Csak bólintok a szavaira. Nem felejthetem el, hogy nem csak én gyászolok, 2 éve ezen a napon nem csak én veszítettem el az apámat, de a két testvérem is, anya pedig a férjét, akivel együtt kellett volna megöregedniük. Az élet igazságtalan, és ez nem olyan, amire az iskolában megtanítanak. Vagy hogy hogyan dolgozd fel azt, ha idő előtt meghal az egyik szülőd. Azt meg pláne nem, hogy hogyan kell jó Elsőként helytállni. Ezekkel most mind egyedül kell megküzdenem. És ugató kiskutya legyek, ha ez könnyű.
Ismét beáll közénk a csend, ezt most mégsem érzem feltétlenül kínosnak. Mindketten a gondolatainkba burkolózunk, de közben érzékelem a levegőben körülöttünk zizegő, ki nem mondott szavakat. Sosem voltunk az a testvérpár, akik mindent megosztanak egymással, hogy mikor mi nyomja a szívünket. Sok tekintetben Christ közelebb érzem magamhoz, már talán csak amiatt is, hogy ő is fiú. Tudom, ezen változtatnunk kellene, ám nem tudom, hogyan foghatnék ennek neki. Nem sok olyan ember van, aki mellett merek gyengébbnek mutatkozni olykor. Pedig ha valaki, akkor Sam biztosan nem ítélne el, és nem is plakátolná ki vele Rose Harbor-t. Amikor rám tör ez az érzés, akkor még jobban pofán csap az, hogy hiányzik Eve, mégis tudom, az ő érdekében jól döntöttem, amikor szakítottam vele.
Nagy sóhaj hagyja el a tüdőmet. A sok gondolat ami kavarog bennem egyszerre akar ellepni, betemetni, és egyben rázúdítanám a világra, hiába meséltem el ezeket az elmúlt órákban apának, ő sajnos már nincs itt, hogy válaszoljon. Érzem, hogy egy alattomos könnycsepp kiszökik a szememből, végigszánkázva az arcomon. Homlokomat felhúzott térdemre támasztom, Sam ne is lássa. -Sosem fogok felérni hozzá. - némileg kétségbeesetten szakadnak ki belőlem a halk szavak, amik megtörik a temető csendjét. Nem merek a nővéremre nézni. Szégyellem magam, amiért gyenge vagyok. Erősnek kellene lennem, nem egy nyafogó kisfiúnak. Én vagyok a Heavenford család feje, úgy is kellene viselkednem, de... nem megy. Most nem.
What the world is out there isn’t what you see on TV. It’s much worse. And it changes you. Either into one of them or a lot less than the person you were
"Amire senki sem figyelmeztetett a felnőttkorral kapcsolatban, hogy milyen rengeteg döntést kell meghoznod, és hányszor kell a csalóka megérzéseidre hagyatkoznod ahhoz, hogy megtaláld a helyes utat, és hogy hányszor fogod még nyolcévesnek érezni magad, aki azt várja, hogy a szülei a segítségére siessenek."
- Ma mindenki kicsit magába néz a külvilág helyett - felelem valamelyest kikerülve a választ. Anyánk... nos, ma ő sem volt önmaga. Aggodalom csillogott a szemében, de a szokásosnál halgatagabban és visszafogottabban költötte el a reggelijét, akárcsak mi is. Öcsém volt a hang triumvirátusunkban, de ma még neki sem ment igazán jól. Ma valahogy semmi semelyikünknek. - Később kijönnek biztosan - aprót bólintok, majd tekintetem újfent a síron állapodik meg. Szia, apa. Tudom, jöhettem volna korábban is... Mindig ott vagyok, ahol szükség van rám, nem igaz? Te mondtad, hogy ezt anyától örököltem. Egyszerre képes vagyok ott lenni mindenhol, de ha kell, teljesen elveszem egyhelyben állva is. - Most csak magunk vagyunk - egészen halvány mosoly suhan át az arcomon, ahogy Jamie-re nézek. Újra és újra rá kell ébrednem, felnőtt az öcsém. Chris is, de ő még a maga módján kölyök, de Jamie... Jamie más. Muszáj volt felnőtté válnia, s közben valamilyen szinten másként is változott vele a világ. Már nem az a kis gimis srác, aki pár éve volt. Már Első, már Felnőtt, már... Miért nem hagytál neki még pár évet? Olyan fiatal még ekkora felelősséghez. Tudom, amit te jónak láttál, mindig aszerint cselekedtél, de ha lehetőséged nyílt volna rá, nem így történik, ami történt. Nem hibáztatlak, egyszerűen csak... csak... Felsóhajtok, aztán pislogok, nehogy szemeimhez férkőzzenek a könnyek. Hiányzol. Szerettem volna valamit mondani Jamie-nek, valami bíztatót, valamit, bármit, de annyira tojáshéjon lépkedtem, ha róla volt szó, hogy féltem megszólalni szinte. Ha más gyanúsít meg vele, kibújik belőlem a pszichológus, nem érdekel, de nem szeretném, ha az öcsém azt érezné, analizálni akarom a viselkedését vagy a szavait. Pusztán azt szeretném, ha elmondaná, mi jár a fejében, mire gondol, ha tudnám, hogyan támogassam őt anélkül, hogy sokká válnék. De mindezt nem tudom megfogalmazni. Annyiszor próbáltam már, kezdtem bele, mire lerázott, vagy sebtiben elrohant. Előlem. Most itt ülünk egymás mellett és én újra mondani szeretnék valamit, talán látja is rajtam, mennyire próbálkozom, de megintcsak nem állnak össze mondattá a szavak.
Az emberek a felnőtt világban teli vannak megbánással, és azt kívánják, bár visszamennének az időben, hogy elbúcsúzhassanak rendesen. Én is ezt kívánom, hogy visszarepüljek 2 évvel ezelőttre, és még egyszer megölelhessem apát, mielőtt küldetésre megy. Hogy félretegyem a kamaszos dacot és elmondjam neki, hogy szeretem, és hogy nem lehetnék hálásabb azért, mert ő az édesapám. Talán még kérlelném is, hogy maradjon otthon, ne menjen el bár tudom, számára fontos volt a kötelesség, ami az Első léttel járt. Akkor elment, és sosem tért haza.
Tudom, hogy nem kellene a múlton rágódni, általában nem is szoktam. Többnyire a jelenre fókuszálok és arra, hogy egy olyan életet, jövőt alakítsak ki, amire ő is büszke lenne. Igyekszem kihozni magamból a maximumot mindig minden körülmények között. Segítek otthon anyának, a nővéremnek, az öcsémnek, vagy bárkinek a tágasabb családból. Az iskolában odateszem magam, az elsők között érek oda az órákra és az edzésekre, és nem átallok plusz órákat még ráhúzni, hogy fejlődjek. Tanulok a természetfelettiről és a történelemről Nicktől és a többi Elsőtől, harci kiképzést kapok többek között Mr. Cappel-től. Nem igazán járok bulizni, nem élek óriási társasági életet, főleg mióta elballagtam és Eve-el is szakítottunk - ezzel pedig kiestem a régi, gimis körből.
Vajon apa is ezt érezte amit most én? Hogy nem biztos, hogy elbírja azt a nyomást, ami rá nehezedik? Vagy én vagyok csak ilyen bizonytalan? Kár, hogy nem tud nekem válaszolni, csak én motyogok itt neki, a fényképét nézve a síron. Az aktuális mondat azonban belém folytódik, mikor a nővérem megjelenik. Tekintetemmel követem, ahogyan a virágokat a sírra teszi, amikor pedig leül, felé fordulok egy pillanatra felmérni, egyedül jött-e, vagy a többiek is itt vannak. Úgy tűnik, csak ketten vagyunk.
Két évvel ezelőtt még biztosan arrébb csúsztam volna, hogy ne üljön rá így a nyakamra, hogy összeér a vállunk, most azonban nem mozdulok, és ahogy ő se, én se szólalok. Hosszú percek telnek el így, mindketten a saját gondolatainkba merülve, némán ücsörgünk egymás mellett. Hálás vagyok Sam-nek, hogy nem akar mindenáron beszéltetni, nem tör elő belőle az iskolapszichológus. Végül nagyot sóhajtok, megvakarom arcomat, mit jelenleg háromnapos borosta takar. Holnap reggel tervezek borotválkozni, amikor is jönnek az egyetemről a gimiben tartandó Hazafiak napja alkalmából rendezett programra. Nekem is jelenésem van, ott pedig nem jelenhetek meg ilyen külsővel. Addigra össze kell szednem magam, sőt össze is fogom. Ez csak természetes.
-Anya nagyon aggódott amiért nem voltam ott a reggelinél?- fordítom felé a fejem, szórakozottan tépkedve a fűszálakat magam mellől. Tudom, talán azt várja, hogy apáról is beszéljünk. Nem igazán beszéltem róla, vagyis inkább a hiányáról és a gyászomról szinte senkinek. Egy részem szeretné rázúdítani valakire mindazt az érzelmi- és gondolat kavalkádot, ami a fejemben van, de nem tehetem, pedig ha valaki, a nővérem jó alany lenne erre. Szinte biztos vagyok benne, hogy megértené, mégis, nehéz nekem erről beszélni. Még talán megfogalmazni is. Inkább tehát elnyomom magamban, és ha felgyűlik a szar, edzéssel vezetem le. -Ők nem akartak jönni Chrissel?
What the world is out there isn’t what you see on TV. It’s much worse. And it changes you. Either into one of them or a lot less than the person you were
"Amire senki sem figyelmeztetett a felnőttkorral kapcsolatban, hogy milyen rengeteg döntést kell meghoznod, és hányszor kell a csalóka megérzéseidre hagyatkoznod ahhoz, hogy megtaláld a helyes utat, és hogy hányszor fogod még nyolcévesnek érezni magad, aki azt várja, hogy a szülei a segítségére siessenek."
Valahonnan sejtenem kellett volna. Hallgatnom az óvatosan felsejlő megérzésre, és mivel nem tettem, hát csak magamat hibáztathatom, hogy nem voltam olyan gyors, mint szerettem volna. Saját maximalizmusom áldozatává válok azzal, hogy mindenhol és mindenkinek meg akarok felelni, de ha véletlenül elragadnak az érzéseim, elfeledkezve mindarról, ami igazán fontos, hibázom. Az öcsémre nézek, aztán a másik öcsém helyére, ami üres, pusztán egy üzenetet hagyott hátra, ami szerinte megfelel magyarázatul, hová indult el annyira korán, hogy az egész ház csendben figyelte, tudatlanul az egészet. Apa autója hiányzik a garázsból, ez volt az első, amit ellenőriztem, miután megláttam a hűtőre tűzött cetlit. "Legkésőbb ebédre hazaérek, ne aggódjatok. Puszi, Jamie" Nem hibáztatom, amiért egyedül szeretne lenni, mindössze azt hiszem, anyánk helyett is én aggódom miatta, mert bár tudom, sosem tenne semmi hülyeséget, nem szeretem, ha egyedül van. Ma különösen nem. A reggelit néma csendben fogyasztottuk el. Chris-t figyeltem. Mivel az étvágyam szélnek eresztettem, kávémat kortyolgatva merültem gondolataimba, töprengtem többek közt azon, mikor nőtt fel a kisöcsém, mikor vált szinte felnőtté Jamie. Apa vajon mit mondana most? Ha ő itt lenne, ez a reggel sokkal gördülékenyebb lenne, kellemesebb. Ha apa itt lenne... Megbillent a csésze a kezemben, két csepp kávé az asztalterítőre hullott. Kisebb fáziskéséssel igazítottam meg a csészét, letettem a tányérkára és szalvétáért nyúltam. - Hol jár az eszed? - anya hangjára elfog a sűrű pislogás, mint aki éber álomból ébredt, ki tudja, mennyi idő esett ki, mióta megláttam az üznetet és leültem az asztalhoz. - Megyek, elintézek még pár dolgot - a tüdőmben lévő levegő megakad, erős késztetés fog el, hogy sietős léptekkel, már-már futva tegyem meg az utat az utcáig. - Mehetek veled? - meglepetten fordulok az öcsémhez. - Be kéne mennem a városba. - Esni fog - anyára nézek. Mint valami külső szemlélő nézek egyikükről a másikra, végül aprót bólintva állapodik meg tekintetem Chris-en. Felveszem a kocsikulcsom, alkaromra terítem vékony, sötétkék kabátom és az ajtóban megvárom, mire a hátizsákos öcsém megjelenik. Valami játékot akar megvenni, nem figyeltem túlzottan a közte és anyánk közt zajló beszélgetésre, a légzés normalizálására való fókuszálás felemésztette minden koncentrációm. Christ kiteszem a belvárosban az üzletsoron, adok neki pár dollárt, amit széles mosollyal fogad, egész könnyen tudom viszonozni. - Tudom-tudom, vigyázzak magamra, ne álljak szóba idegenekkel,... - unott hangszínétől mosolyom szélesebbé válik, fejem csóválva nézek utána, mikor megáll az egyik üzlet előtt és lepacsizik a két barátjával. Tényleg olyan érzésem van, mintha lemaradtam volna életének egy fontos szakaszáról. Felsóhajtok. Gázt adok, elhagyom a párhuzamosan futó padkát és besorolok a forgalomba. Mélyeket lélegzem, lassan kifújom és a lámpákat, táblákat figyelem, melyeket egyébként kisujjból kiráznék, de most muszáj lekötnöm magam velük különben elfeledkeznék magamról, na, meg arról, mit is csinálok éppen. Felelőtlenség lenne részemről. Rákanyarodok egy mellékútra, utána egy másikra, el akarom kerülni a forgalmat, holott igazából nem sietek sehová. Akihez megyek, ő mindig ott fog várni rám, aki pedig vele van, aligha nézi az időt, mennyi telt el, mióta kiment. Leállítom a kocsit, mielőtt kiszállnék elveszem a két szál virágot az anyósülésről. Útközben megálltam a virágboltnál, kis kitérő, szinte észre sem vettem. - Egyre gondoltunk - felelem kérdésére halvány mosollyal, szinte ott sincs, közben meg mégis. Kesernyés íze van ennek a mosolynak, el is illan, közben Jamie mellé lépek és egyszerűen leülök mellé. Nem mondok többet, térdeim felhúzva rájuk támasztom kinyújtott karom, előtte kezemből magam mellé tettem a virágokat. Ha ő nem szól, úgy én sem fogok, csak nézek a sírra, apa képére, elolvasom a nevét, a szavakat, a számokat, lassan, pontról pontra haladva. Már feldolgoztam az elvesztését, vagy mégsem? Képes voltam könnyek nélkül végigcsinálni az elmúlt időszakot, a virrasztást, senki sem látta rajtam, amit legbelül éreztem. Ebben hasonlítottunk Jamie-vel, és mindketten apánkra ütöttünk. Volt egy pillanat, mialatt átvillant a fejemben a kérdés, van-e nálam zsebkendő, aztán rájöttem, azzal nem segítenék. Talán a csend, és a váll, ami a vállához ér többet jelent Jamie számára, mint egy papírdarab vagy bármilyen szépen megformált szóáradat.
Még sötét van, mikor kinyitom a szemem. Rákoppintok az éjjeliszekrényemen lévő mobilom kijelzőjére, az felvillan és látom, még csak hajnali fél öt van, ráadásul szombat - bőven lenne még lehetőségem aludni, ám tudom, ez esélytelen. Ez nem egy szimpla szeptemberi szombat - ez az évfordulója életem legrosszabb napjának. 2 évvel ezelőtt ezen a napon jött a hír, épp reggeli közben, hogy apa meghalt. Szinte egyidőben kapta anya a telefont, mint ahogy Odin, a védőszellem, akinek apám mellett lenne a helye megjelent nekem. Tudtam ez mit jelent, mégis nehezen hittem el. Sokszor még ma is nehezen hiszem el. Most is van bennem egy remény, egy vágy, hogy a szülői hálószoba előtt elsétálva nem csak egy halk szuszogást, hanem egy hangos horkolást is hallok jelezve, hogy apa ott alszik.
Tudom azonban, hogy ez már sosem fog megtörténni. Két évvel ezelőtt én lettem a családfő, és ezzel óriási teher és felelősség szakadt a nyakamba. Akkor pedig még nem is beszéltünk arról, hogy a négy Első egyikévé váltam, átvéve az ő helyét. Nem álltam még készen, még sokat kellett volna tanulnom. Még most sem biztos, hogy készen állok, pedig rengeteg edzés, tréning és oktatás van mögöttem. Nincs azonban más választásom, már ez az életem. Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rá, ám a temetőbe csak ritkán megyek ki. Nem szeretem másoknak is mutatni a gyászomat, ezt igyekszem magamnak megtartani. Ma, az évfordulón azonban kivételt teszek.
Lerúgom magamról a paplant, és felöltözöm - fekete farmer, őszi bakancs, póló és szintén fekete bőrkabát. Egy gyors arc- és fogmosás után a telefont és a kocsikulcsot a zsebembe süllyesztem, írok egy üzenetet a hűtőre: "Legkésőbb ebédre hazaérek, ne aggódjatok. Puszi, Jamie", majd amilyen halkan csak tudok, kiosonok a házból. Beindítom apa régi pick-upját amit én örököltem meg, majd a relatíve kihalt utcákon a temetőhöz hajtok. Nem hoztam se virágot, se semmit, azt a család többi tagja szokta intézni. Én jobban szeretek inkább csak a gondolataimmal érkezni, és hol némán, hol félhangosan beszélgetni apával. Vagyis... én beszélek, közben pedig bízom abban, hogy hall.
Apa sírköve egy tölgyfa alatt áll, egyszerű mégis elegáns betűkkel hirdetve a nevét és születésének valamint halálának időpontját. Néhány leégett mécses és száraz virág fekszik a síron, ezeket kidobom a közeli kukába, mielőtt letelepednék a földre, hátamat a fatörzsnek döntve. Odin is itt van mellettem, fejét a mancsaira hajtva bámulja egykori gazdája sírját. Ő is érzi a hiányát, ő még régebb óta ismerte őt, mint én, és szoros volt köztük a kapocs. A temető most kihalt, csak egy idősebb nénit látok jó pár sorral odébb, ahogyan tisztogatja néhai férje sírját, de aztán ő is elmegy.
Nem tudom mennyi idő telik el, de a szám kiszárad, ahogyan mesélek apának, a sírkőre tett képét nézve. Mesélek neki a suliról, a kiképzésről, Eve-ről, hogy mennyire hiányzik, mióta nem vagyunk együtt. Mindent elmondok neki, olyat is, amit lehet valójában eltitkoltam volna előle, mert ciki lett volna. Nem tudom mikor kezdenek el folyni a könnyeim, talán csak most, talán már hosszú percek óta, ám az orrom kezdődő dugulásából érzem, hogy nem sikerült megőriznem a teljes nyugalmamat. Akkor hallom meg a lépteket magam mögött, mikor kézfejemmel letörlök egy kósza könnycseppet. -Honnan tudtad, hogy itt vagyok? - kérdezem hátra sem fordulva. A lépések neszéből és a parfüm illatából tudom, hogy a nővérem jelent meg a hátam mögött. Még egyszer végigtörlöm az arcomat - nem akarom, hogy gyengének lásson. Nem lehetek gyenge. Nem vagyok gyenge.
What the world is out there isn’t what you see on TV. It’s much worse. And it changes you. Either into one of them or a lot less than the person you were
"Amire senki sem figyelmeztetett a felnőttkorral kapcsolatban, hogy milyen rengeteg döntést kell meghoznod, és hányszor kell a csalóka megérzéseidre hagyatkoznod ahhoz, hogy megtaláld a helyes utat, és hogy hányszor fogod még nyolcévesnek érezni magad, aki azt várja, hogy a szülei a segítségére siessenek."
What the world is out there isn’t what you see on TV. It’s much worse. And it changes you. Either into one of them or a lot less than the person you were
"Amire senki sem figyelmeztetett a felnőttkorral kapcsolatban, hogy milyen rengeteg döntést kell meghoznod, és hányszor kell a csalóka megérzéseidre hagyatkoznod ahhoz, hogy megtaláld a helyes utat, és hogy hányszor fogod még nyolcévesnek érezni magad, aki azt várja, hogy a szülei a segítségére siessenek."
Kezdőlap
