kicsúszott a számon a kérdés, a kérés. Restellem az újabb magyarázkodást a részemről.

Ismételgeti a szavaim, ami valamiért nagyobb szorongást kelt, mintha mondana rá valamit. Bármit. Akármit. A nézése pedig tele van szomorúsággal – talán csalódottsággal is –, hogy végül erre a sorsra jutottam. Szidjon le. Dühöngjön. Küldjön a fenébe. Valami, csak ne ezt! A szégyen mázsás súlyként telepedik rám.
A múltból felélesztett röpke vágy, az idilli szerelmünk felsejlő ábrándja tovaszállt.
Az arcom vonalára tapadt tincseimet a fülem mögé hajtom, ezzel próbálva időt nyerni magamnak. Olyan egyszerű a kérdése, a válaszom pedig annál komplikáltabb és logikátlanabb. Az érzések sohasem logikusak, és ott főleg csak az érzések vezéreltek. Bár… Most is logikátlan minden. Mert ilyen vagyok; érzésekből táplálkozó ember, érzésektől vezérelt lény. És amilyen áldásnak tartom, jelenleg annyira tartom hatalmas átoknak is. A vádlimon lévő billog mellé már igazán elfér egy örökölt átok is.

- Nem tudtam bízni benned… – rossz volt kimondani, pedig ez a valóság. – …most sem teljesen, de egyedül te tudsz rajtam segíteni – őszintén, nyílt lapokkal akarok játszani, akármennyire fáj szóról szóra, mondatról mondatra minden, ami elhagyja a számat. – És igen, gyűlölni akartalak, megvetni téged a hazugságaiddal és a lényeddel együtt, mert kurvára nem ezt érdemeltem tőled… - kezdek el-elakadni a beszédben.

A bánat, a csalódottság szépen, szinte észrevétlenül ráfonja a nyakamra az ujjait. Elő akarja hozni belőlem azt a sérült, elveszett lányt, akinek egy évvel ezelőtt hátat fordítottam. Aki egy évvel ezelőtt szemellenzővel, vakon szeretett egy férfit.

- …ha vigasztal, mégsem tudlak gyűlölni. Kiirtani magamból a tizenkét évnyi érzést, emléket, aminek részese voltál… Nem tudom…

És hiába a harag, a bizalmatlanságom, a szép emlékek felém sosem fog kerekedni a gyűlölet. Pillanatok, röpke másodpercek lesznek, amikor elöntheti az agyam, de a végén ugyanúgy látni fogom benne azt az Alecet, akit egykor szerettem; akinek egykor igent mondtam.

Megint ismétli a szavam.
A felkaromat fogom a másik kezemmel, belemarok a húsomba, ahogy tehetetlenül, szótlanul állok előtte. Ennyi tellett tőlem. Az átváltozásba pedig nem szeretnék belemenni.
Az első volt a legszörnyűbb.
Épphogy egy kis fény szűrődött be a redőny apró nyílásain. Először a magány és a félelem igázott le, miközben a könnyeim eleredtek. Alice vérszomjas emléke megelevenedik előttem; csak az járt a fejemben, hogy nem akarok olyan lenni, mint ő. És könyöröghettem én Istenhez, az Ördöghöz, akárkihez, de senki se hallgatott meg.
A csontjaim ropogtak, a velőmben éreztem a fájdalmat, ami egyszerre nyilallt ezer pontban. Olyan akár egy csonttörés, de itt az összes csontom ripityára tört.
Ha nem épp a kínok miatt ordítottam, visítottam, akkor a fejemben harsogó vad őrjített meg. Az utolsó erőmmel, ami a megmaradt emberi mivoltomból fakadt, tudtam magam láncra verni. Másnap pedig a saját vizeletemben és véremben fetrengve tértem észhez. Fájt a légzés is. Fájt a lelkem is. Ha választhattam volna, akkor szívesebben döntöttem volna a halál mellett.
A magam mögött hagyott romok, szétcincált képek és dokumentumok nyomasztó fogaságában hangos, keserves zokogásba törtem. Csak magzatpózba kuporodtam, de ugyanúgy ott feküdtem… Az emberi méltóságom sirattam.
Erősebben markolok bele a felkaromba, ahogy a stúdióban lejátszódó események kettévágják a jelenem, és visszarepítenek egyenest a múltba.

- Senki se tud erről, te vagy az első, akinek mesélek erről – makogom. – És nem, nem keresett. Abban viszont biztos vagyok, hogy szándékosan tette ezt velem. Lehet bosszúból, amiért kutakodtam a falkája után…

Arra azért rájöttem, hogy a vérfarkasoknál általában van egy sajátos hierarchia. Városa, falkája válogatja, mégis hol, milyen szabályok vannak. Valószínűleg ezért is van ennyi kérdése felém. Biztosan itt is van valami bevett szokás, és ugyan segítségért jöttem… Azért a többi vérfarkas felé végképp bizalmatlan vagyok.

Mindketten úgy viselkedünk, mint a gyerekek. Próbálunk beszélni. Próbálunk egymáshoz kapcsolódni. Próbálunk és próbálunk, pedig régen mennyire jól ment. És olyan paradoxon ez, ami azért működött, mert Alec titkot titokra halmozott, a titkokkal pedig sokáig nem akartam szembesülni.
Tudtam, hogy hazudik.
Tudta, hogy tudom és fájni fog.
Tudtuk, hogy magunk elől is eltitkoljuk a valóságot.
Erre itt állok a garázsban, csurom vizesen, miközben fürkészem az arcát. A régebbi kapcsolatunkkal ellentétben, most a titkok nem egymás ellen szóltak. A titkunk egy és közös. Egy titok, ami miatt szövetségessé kell válnunk. Nincs más gyógymód, megoldás arra, ami bennem lakozik. Ehhez Ő kell! Ehhez Alec kell!
Picit zavarba jövök, ahogy hozzám ér a kezével. Az érintése ismerős, mintha sohasem hagytam volna el. A testem és a lelkem emlékszik, hogy ezekkel a kezekkel még magához ölelt egy csókra, reggelente az arcomat cirógatta vele… Vagy birtoklóan követelte a testem minden porcikáját vele, én pedig megadtam neki, mert bíztam benne… Mert vágytam rá.
Miután a dobozt átadtam neki, a kezemet a hátam mögé teszem, a körömágyam körül kezdem el kapirgálni a bőrt idegességemben. És tudom, hogy a következő szavai mögött nem volt rossz szándék, mégis szíven üt. Annyira…
…bürokrata. Mintha azok az évek, amikor még együtt éltünk már nem többek egy kósza nyári kalandnál. És amint visszacsöppenünk a valóságban minden annyira tárgyilagossá válik. Nem érezzük át azt, amit akkor éreztünk. Csak rávágjuk, hogy jó volt, szép volt, de elmúlt.
A szemem a koszos, sár darabokkal teli betonra vándorol. Nem akarok erre a kijelentésére érdemben válaszolni. Nem is menne.
Egyre frusztrálóbb a beszélgetésünk, Alec követi a példámat, amint elhagyja a számat a részvét szócska. Ő is a földet kezdi el fixírozni a tekintetével.
Ez a részvét több volt egy formális gesztusnál. Szerettem Duncant, jó barát és testvér volt. És nem tudok elég hálás lenni neki azért, amiért megmentett. Bánom is, hogy nem köszöntem meg neki még ezerszer a segítségét, de meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen fiatalon… Ilyen értelmetlenül fog meghalni. Egy balesetben.

- Cameron segít? Cathrine hogy van?

Cameron világéletében a saját feje után ment. Örökös lázadó, és mindig meggyűlt vele Duncan és Alec baja. De lázadás ide vagy oda, attól még összetartottak. Nem tudom mennyire bomlik szét ezért a család, mert Duncan volt az, aki tényleg összefogta őket. Cathrine pedig… El se tudom képzelni mit élhet át. Annak függvényében, hogy Aleckel olyan a viszonyom amilyen… Nem tudom. Nem is akarom inkább beleképzelni magam ebbe a helyzetbe. Már a gondolattól is apróra zsugorodik a gyomrom. Elég egy halálhír! Nem kell több!

Szó szerint felnyögök, ahogy felpörög az idő, ahogy követik egymást az események. Megragadja a vállam és nekiszorít a polcnak. Hevesen dobog a szívem. Nyeldesem a nyálam. Nyeldesem a levegőt. Mindhiába, ugyanúgy fuldoklok. El akarom lökni. El, esküszöm, hogy el akarom.
A mellkasára tenyerelek, de nincs erőm. Nem megy. Érzem, ahogy ver a szíve… Ahogy neki is felszökik a pulzusa. Lehunyom a szemem, kipirul az arcom. A nyakamon érzem a leheletét, az orrán ki-beáramló levegőt. A hideg – vagy az ideg, magam sem tudom – fut végig a gerincem mentén. Bizsereg a bőröm, ahol megérint; ahol lehelete cirógat.
Nagyot nyelek, a szemem ismét kinyitom, amikor eltávolodik tőlem. Az arcom olyan vörös, akárcsak a hajam. Egyszerűen nem tudom mire vélni a viselkedését. Megrémített és… És… Mindegy.

- Én… Én… - dadogok. – Megharaptak – nézek bele a szemébe.

A szám kiszáradt, ajkaimat beszívom, hogy megnedvesítsem, majd egy nagyobb lélegzetvétel után igyekszem normálisabb, bővebb választ adni a kérdésére.

- Chicagóban dolgoztam, mint fotóriporter, de ez tudod – kis szünetet tartok, majd folytattam: – …és kutakodni kezdtem a farkasok után – elfordítom a tekintetem. – Érteni akartam mi ez az egész, amiben élsz és gyűlölni akartalak azért, ami vagy. Végül… rám támadhatott egy vérfarkas és így végeztem. Nem volt szándékomban bármit is publikálni róluk vagy éppen rólatok – a hangom szépen lassan határozottabb lett. - …tudni akartam mit hallgattál el előlem tizenkét éven keresztül! – végül újból felveszem vele a szemkontaktust.

Határozott vagyok. Igen, csak ne lenne olyan nehéz annak lennem. A közelsége megőrjít. Az illata. A testének és bőrének a melege. És istenem, az a szomorú szempár, ami visszanéz rám.

- Nem a te hibád! – motyogom. – Én mentem túl messzire és… - pedig annyira elterveztem azt is, hogy jól hozzávágom dühből, ez igazából az Ő hibája.

Hibáztatni akartam mindenért, ami az utóbbi időben velem történt, de… A francba is már! Hogy tud így rám nézni? Miért csinálja ezt velem?! Haragudnom és gyűlölnöm kellene Őt! Nem gyengéd érzelmeket kellene bennem megmozgatni. Nem kellene rosszul éreznem magam miatta. És mégis mindennek az ellenkezője zajlik bennem.

- …röviden ennyi, és ehhez kellene a segítséged! – zárom rövidre a mondandóm.

Nem az átváltozásba fogok belehalni, hanem Alecbe. Végén tényleg ő lesz az egyedüli Végzetem…

Telefonom rezeg, a testem pedig ugyancsak összerezzen. Felkapom a mobilomat. Nem is gondolkozom, csak végighúzom az ujjam a kijelzőn. A szívem kiugrik a helyéről. A légzés már-már fájdalmas, lehet a levegő időközben sűrű lávafolyammá változott.
Megkaptam az üzenetet, vártam rá és mégis meglepődök rajta. Először nem tudom mire vélni, hogy ennyi minden zajlik le bennem: az érzések, a testem reakciói úgy váltakoznak, akárcsak a napszakok. Ideges vagyok, a mellkasomat csoda, hogy nem feszíti szét, valahol a szobám szegletéből már leselkedik rám a félelem, hogy mégis mi fog rám várni. Ugyanakkor az ágyamból, mintha kinyúlna a matracom alól két kar úgy ölel át a nyugalom. A párnám pedig fájdalmas dallamot dúdolva eszembe juttatja a csalódásomat, magát Alecet és a hazugságait.
Nem írok semmit.
Kimászok az ágyamból, csak lerohanok a lépcsőn. Az édesanyám szinte már utánam vetődik a konyhából, hogy mégis hová megyek. A ruhafogasról leemelem a dzsekim, a vállam felett átnézek, anyám tekintetét keresem.

- Beszédem van Aleckel! – jelentem ki határozottan.

Habár ez a határozottság inkább önámítás. Most minden, csak határozott nem vagyok.
Az anyám csak értetlenkedve bámul rám, látom a szemében, hogy félt. Aggódik. És akárcsak én, hogy sejtettem Alec kibúvói mögött megbújó titkokat, hazugságokat; úgy édesanyám is kérdések garmadája foglalkoztatja, értelmes és logikus válaszokat keresve a félmondataimban. De tudom milyen ez, nincsenek ezekben a félmondatokban értelem, logika pedig annyi sem.

- És nem ér rá holnap? – kérdezi csendesen anyám.

Megcsóválom a fejem, magamra kapom a kabátom, felveszem a kapucnit és mielőtt elforgatnám a kilincset, csak ennyit mondok:

- Nem lesz semmi baj. Nemsokára jövök!

A kezeimet a zsebembe süllyesztem, úgy sétálok a sötét utcákat megvilágító lámpák fényében. Libabőrös leszek. Túlságosan csendes minden. Túlságosan andalító az eső balladája. Ez a ballada pedig egyszerre repített vissza a múltam két meghatározó pontjára. Az első az, amikor Szerelmünk lapjait megszégyenítő csókcsatára hívtam ki Alecet. Mondjuk a Szerelmünk lapjai, mint referencia nem véletlen. Imádom azt a filmet és egyszerűen mi, ha nem ez az egyik legikonikusabb jelenete? Persze, hogy kamaszként én is át akartam élni azt, amit Noah és Allie. Noha a szenvedély, a hevesség nem igazán védett meg a megfázástól.
Mégis…
…
…a testem emlékszik arra az éjszakára. Esőre állt. Egy balhés, chicagói falka után kutattam. Nyomokat kerestem. Lábnyomokat és szétmarcangolt szarvasokat fotóztam. Növényeket, virágokat tanulmányoztam, noha az ismereteim elég felszínesek ezen a téren. Megérteni akartam a megérthetetlent. Alice viselkedése és Alec titkait szerettem volna megismerni. De valahol ez is kevés, ha motiváció.
Azontúl, hogy végre megérthettem volna ezt az egész farkas dolgot, le szerettem volna magamban zárni ezt a köteléket. Túllépni rajta és azzal áltatni magam, hogy szörnyek, akik veszélyesek, manipulatívak és gyűlölnöm kell őket. Ehelyett pedig nem visszaigazolást kaptam, hanem hasonló sorsot, hogy tényleg megértsem ezt a farkas mivoltot.
Pedig mi, ha nem a gyűlölet a legjobb arra, hogy egy kapcsolatot újra és újra csírájában elfojtsak? Gyerekes vagy megint, Becca!
Észre sem vettem ezidáig, hogy a farmer nadrágom szára csupa sár. Az összes létező sáros pocsolyába beleléphettem.
Meg-megremegek, ahogy megpillantom a lakásunkat. A zsebemben lévő kezem ökölbe szorul, reszketegen felsóhajtok. A szél lecibálja a fejemről a kapucnit, a tekintetem felemelem és a házat bámulom.
Közelebb lépek a lakáshoz, ekkor pillantom meg a felhajtón a zöld pickupot. Kicsit oldalra dőlök, benézek a kocsi mögé. Nyilvánvaló, hogy itt van Alec. Nem hagyná csak így itt az autóját.
Megint közelebb merészkedem; ekkor már látom Alecet, az egyik legfelső szinten lévő polc felé ágaskodik egy dobozzal a kezében.

- Szia..? – bököm ki bizonytalanul.

Még azt sem tudom eldönteni, hogy ez kijelentés vagy kérdés.

- Remélem nem gond, hogy… - mi a nem gond? MI?! – Öhm, remélem nem zavarok…

A garázs nem változott semmit.
Alecre nézve pedig… Ő viszont változott. Noha nem épp a külsejére gondolok. Érzem rajta, minden sejtem beleborzong, ahogy szembe találom magam a gyászával. Az egyik dobozra téved a tekintetem, mindegyiken ott van Duncan neve. Már most nehéz a mellkasom, képes lennék ismét gyerekként bőgni.

- Részvétem a bátyád miatt! – tagoltan, magamhoz képest lassan mondom.

Minden egyes szót ki kell erőszakolnom a tüdőmből, a torkomból és a hangszálaimból. Veszek egy mély levegőt, és a lábam mellett heverő dobozt felemelem, odaadom Alec kezébe.

- Hogy vagy? Hogy viseled?

És megint: annyira megvolt a fejemben, hogy a lényegre térek. Csak is magamra fókuszálok és arra törekszem minél gyorsabban, jobban megbirkózzam a benne szunnyadó szörnyeteggel… Ehhez képest nagyobb fájdalmat okoz az, hogy ilyennek látom azt a férfit, aki egykor az eget, a csillagokat, magát a Holdat is lehazudta nekem. Én pedig naivan elfogadtam őket, egytől-egyig.
És ez a hazug férfi..! Ez, képes érzelmeket kicsikarni belőlem. Szörnyű látni, hogy mennyire megviseli a testvére halála. Szeretném azt hinni, hogy engem is, a kapcsolatunkat is így gyászolta el. Mert én még mindig gyászolok. Gyászolom magam, gyászolom magunkat és gyászolom Duncant is.
Lehet akármilyen hazug Alec, de nem akarom elveszíteni azt a férfit, akit szeretek. Szeretek? Nem, szerettem!
Hallani akarom Őt, az igazat, a valóságot, és amit ígérhetek, hogy mellette leszek. De csak most, csak a gyászban osztozom vele és támogatom.