- A vízvezetékszerelő ma délután jön, szóval estére már lesz melegvíz. - villantja fel hézagos mosolyát rám a hostel recepciósa. Az ötvenes éveiben járó nő jelenléte a pultnál csodaszámba ment, általában az épület előtt hamutálnál nyújtottam be ilyen-olyan reklamációimat.
- Szuper - viszonzom a vigyort, az elmúlt egy hónapban egészen a szívemhez nőtt Jan a rámbiggyesztett hercegnő gúnynév és a kiállhatatlan füst aura ellenére. - Sajnos már nem leszek itt megtapasztalni az új bojler csodáit. - szarkazmusomat megerősítve lebiggyesztett ajkaimmal biccentek a mellém lerakott hátizsákomra. Jan morgások közepette, de félig feláll székéből, hogy átlásson a pulton. Egy kurta füttyentéssel reagál, majd elő is veszi a sárguló lapokat épphogy összekötő spirálfüzetét.
- Szerencsés - motyogja, miközben vonalzóval új sorokat húz egy friss oldalra - Véget ért a mosolyszünet és visszamész a palotába? - remegő ujjait meghazudtoló pontossággal biggyeszti az adataimat a sorok közé.
- Nem. Volt egy üresedés a Hecate házban, szóval úgy tűnik, leányszövetség tag lettem. - A ház nevének hallatán felkapta fejét és elneveti magát.
- Ezt nem mondod komolyan? Én is a Hecateban laktam a te korodban.
- Bíztató - mindketten felnevetünk, ez a megjegyzés olyan tökéletes befejezésnek tűnt, hogy a fizetést már csak pár szóban intéztük el. A küszöbön kilépve még hallom, "ha esetleg kirúgnának, gyere vissza bármikor!" amitől utoljára kivillantom vigyorom és még egyszer, utoljára beintek Jannek és a Hostelnek, ahol egy éjszaka alatt lenyúlták a magammal mentett készpénzköteget.
Egy korszak zárult le épp mögöttem, ami extra ruganyosságot kölcsönöz lépteimnek. Apró ünneplésként  a házhoz vezető utamon veszek egy jegeskávét, ami az elmúlt hónap folyamán hétköznapi szokásból amolyan ritka luxussá degradálódott. Őszintén, most még ez sem vonzott keserű ízt a számba, sőt, valahogy a saját pénzemből megvásárolt keserű lötty sokkal jobban esett, mint az iskolai szünetekben UberEatsen berendelt frappucinok.
"Ilyen érzés felnőni?", szürcsöltem fel az utolsó cseppeket morfondírozva, a Hecate ház bejárata előtt.
Kopogásom után pár másodperccel már nyílik is az ajtó és Tara fogad, akivel Messengeren lebeszéltük a beköltözésem részleteit. A körbevezetés során megkönnyebbülve látom ,hogy szelektíven gyűjtik a szemetet és még komposztálnak is, a Hostelt egy hónap alatt nem tudtam rávenni erre. A szobámhoz közeledve beszámol az estére tervezett házibuliról, amit örömmel hallok, mert nem volt kedvem szobáról szobára járva bemutatkozni, kellemetlenkedni.
Az ajtón belépve először csak a szoba részleteit igyekszem felmérni, a falból ívelten kiugró ablak bőkezűen töltötte fel természetes fénnyel a helyiséget, és a belső párkány ideális olvasó kuckónak tűnt. A szekrények kissé régimódiak voltak, de legalább zártak az ajtói, ismét felülműlva a hostel kvalifikációit. Pillantásom csak ezután vándorol a már befoglalt oldara, ahol az ágyat már belepték a bőröndből kipakolt ruhák, piperék. Arcodat megpillantva szemeim elkerekednek, átveszem megdermedt mosolyod és csak egy érthetetlen motyogással köszönök el Tarától.
- Hali csajszi! - szorongásom egy kellemetlen túljátszással kompenzálom, próbálom oldani a szobára ülepedő merevséget. Zavart integetésem után egyből le is csapom kezem, és lepakolok a jobboldali ágy mellé, a hátizsákom tartalmát fájdalmas gyorsasággal sikerül ki- és elpakolnom. Toto apró terráriumát elhelyezem az íróasztalomon, ő pedig az uszadékfán elnyúlva elégedetten sütkérezik a napon. Hátralépek, a szerkényben hézagosan lógó ruhákat  figyelve. Megszólalsz mögöttem, ami áramütésként rántja össze vállaim. Megfordulok, mosolyod lágyabb, mint az előző, feloldva a gyomromban gyülemlő feszültséget.
- Óh, köszi, de ez tökéletes lesz - Huppanok le a fájdalmas, fémes nyikorgással köszöntő matracra. - Uh.... Oké, nem tökéletes, de kétlem, hogy a tiéd memóriahabos lenne - kiengedek egy kellemetlen kacajt, ami abbamarad amint az ölembe huppan a macskád. Bizonytalanul próbálok végigsimítani a szénfekete bundán, ám ujjaim érintése nyomán statikus feszülségként   szalad végig rajtam a lény mágikus energiája, amitől mindketten megrezzenünk.
- A macskákra viszont sajnos allergiás vagyok, de nem tudom... Szerinted a familiárisok hipoallergének? - vigyorgok rád, leleplezve természetfeletti mivoltam. A felismerés, hogy végre egy velem egykorú boszorkánnyal találkoztam pillanatnyilag elárnyékolja első találkozásunk gubancait. Felpattanok, familiárisodat egy hirtelen ugrásra kényszerítve, és közelebb lépek hozzád. Ajkaim már mozdulnának, hogy megszólítsalak, de eszembe jut, hogy csak a másnak feltöltött instagram képekről ismerem a nevedet. Mielőtt boszorkányságom mellett kotnyelességemet is felvállalnám előtted, inkább kézfogásra emelem jobbomat.
- Vinnie vagyok. Vinnie Reed. - szemeim a nyakadban lógó amulettre vándorolnak, de ötletem sincs, miért pulzál halvány mágikus aurával. - Örülök, hogy szobatársak lettünk - arcomra kiül a pír, amikor belegondolok, hogy úgy tűnhet teljesen el akarom felejteni az első találkozásunk. Mindegy, ez még mindig jobb, mintha azzal nyitottam volna.

A családom nem volt maradéktalanul boldog, mikor előálltam az ötlettel, hogy a Hecate házba költöznék, de nem is olyan fából faragták őket, hogy megtiltsanak bármit is, főleg, hogy az utóbbi időben egyre többet fejlődtem, láthatóan kiegyensúlyozottabbá váltam. Ebben nyilván sokat segített, hogy amikor épp nem az erőm használatát gyakorlom, viselem az amulettet, és így, hogy nem sajognak bennem mások érzelmei, egyszerűbb magamra figyelni. Nem akarom elkiabálni, habár az elmúlt néhány hétben háttérbe szorult a boszorkányerőm megzabolázására tett kísérletezés, lefoglalt a munka, a költözés, az egyetemkezdés, de mintha egyre könnyebb volna az amulett nélkül is lehalkítani a körülöttem zsibongó érzéseket, mielőtt még a fejembe kúsznának és az őrületbe kergetnének.
Egy ilyen zsúfolt helyen persze nem próbálkoznék, ahogy az egyetemen sem, annyira azért még nem érzem felkészültnek magam.
Egy felsőbbéves vezet az emeletre, ismerem, de nem túl jó, így nem bocsátkozom mélyenszántó beszélgetésbe vele, elcsevegünk, a házirendről kérdezgetek, míg a szoba ajtaja előtt a kezembe nem nyomja az egyik hozzá tartozó kulcsot, a szobatársam csak később érkezik, sajnos nem emlékszik a nevére, de majd úgyis megismerjük egymást.
Legalább te választhatsz előbb ágyat, veregeti meg a vállam barátságosan, majd magamra hagy.
A baloldalit választom, bár teljesen mindegy volna, nem tűnik semmiben jobbnak a másiknál, mindkettő egyforma távolságra van az ajtótól, ablaktól, a szobában található kisebb méretű hűtőtől.
Széles mosollyal dobom le a bőröndöt, elhúzom a cipzárt, kitárom az ágyamhoz közelebb eső ruhásszekrény ajtaját és pakolni kezdek. Már majdnem kész, épp azon gondolkodom, hogy melyik polcra logikusabb tenni a pólókat, mikor meghallom a kintről beszűrődő egyre hangosodó beszélgetést.
Ugyanaz vezet fel téged is, aki engem is eligazított, őt látom meg először, ahogy kopogás után feltárja az ajtót.
Estére terveztünk egy kis csapatépítő bulit, de addig lesz lehetőségetek ismerkedni…
Az arcomra fagy a mosoly.
Mi már ismerjük egymást.
– Öhm, hali – zavartan visszafordulok a szekrény felé, és igazgatni kezdem az egyébként katonás sorba rendezett vállfákon lógó ruhákat.
Megvárom, míg becsukod az ajtót és kettesben maradunk. Vlad leugrik az ágyból, érdeklődve szagolgat téged körbe, talán felismeri az illatot, amit néhány napja hazavittem… Szórakozottan elmosolyodom, ahogy visszafordulok feléd. – Jó lesz az az ágy vagy inkább cserélnél? Nekem mindegy.
Basszuskulcs.
Akárhogy erőltetem…
Nem jut eszembe a neved.